Lucien roppantul élvezte a harcot, talán jobban is, mint kellett volna, de ez most nem érdekelte. Sosem gondolta még rá, hogy az Árnnyá válást így használja a harcban, mint most. Eltűnt, majd felbukkant és lecsapott, majd ott sem volt.

Úgy érezte, mintha kis távon teleportálgatna, vagy legalábbis ilyen lehet az is. A táj elmosódott, mégis mindig tudta hol fog felbukkanni és a penge is mindig megjelent vele együtt. És bár élvezte, mégis kicsit unalmasnak találta a zombik elleni harcot.

A csontvázak elsőre meglepték, de jó mókának tűntek, mert láthatóan újra és újra összeálltak. Neki ugyan úgy tűnt, hogy amiket ő zúzott össze mintha kicsit lassabban álltak volna fel, mint amiket a vérfarkas csapott le. Végül arra jutott mindez azért van, mert a pengéjét valamilyen szinten mágia alkotja, és az hatással van a csontvázakat összetartó energiára is.

Aztán eljutott hozzá Argo üzenete és valami megmozdult benne az új ellenfelek lehetősége hallatán. Gonoszul, féloldalasan elmosolyodott, és bár érezte, ez nem épp ő, most nem foglalkozott vele.

Árnnyá vált és új célpontjai felé vette az irányt, de azért közben még néhányat lecsapott az útba kerülő zombik és csontvázak közül. Hogy mi van a két lánnyal az eszébe sem jutott, az ígérete ellenére.

A négy vámpír harcra készen várta és mindegyiknél látott fegyver. Kettőnél kardot, az egyiknek kézfejeire hosszú acél pengéket csatoltak, a másiknak az ujjaira erősítettek acélkarmokra emlékeztető eszközt.

Megjelent és lecsapott, de a másik vámpír Árnnyá vált és elkerülte a támadását két társa pedig már rá is támadott. Az egyik csapása elől kitért a másikét az Árnyékpengével hárította, aztán neki is Árnnyá kellett válnia és arrébb jelent meg.

Már ennyiből is tudta sokkal komolyabb ellenfelekkel van dolga, mint amit eddig tapasztalt a többi vámpírtól. Elmosolyodott, és az erő felébredt benne. Kicsit úgy érezte kezd szemlélő helyzetbe kerülni, és csak részben irányít. Nem harcolhatott most önmagával, mert akkor alul marad a négy másikkal szemben és ő győzni akart. Mindig győzni akart, és mindig meg is találta a módját.

Érdekes harc alakult ki hol ő, hol az ellenfelei váltak Árnnyá és az egész olyannak tűnt, mint egy cica-egér játék. A nekromanta volt a jutalom, a vámpírok a macskák és ő az egér, aki meg akarta szerezni a sajtot, de ahhoz át kellett jutnia a védőkön.

Zina kezdett fáradni. Elképzelni sem tudta Argo és Lucien hogyan képesek még  mindig harcolni. Honnan van ekkora állóképességük? Főleg, ha azt nézte sokkal több zombi vette őket körbe, akik az életüket akarták elvenni.

Kicsit aggódott mikor meglátta hogyan változik meg a vámpír harcmodora. Megfordult a fejében szól Lianak, de nem akarta újabb megoldandó problémával terhelni. A banshee így is épp eléggé lekötötte.

Kékes-fehér aurája izzott, és a hideg ellenére a levegő vibrált körülötte. A ködöt már rég elsöpörte a boszorkány, hogy jobban lássa túlvilági ellenfelét, amivel a nőstény dolgát is megkönnyítette. Ennek ellenére már jó néhány sérülést elszenvedett, amiket a szervezete igyekezett regenerálni.

Kissé kétségbeesett mikor meglátta a tisztás szélén a nekromantát és a vámpírokat. Azonnal szólt Argonak, és mikor Lucien megindult feléjük kicsit megnyugodott. Tudta, a csontvázakat nem ússza meg, mert amik újra összeállnak azok előbb-utóbb átjutnak a hímen és neki kell őket folyamatosan a földön tartani.

Elég ha egyszer sebzik meg a boszorkányt, akkor vesztettek, mert a banshee egyből előnybe kerül. Nem hagyhatta és Lia védelme miatt nem egy sérülést neki kellett bevállalni. Érezte kezd lassulni a méreg miatt, bár a szervezete igyekezett ellene dolgozni.

Aztán jelzett az ösztöne, hátranézett, de már nem maradt ideje sem megfordulni, sem védekezni. A háta mögött álló vámpír gúnyos mosolyra húzta a száját, majd lecsapott rá kardjával. A méreg, a fáradtság és ez, már túl sok volt. Zina a fájdalomtól felnyüszítve került a földre.

