Másnap Lia ölelő karok között ébredt, addig azt hitte, talán csak álmodta az egészet. Felnézett és Wintmoor figyelő tekintetét látta magán. Valóban azt mondta tegnap, amit? És a férfi őt, s vele a fény útját választotta? Nem akarta elhinni, ha nyíltan nem is, de vallomást tett a férfinak. Luc mintha csak olvasott volna a gondolataiban megszólalt.

- Nem tudom viszonozni az érzéseidet – hangja mély volt és komoly, az arca pedig túl komor, és már csak gondolatban tette hozzá. ~ Egyelőre.

A vallomás tőrdöfésként érte. Lehajtotta a fejét és inkább a férfi mellkasát nézte. Szólni nem tudott akkora gombóc nőtt a torkában.

- Régen egy nő kiölte belőlem ezt az érzést. Azóta nem is bíztam meg egyben sem, de te. Mindent eldobtál volna értem. Megleptél.

A férfi vallomása meglepetésszerűen érte, de így már értette miért haragudott meg rá, akkor a táborban. Azt viszont a mai napig nem tudja, miért jött el aztán a tárgyalásra, hisz azzal a saját életét tette kockára. Akár meg is ölhették volna.

Önkéntelenül a férfi mellkasára tette a kezét, érezte a szíve dobogását és nem csak azt. Sötétséget, a lelke sötétségét, pusztán egy apró rész volt, amit nem fertőzött meg a gonosz, és jelenleg ez uralta, irányította a férfit. Egyszer csak azt vette észre, hogy Luc elhúzódik tőle és már nem öleli, kinyitotta a szemét, nem értette a dolgot.

- Ezt ne csináld! – mondta Wintmoor.

~ Mit? ~ akarta kérdezni, aztán meglátta a saját kezét, a világos kék aurájába fehér vegyült. ~ Fehér?

Annyira meglepődött, hogy a következő pillanatban eltűnt körülötte az aura, és a kötésen át érezte, a vámpírból is távozik az a feszültség, ami szinte tombolt benne addig.

- Ne haragudj, nem volt szándékos – Luc legyintett, hogy felejtsék el, de a mozdulat közben megakadt, mert Lia folytatta. – Hozzá kell szoknod, ha elérem a második szintet, akkor minden alkalommal körbe fog venni, persze először meg kell tanulnom tudatosan irányítani.

~ Vajon az erőm növekedése miatt változott meg a színe?

Luc csak pislogott párat, majd beletörődően kieresztette a levegőt. Lia sejtette miért nem szeret a férfi olyankor a közelében lenni. Az enyhén fehér aura miatt. De hogy lehetséges, hogy az ő kék színébe fehér keveredjen?

Azt olvasta az egyik könyvben, hogy csupán egyes angyaloknak ilyen világos az aurája, de közel 1500 éve egyetlen egy sem lépett a Földre.

A boszorkányok, a leszármazottaik el tudták látni a feladatot; kordában tartani a sötétség erőit. Szektákat, lidérceket, vámpírokat. Azt is tudta, hogy a harc örök lesz a jó és gonosz között, egészen addig, míg az egyensúly meg nem teremtődik.

Addig hol erre, hol arra fog a mérleg nyelve elbillenni. Bár nem egészen értette, hogyan teremtődhet meg az egyensúly, a történet erről nem szólt. Mindegy, majd valahogy kideríti, mitől van, bár ahhoz előbb az anyját kéne megtalálni.

Róla sem tudott semmit, azon kívül, hogy boszorkány volt, van, hisz az erejét csak tőle örökölhette. De mint a legtöbb wicca, másra bízta a gyermeke nevelését, és ha már itt tartunk.

- Megkérdezhetem ki volt az a nő? – nézett Luc szemébe, látni akarta a reakcióját.

Wintmoor egy darabig nézte őt, aztán elfordította a tekintetét, Lia fájdalmat látott a szemében. Kezdte azt hinni, nem fog választ kapni, de a vámpír halkan megszólalt.

- Az anyám.

