Sha'tac fájdalmasan ért a portál túloldalán földet és erdős környezetben találta magát. Ebből tudta a vámpír tényleg segítő szándékkal nyitotta a portált, és még az ő oldalukon áll. Persze azt is kinézte belőle érdekében állt az ő kijutása onnan, de ha így is volt, már nem lesz alkalma kideríteni miért.

Alig maradt ereje, ráadásul rengeteg vért vesztett, de még egy utazás erejéig össze kell szednie magát. El kell jutnia Alyttahoz és elmondani, amit meg tudott. Lucot még nem nyelte el a sötétség, és azt nem véletlenül nem látták mostanában Lilithet. Azért meglepte és kíváncsi lett volna miért állt árnyboszorkánynak.

Mély levegőt vett, leküzdötte a sötétséget, a fájdalmat és összeszedte az erejét az utolsó feladatához, amikor Alytta szó szerint mellé teleportált. Ezek szerint a vámpír a Torony közelébe juttatta őt, és a boszorkánya így megérezhette nincs jó állapotban.

Persze részben a saját hibája, amiért ilyen helyzetbe került. Nem igazán élt magánéletet, családit még annyit sem, mert amióta csak önállóvá vált a boszorkányokat segítette. Ennek ellenére az évek alatt összejött neki egy kölyök, bár a lányával nem ápolt túl jó kapcsolatot, pont az miatt, amiért több időt szentelt a Védelmező létnek, mint neki.

Mégis mikor az az információ jutott el hozzá, hogy Mina bajban van, mert egy halállovag támadt rá, nem gondolkodott, hanem egyből ment. Pedig, ha nem cselekszik azonnal, akkor rájött volna csapda és mindenképp viszi magával Alyttat is, de így csupán magyarázat nélkül eltűnt mellőle, aminek ez lett a vége.

− Sha'tac! − és a boszorkánya hangja megbicsaklott.

− Felesleges! Meg se próbáld! − válaszolt neki és egyáltalán nem volt most ellenére, hogy Alytta ölbe veszi a fejét. Jól esett neki az érintés, hisz tudta az utolsók egyike. − Amúgy is lassan lejárt volna az időm.

− Mégis mi történt? − a nőnek nyelnie kellett, mert úgy érezte gombóc nőtt a torkában.

− Hosszú lenne elmesélni, nincs időm már rá. Lucien segített meglépni, még a mi oldalunkon áll − Alytta ezt örömmel hallotta, de Sha'tac folytatta. − Lilith is vele van.

− Tessék? − ez őszintén megdöbbentette a nőt.

− Talán igazad volt, és el kellett volna neki mondani az igazat, akkor talán nem teszi azt, amit.

− Sha'tac...

− Mindegy! Már változtatni nem tudunk rajta, csak remélhetjük hasonló szándékkal ment át, mint Lucien − itt szünetet kellett tartania a fájdalom miatt. − Kérnék egy dolgot.

− Bármit kérhetsz − és Alytta nem tudta visszafojtani a könnyeit, amik lassan legurultak az arcán.

− Kérlek mond meg Minanak, hogy sajnálom. Több időt kellett volna vele töltenem. Sokkal többet.

Alytta nem tudott megszólalni, mert épp a mondat elején jelent meg a nőstény árnyékmacska, aki valószínű figyelte az apja energiáját és amint megérezte a nyomába eredt.

− Ettől függetlenül... nagyon... szerettem... szeretem − a levegővétel már nagyon nehezen ment, az ereje teljesen elhagyta. Be kellett csuknia a szemét.

− Tudja − nyögte Alytta. − Szerintem tudja.

Csak remélhette, hogy a Védelmezője még hallotta mielőtt utolsó levegőt vett, mielőtt utolsót dobbant a szíve. Tudta, elment. Érezte megszűnt az őket összekötő varázslat. Az egész olyan volt, mintha kitéptek volna a lelkéből egy darabot, ami után most űr maradt.

Sha'tacnak nem ő volt az első védelmezettje, és elképzelni sem tudta minden egyes elvesztett boszorkány után hogyan volt képes az árnyékmacska rávenni magát újra Védelmezőnek álljon másvalaki mellé.

