Katja arra ébredt, hogy cirógatják az arcát. Kicsit kérette magát, de aztán kinyitotta a szemét. Khan könyökölt felette, aranybarna szeme az arcát vizsgálta és egy tincsével játszott.

− Mehetünk? − kérdezte és Katja ekkor látta meg ő már pofátlan módon fel van öltözve és menetre kész.

− Reggeli nélkül? − és a lány gyomra ebben a pillanatban hangot is adott éhségének.

− Alexej hozott valamit, de én ezt nem nevezném ételnek. Mi ez egyáltalán? − kukucskált bele a zacskóba és Katja csatlakozott hozzá.

− Fánk! − kiáltotta vidáman, és már halászta is ki a porcukorral vastagon meghintett süteményt és harapott bele. − Mmm... Lekváros.

Felnyögött annyira jól esett. Kicsit ugyan olajosnak titulálta, de olyan rég evett, hogy egyáltalán nem bánta és isteni finomnak érezte még így is. Az sem érdekelte, hogy a porcukor a szájára ragadt és csupa ragacs lett a keze.

Két harapással eltüntette az egészet és már vette is ki a másikat. Észrevette Khan kétkedve nézi a habzsolását, nem értve mi lehet ebben olyan jó. Elnevette magát az arckifejezésén, ez persze azzal járt, hogy a porcukor félrement és köhögnie kellett.

De nem bánta, mert a férfi akkor is muris fejet vágott. Az árnyfarkasok minden olyan ételre furcsán néztek, ami nem tartalmazott húst. Khan csak megcsóválta a fejét, majd ráhagyta a dolgot. Ha ízlik neki, akkor egye.

− Ez nagyon jól esett − nyalta le a szájáról a maradék porcukrot.

Újra nevetnie kellett, mert a sebhelyes férfi elkeseredett arcot vágott és tudta jól miért. Inkább nem ismételte meg, hanem elment megmosakodni az odakészített vízbe. Negyed órával később már indulásra készen állt.

Khan a biztonság kedvéért inkább a tó partjáról indult. Levette a ruháit, amit Katja egy táskába rakott, majd felvette a lányt a hátára és kaput nyitott. Hallotta útitársa döbbent nyögését és érezte még erősebben kapaszkodik belé.

Igen, az Árnyék sík nem volt barátságos hely, ezt nagyon jól tudta. Épp elég ideig tudhatta az otthonának, és meg is tapasztalhatta milyen lények élnek itt. Néhány kisebb ezek közül megmozdult, de tudta velük nem kell foglalkozni, ha pedig nagyobba botlanak, akkor abban a pillanatban elhagyja a síkot.

Katja teljesen elvesztette az időérzéket, de a hím előtt egyszer csak megnyílt az átjáró és ők végre elhagyták. Fellélegzett. Egész eddig olyan nyomottnak érezte magát, pedig tudta Khan sosem hagyná, hogy baja essen.

Leszállt a hátáról, figyelte hogyan válik emberré és öltözik fel. Már látta a várost, de még néhány kilométeres séta így is vár rájuk. Egyáltalán nem bánta. Végig gondolhatja hol és hogyan menjenek be. Nem akart senki ismerőssel sem összefutni.

Biztos kerestették, és talán még most is keresik. Leonid nem az a típus, aki könnyen feladja, ráadásul nyomozóként megvannak az eszközei is hozzá. A szomszédok is kedvelték őket, nem hagynák szó nélkül a feltűnését.

− Khan! Ha lehet kerüljük az embereket, nem kell, hogy valaki felismerjen és szóljon a rendőrségnek.

− Az bajos lesz fényes nappal.

− Ismerem a várost, tudom hogyan közelítsük meg a házunkat és kerüljük el a forgalmasabb helyeket.

− Rendben, ha ezt akarod.

− Igen. Megnézem, hogy él-e anyu aztán mehetünk is − indult meg, de a férfi nem mozdult. − Mi az?

− Értsem úgy, hogy nem akarsz vele találkozni, csak távolról megnézni?

− Igen − Khan arcáról lerítt ez egyáltalán nem tetszik neki. − Ez lesz a legjobb.

− Neki, vagy neked?

− Neki is, nekem is − a férfi kétkedő arcot vágott. − Ha nem találnak sokáig, feladja és beletörődik.

− És te? Beletörődsz, hogy él, de nem találkozhatsz vele?

− Igen − hajtotta le a fejét. − Ez lesz a legjobb.

− Ugyan! - horkant fel a férfi.

− Inkább, minthogy a szemembe mondja menjek a közeléből, mert szörnyszülött vagyok! − fakadt ki elkeseredetten.