Hangja közömbösen csengett, ahhoz képest az előbb milyen fájdalmat látott a szemében. Lia döbbenten nézett rá és a kérdés önkéntelen csúszott ki a száján.

- Hogy? - aztán észbe kapott – Ne haragudj, semmi közöm hozzá.

A férfi acélszürke szemei ránéztek, nem mondtak semmit, pusztán csak mérlegeltek. Behunyta végül, s Lia tudta nem itt van, hanem valahol a múltban. A fájdalmas múltban.

- Mindig is beteges volt az anyám, már a születésem óta. Dada nevelt, mint minden úri gyereket, és csak akkor mehettem be hozzá, ha ő megengedte. Hét éves voltam, mikor a szervezete feladta a küzdelmet. Bementem, meg akartam fogni a kezét, mert egészen addig egyszer sem érhettem hozzá, de ő eltaszított magától. Soha nem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amiket a halála előtt, akkor mondott nekem.

Lia el tudta képzelni a kisfiút, aki ott áll az anyja mellett, akit szeret, pedig alig ismer és lát. Nem merte megkérdezni, de mivel a férfi hallgatott arra a következtetésre jutott, talán az ő kérdésére vár. Kezét Wintmoor-éra tette, a férfi csak lenézett, de nem húzódzkodott el az érintéstől.

- Lucien, mit mondott? – szinte könyörgött a hangja, hogy a férfi ossza meg vele a fájdalmát.

- „Tartsd magad távol tőlem, te gonosz fattya! Miattad kárhoztam el!" – hangja hidegen csengett, mint anno az anyjáé.

Most már nem volt közömbös, sokkal inkább dühös, s bár visszafogta, a gyűlölet fagyossága áradt belőle, amikor anyja szavait ismételte.

Liát kirázta a hideg, s elképesztette, hogy mondhat egy anya ilyet a saját fiának, ugyanakkor érdekesnek is találta. Talán a sors fintorra, hogy Lucból vámpír lett, vagy egyáltalán nem a véletlen műve?

- S az apád? – kérdezte gyengéden.

- Soha nem ismertem, de ezek után tudni akarom ki volt. Nem érdekelt mostanáig, de nemrég felötlött bennem, talán nem is ember, és az anyám ezért is mondta, amit.

Lia is elgondolkodott a dolgon, de ahhoz hogy segíthessen kicsit többet kéne tudnia.

- Bánnád, ha kérdeznék pár dolgot? – őszintén a férfi szemébe nézett.

- Ha az közelebb visz a megoldáshoz, nem.

- Volt valaha férjnél az édesanyád?

Luc elgondolkodott, majd Árnnyá vált és eltűnt, pár perc múlva egy tekerccsel a kezében jelent meg.

- Elvileg ez tartalmazza a családfát, bár még soha nem néztem meg. Annyit tudok, hogy anyám egyke volt, szóval ha férjhez is ment, rá kellett, hogy vezessék a papírra – azzal óvatosan nekiállt kigöngyölni a sárga pergament.

Lia eltátotta a száját, a férfi családfája egészen 1070-ig volt visszavezetve. Még a lánytestvérek férjei, gyerekei, azok leszármazottai is rajta voltak. Lenyűgöző volt, egészen a lap aljáig.

- Jehzabel? Ő volt az édesanyád? – mutatott az utolsó névre.

- Minden volt, de édes nem – morogta a férfi.

Feltűnt neki az anyja neve mellett egy férfié, és két évszám.

- Meghalt, a születésed előtt? – kérdezte a lány óvatosan, de a férfi csak a fejét rázta.

A név ismerősnek tűnt, de nem tudta honnan, aztán beugrott. A férfi még élt mikor ő bekerült az úri társaságba, felesége volt és két gyereke, de milyen okból került a papírra a második évszám?

- Nem, még élt, felesége és gyerekei voltak, mikor én az udvarba kerültem, ráadásul másfél évvel később születtem, mint a második dátum.

- A bigámia már akkor is tiltott dolog volt, nem?

- Igen, és egy házasság érvénytelenítéséhez alapos indok kellett.

- Például? – kérdezte a lány.

