Luc először fogott mostani készpénzt a kezében, alaposan megforgatta a papírból készült fizető eszközt. Volt rajta egy összeg, valami kép, egy fényes csík, meg valami, amit a lány vízjelnek hívott, szerepelt rajta a kiadás éve, meg néhány aláírás.

Kicsit hihetetlen volt a számára, hogy a papír mögött nincs arany, azaz Lia magyarázta, van, de az állam, az ország részéről és nem az emberekéről. A lány azt is a lelkére kötötte, figyelje az árakat és ne lépje túl a kapott összeget. A városba érve szétváltak.

Wintmoor ugyanabba a boltba ment be, mint hónapokkal ezelőtt, most már nem nézelődött, hanem ment kereste azokat a ruhákat, ami a harchoz jók voltak, és aminek a viselését időközben megszerette.

A karján pár pólóval, pulcsival és egy nadrággal indult a pult felé. Úgy számolta még kap is vissza valamennyit. Most is ugyanaz a lány volt az eladó, mikor meglátta rámosolygott, de szeme körbevillant keresve Liát, vele van-e, miután meggyőződött, hogy nincs, szóba elegyedett a férfival.

- Rég járt erre, örülök, hogy újra látom. Még mindig megvan a barátnője? Én most szabad vagyok... - rebegtette meg a pilláit.

- A „barátnőm" még mindig megvan – mosolygott vissza, és közben igyekezett a lány fejében elültetni egy gondolatot, hogy nem akar tőle semmit, mert veszélyes, erőszakos alak.

Sikerült is. A plázacica ugyan továbbra is mosolygott, de a szagába már némi félelem is vegyült. Luc fizetett, aztán távozott. A kapcsolaton keresztül bemérte merre van Lia és elindult felé.

A lány éppen csak nekiállt a vásárlásnak, mikor a vámpír már végzett, igaz neki messzebb kellett menni, mint a férfinak. Gondolatban már összeszedte mi mindent kell vásárolnia. Kicsit bánta, hogy először nem nézett körbe milyen edényeket tudna hasznosítani, de gyanította semmilyent.

Az utóbbi két hónapban Sha'tac hozta nekik a kaját, sejtése szerint a Toronyból, mert abban erősen kételkedett, hogy főzött volna rájuk. Mindegy, végül is csak pár edényre és evőeszközre lesz szüksége, hogy összehozza, amit akart.

Pénze is volt most egy nagyobb bevásárláshoz, mert utólagosan megkapta annak a három hónapnak a juttatását és az utóbbi kettőben sem költött semmire. Nekiállt egy szép nagy bevásárlókocsiba összeszedni, amire szüksége volt, a lista felénél járt, mikor megszólalt egy hang mögötte.

- Nahát, te még élsz? Rég láttalak Lia! – a nevezett hátán felállt a szőr a hang hallatán, az egyetlen személy, akivel nem akart találkozni hátralévő életében, az az a férfi volt, aki most mögötte állt.

- Roger, nahát nem gondoltam, hogy pont itt futunk össze – fordult arcán kényszermosollyal a férfi felé.

Az egyetemen szerelmes volt belé, de a férfi nagyon csúnyán elbánt vele. Játszott az érzelmeivel, kihasználta és bolondot csinált belőle, utána mindenki rajta röhögött egészen a végéig.

- Én sem, kikapcsolódni jöttem, te mit keresel itt? – közömbös hangot ütött meg, mintha semmi nem történt volna régen, és neki valószínű nem is jelentett semmit. Tekintette Lia kocsijának tartalmát vizslatta.

- Van itt egy kis munkám, így a környéken lakom – adott egy kitérő választ Lia.

- Értem, nos ez jó hír – a férfi arcán megjelent egy mosoly, olyan ami azt sugallta a lánynak, valami olyanra készül, ami neki nem fog tetszeni.

Luc belépett az üzletbe, ilyenbe még nem járt. Sok minden volt egy nagy helyre sűrítve, a ruháktól, a pékárun át, a fűszerekig minden, és ezt nagyon praktikusnak találta, hisz egy helyen mindent be lehetett szerezni és nem kellett a város különböző pontjaira elmenni.

Nézelődött ugyan, de közben haladt a célja felé, aztán meglátta a Liával beszélgető férfit. Érezte a lány feszültségét a kötésen keresztül és valami mást is, de ez a saját érzése volt. Ahogy közeledett, igyekezett a férfi szagát kiszűrni, ezt is gyakoroltatta vele az a rühes dög, de most legalább volt haszna is.

