Leonidnak egyáltalán nem tetszett a férfi, akit a boltban látott, és bár nem adott okot semmivel az igazoltatásra, valami azt súgta tegye meg. Egyértelműen veszélyes alaknak látszott. Ugyan nem lopakodott, de óvatosan közelítette meg a másikat, mégis a sebhelyes észrevette, pedig láthatóan beszélgetett valakivel.

− Segíthetek? − kérdezte meg az idegen.

− Nem idevalósi igaz? − kérdezett inkább vissza és Katjaban meghűlt a vér, nagyon is jól ismerte ezt a hangot.

− Valóban nem − és Khan igyekezett nem ellenségesnek tűnni pedig az ösztöne veszélyt jelzett.

− Rendőr vagyok, és így feladatom, hogy az idegeneket ellenőrizzem. Csak a rend kedvéért, hogy nem bajt keverni jöttek ide.

− Már rég leszoktam a baj kereséséről − fordult teljesen a másik férfi felé.

− Akkor nincs ellenére, ha elkérem az iratait, meg a társáét − igyekezett úgy lépni, hogy lássa a másik alakot is, de a sebhelyes pont takarta. Talán nem véletlenül.

− Nem rémlik, hogy csináltam volna bármit, ami okot adna arra egy ilyen kérésre − Khan tudta ki kell bújnia alóla, pedig a másik már tudtára adta joga van kérni, akár csak úgy is, ha épp kedve úgy tartja.

− Valóban − ismerte el. − De nekem jogom van elkérni és kötelességem is.

Khan azon gondolkodott le tudná-e úgy ütni, hogy az senkinek se tűnjön fel, mert akkor leléphetnének Katjaval. Aztán megérezte, hogy a lány megpróbálkozik telepatikusan kapcsolatot létesíteni vele.

~ Mi az?

~ Ez az anyám barátja − közölte Katja. Na erről annyit, hogy leüti és lelépnek.

− Félénk a társa? − figyelt fel az újabb kérdésre, és nem tudta mit válaszoljon hirtelen, aztán érezte a lány kihajol mögüle.

Katja tudta, ha nem akarja, hogy harc legyen és valaki megsérüljön, akkor meg kell mutatnia magát. Nem akarta teljesen, így inkább csak kihajolt Khan mögül és mint valami idióta felemelte a kezét, integetett a férfinak és közben bocsánatkérőn mosolygott. Legalábbis annak szánta.

− Katja! − döbbent le Leonid és közelebb lépett, de a sebhelyes az útját állta.

− A-a-a! − emelte fel tiltón Khan a kezét, mert gyanította Katja nem akar közelebbi kapcsolatot, különben kilép mögüle. Szerencsére a másik megtorpant.

− Katja! Mit jelentsen ez? Ki ez a kétes alak? És hol a fenében voltál? Tudod min ment keresztül anyád, meg én is, amiért elszöktél?

A lány meghúzta magát a hím mögött és örült, hogy vele van. Arra a hírre, hogy él az anyja hatalmasat dobbant a szíve, ugyanakkor szégyellte is magát. Hirtelen nem tudta mit kéne mondania.

− Állj el az utamból! − próbált meg Leonid megint a lány közelébe jutni, de Khan élő falat alkotott közöttük és már azon volt, hogy előveszi a fegyverét és rászegezi, ha másképp nem tudja jobb belátásra bírni.

− Majd, ha Katja is azt akarja, addig jobban jársz, ha tartod a tisztes távolságot − figyelmeztette a sebhelyes férfi.

− Már miért ne akarná? − horkant fel. − Katja?

− Sajnálom, hogy elszöktem, de ez volt a legjobb, amit tehettem − motyogta még mindig Khan háta mögül.

− A legjobb? − és Leonid kezdett dühös lenni. A férfira amiért elállta az útját, a lányra meg, amiért hülyeségeket beszél.

− Nem akartam mást is bántani − a nyomozó megtorpant és a sebhelyes alakján keresztül próbálta méregetni a mögötte bujkáló lányt. − Anyát sem akartam bántani.

És a mondat végére elcsuklott a hangja és a sírás kerülgette. Khan szerette volna átölelni, de nem akart hátat fordítani ennek az alaknak.

Leonid emlékezett rá, nem sokkal miután Irina magához tért összehordott valami olyasmit, hogy Katjaból farkas lett, de nem akarta neki elhinni. Napokig eszméletlenül feküdt, és úgy gondolta csak a sokk miatt mosódtak össze benne az emlékek. Hosszú ideig próbálta őt meggyőzni erről, aztán lassan elfogadta, hogy téved és azóta nem hozta fel.