− Nem értelek, de a te dolgod. Én elhoztalak.

− Tisztában vagyok vele mit kockáztattál, csak hogy én jobban érezzem magam − nézett rá komolyan aztán vett egy nagy levegőt. − De ez annyira nehéz. Főleg annak fényében, amit tettem.

− A felelősséghez fel kell nőni − ezt ő is pontosan tudta, ahogy azt is ez valóban nem könnyű. Katja egy darabig nézte mintha arra várna megosztja pontosan mi jár a fejében.

− Te is átélted, csak másik szituációban, igaz?

− Mindenki átéli. Ez az út vezet a felnőtté váláshoz. Vállalni a felelősséget a tetteidért. Nehéz, ezt elismerem, de ami nem öl meg...

− Az megerősít − fejezte be a lány.

Hányszor hallotta ezt Leonidtól, és mennyire utálta érte. Ha akkor komolyan veszi és nem csak legyint, nem itt tartana. Akkor nem futott volna el, nem találkozik Kirillel, sem Khannal. Helyette valószínű valami kísérleti laborban ülne. Már a gondolattól is kirázta a hideg. Talán mégis ez volt a részéről a felelős döntés?

− Megyünk? - kérdezte meg a férfi aztán, a lány pedig bólintott.

Másfél órával később egy romos ház oldalából kémlelték a szemközti épületet, amiben Katja és az anyukája élt. Nem volt túl nagy, de nagyon szerette.  Saját szobát tudhatott magáénak, és hátul terült el egy kis kert ahova ki tudott feküdni napozni.

Már fél órája biztosan várakoztak mikor Khan leült a fal tövébe nem törődve azzal, hogy fel is fázhat. Katja elgondolkodott felfázhat egy vérfarkas egyáltalán? Még kutyát sem látott felfázva, pedig azok is a hideg betonon ücsörögnek. Biztos valami speciális zsírréteg vagy ki tudja mi van nekik ott, hogy nem érzik a hideget, hisz akkor nem üldögélnének olyan nyugodtan.

Nyílt az ajtó és a lány megfeszült, majd kilépett egy enyhén kopaszodó, pocakos férfi, vastag szemüveggel az orrán. De még így sem láthatott rendesen, mert sokat vacakolt mire be tudta dugni a kulcsot és rázárni a zárat.

− Ez az anyád párja? − hallotta meg a kérdést és Khan hangja eléggé lenézően csengett.

− Nem − és Katja csalódottságot és szomorúságot érzett.

A sírás kerülgette. Lehet meghalt az édesanyja és valaki megvette a házat? Leonid eladta volna? Volt egyáltalán ehhez joga? Anyu ráhagyta volna helyette?

− Talán a történtek után elköltözött − és Khan szavai reményt adtak neki.

De hova költözhetett? Leonidhoz? Logikus lépés lett volna a férfitól, hogy maga mellé veszi. Ő bent lakott a város közepén, egy egészen nagy lakásban. Már egyszer beszéltek róla, hogy odaköltöznek, de ő nem akart, és az anyja így nemet mondott az ajánlatra.

Most jött rá mennyire önzően viselkedett, és csak magára gondolt. Az, hogy az anyukája boldog volt Leonid mellett már évek óta nem vette figyelembe. De most, hogy ő nincs, nem áll a útjukba.

− Tudod hol lakik a párja? − Khan mintha a gondolataiban olvasott volna.

− Igen.

− Odamegyünk?

− Megpróbálhatjuk, de beljebb lakik a városban.

 Khan ezt hallva megdörzsölte az arcát. Ha Katjat nem is ismeri fel senki, őt biztos megnézik és megjegyzik, amire annyira nem vágyott.

− Egy előnye lesz az ábrázatomnak. Nem téged fognak nézni.

− Ez igaz, csak rendőrrel ne találkozzunk, aki igazoltatna, mert neked nincsenek papírjaid.

− Megoldjuk, de majd csak akkor, ha felmerül a probléma.

− Dobd fel a pulcsi kapucniját, talán kevésbé leszel feltűnő − javasolta, majd elindultak.

Khan még így is kapott néhány futó pillantást, de mindenki gyorsan tova is kapta a tekintetét és elsietett mellettük. Katja mélyen lehúzta a sapkáját a szeméig, hogy a lehető legkevesebb látszódjon belőle. Már nem jártak messze mikor a lány gyomra jelzett. Meg is lepődött, mert nem tűnt úgy, hogy órákkal ezelőtt indultak volna el, így meg is lepődött mikor megnézte a telefonján mennyi az idő.

− Vegyél magadnak valamit, mert rossz hallgatni − dörmögte Khan.