Luc elgondolkodott pár pillanatig, majd hirtelen minden világossá vált számára, Lia kezével noszogatta meg, hogy szólaljon már meg.

- Meddőség, és ez a mondatát is megmagyarázza.

Lia szeme vált most gondolkodóvá, és Wintmoor nézett rá türelmetlenül, válaszra várva.

- Elvileg már 500 évvel ezelőtt is léteztek szekták, akik képesek voltak felvenni a kapcsolatot a gonosz erőkkel. Ha édesanyád kapcsolatba lépett egy ilyennel csakhogy gyermeke legyen... - nem fejezte be a mondatot, meg akarta gondolni, mielőtt folytatja.

- Akkor érthető, hogy engem miért nem írt rá a lapra – fejezte be Luc keserűen a mondatot.

Lia nézett rá pár pillanatig, majd felállt és kotorászni kezdett az asztalán, egy üveg tinta és egy lúdtoll került elő.

- Jogod van ott lenni, az apádtól függetlenül – nyújtotta a férfi felé az eszközöket.

- Aha, és ha valaki megtalálja vajon mit fog gondolni, ha azt látja a nevem alatt, hogy több száz évet éltem?

- Ha lesz gyermeked, nem lesz teljesen ember, és tudni fogja, miért éltél több száz évet, ha nem, akkor majd a boszorkányok gondoskodnak arról, hogy ember kezébe ne kerüljön.

Lia nem volt abban biztos, hogy lehetsége-e, de Luc már így is számtalan dologban különbözött a legtöbb vámpírtól. Egyértelműen élt, miközben minden más vérszívó meghalt, mielőtt azzá vált volna, ami.

Rendes ételt evett, működtek a testi funkciói, és a vér mellette szüksége volt más folyadékra is, az alvásról nem is beszélve. Nem zárhatta ki annak lehetőségét sem, hogy képes lehet gyermeket nemzeni, a többi élőhalott fajtársával ellentétben. Bár, ha minden igaz, erre csak a vámpírhercegnő képes az általa választott párral

Látta Luc szemén, hogy gondolkodóba esett, végül elvette a tollat és a tintát. Ráírta a nevét az ősi lapra a születési dátumával együtt.

- Amúgy kétlem, hogy magának az ördögnek lennél a fia, olyan szektával még nem találkoztak a boszorkányok, ami képes lett volna vele kapcsolatot teremteni.

- Akkor mi az apám, egy vámpír? – kérdezte Luc, de a boszorkány megcsóválta a fejét.

- Hat egykori varázsló kicselezte a halált sötét mágia révén és belőlük lett az első hat vámpír, őróluk fővámpírként emlékezik meg a boszorkányok történelme. De csupán harapás útján tehettek mást vámpírrá, és annak is előtte meg kellett halnia. Viszont annál gyengébb lett az új, minél többedik generációhoz tartozott. Ha jók a boszorkányok megfigyelései a negyedik "leszármazottól" származók már nem is képesek mást azzá tenni. Te nem tettél azzá senkit ugye? - de csak nemleges fejcsóválás volt a válasz.

Luc gondoskodott arról, hogy akit megölt, az halott is maradjon.

- Remek. Viszont akadt egy kivétel, méghozzá Leorina, akit a fővámpírok a saját életük árán hoztak létre. Két dologban különbözött a többiektől. Akit ő harap meg az olyan, mintha közvetlenül az elsőktől származna. Ráadásul egy kiválasztottat olyan erőssé tud tenni, mint ő maga. És, ha ez nem lenne elég, nem csupán harapás útján tud új vámpírnak életet adni. Ugyanis ő maga is él, mint – itt elakadt és rámeredt Lucienre.

- Múlt időben beszélj róla, mert halott.- Lia szeme hatalmasra kerekedett a felismerés miatt, Wintmoor pedig folytatta. - Igen, ő változtatott vámpírrá, de nem vártam meg, hogy minden csepp vérem kiszívja. Még előtte szíven döftem.

Látta, hogy tátja el a lány a száját, majd becsukja, ismét kinyitja. Megismételte egypárszor, mielőtt megszólalt volna.