A másik irányából kárörvendést és aljasságot érzékelt, ez a két szag felerősítette benne azt az előbbit, ami benne mozdult meg. Féltékenység volt, le sem tudta volna tagadni. A férfi háta felől közelített.

Lia épp azon törte a fejét, mivel folytassa ezt a kényszerbeszélgetést, mikor megérezte Lucot. Nem volt jó hangulatban a másik, megfordult a fejében, talán bajt is fog csinálni, mégis örült, hogy közeledik.

Nagyobb biztonságban fogja magát érezni a vámpír mellett, és legalább valamit Roger orra alá dörgölhet. Előre mosolygott magában.

- Nos, kis boszorkányom megvettél már mindent? – szólalt meg Wintmoor hangja olyan selymesen, amivel vágni lehetett volna.

Lia mellé lépett és kezével átölelte a derekát, a hangja pedig kifejezetten kedvesen csengett. A lány érezte, pír önti el az arcát, de örült is neki, hogy a férfi valamennyire ugyanarra gondolt, mint ő. Az, amit pedig egy pillanatra meglátott Roger arcán, megérte ezt a kis zavart.

- Még csak a lista felénél járok, de igyekszem. – válaszolt Lucnak és rámosolygott.

~ Te vagy az én megmentő őrangyalom. - sugallta.

~ Nem inkább őrvámpírra gondoltál? - kérdezett vissza, majd kacsintott egyet.

- Bemutatnál? – kérdezte Wintmoor, tökéletes úriemberként viselkedett, aki bizony képes uralni a vonásait, a hangját és legfőképp az érzéseit.

- Ne haragudj. Ezt itt Roger, az egyetemen voltunk évfolyamtársak. Roger, ezt itt Lucien, a barátom.

- Örvendek. – nyújtott kezet Luc, a férfi elfogadta.

- Hello – mosolygott most már kényszeredetten, mert nem számított arra, Lia túltette magát rajta, sőt olyan pasit fogott magának, akinek a lába előtt bizonyára ott hevert minden nő. – Nos, nekem mennem kell.

Azzal Roger választ nem várva arrébb állt, Luc vonásai abban a pillanatban megváltoztak, Lia eddig is tudta a tényleges érzéseit, mert oly erősek voltak, hogy átsugároztak a kötésen.

~ Nyugi, nem ér meg egy balhét. Egyszer megbántott, de most nem hagytam volna magam. Ő a múlté, felejtsük el!

~ Ahogy akarod, de ha meggondolnád magad, szívesen ráhozom a frászt - válaszolt Luc gondolatban, majd levette a tekintetét a távolodó férfiról. Azért eljátszott a gondolattal, a boszorkány tudta nélkül megkeresi és teszteli rajta néhány képességét és szerzett tudását.

Lia elindult, ő pedig egy pillanatra sem hagyta el. Miután végeztek és a fizetés után elpakoltak, Luc akkor látta csak át, mennyi cuccot is vásárolt a lány. Kiérve a boltból merte csak feltenni neki a kérdést.

- Mégis, hogy szándékozod elérni, hogy ezt mind a kastélyba vigyük?

- Egy kis trükkel. – kacsintott a lány, Luc pedig kíváncsian nézett rá.

Lia nekiállt a kezébe adogatni a zacskókat, már a negyedik volt nála, mikor a boszorkány körbenézett, majd lehunyta a szemét és mormogott néhány szót. Hirtelen minden csomag könnyebb lett, mint eredetileg volt, mosolygott a kitalált trükk láttán. Liának is maradt kettő, s így indultak ki a városból.

- Mit fogsz főzni? – tudakolta útközben.

- Majd meglátod – titokzatoskodott a lány.

- Este vissza kéne jönnöm még, ha nem bánod.

- Én nem vagyok Sha'tac mester, hogy kínozzalak – mosolygott a lány – De ha arra vágysz...

- Nem, és ne is emlegesd azt a bolhazsákot. – morgott Wintmoor, Lia pedig kikacagta.

Még pár percnyi csendes séta után kiértek a városból és elindultak a közeli erdő felé, elérve a szélét beléptek, s mikor a fák már takarták őket szólalt meg a boszorkány.

- Na, lódulj szépfiú, minél előbb ott akarok lenni – adta ki az utasítást.

