Lucien nem messze Rael erődjétől lépett ki a teleport kapun, amit az apja nyitott neki. Nem lett volna szükséges, mert Lanceloth jóvoltából tudta hol található az összes jelentősebb Árnyékúr központja. Ez itt előtte volt akkora, mint az apjáé, de messze nem tűnt annyira védhetőnek.

A falakon ugyanazok a lények ücsörögtek, látszólag mozdulatlanul, de Luc tudta, messze nem élettelenek. Ahogy lassan közeledett megszemlélte a hatalmas kapu mintázatát, amelyen mintha indák csavarodtak volna emberek köré, akik kétségbeesett arccal próbáltak szabadulni. Megjegyezte magában, furcsa ízlésük van az Árnyékuraknak.

A kapu kinyílt, amint a közelébe ért, ő pedig besétált. Az udvar üresnek tűnt, de ez nem jelentette azt védtelen is. Egyedül Rael erőiről nem rendelkezett pontosabb információkkal, mert a szellemlovag csupán távolról tudta megfigyelni. A bejutást hozzá nem kockáztatta meg, ami érthető és logikus.

Ahogy az első lépcsőfokra tette a lábát kinyílt az erőd ajtaja és egy fejedelem jelent meg. Lucien nem tudott semmit leolvasni az arcáról, de egyértelműen nem örült az ő létének. Nem szólt hozzá feleslegen. Csak annyira, amennyire muszáj volt, azt is udvariasan, amire valószínű utasították. Mutatta az irányt, majd becsukta Luc mögött az ajtót.

Egy hasonló terembe ért, mint az apjáé, és meg sem lepődött, hogy a falak, az épület, a tető, a padló, de még a fabútorok is a szürke különböző árnyalatait képviselték, na meg a feketét. Rael ott trónolt a székében és végigmérte őt, amit közömbös arccal fogadott.

Az Árnyékúr legalább két méter magas volt, széles vállakkal és vastag karokkal. Luc gyanította míg élt inkább a többet erővel, mint ésszel típusú harcos lehetett. A maga részéről a technikás küzdelmet részesítette előnyben.

− Nem tudom eldönteni, hogy ennyire bátor, vagy ennyire ostoba vagy, amiért teljesen egyedül ide mertél jönni − szólalt meg végül.

− Vagy csak szimplán nagyképű vagyok − válaszolta és mikor az Árnyékúr meglepetten nézett rá, halványan elmosolyodott.

− Megölhetnélek itt és most − húzta össze komoran Rael a szemöldökét.

− De nem teszed, mert akkor sose tudnád meg miért jöttem el hozzád − és Lucien továbbra is nyugodt maradt, legalábbis kívülről.

− Te tényleg beképzelt vagy, meg ostoba is, ha azt hiszed nem tudom miért jöttél. Azt akarod csatlakozzak az apád kis hadjáratához a boszorkányok ellen − Lucien bólintott, majd újra elmosolyodott.

− Részben ezért − és a válasza felkeltette az Árnyékúr érdeklődését, aki összehúzott szemekkel mérte végig még egyszer. − Mile-lal ellentétben én nem akarok az apám kiskutyája lenni.

Rael mérlegelte a hallottakat, majd felnevetett, amit Lucien jó jelnek vett. Ez azt jelentette végigfogja hallgatni, és ki tudja még talán segíteni is fog neki.

− Szóval azt akarod, hogy segítsek neked eltenni láb alól az apádat? − dőlt előre, miközben egy a trónusához közeli székre mutatott, Luc pedig elfogadta az invitálást és kényelmesen leült.

− Én inkább úgy fogalmaznék lehetőséget adok neked, hogy te legyél a leghatalmasabb Árnyékúr − mosolyodott el.

− Végezzem el helyetted a piszkos munkát? − húzta fel Rael a szemöldökét. − Hacsak nem te juttatsz be a várba, akkor nekem nem éri meg támadni. Ezzel ugye tisztában vagy?

− Nem kell megtámadnod. Egyszerűen besétálsz egy kisebb csapattal a hátsó kapun − szélesebb lett a mosolyodott, amikor az Árnyékúr elképedt arcot vágott.