Leonid csináltatott a sebek alapján harapás mintát, és találtak egyezőséget azokkal, akiket az elmúlt hónapokban a tanyákon és a kisvárosokban támadtak és öltek meg. És most, hogy belegondolt az első helyszín útba esett azzal a járattal, amire Katja felszállt azzal a három fiúval. De mivel a sofőr sem emlékezett hol szálltak le, így nyomukat vesztette. Pedig azt a Kiril gyereket több dolog miatt a mai napig körözik.

De még annak fényében is, amit az előbb Katja mondott abszurdnak tűnt, hogy valakiből farkas legyen. Vérfarkasok csak a könyvekben és a filmekben léteznek. Vagy nem?

− Haza kell velem jönnöd! Megbeszéljük ezt az egészet − próbálkozott most már kissé nyugodtabban és végigmérte a másik férfit, főleg a sebhelyet, ami karmolásnak tűnt.

− Nem akarok! − rázta meg a fejét.

− Pedig ebben egyet kell értsek vele − nézett sandán hátra Khan. − Nem menekülhetsz egy életen át.

Leonid a legkevésbé sem számított arra, hogy szövetségest fog találni ebben a kétes alakban, mert egészen eddig azon volt, hogy őt távol tartsa Katjatól. Viszont a lány láthatóan bízott benne, különben mi másért lett volna vele? Legalábbis remélte nem kényszerből.

− Nem! − tiltakozott a lány sírással küszködve. − Nem akarom, hogy azt mondja nekem szörnyeteg vagyok.

Leonidban újra felmerült az, ami az előbb. Katja tényleg vérfarkas volna, és Irina nem csak képzelte?

− Katja, ismerlek tíz éves korod óta, és te szándékosan senkinek sem ártanál − tartott egy kis szünetet, majd összeszedte magát annyira, hogy kimondja. − Akármi történt Katja valójában, te nem vagy szörnyeteg.

A lány úgy érezte talán van számára remény, de sajnos a pesszimistább fele, újra legyőzte és továbbra is Khan mögött állt elbújva. A kezében lévő pékterméket pedig az érzelmei hatására szinte kilapította.

− Figyelj rám! Találkoztam a munkám során épp elég szörnyeteggel, de azok mind élvezték, amit csináltak. Te nem. Tudom. Gyere velem haza, beszéljük meg, kérlek!

− Legalább megmondhatod az anyukádnak személyesen, hogy sajnálod és nem akartad − próbálta meggyőzni Khan is. − Különben is mi lenne neki szebb ajándék, minthogy viszontláthat téged? Ugyan már! − nógatta tovább a hím. − Ne, mond, hogy nem akarod látni őt.

A lány vágyakozó tekintettel nézett fel rá, aztán Leonidra, aki felé nyújtotta a kezét. Nézte, majd önkéntelen előre lépett és meg is torpant. Aztán Khan vállal finoman meglökte, hogy folytassa, közben a zacskót elvette tőle.

Félve fogta meg aztán a  felé nyújtott kezet, tartott tőle egy kicsit, hogy Leonid odarántja magához, fegyvert fogra rá, vagy a hímre és elráncigálja. Nem akarta, hogy bárkinek baja essen. De aztán nem történt meg. Leonid lassan húzta magához, majd szorosan átölelte, ő pedig megmozdulni sem mert, majd sírva fakadt.

− Ostoba kislány! Tudod mennyit kerestelek, hogy visszahozzalak? Tudod mennyi éjszakát ültem bent a irodában? Sokat, nagyon sokat − Katja döbbenten hallgatta.

Most jött rá Leonid nem csak az anyját szereti, hanem őt is. Ő meg mindvégig tartózkodó volt vele, és igyekezett nem az apjaként tekinteni rá hiába minden tett és jószándék.

− Sajnálom − szipogott.

− Élsz, semmi bajod és visszajöttél. Más nem számít − majd elengedte és megsimította az arcát. − Menjünk!

Hagyta magát terelni és tudta Khan is jönni fog, nem hagyja magára, és igaza is lett. Leonid is észrevette és megállt, majd ránézett.

− Muszáj neki is jönni? Nem akarom, hogy megijessze az anyádat.

− Szeretném, ha jöhetne - és úgy gondolta Khan amúgy sem hagyná magát lerázni.

− Hát jó − egyezett bele.

A sebhelyes férfi komor testőrként követte őket és Leonidnak viszketett a tarkója a jelenlététől. Legszívesebben folyamatosan szemmel tartja, de akkor félő, hogy valamiben orra bukik. Nem mintha a másik foglalkozott volna vele különösebben, mert mikor egyszer hátranézett épp azt tüntette el két harapással, amit a boltban vett. Negyed órával később már ott álltak az ajtóban.

− Édesem? − lépett be Leonid, felhívva magára a figyelmet.