- Zina?! - hallotta még Lia kétségbeesett hangját.

Szeretett volna tőle bocsánatot kérni, amiért nem tudta megvédeni. Tudta jól, az ő gyengesége miatt a boszorkány lesz a következő áldozat, aztán Argo. Luciennel meg ki tudja mi lesz.

A hím már jóval a boszorkány kiáltása előtt érzékelte a vámpírt, aki le tudott lépni a nekromanta mellől, hisz társai bőven le tudták nélküle is foglalni Lucient. Nem foglalkozva a további sérülésekkel egyből a két lány felé indult. Pontosan érzékelte hol változik vissza Árnyból és elrugaszkodott, de elkésett. Hallotta Zina fájdalmas nyüszítését, érezte a vér szagát, és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy elszabaduljon a dühe.

Rávetette magát a meglepett vámpírra, ledöntötte a lábáról és belemélyesztette a karmait, de nem volt alkalma átharapni a torkát, mert Árnnyá vált. Ilyen vámpírral még nem találkozott és nem tetszett neki.

Eszébe jutott, amit Lucien mondott. Talán valahol lapulnak jóval erősebb és jobban képzett vérszívók. Keserű szájízzel kellett most elismernie Wintmoor igazát. Nem hagyhatja meglépni, ezért már támadt is újra.

A sok gyakorlásnak köszönhetően pontosan érzékelte a vérszívót és el tudta kerülni a csapását. Sőt miután Árnnyá vált és hátba akarta támadni, még ő tudta meglepni azzal, hogy abban a pillanatban torkon kapta, amikor testet öltött.

Nem tudta kivédeni és a penge felhasította az oldalát, de a fájdalmat morgással rázta le magáról, és nem eresztette a vámpírt. Szabad kezével ráfogott fegyvertartó marokra, hogy ne tudjon több sebet ejteni rajta, és a fogait a vállába mélyesztette.

Elégtételként élte meg a másik fájdalmas ordítását. Földre vitte és nekiállt széttépni és még azzal sem foglalkozott, hogy két csontváz rávetette magát. Egyszerűen lerázta magáról őket. Dühös volt Zina megsebzése miatt nem is kicsit, és az sem érdekelte, ha aztán a méreg megöli, de akkor is bosszút állt a nőstény miatt.

Lianak nem volt alkalma nagyon szemléli a körülötte lévő eseményeket. Folyamatosan kellett hárítania a banshee támadásait, és válaszolni rájuk valamivel, de az igéi többsége hatástalannak bizonyult.

Ugyan néhány zombit a varázslatai porrá égettek, vagy harcképtelenné tettek, de ez édeskevés a győzelemhez, ezt nagyon jól tudta. Aztán mikor megjelentek a csontvázak megremegett belülről.

A banshee felbukkanására még azt mondta volna, véletlen. De egy nekromanta is most tűnjön fel, az már nem. Egyértelműen valaki meg akarta őket ölni. Pontosabban Argot és Lucientt, hisz Zinaval ők nem voltak itt mikor a sikító szellem megtámadta őket. És szerencsésnek mondhatják magukat, amiért a Védelmezője tudta még értesíteni őt és a védelmükre tudott sietni.

De most már esélyt sem látott a győzelemre. A bansheet az elűzéshez először le kellett volna gyengítenie, de még ez sem ment, nemhogy közben egy nekromantával is foglalkozni. Látta ugyan a szeme sarkából Luc támadásba lendül, de azt is, hogy négy vámpírral is meg kell a Védelmezőjének küzdenie. Hitt abban, hogy Lucien a jobb, de idő míg győzni fog.

Aztán meghallotta Zina fájdalmás hangját és hátrafordult. Aztán mintha minden lelassult volna körülötte. Látta a nőstényt összeesni, aztán Argot ahogyan földre viszi a vámpírt. Érzékelte a felé tartó energiatámadást, amit nem fog tudni kivédeni időben.

Kétségbeesett, hisz mindez az ő gyengesége miatt van. Ha erősebb lenne, már rég végez a bansheevel. Sőt, ha tudna teleportálni, akkor meg sem kellett volna küzdenie vele, hanem biztonságos helyre viszi a barátait és szól a Toronynak.

De nem, és most Zina lehet miatta meg fog halni. Dühös volt magára, amiért nem képes többet tenni, miközben körülötte mindenki a legjavát nyújtotta. Valami fellobbant benne és nyugodtság szállta meg.