- Ez nagyon sok dolgot megmagyaráz veled kapcsolatban. Azt, hogy miért éreztem benned már az első találkozáskor olyan nagy erőt, és azt hiszem, azt is tudom, hogy mi lehetett az apád.

Lucien kíváncsian nézett rá, hisz talán végre választ kap arra, hogy kitől is származik pontosan.

- A vámpírok félelem keltésére, amit azelőtt használnak, hogy megharapnának valakit, csupán egy lény immúnis teljesen. Az Árnyékvilág legádázabb teremtménye, a boszorkányok egyik legősibb és legerősebb ellenségei, az Árnyékurak. És nekik van hatalmuk arra is, hogy meddőből termékeny nőt csináljanak, ha megfizetik az árát. Ők ugyanis egyezséget kötöttek magával az Ördöggel, megúszva így a halált, és kaptak egy saját síkot is, ahol az idő elmegy mellettük – szinte egy szuszra hadarta el az egészet, hogy Wintmoor ne tudjon közbekérdezni.

Most a férfi volt úgy, mint előbb a lány. Csak ült és emésztette a hallottakat. Sha'tac által rákényszerített tanulmányokban szerepeltek az Árnyékurak, de velük kapcsolatban csak a harci képességekről esett szó, arról nem, mire képesek még a hatalmukkal.

- Ki kell derítenem az igazságot! – mondta aztán keményen.

- Előbb teljesítsük az én feladatom, amit kaptam, aztán utána segítek. Megegyeztünk?

Wintmoor úgy érezte, most kell mennie, de végül bólintott. Ha tudott 400 évet várni, ez a kis idő már nem számít, meg amúgy sem felejtette még el azt, ami a barlangnál történt és azt sem, ami a szellemlovag mondott neki két hónappal ezelőtt.

Benne kezdett a kép összeállni. Ők ketten valami nagyobbnak a részei, de ezt egyelőre megtartja magának. Nem érezte úgy, hogy Lia fel lenne készülve egy ilyenre, és amíg nem kerül a kirakós minden darabja a helyére felesleges találgatni.

- Amíg az a dög vissza nem jön, mi lenne, ha lustulnánk egyet? – kérdezte egy félmosollyal Luc, a lány hamiskásan nézett rá.

- Nem bánom, ránk fér – a végén már mosolygott – Mire gondoltál?

- Hát először is együnk valamit, farkas éhes vagyok – kezdett bele Luc és gyomra korgása meg is erősítette ezt.

- Pályát tévesztettél, vámpír vagy, nem vérfarkas – piszkálta meg a lány.

- Eh – tette a férfi a mogorvát – ne akard, hogy megharapjalak!

- Egyszer már megjártad, nem emlékszel? – emlékeztette a boszorkány.

- Nem a véredre pályázom, csak arra, hogy megharapjalak. A kettő megy külön is – villantott fel egy széles mosolyt a vámpír, mutatva a fogait.

Lia pár pillanatig nézett rá, aztán elmosolyodott, mert tudta, hogy nem igaz, és a férfi csak ugratja. Ezt jó jelnek vette, talán mégis megmenthető a lelkéből egy sokkal nagyobb darab. És ki tudja, talán egy nap, újra megtanul szeretni is, ha már a viccelődés kezd menni neki.

- Nem bánom, együnk valamit, de én főzök – Luc kíváncsian nézett rá, mire hozzátette. – Mindig is ki akartam próbálni azt a középkori konyhát ott lent.

A férfi pár percig kételkedve nézett rá, mert tudta, hogy milyen állapotban van a konyha. Kivéve, ha a boszorkányok azt is rendbe nem tették, mint a szobákat. Bár eddig mindig Sha'tac gondoskodott az ételükről, és kizárt, hogy ő főzőcskézett volna lenn.

- Nem bánom, de sok legyen és finom. Ja, és pár ruha se ártana.

A lány a szemét forgatta ennek hallatán, aztán megegyeztek, hogy míg a lány bevásárol, a férfi ruhát vesz magának, majd megy és segít a cipekedésben. Miután rendbe szedték magukat elindultak a város felé.