− Na végre! Kezdtem azt hinni behívtak dolgozni és ... Katja? − fordult ki az egyik szobából egy teltkarcsú nő, aztán odarohan és átölelte a lányt.

− Sajnálom anya, én. Én. Nem akartalak bántani. Dühös voltam és nem tudom mi történt pontosan − elsírta magát.

− Semmi baj kicsim, nem a te hibád − és Irina arcán is legördültek a könnyek, úgy dajkálta őt, mintha még mindig kislány volna. − Egyedül az én hibám.

− Én ebben kételkedem − szólalt meg Khan és mikor Irina felnézett, visszahőkölt, és ha lehet még szorosabban ölelte a lányát.

− Miért lenne a te hibád? − kérdezte meg Leonid, mert még nem sikerült összeraknia a képet, még fontos részletek hiányoztak.

− Mert − behunyta a szemét. − Az a cigány asszony figyelmeztetett annak idején, hogy ne engedjek a csábításának, mert ha gyermek fogan tőle, az átkozott lesz. De nem hittem neki. Annyira fiatal voltam, talán olyan idős mint most te, Katja. El is felejtettem aztán. Ha komolyan veszem, akkor mostanra találtam volna megoldást rá, és nem kellene szenvedned tőle.

Khan felhorkant mire két szempár fordult felé magyarázatért. Katja már tudta a választ.

− Erre nincs megoldás! Ennek született! Ez pont olyan, mint az, hogy milyen szemszínt örökölt.

− Szóval − szólalt meg Leonid pár pillanatnyi csend után. − Tényleg vegyem tudomásul, hogy Katja vérfarkas?

− Félig az, ezért sem tudja uralni. Azaz, most már többé-kevésbé megy a dolog.

− Te is olyan vagy, mint Katja? − kérdezte Irina és továbbra sem engedte el a lányát.

− Nem − válaszolta Khan. − Én rosszabb vagyok.

Katja felnevetett, nem is a hím lett volna, ha nem ilyen választ ad. A kérdő tekintetek láttán a sebhelyes folytatta.

− Én tényleg vérfarkas vagyok.

− Attól tartok én ezt nem egészen értem − és Leonidot bosszantotta ez nyomozóként.

− Majd én − vonta ki magát Katja az ölelésből és mikor ránéztek folytatta. − A vérfarkasok egy külön faj, ami már a kezdetek óta együtt élt az emberekkel. Csak mivel megpróbálták őket félelemből kiirtani, ezért elrejtőztek az emberek elől, hogy életben maradjanak. Én, az apám révén vagyok vérfarkas, és ezért vannak gondjaim ez miatt. Khan mivel az, így teljesen ura magának.

− De, ha végig itt voltak és egy darabig párhuzamosan éltek mellettünk, akkor miért nem találtak a régészek eddig semmit, ami a létezésükre utalt volna? Miért csupán mítoszok és legendák vannak róluk? − akarta tudni Leonid, bár még mindig nem hitte el az egészet.

− Mert természeti népként élnek. Nem építenek városokat, faragnak szobrokat, ami őket ábrázolja. Csupán falkába verődve a saját területükön élnek, pont mint a farkasok.

− Civilizáltak és mégis úgy élnek, mint az állatok? Erdőkben, barlangokban? - döbbent le Irina.

− Nem egészen, de ja − dörmögte Khan, bár a nő nem járt messze az igazságtól.

− Ez, azért durva, pedig sok mindent láttam már a pályafutásom alatt. Van még valami, amiről tudnunk kell? − faggatózott tovább a férfi szinte ösztönből.

− Arra kíváncsi, hogy a vámpírok és a többi mesebeli lény létezik? − kérdezett rá konkrétan Khan és mikor Leonid felé fordult egy bólintás kíséretében megeresztett egy farkas mosolyt. − A többség nagyon is létezik, és nélkülünk a vámpírok már rég rabszolgát csináltak volna az emberiségből.

− Azt hiszem jobban jártam volna, ha nem teszem fel a kérdésem − húzta el a nyomozó a száját, hátborzongató volt ebbe belegondolni is, nemhogy tudni.

− Anya, erről senkinek nem beszélhettek! − most Leonidon volt a sor, hogy felhorkanjon.

− Szerinted ki hinne nekünk? Diliházba küldenének mind a kettőnket azzal a címszóval, hogy megőrültünk.

− Mindig vannak olyanok, akik kételkednek és kutatnak utánunk, és előbb-utóbb kapcsolatba lépnének magukkal, hogy kiszedjék magukból mit tudnak. Jobban járnak, ha hallgatnak.

− Nem akarom, hogy bárki bántsa Katjat! − nézett rá sértetten Leonid, amiért ilyet feltételeztek róla. − Irina soha nem bocsátaná meg nekem. És amúgy is − nézett a lányra. − Lányomként szeretem.