- Ahogy akarod vénlány – válaszolta Luc, majd nekiiramodott.

~ Lehetőleg ne hagyj el semmit! - szólt utána gondolatban.

~ Igyekszem - bár ez az egy szó nem nyugtatta meg túlságosan Liát.

Szépen lassan sétált, nem siette el a menetelt, ha akarta se nagyon tudta volna, mert térdig ért neki a hó. A fákat nézegette inkább, a havas ágakat, ahogy helyenként jégcsapok lógtak le. Ezen el is csodálkozott, hisz nem volt olyan idő, hogy olvadhasson, majd az megfagyjon, de nem volt ideje magyarázatot találni.

~ Itt vagyok az előtérben - jött Luc üzenete.

~ Remek, mindjárt ott leszek melletted.

Megszakította a kapcsolatot, aztán belefogott a teleportáló varázsba, pár pillanat múlva már ott állt a kastélyban. Luc, Lia vezetésével ment le a konyhába, a lánynak ez volt az első dolga, mikor először idetévedt, és furcsa módon beleszeretett. Letette a zacskókat, majd magára hagyta a lányt, ő meg elment olvasni.

Lia könnyedén feltalálta magát, igaz némi varázserőt is bevetett, hogy könnyebben menjen a munka és hamarabb legyen kész az ebéd. A szagok hamarosan terjengeni kezdtek kifelé. Luc gyomra abban a pillanatban jelzett, a nyál összefutott a szájában.

Nem tudott tovább üldögélni és olvasni, ki kellett menjen a konyhába, hogy meglesse mi készül. A szája tátva maradt. Egy lebegő szivacs folyamatosan mosta el az edényeket a mosogató felett. Egy fakanál a levesbe merült, majd a lányhoz reppent, hogy ellenőrizni tudja nem e kell bele még valami. Lia pedig valami húst nézett éppen. Mindennek isteni illata volt.

- Remélem sok lesz mindenből – szólalt meg Luc, s már most összefolyt a nyál a szájában. Pedig régebben mindig tudott mértéket tartani, még ha olyat is raktak le elé, ami a kedvence volt.

Lia felnézett és elmosolyodott, majd a kezében lévő fakanállal megfenyegette Lucient. A férfi nem is merte átlépni a küszöböt, aztán visszasomfordált a könyvtárba, ekkor érte utol a boszorkány üzenete.

~ Süti is lesz ám.

~ Áh, te direkt kínzol engem – játszotta meg a drámát a férfi. A kötésen jókedv jött át, ettől ő is elmosolyodott.

~ Szólj, mikor mehetek enni – jegyezte meg.

Lia egy jó óra múlva szólt Lucnak, hogy jöhet le, mert tálal. A vámpír egy pillanat alatt szinte ott volt, a konyhai asztalon meleg, gőzölgő leves várta, külön tálon főtt zöldség, hagyma, karalábé, sárgarépa. Egy másikon pedig főtt hús és máj.

Már a szagoktól folyt a nyála, a látványtól hangosan korgott a gyomra. Lia mosolyogva mutatott a székre. A vámpírnak több se kellett, és jóízűen nekikezdett. A lány is, bár ő sokkal nyugodtabban. Mire végzett a saját tányér levesével, addigra a férfi már a harmadikat merte.

- Hagyjál helyet a főfogásnak, meg a desszertnek is.

- Ne félj, van itt bőven hely! – nyugtatta meg, de azért nem evett több levest.

Lia leszedte az asztalt, s előkészítette a főfogást: egész csirkét sütött, minden földi jóval megtöltve, köztük májjal, szalonnával és számtalan fűszerrel megbolondítva, petrezselymes krumplit tálalt mellé köret gyanánt.

Lia vágott magának egy szeletet a melléből, s mert mellé valamennyi köretet. Sejtette a többit a férfi egymaga elpusztítja, nem is tévedett. Wintmoor megette a csirkét, még a csontokról is mindent leszopogatott. Úriember volt vagy sem, a csirke után olyat böfögött, hogy Lia először ledöbbent, majd kacagásba tört ki.

- Ezt vedd úgy, hogy finoman főzöl – közölte teljes komolysággal Luc.

- Oké – mosolygott rá a boszorkány, aztán nála is kicsúszott egy kisebb böfi.

Luc döbbenten nézett rá, ő még nem látott nőt, aki ilyenre képes lett volna, de legalábbis nem volt illendő egy nőtől a dolog.