Érzékelte az aurája erőteljesebbé válik és a banshee támadása anélkül oszlik el rajta, hogy kárt tenne benne. Hirtelen mindent mást színben látott. Látta a csontvázakban keringő energiát, sőt azokat a vékony fonatokat is, amik összekötötték a zombikat az úrnőjükkel.

A könyve, amit eddig a bal kezében tartott most ott lebegett előtte és a lapok nekiálltak pörögni és megálltak egy varázslatnál. Lia elkezdte az igét elmormogni miközben felemelte a kezét, és mintha pengét fogott volna benne vízszintesen maga előtt meglendítette. Ujja nyomán energia szabadult el, ami elvágta a fonatokat és a zombik a földre hanyatlottak, a lelkek pedig kiszabadultak.

A banshee meglepetten aztán dühödten a boszorkány felé vetette magát mintha puszta kézzel akarna harcolni vele. Fényes penge hullott le elé elvágva az útját, majd újabbak, míg végül teljesen körbe nem zárták. Nem tudott átsuhanni rajta, így felfelé próbálkozott, de egy erő nem engedte kitörni.

Nekiment újra és újra, hisz pontosan látta, hogy a varázskönyv lapjai újra pörögni kezdenek és a boszorkány belekezd az őt elűző igébe. Nem tudhatta, az az erő, ami bezárta nem boszorkány varázslat, hanem a túlvilágról eredt, ahogyan az erő is, ami alkotta. És ez a tiszta energia folyamatosan gyengítette akárhányszor börtöne falához ért.

Lia elért az elűző ige utolsó szavához, fény csapott le a bansheere fentről mire az felsikított, de hangjának ereje elenyészett, ahogy szellemi mivolta is, amikor az erő távozásra kényszerítette ebből a világból. Nem volt többé gondja rá, így a nekromanta felé fordult. Kezei között tiszta fényből energia gömb kezdett formálódni, amit aztán útjára indított.

A csontvázak urának esélye sem volt egy ilyen támadás elől elmenekülni, vagy ereje kivédeni. Amúgy is döbbenve figyelte a változást a boszorkányon, akinek aurája szinte teljesen fehérré vált és a szeme is világítani kezdett. Egy dolgot tett, bár tudta semmit sem fog érni. Kezét védőn maga elé emelte, de a halálos csapás ellen ez semmit sem ért.

Nem csak ő érzékelte a közelgő támadást, hanem Lucien és a másik három vámpír is. Mindannyian igyekeztek minél távolabb kerülni és pajzsot húzni maguk köré. Wintmoor előnyben volt a másik hárommal szemben, hisz ő magát az Árnyék síkot tudta a védelmére hívni, de még így is érezte az energia erejét.

Aztán a fény kihunyt és dühödten nézett körbe. Az egyik vámpír szénné égett és a másik kettő sem tűnt olyannak, akik tovább tudnának küzdeni. Ő pedig harcolni akart. Égette belülről egy érzés, ami többet akart. Pusztítani. Mindegy kit vagy mit és miért. A támadás forrását kereste és meg is találta.

A fehér aura úgy ragyogott a sötétben mintha birokra akart volna kelni vele, és elűzni azt. A sötét erő pedig ki akarta oltani.

A vámpír támadásba lendült és még az sem érdekelte, hogy közben az aura kialszik és a tulajdonosa eszméletlenül esik össze. Az erő hajtotta. Meg kell ölnie! El kell pusztítania! Az Árnyékpenge alakot öltött a kezében és csapásra emelte.

Argo érzékelte a boszorkány felől áradó erőt és elképesztette. Ott a barlangban is érzékelt tőle hasonlót, de ehhez képest az semmi volt.

Aztán egy újabb erőt érzékelt. Sötét és gyilkost, és egyenesen a lány felé tartott, akinek az ereje közben kihunyt és a füle elárulta, összeesett. Azt is tudta ki az, aki a boszorkány életére tör.

A vámpírban felébredt a sötét erő és átvette az irányítást felette. Neki pedig nem maradt sem energiája, sem kellő ideje, hogy odaérjen Liahoz időben. Ugyanakkor tudta, Lucien meg fogja bánni a tettét, amit tenni készült, amikor magához tér. Valahogyan meg kellett állítani és csupán egy dolog jutott eszébe.

A másik férfit eddig mindig vagy vámpírnak, vagy Wintmoornak szólította, annak ellenére, hogy kezdte megkedvelni. De úgy gondolta a faji ellentétek miatt sohasem lehetnek barátok, és úgy érezte ez a módja annak, hogy tisztes távot tartsanak egymástól. De most meg kellett állítani, mert a fene essen bele, de a barátja volt a vámpír.