Nem tudott szólni, akaratlanul simogatta az éjfekete bundát, amit több helyen vér mocskolt, és csak nézték egymást Minaval. Nem tudta vajon ők képesek-e sírni, vagy milyen módon fejezik ki az ilyen típusú fájdalmat, de egyértelműen látta rajta a szenvedést.

A nőstény végül lassan megmozdult és az apja élettelen teste felé indult, majd a fejét a nyakához dörgölte. Talán azt remélte még egyszer megmozdul, szól hozzá, de erre szikrányi esély sem maradt.

− Sajnálom apa − szólalt meg végül és a hangja elárulta a fájdalmát. − Sosem mutattam, mert haragudtam rád, de attól még nagyon szerettelek.

Alytta nem bírta tovább, a válla megrázkódott és zokogásba tört ki. Osztozott Mina fájdalmában, talán neki még jobban is fájt. Nem szégyellte a könnyeit, és jelenleg úgy érezte képtelen lesz harcolni nélküle, hiába tudta muszáj, nincs más választása.

Egy fej dörgölőzött hozzá, hogy megvigasztalja és átölelte a nőstény árnyékmacskát. Nem tudta mennyi ideig sírt, mire végre képes volt a könnyeinek gátat szabni.

− Lia! Könyörgöm! Siess, mielőtt még valaki meghal! − szólalt meg elcsukló hangon és remélte fohásza valahogy eljut, ha nem is a lányához, akkor Natanhoz.

− Vegyél magad mellé, és segítek bosszút állni! − Mina hangja határozottan csengett, Alytta pedig szerette volna teljesíteni a kérését, de végül megrázta a fejét.

− Nem! Nem lennék képes rá. És Sha'tac nem azért ment megmenti, hogy aztán egy harcban meghalj, csakhogy bosszút állj rajta. Ő. Ő azt akarta élj! Ne tégy semmi ostobaságot! Nem akarhatod, hogy a halála hiábavaló legyen!

A nőstény másfele nézett. Viaskodott magában, amit megértett, végül az arany szempár újra felé fordult.

− Rendben! − egyezett bele, amit a boszorkány megkönnyebbülve vett tudomásul. − De ígérd meg bosszút állsz érte!

− Kérned sem kell! − ígérte meg, mire a nőstény bólintott.

− Elviszem, és a legnagyobb árnyékmacskák közt kap sírhelyet − erre viszont csak Alytta tudott bólintani.

Még egyszer végigsimított Sha'tac fején, majd segített Mina hátára feltenni a már élettelen testet. Fájó lélekkel nézte hogyan viszi át a lánya az Árnyék sík azon részére, amit az árnyékmacskák uraltak. Aztán csak állt.

Igyekezett megnyugodni és összeszedni magát, de tudta nem fog egyhamar menni. Ilyen zaklatott állapotban viszont nem mehetett vissza a Toronyba. A magánlakására teleportált ahol kíváncsi szemek nélkül omolhatott saját fájdalmába és sírhatta ki magát újra.

Valamivel később Lucien ment a két testőréért, és már Lanceloth is ott várakozott velük, aki egyből kiszúrta valami nincs rendjén.

− Baj van? Lilith jól van?

− Semmi baja. Majd elmondom, de előbb tudni akarom mit sikerült kiderítened.

− Rendben! − egyezett bele, mert látta a vámpíron úgy sem fog beszélni, míg nem tudja meg, amit akart. − Az egyik boszorkány neve Angelica. Harcra specializálódott és egy vérfarkas a Védelmezője.

− Akkor ő nem lehet az árnyboszorkány − morfondírozott Lucien.

− Nem feltétlen kell a Védelmezőjének tudnia, hogy egyezkedett egy Árnyékúrral − Luc kérdőn nézett rá, mert érezte van még valami, amit tud a lovag. − Ő volt az, aki segített Argoéknak Diar ellen, és ő ajánlotta fel, hogy elviszi a Toronyba a két árnyékfarkast.