Katjat újra sírás kerülgette majd odalépett a férfihoz és hozzábújt. Ezzel meg is lepte a férfit.

− Sajnálom, hogy nem akartalak elfogadni, pedig tényleg úgy viselkedtél és gondoskodtál rólam, mintha az apám lennél. − szipogott újra, ma már sokadjára küzdött a sírás ellen. Leonid csak átölelte.

− Semmi baj. Csak féltél, hogy elveszem tőled az anyádat. Lehet én sem tettem volna másként.

− Ha már itt tartunk − lépett közelebb hozzájuk Irina. − Katja, testvéred lesz.

A lány először meglepetten nézett az anyjára, majd elmosolyodott. Őszintén és boldogan.

− Mindig is szerettem volna egy tesót − aztán zavartan nézett Leonidra. − Ööö, megengeded, hogy ezentúl?

− Persze! − vágta rá a nyomozó és nyelnie kellett, mert összeszorult a torka. Régóta vágyott a lány elfogadására.

− Köszönöm − és Katja megint szipogott, elképesztő hogy mennyit sír ma. Aztán először az anyja ölelte át, majd mindkettejüket Leonid. Nagyon boldognak érezte magát hosszú idő óta először, és nyugodtnak.

− Pfff! − fonta karba a kezét Khan és elfordította a fejét, mintha meg lenn sértődve. − És el sem akartál jönni.

Katja felnevetett, annyira meseszerűnek hatott az egész, és igen tudta, sokkal tartozik a hímnek, bár nem egészen értette, hogy miért vette rá, de majd később kideríti.

− Tudom, hogy neked köszönhetem, majd meghálálom − ígérte meg, mire az aranybarna szemek felé fordultak.

− Be is fogom hajtani! − és sokat mondóan elmosolyodott, mire az anyja döbbenten nézett Katjara

− Te, meg ő? − kérdezte hitetlenkedve.

− Khan a barátom, igen − és egyáltalán nem szégyellte. − Ő és a falkája befogadott minket, vigyáznak ránk és tanítanak, hogy uralni tudjuk magunkat, amikor átváltozunk.

− Várj! − emelte fel a kezét Leonid. − Mégis hányan vagytok? És miben különböztök tőlük, attól eltekintve, hogy ők uralják magukat?

− Rajtam kívül hat fiú van, és mindegyikünket Kiril szedett össze.

− Egek! Az a srác is? Tudod, hogy több dolog miatt is körözi a rendőrség a kora ellenére?

− Nem, bár gyanítottam.

− Elég hosszú a bűnlistája és igen fiatalon elkezdte − tájékoztatta Leonid.

− Miért nem vagyok ezen meglepődve? − dörmögte Khan. − Problémás, de idővel majd helyre rakjuk, és megtanulja hogyan kell viselkednie.

− Inkább nem vagyok kíváncsi a módszereitekre. De a másik kérdésemre még nem válaszoltatok.

− Erősebbek vagyunk, nagyobbak, gyorsabbak, és tovább is élünk, mint egy ember − Katja megköszörülte a torkát mire folytatta. − És bármikor farkas alakot tudunk ölteni.

− Akár most is? − kérdezte Irina, és Khan félelmet érzett az irányából.

− Akár most is − erősítette meg.

− Egy újabb információ, amit jobb, ha nem tudtunk volna meg − jegyezte meg Leonid kelletlenül.

− Ez van. De még mindig jobb, mintha egyszer meglepetésként éri.

− Igaz, de reménykedem benne nem kerülök olyan helyzetbe.

− Kicsi az esélye. Egy-egy magányos vérfarkas felbukkanhat a városokban, de a többségünk távol marad az emberektől − aztán megemelte a fejét. − Ég valami?

− Oh, édes Istenem, a sültem! − szaladt Irina a konyhába.

Katja gyomra újra korogni kezdett, alig egy falatot evett és mikor Leonid ránézett bocsánatkérően mosolygott.

− Gyanítom rég ettől normális kaját − és a lány beismerően bólintott.

Az árnyfarkasok levadászták a közelben, ami nekik kellett, a fiúk meg általában gyorsétteremben vették a kaját. Az, hogy rendes helyre beüljenek és normális főtt ételt egyenek nem mostanában akadt példa. A legtöbb helyről kinézték őket, már csak a koruk miatt is.

− Még időben! − kiabált ki Irina. − Jöhettek enni, ha éhesek vagytok.

− Mint a farkas − motyogta Katja és a nyomozóra sandított, hogy mit fog szólni, de az csak intett neki, hogy menjen és megcsóválta a fejét még mindig hitetlenül.