− Azt állítod van egy titkos bejárat, és te csak úgy átadod nekem ezt az információt csakhogy megszabadulj az apádtól?

− Igen − bólintott rá Lucien.

− És cserébe azt akarod álljak be az apád háborújába? − vonta fel kérdőn a szemöldökét.

− Nem − intett nemet a fejével, és válaszával sikerült összezavarnia az Árnyékurat. − Ezt az információt itt és most átadom neked.

− Te, vagy nagyon ostoba vagy, vagy pedig van még valami a tarsolyodba, amivel rá akarsz venni a háborúra − dörmögte Rael elgondolkodva, Luc pedig továbbra is mosolygott.

− Szerinted miért kockáztatja meg az apám ezt az egész háborút? − tette fel a kérdést.

− Azért létezünk, hogy irtsuk a boszorkányokat és sötétségbe borítsuk az emberiséget, de egyelőre még túl sokan vannak, és hatalmas veszteségek árán tudnánk csak legyőzni őket. Mi képesek vagyunk kivárni, de az ő idejük lassan lejár, mert már évszázadok óta egyre kevesebb boszorkány születik. Ezért is ostobaság, amire az apád készül − és Lucnak el kellett ismernie magában jóval okosabb az Árnyékúr, mint aminek kinéz.

− Ezt tudja a többi Árnyékúr is, mégis maga mellé állította őket. Neked ez nem furcsa? − puhította tovább.

− Csak félnek tőle, ha nem teszik, akkor megtámadja őket − dobta vissza a választ unottan.

− Vagy azért, mert nekik olyat ígért, amit neked nem említett − a homlokráncolás elárulta Lucnak Rael emészti a szavait. − Nem furcsa, hogy az elmúlt évszázadokban csak előkészítette az eseményeket, most viszont hirtelen felgyorsított mindent?

− Ez csak az miatt a kis boszorkány miatt van, aki évszázadok óta először ténylegesen félig angyal. Még azelőtt le akar csapni rájuk, hogy megtanulná használni az erejét.

− Részben igen − ismerte el. - Az a lány azt jelenti, hogy a Gonosz erőit a boszorkányok sokkal jobban vissza tudják szorítani, mint most, amikor csak kordában tartják. Ezt Ő nem akarja. Biztos vagyok benne olyan jutalmat tett kilátásba az apámnak, amiért megéri neki kockáztatni és most összecsapni a boszorkányokkal.

Rael arckifejezését látva, majdnem felnevetett. Nem kellett taglalnia mire gondolt pontosan. Az Árnyékúr kitalálta maga is és tudta mit jelent ez az egész. Ha Zargon nyer, az ő segítsége nélkül, akkor egyértelműen erősebb lesz nála, még akkor is, ha a harcban elveszti a seregei nagy részét, mert a dicsőség őt illeti meg egyedül a szervezésért és a kivitelezésért is. Ráadásul, ha csak egy-két dolgot csurrant-cseppent a gyengébb, életben maradt Árnyékuraknak, azok akkor is jól jártak, ő viszont kimarad mindenből.

De, ha mellé áll és segít, akkor jogosan tarthatja a markát a jutalmáért, ráadásul többet is követelhet, mint a többiek, mert legalább akkora sereget tud hadba küldeni, mint Zargon. Persze nem az egészet, mert tartalékolnia kell, ha utána hátba akarja támadni és átvenni a helyét az élen. Sajnos bármennyire is csábító lenne most megtenni, azzal meghiúsítani a Gonosz tervét, amiből csak ő jönne ki rosszul, hisz időbe telne mire a többieket újraszervezné.

Aztán megfordult a fejében Lucien blöfföl és nem tesz mást, mint az apja utasítását követi, hogy felültesse őt és mégis rávegye a harcra. A tét túl nagy volt, és valahogy ki kell derítenie az igazat. Tényleg van-e bármi jutalom, vagy sem.

− Ezt az apád mondta neked?

− Az apám csak utalást tett rá. Nem játszik velem szemben nyílt kártyákkal, mert nem bízik bennem.

− Milyen jól teszi − somolyodott el Rael, amit Luc viszonzott. − Mégis akkor honnan veszed, hogy valóban ígértek neki bármit?