- Úgy nézel rám, mintha még nem láttál volna nőt – szúrta oda Lucnak.

- Böfögni még nem is láttam – ismerte be a vámpír.

Lia csak kacagott, de azért némi pír is elöntötte az arcát. Nekiállt leszedni az asztalt, közben melegített vizet és varázslattal nekiállt a maradék edény elmosogatni. Luc elnézte egy darabig és élvezte a szájában lévő ízeket még.

- Valami sütit is ígértél – szólalt meg aztán.

- Ne légy türelmetlen! – mosolygott a lány.

Jó volt nézni, hogy milyen elégedett a férfi. Nyugodtan üldögélt a székben, most egyáltalán nem tűnt veszélyesnek vagy gonosznak. Az idők végezetéig el tudta volna nézni, de aztán előszedte a tálcát, amire a sütit tette. Egyszerű piskótatésztát sütött, kettévágta és fehér, édes krémmel töltötte meg. A tetejére kakaósat kent és eperrel díszítette.

Luc szemezett a sütivel egy darabig, majd a lányra nézett. Lia vágott neki egy szeletet, s a férfi pedig szinte egy harapásra eltüntette.

- Mmm... még kérek – mormogta teli szájjal.

Lia mosolyogva szeletelte fel az egészet, a férfi pedig nekiállt eltüntetni. A boszorkány is kimentett magának pár falatnyit, mielőtt az egésznek lába kélt volna. Percekkel később Wintmoor elégedetten dőlt hátra. S bár nem bírt el a teljes tepsi sütivel, de a szeme néma ígéretet tett, hogy még ma eltünteti a maradékot.

Lia ásított egyet, elfáradt a nagy sütés-főzésben, részben azért is, mert helyenként varázserőt is használt. Hiába az íratlan szabály; ha valamit megtehetsz a két kezeddel, ne tedd meg varázserővel! Legyintett magában mikor eszébe jutott. Szerencsére most nem volt itt Sha'tac vagy bárki más, aki erre emlékeztette volna. S hát a kényelem nagyúr, arról nem is beszélve, hogy utált mosogatni. Pillantása ráesett a halomnyi eltevésre váró edényre, semmi kedve nem volt felállni, így megint varázslathoz folyamodott.

- Elfáradtál? – hallotta meg Luc hangját.

- Egy kicsit. A fizikális és a szellemi erő együttes használata fárasztóbb, mintha csak az egyiket használom.

- Lefogadom az a rühes dög most azt mondaná, hogy nyomás ki és fuss pár kört – vetette oda foghegyről a vámpír.

- És igaza is lenne. Nemcsak varázserő terén kell jónak lenni, ahhoz kell egy fizikai állóképesség is – magyarázta a vámpírnak, de az csak legyintett egyet.

- Téged nem ütnek, fizikálisan nem sérülsz, így szerintem felesleges, amíg az akaratod kitart, talpon maradsz és tudsz varázsolni. Legalábbis ez az én véleményem – vonta aztán meg a vállát.

Lia pedig elgondolkodott a dolgon, s félig-meddig igazat adott a vámpírnak, azért majd igyekszik fizikálisan is kicsit megerősíteni magát.

- Ízlett az ebéd? – kérdezte aztán.

- Igen, köszönöm. Vacsorára mit főzöl?

- Semmit. Mindjárt délután négy. Nem gondolod komolyan, hogy nekiállok újfent főzni? – nézett a férfira, az elgondolkodva szemezett a maradék sütivel. - Különben is annyit ettél, amitől négy felnőtt férfi jóllakott volna!

- Akkor ezzel kell beérnem – jelentette ki aztán, majd egy mozdulattal maga elé húzta a tányért, jelezve hogy igényt tart rá.

- Ezzel bizony – bólintott a lány – Nos, megyek, olvasok egy kicsit, rég vettem kézbe olyan könyvet, ami nem a varázsláshoz kapcsolódik, a te könyvtáradba pedig biztos találok valami érdekeset.

Luc csak bólintott, tudta, hogy a lány vigyázni fog arra, amit választ, hisz legalább annyira szeretet olvasni, mint ő, és meg is becsülte a könyveket. Még mielőtt Lia elhagyta volna a konyhát, utána szólt.

- Akkor majd később bemegyek a városba... – kezdett bele, a boszorkány jóváhagyóan intett.