- Lucien! - ordította el magát hátha a név magához téríti a másik férfit.

 Érzékeny füle elárulták neki a gyors mozgás megtorpan. Hallgatózott. Vajon mégis meg fogja hallani hogyan vág a penge a húsba, szeli át a csontokat? De semmi. Aztán halk nesz, ami távolodott a boszorkánytól, és ez jó jel volt.

- Wintmoor?

- Mit tettem? - hallotta meg a döbbent, szinte kétségbeesett kérdést.

- Ha az érzékeim nem csapnak be semmit - nyugodott meg Argo a jól ismert hang hallatán, és bár még érezte a sötét erőt, de mintha elcsitult volna.

- Meg akartam ölni - és most már egyértelműen kicsengett a kétségbeesés.

- Nem te! - bár ezt nem vehette biztosra, de valahogy az az előbbi erő nem passzolt Wintmoorhoz. Idegennek tűnt ahhoz, aminek megismerte.

- De, én. Ez az erő hozzám tartozik - hallotta, hogy a másik férfi nyel egyet.

- Akkor megtanulod majd irányítani.

- Nem!

- A boszorkány talál rá megoldást.

- Nem! - ismételte megint a szót. - Nem tud segíteni! Csak egyvalaki tud segíteni. Az apám.

- Az apád? - értetlenkedett Argo.

- Ha Lia nem téved, akkor az apám egy Árnyékúr. 

A hímnek káromkodni lett volna kedve, ugyan akkor elámult azon mit meg nem tud a vámpírról így ennyi idő után. Vajon mi van még, amiről ő és Zina nem tud?

- Ha hozzá mész, akkor biztosan elveszted önmagad. Fogunk rá megoldást találni.

- Nem! Ez az egy megoldás létezik. Ha pedig elvesztem önmagam. - szünetet tartott - Lia nyugodt szívvel megölhet.

- Tessék? - döbbent le Argo ismét. - Ne szórakozz vámpír! Elég egyértelmű, szeret téged és te is őt, még ha nem is ismered be magadnak.

- Megígérte, hogy megteszi! És épp azért kell elmennem, mert nem akarok neki ártani. Most magamhoz tértem, de legközelebb nem fogok. Már nem egyszer megállított, visszahozott...

- Akkor meg pláne ne beszélj baromságokat! - kapta fel a vizet a hím.

- De ez egyre erősebben tör fel bennem!

- Ő sem hétköznapi erejű boszorkány. Láttad mire képes? - kérdezte kissé elbizonytalanodva.

- Ez a sötét erő meg akarja ölni őt,és meg is fogja, ha nem megyek el! - és Lucien már döntött.

Mennie kell! Meg kell tanulnia irányítani kerüljön bármibe, hisz csak így védheti meg Liat. Leginkább önmagától. Ha pedig nem sikerül és elveszti magát, akkor úgy sem számít.

- Ne próbálj meg megállítani! - azzal hátat fordított a lánynak és Árnnyá válva távolodni kezdett.

- Vámpír! - kiáltott utána Argo és megpróbált felállni, de a méreg kezdte az ő szervezetét is legyőzni, de azért próbálkozott. - Wintmoor! Lucien!

De hiába. Érzékelte a távolodását és átkozta magát amiért nem tudta megállítani. Mégis mit fog mondani a boszorkánynak, ha magához tér? Hogy nem tudta lebeszélni? Valószínű el sem hiszi neki, hogy mindent megtett.

Vagy ha el is hiszi, akkor meg önmagát hibáztatja, amilyen kis lelkiismeretes az az ostoba lány. Ez a hülye vámpír pedig bele se gondolt milyen törést fog okozni neki. Mégis hogyan merészelt elfutni? Amúgy is megígérte megvédi a boszorkányt, nem? Mégis hogyan akarja, ha átáll a másik oldalra?

Aztán jelzett az ösztöne és felemelte a fejét. Egy vámpír öltött alakot előtte, és egy másikat a két lány közelében.

~ Szóval a lány támadását nem csak Wintmoor élte túl, hanem ők is - jegyezte meg magában.

Érezte rajtuk, hogy sérültek és valószínű nem fogják sokáig húzni. De ők sem, mert nem maradt ereje védekezni, a két lány pedig eszméletlenül feküdt. Átkozta Lucient amiért elment, hisz akkor most nem lenne ilyen reménytelen helyzetben. Az volt, és tudta egy kisebb csoda kell, hogy túléljék ezt az egészet.