− Én vagyok rá az élő bizonyíték − az Árnyékúr ráncolta a homlokát. − Az anyámból árnyboszorkányt csinált, hogy gyermeket nemzhessen neki. Ugyan az ő erejét nem örökölhettem, de lehetőséget adott neki, hogy így belőlem ne halállovag legyen csak, hanem szintén Árnyékúr. A Gonosz pedig úgy intézte ne csupán az legyek. Én vagyok a vámpírok hercege, és az egyetlen vámpír, aki él. Gondolod csak úgy cél nélkül hagynák, hogy ilyen erőt birtokoljak? Mi másért, ha nem azért, mert engem kell felhasználnia, mint egy eszközt a győzelemhez?

Rael újra hallgatott és gondolkodott és közben méregette Lucient, aki könnyed tartással ült a kényelmes fotelben. Aztán hanyagul nekiállt nézelődni, abszolút nem állt érdekében sürgetni az Árnyékurat, aki végül előre dőlt, amivel felhívta magára a figyelmet.

− Add át az információt, amit ígértél. Aztán, ha valódinak bizonyul, akkor meggondolom, hogy hiszek-e neked és a harcban az apád mellé állok-e.

− Ahogy akarod! − állt fel, mert a beszélgetés véget ért ezzel, előhúzott egy papírlapot és átadta.

Minden, ami fontos ezen volt leírva és rajzolva a sikeres bejutáshoz. Az Árnyékúr kezébe adta, és nem várva az elbocsátásra elindult kifelé. Senki nem állította meg, csupán a fejedelem követte őt tisztes távolságból. Kilépett az ajtón, megállt a küszöbön és hátrafordult, majd a fajtársa mosolygott.

~ Jól gondold meg a harc után kinek az oldalára állsz − üzente a vámpírok telepatikus képességével, majd zsebre vágta a kezét és átvágott az udvaron.

Nem nézett hátra, nem kellett. Már a tárgyalás alatt észrevette a szeme sarkából, hogy a fejedelem figyelmét nem kerülte el a tény, ő egyszerre a vámpírok hercege és bír az Árnyékurak hatalmával. Ráadásul Luc biztosra vette tud arról is ő Lia Védelmezője. Rael nem kérdezett rá erre, amiből arra következtetett nincs birtokában ez az információ. És, ha a fejedelemnek van egy csepp esze nem is fogja tájékoztatni erről.

A kapu ugyanúgy kinyílt, mint amikor jött, majd becsukódott mögötte. Rael jönni fog. Erre fogadni mert volna. Ha szerencséje lesz, kellően megcsappan a hadereje, és mégha túl is éli harcot, akkor se tud majd neki gondot okozni.

Azt már eldöntötte, az apjának így vagy úgy, de meg kell halni. A maradék serege felett ő veszi át a hatalmat, ez nem kérdéses. Az már inkább, hogy a túlélés reményében mennyi fejedelem fog hozzá csatlakozni. Hányan fogják megkockáztatni azt, ha a boszorkányok nyernek, akkor ő Lia segítségével levadássza őket és esélyük sem lesz az életben maradásra.

Mosolyoghatnékja támadt. A tervei szép lassan mind megvalósulnak és bárhogy is alakuljon a harc, ő csak nyerni fog rajta. Persze Lian múlott ki fog győztesként kikerülni. Ha megjelenik a harcnál, akkor természetesen az ő oldalára áll, ha nem. Akkor a sötét oldal nyer, mindegy ő mit csinál.

Az előbbinek jobban örülne, mert akkor meg fogja kapni az ő kis boszorkányát. Ellenkező esetben Lia ellene fordul, mert azt fogja gondolni elnyelte őt a sötétség teljesen. Részben volt csak ez igaz. Az a kis jó, ami még megmaradt, csak Lia miatt pislákolt benne. Megnyitotta a teleportációs kaput, majd átlépett rajta.

− Rohadtul utálhatnak most − szólalt meg Khan miután Argo befejezte a beszámolót a találkozón történtekről.

− Nem érdekel! − horkant fel az ezüst hajú hím. − A Vezérek amúgy sem azért vannak, hogy mindenki szeresse őket.