A könyvtárba érve nekiállt végignézni a címeket. Főként az akkori gazdálkodási módszerekről szóltak, hajókról, hadászati eszközökről és taktikákról. Aztán rábukkant valami érdekesre. Egy másik könyv mögé volt becsúsztatva, pusztán csak azért vette észre, mert az előtte lévő könyvet előrebillentette. Kíváncsian halászta ki.

Vastag porréteg volt rajta, óvatosan letörölgette, aztán kis híján eldobta. A megkísértett és gonosszá vált boszorkányok jele volt rajta. Pontosan tudta mit tartalmaz a könyvecske, olyan tiltott igéket és sötét varázslatokat, melyekre még csak gondolnia sem szabadna. S most itt volt a kezében, de mivel pontosan tudta, ő milyen, hol a helye a világban, úgy gondolta, nem lehet baj belőle, ha belenéz.

Meg sem fordult a fejében, hogy akárcsak egy szót is, de megtanuljon belőle. Leült a hatalmas fotelbe, felhúzta a lábait, ettől még parányibbnak tűnt, s úgy is érezte magát. Reszkető kézzel nyitotta ki a könyvecskét, az első oldal nem tartalmazott mást pusztán egy nevet.

A szíve kihagyott egy ütemet, ahogy elolvasta: Jehzabell. Luc anyjáé, és ez legalább annyi kérdést válaszolt meg, amennyit fel is vetett a lányban. Így legalább volt egy magyarázata arra, hogy miért vetődött anno egy vámpír erre, és fény derülhet arra, hogy jól logikázták-e ki nem olyan régen a dolgokat, hisz a férfi képes volt ellenállni a vámpírhercegnőnek, sőt mi több szembeszállt vele, mikor más egyszerű ember valószínűbb, hogy halálra rémült volna, de nem Luc.

Egyelőre úgy döntött, nem osztja meg a férfival milyen könyvet talált a saját házán belül, amíg nem deríti ki, hogy Lucot mennyi, s milyen erős szál köti a sötét oldalhoz. Vajon csak megjátssza magát? Mennyi igaz abból, amit eddig mondott? Vannak kapcsolatai, s pontosan tudja kicsoda, vagy tényleg minden igaz, amit eddig mondott és az egész a véletlenek sorozata?

A férfi szülőanyjával kapcsolatban is felmerült benne pár kérdés. Ebben a családban első generációs boszorkány volt, vagy két-háromgenerációnyi alvás után benne ébredt fel az erő és ezért nem kapott megfelelő ösztönzést, merre is kell lépnie.

Ha első volt, akkor honnan jött az erő? Lehet egyszerű emberként élt, aki bármire képes lett volna egy gyermekért, s ezt használta ki egy szemfüles Árnyékúr? Talán nem is önként lett árnyboszorkány, hanem feltételként szabták meg a gyermekért cserébe, hogy már eleve megrontott vérrel szülessen meg?

Amíg ennek nem jár a végére, nem osztja meg felfedezését a férfival, és még utána sem biztos. Csupán egy apró kapocs tartotta Lucient a jó oldalon, és ha megtudná, az anyja nem csupán a lelkét adta el, hanem hagyta, hogy a teste, s a szellemi ereje is gonosszá legyen, akkor végleg elveszítené a férfit, s ezt nem akarta.

Luc lehet feladná a harcot sötét énjével szemben, ha ez a tudomására jutna, hisz egyértelművé válna számára, minden szempontból a gonoszhoz tartozik. Továbblapozott annak reményében, hogy talán több információhoz jut általa. Nem így lett, a következő oldalak számos rontó igét tartalmaztak, átkokat és gyilkos varázslatokat.

Nem tudott pár oldalnál többet megnézni a kis könyvből, mert rosszullét fogta el. Nem volt naiv, nagyon jól tudta, nem vörös tintával, hanem vérrel írták a lapokra a szavakat, méghozzá Jehzabell a sajátjával.

Jele volt annak, hogy teljesen átadta magát a gonosznak, ami szép lassan felemésztette a testét, hisz csak önön életerejét használhatta fel a varázslatokhoz. Nem birtokolt olyan örökölt, megújuló energiája, mint a boszorkányoknak, melyeket angyali őseiktől kaptak, és adtak tovább.

Kirázta a hideg, ennek ellenére elrejtette a könyvet a ruhájában, majd elindult keresni egy másikat. Közben felmerült benne a kérdés, hogy Jehzabell vajon megbánta tettét, s utolsó szavaival azért átkozta el Lucient?