− Miért vesződött volna két fogollyal, mikor Khan és a többi áruló árnyfarkas biztos készséggel válaszolt meg volna neki minden kérdést.

− Hát ez az!

− És a másik boszorkány? - tudakolta meg Lucien.

− Tereza wicca. Neki szellem Védelmezője van, és a Toronyban ő az egyik, aki oktatja a tanuló boszorkányokat. Nem hinném, hogy ő lenne az árnyboszorkány.

− Vagy pont ezért ő az áruló − most a lovag nézett kérdőn.

− Gondolj bele. Folyamatosan a Toronyba van, és nem kap megbízásokat, hanem a fiatal lányokkal kell vesződnie. Bosszantó lehet, hogy csupán ennyire tartják a képességei miatt.

− Egy szellem Védelmező mellett kizárt. Nem tudná kivitelezni azt, hogy kapcsolatban legyen egy Árnyékúrral. − ellenkezett Lanceloth.

− Hacsak nincs benne ő is a dologba.

− Kizárt! − sértődött meg a szellem már a feltételezésen is, mire Lucien csak felvonta az egyik szemöldökét, hisz Lanceloth is belement végül Lilith tervébe.

− Meglátjuk. Mindenesetre majd valahogy átadom az információt az Öregnek, de csak ez miatt nem fogom megkockáztatni vele a kapcsolatfelvételt. Amint átmegyünk új feladatom van számodra.

− Éspedig?

− Az apám úgy hagyta el az erődöt, hogy senki nem vette észre. Ki kell derítened a módját, az útját.

− Nem lesz könnyű. A Vadászok segíthetnének − bökött a két férfi felé, akik pár lépésre álltak és várták a parancsot.

Lanceloth pontosan tudta Lucien miért mer beszélni a jelenlétükben. Tőle kapták a hatalmukat és Luc vissza is vehette tőlük, szóval semmi okuk nem volt az árulásra, sőt több arra, hogy hűségesek maradjanak.

− Nekik más feladatuk lesz − a lovag kérdő tekintette láttán folytatta. − Megfigyelik Diart. Minden tudni akarok róla. Hogyan harcol, milyen trükkjei vannak, mekkora az állóképessége. Te pedig azt mondtad nem vagy képes hosszú távon észrevétlen maradni a közelükben.

− Nem bízol Argo győzelmében. Gondolod nem lenne rá képes önerőből?

− Inkább csak biztos akarok lenni abban, hogy ő győz. És ha ehhez az kell, hogy segítsek neki, akkor úgy. És nem érdekel ezt akarja-e, vagy sem. Dühös lesz miatta, vagy sem.

Lanceloth bólintott, mert tudta jól, ha Diar győz, és a többi vérfarkas a szokások értelmében mögé áll, mert a vezérek vezére lesz, akkor a boszorkányoknak esélye sem lesz a harcban. Sőt, Zargon az összes vérfarkast árnyfarkassá változtathatja.

− Most te jössz vámpír. Mi történt?

− Mile tőrbe csalta Sha'tacot − tájékoztatta és meg tudta érteni Lanceloth döbbenetét. − Segítettem neki megszökni, de így is halálos sebet kapott.

Nem kellett többet mondania, a lovag pontosan tudta mit jelent ez. Gondterhelten nézett a vámpírra, végül megszólalt.

− Az égiek segítsék meg Alyttat!

− És minket is - dörmögte Lucien, bár nem bízott ebben.

Remélte a tervei kellően jók, hogy a végén jól jöjjön ki ebből az egész helyzetből. Mégis akaratlanul felnézett az égre és Lia jutott eszébe. Remélte nem törte meg a hiánya, amiért nincs mellette és támogatja közvetlen. És abban is, még mindig bízik benne és számít rá.

− Menjünk! − adta ki végül az utasítást.

Megnyitotta a visszavezető portált és az erődtől nem messze léptek újra az Árnyéksíkra. A lovag láthatatlanul jött át, és sietett vissza Lilithez, mert tudta vigasztalásra fog szorulni Sha'tac halála miatt.