Kissé meglepetten fordult Öreg felé, aki kuncogott ezt hallva. Nem talált ebben semmi vicceset. Ez volt az igazság, nincs mit rajta szépíteni. A Vezér az, aki olyan döntéseket hoz meg, amire nem biztos, hogy mindenki képes. De pontosan ezért nem tetszhet mindenkinek a végeredmény.

− Most mi van? − mérgelődött.

 Feszültnek érezte magát, mert Zinat újra megbízta egy feladattal, amint megjött. Megint távol került tőle és ennyire közel az összecsapáshoz ez már nagyon kockázatos lépés volt részéről. Féltette, de csak őt kérhettem meg, hogy szedje össze azokat, akiket a városokban hagyott.

Miért akarta, hogy személyesen tegye és ne telefonáljon? Mert úgy tartotta gerincesnek, ha előtte közöli velük a falka, amihez csatlakoztak többségéből árnyfarkasokból áll, és ha akarnak még az összecsapás előtt kiléphetnek. Aki marad, azt harcba hívja és Zinaval a gyülekezési pontra mennek majd.

Szóval a lány ismét vonaton ült és csak reménykedett benne nem fognak módot találni a megtámadására. Nem mintha mellette nagyobb biztonságban lenne, mert úgy gondolta az utolsó pillanatig meg akarják majd ölni, hogy a vérfarkasokat szétzilálják.

Ezt Khan is tudta, mert mondhatni folyton a nyomában maradt. De ha nem ő, akkor vagy Naxon, vagy Zod. Legalább Öreg nem állt be a sorba, sőt attól is megkímélte, hogy régi nagy csatákról meséljen neki és tanácsokat osztogasson miként vezesse majd harcba a falkákat.

Alig várta már, hogy Angelica újra megjelenjen és elvigyék őket innen. Úgy lett megbeszélve egyazon napon lesz minden falka oda teleportálva, mert a nagy létszám fogja őket megvédeni. Akkor már talán senki nem akar majd a személyi testőre lenni.

Azért attól kicsit tartott, hogy Khanék jelenléte szülni fog némi feszültséget és talán néhányan kötekedni kezdenek, de Öreg szerint ettől nem kell félnie. A Vezérek még indulás előtt helyrefognak mindenkit tenni. Arról nem beszélve a vérfarkasok egyik erős tulajdonsága, hogy képesek félretenni az ellentéteket egy közös ügyért. Argo remélte ez most is igaz lesz.

Akadt még egy dolog, ami foglalkoztatta. A harcban a többi falka hogyan különböztesse meg melyik árnyfarkas áll az ő oldalukon és melyik az ellenséges. De Katja azt mondta van egy ötlete erre és bízza rá.

Hiába kérdezte mi, nem árulta el, de még Khannak se, pedig ő legalább annyira akarta tudni, mint az ezüsthajú. Öreg viszont valamit tudhatott, mert csak annyit dünnyögött okos kislány. Persze velük nem osztotta meg, így ehette őket a fene.

De végre eljött a nap és Angelica meg tíz másik boszorkány jelent. Nagyjából tíz-tizenhárom fős csoportokra oszlottak, tisztes távban egymástól. Minimális ruházatot és egyebet magukhoz vettek, majd sorban eltűntek a lakótelepről.

Az Éj klán település környékén jelentek meg, amit a boszorkányok segítségével az elmúlt néhány napban sokszorosára bővítettek ki könnyű faszerkezetes házakkal, hogy legalább a többséget el tudják szállásolni és ne kelljen sokaknak a szabad ég alatt aludni. Az idő mostanra már kellemessé vált nappal, bár az éjszakák míg hűvös voltak, de már nem csípősek.

Elsőként érkeztek és Shion köszöntötte őket. A központi részen szállásolták el a falkájukat, és úgy találták ki a többiek egységes blokkokban fognak elhelyezkedni körülöttük Ésszerű, ha azt nézte őt akarják megvédeni.

Egy órán belül az összes falka megérkezett és mondhatni a csendes erdőrész hangossá vált. De Shion megnyugtatott mindenkit, a boszorkányok elrejtették őket az emberek elől és még csak véletlenül sem fog erre tévedni bárki. Így nekiállhattak kitalálni a haditervet. Melyik falka hol és hogyan álljon fel.