Ha átok volt, akkor vajon mi lehetett a lényeg? Talán egy tudat alatti késztetés, hogy tartsa távol magát a gonosztól? Így próbálta meg jóvátenni a hibáját? Ez tartja egyenlőre Lucot a jó oldalon? Vagy csak látszólag volt átok, valójában egy távol tartó védővarázs? Meddig fog kitartani? Meg lehet újítani vagy erősíteni?

Sorjáztak benne a kérdések és véletlenszerűen vett le egy könyvet, mely egy akkori háború leírását tartalmazta. Mikor fellapozta, akkor érte aznap a második meglepetés: Luc maga írta. Az első oldalból rájött, hogy egy egység parancsnokaként vett részt benne, és több száz katona volt a keze alá beosztva.

Az is hamarosan világossá vált számára, hogy egy hivatalos hadi naplót tart a kezében, s a frontvonal minden fontosabb történése helyett kapott benne pontos dátumokkal együtt. Ha ez most egy régész kezébe kerülne, felbecsülhetetlen értékűnek találná.

Lia is érdekesnek találta, ugyanakkor hátborzongatónak is egyben. Erősen kételkedett benne, hogy akkoriban sokan írtak volna ilyen részletes leírást egy háborúról. Eddig is tudta a férfiról, ha csinál valamit, akkor azt alaposan teszi és nem felületesen. A hadi napló pedig szintén ezt bizonyította.

Wintmoor nemcsak a saját csapatával történő eseményeket jegyezte le, hanem a többivel történő dolgokat is. A lány elgondolkodott, hogy honnan szedte az erőt és kitartást mindenhez. Hisz mindenről tudni, már az nem kis idő és energia-befektetést jelentett, de mindezt még le is írni.

Most már biztos volt benne, jó pár régész, sőt történész ölni tudna egy ilyen részletes beszámolóért, és biztos volt benne, egy-két történelemért bolonduló boszorkány is sok mindent megadott volna azért, hogy ezt a könyvet magáénak tudhassa.

Ne felejtse el Lucnak mondani, ha be akar vágódni, vagy elérni valamit ajánlja fel ezt a könyvet, de addig is, ő olvassa. Nem tudta mennyi idő telt el, de a betűk összefolytak és az álom elnyomta.

Lucien így talált rá este tíz óra tájékán. A boszorkány ült a fotelben, a feje félrebillenve, a könyv az ölében pihent. Még így is vigyázott rá, hogy ne csússzon le. Óvatosan vette ki a kezéből, majd mikor meglátta furcsán nézett a lányra.

~ Érdekes olvasmányt választottál - csóválta meg a fejét, majd visszarakta a könyvet a helyére, felnyalábolta Liát és megindult vele az emeletre.

- Luc?! - kérdezte félálomba a lány.

- Aludj csak! – mondta halkan.

- Velem maradsz? – nem is volt tudatában, mit is kérdez.

- Ha akarod – válaszolta tétován Wintmoor.

- Melletted biztonságban érzem magam – bújt hozzá Lia, amivel sikerült meglepnie a férfit. Pár pillanatig habozott, mit is mondjon erre.

- Mindig védelmezni foglak! – ígérte meg aztán.

A boszorkány, ha lehet még jobban hozzábújt, majd visszaszenderült az álomba. Percekkel később ott voltak a lány szobájában, a férfi óvatosan tette le az ágyra. Bizonytalanul állt pár pillanatig, majd úgy döntött levesz néhány ruhadarabot a lányról.

A cipőjével kezdte, aztán óvatosan lehúzta róla a pulcsit, majd a nadrágot. A boszorkányon egy póló maradt meg a fehérneműi. Önkéntelen megnézte a lábait. Valami felébredt benne, kellemes melegség a szíve tájékén és az ágyéka környékén. Megrázta a fejét, ez nem a megfelelő hely és idő volt ilyesmire.

Magáról is ledobott pár ruhadarabot. A nadrág maradt rajta egyedül, s így feküdt be a lány mellé. A boszorkány öntudatlanul bújt hozzá, Wintmoor átölelte, hisz már tapasztalta, hogy Lia mennyire szereti ezt a dolgot. És igen, be kellett magának is vallania, jó érzés volt, ahogy egy másik meleg test hozzábújik. Betakargatta magukat, egy darabig éberen őrizte a lány álmát, majd hajnal felé megengedett magának pár órányi szundítást.

S míg ők a kastélyban aludtak békésen, a vérfarkaslány pedig a boszorkányok tornyában, addig mérföldekkel arrébb gyorsan terjedt a hír a sötétben a gonosz teremtményei között, hogy a vámpírok hercege egy jó boszorkányt védelmezz.

Megindultak a találgatások, hogy önként teszi-e ezt és áruló, vagy a boszorkányok birtokolnak egy újabb igézetet, amivel szolgálatra kényszeríthetnek egy vámpírt. Utóbbi mellett kevesen tették le a szavazatukat, hisz mégiscsak a hercegről volt szó. Kizárt, hogy egy kis harmadrangú boszorkány, bármilyen bűbája hasson rá, s így a többség árulónak bélyegezte.

Ez azt jelentette, indulhat a vadászat a herceg után, hisz ilyet nem tűrhetnek el. Mégis milyen színben tünteti fel a vámpírokat, az éjszaka és a sötétség többi gyermekének szemében? Még a végén azt hiszik elgyengültek és vadászból prédává válnak.

De nemcsak a vámpírok indítottak hajtóvadászatot Lucien után. Az árnyékvilág egy nagyhatalmú teremtménye is kiadta a parancsot az előkerítésére és elfogására. Sokakkal ellentétben, ő élve akarta azt, ami hozzá tartozott, s amit már keresett is régebben, de nem talált.

Mintha nyoma veszett volna, vagy elrejtették volna előle. De most megtalálta. Nem lehetett más, hisz egyszerű halandó nem lehetett képes megölni a vámpírhercegnőt. A vámpíroknak megvoltak a maguk erősségei és gyengeségei, és majd meglátja, hogy utóbbiból mennyit fog tudni kiküszöbölni, ha már a kezében lesz a férfi. Márpedig át fog állni az oldalára. Ezt biztosra vette, hisz jó pár olyan dolog volt a kezében, amivel erre kényszerítheti, és akadt egy, ami ott lüktetett Lucienben. Gyanította az utóbbi fogja őt hozzá űzni.

Az írisz nélküli obszidián szemekkel rendelkező Árnyékúr arcára kegyetlen mosoly ült ki, majd hátradőlt trónusán és elgondolkodva rakta össze maga előtt az ujjait. Nem kapkodhatja el, nem véthet hibát, mert vetélytársai kihasználhatják.

Jelenleg ő birtokolta a legnagyobb haderőt ezen a síkon, de egy rosszul megválasztott lépéssel sokakat fordíthat maga ellen és akkor hátba támadhatják. Márpedig ezt el akarta kerülni. Évszázadokkal ezelőtt pont ezért vetette ki a hálóját egy kétségbeesett nőre. Általa akart magának egy megingathatatlan szövetségest, egy erős védelmezőt, akinek a segítségével még tovább növelheti a hatalmát. Elővett egy oválisra formázott és simára csiszolt obszidián követ, amin mintha egy árny suhant volna át.

- Jehzabell, Jehzabell. Elrejtetted előlem, abba bízva, hogy majd szépen leéli az életét, meghal és vége. De úgy tűnik, hogy hiába minden, a sorsát nem kerülhette el. Ösztönösen magához vonzotta az egyik leggonoszabb nőszemélyt – gúnyosan mosolygott a kőben füstszerűen megjelenő női arcra – Leorina vámpírt csinált belőle, ő lett a vámpírok hercege. S most, hogy tudom ki ő, meg fogom őt szerezni. Szóval kedves Jehzabellem hiába való volt minden erőfeszítésed. A sötétség teremtménye lett és el fogom érni nála, hogy ennél több legyen. Fel fog ébredni benne az Árnyakurak ereje, s akkor szüksége lesz rám, hogy megtanulja irányítani, uralni. S tudod mi a legszebb az egészben? Hogy van egy kis csitri boszorkány, akit magával fog rántani. El tudod képzelni, hogy micsoda erővel fognak rendelkezni az utódaik?

Az ékkőben lévő női arc kétségbeesett sikolyra nyitotta az ajkát, de a hang kívülre nem jutott el. Ennek ellenére az Árnyékúr kacagott. Kacagott a nő kétségbeesésén és fájdalmán. De hát mindenki azt kapja, amit érdemel. Miért kötött vele üzletet, ha most nem akarja viselni a következményeit?