Katja ismert egy boltot a közelben, de ő nem mehetett be, mert ott ismerik, Leonidból pedig kinézte kirakatta a képét azokon a helyeken, ahol meg szokott fordulni. Biztos értesítenék őt, azt pedig nem akarta.

− Engem felismerhetnek, neked kell bemenni vásárolni.

− Nekem? − húzta fel a szemöldökét Khan.

− Nem egy ördöngösség. Számolni tudsz. A termék alatt ott az ára, amit adok pénzt azt az összeget ne lépd túl.

− Hát jó − egyezett bele, pedig nem volt boldog a lehetőségtől, de tényleg bántotta a fülét a lány gyomrának korgása.

− Ha lehet ne nyers húst hozz! Valami szendvicset, vagy pékterméket, és valami üdítő, vagy víz is jól jönne. Szomjas is vagyok.

− Egyéb óhaj-sóhaj? − kérdezte cinikusan Khan, miközben megforgatta a papírdarabot, amit a lány nyomott a kezébe. − Komolyan ez a pénz?

− Igen. És, ha nem muszáj, ne költsd el az egészet.

− Jól van.

− Beljebb a sikátorba megvárlak − bökött egyre, ami szembe helyezkedett el a bolttal majdnemcsak.

− Rendben, de el ne tűnj! − egyáltalán nem örült volna, ha aztán meg keresgetheti Katjat, mert megint menekülni támadt kedve.

− Nem fogok! − ígérte meg és kicsit aggódva figyelte hogyan vág át a férfi az úttesten.

Csak remélte meg fogja tudni oldani a feladatot és nem csinál semmi furcsaságot. Az árnyfarkasok többsége szívesen ment be velük a városba, de Khan nem tartozott közéjük. Katja biztosra vette köze van ennek a kinézetéhez.

Szinte vánszorogtak a percek és már kezdett aggódni. Emlékeztette magát Khan felnőtt férfi és nem magatehetetlen. Persze ott van a tény, hogy árnyfarkas is. Lehet mégis neki kellett volna menni?

A hím bement és körbenézett, alig néhány embert látott. Nekiállt végigmenni a sorok között, és először az italokat találta meg, de mind alkoholos. A vérfarkasok, így az árnyfarkasok sem igazán éltek vele, mert tompította az érzékeiket, de azért nekiállt körbenézni.

− Nem rémlik, hogy régen ekkora választék lett volna - dünnyögte magában.

Nézegette a címkéket, vodkából is látott vagy tucat félét, különböző kiszerelésben. Emlékeztette magát Katja várja, így tovább ment. Furcsa csomagolású termékeket talált, nekiállt hangosan olvasni.

− Tejcsokoládé, étcsokoládé, rumos keksz, mogyorós nápolyi. Hát nem hiszem, hogy erre gondolt.

Azzal elhagyta a sort és szemet szúrt neki a pult. Olyasmik sorakoztak rajta, amit már látott a kölyköknél. Sőt olyan is volt kirakva, amit reggel Katja evett, fánk vagy valami hasonló volt a neve.

Nekiállt körbejárna és némi mérlegelés után levett két nagyobb valamit. Ha tetszik, ha nem, ezt fogja enni most. Az italról sem feledkezett meg, és mivel a lány azt mondta ne költse el az összes pénzt, így vizet vett neki.

Azért ott is megállt egy pillanatra, mert bőséges választék tárult elé. Megcsóválta a fejét. Nem értette az embereket. A víz, az víz. Mit kell itt elnevezgetni, hogy szénsavas, enyhe, meg mentes. Mitől mentes? Lekapta a legolcsóbbat és elindult a pénztár felé.

Nem ő volt az egyetlen, aki fizetni akart, így várnia kellett. Érezte a tarkóján a mögötte álló pillantását magán, de nem szóltak hozzá. A pult mögött álló nő kissé riadt arcot vágott, amikor meglátta, majd a háta mögött lévő férfira pillantott és mintha megnyugodott volna. Köszönt és egy kicsit tartózkodva, de közölte az összeget. Khan kifizette neki, aztán már távozott is, hisz valószínű Katja már aggódott érte.

− Tessék! − nyomta a kezébe, amit vásárolt, meg a visszajárót, amit a lány először elvett. Belepillantott a zacsiba, majd fel rá. − Mi van?

− Sikerült hússal töltött pékárut hoznod − aztán elmosolyodott és megcsóválta a fejét. − Nem is te lettél volna, ha nem ilyet hozol.

− Ebben van hús? − nézett furcsán a termékre. − Hol látsz te ebben húst?

− Le van darálva, felfűszerezve és megsütve.

− Aha − hagyta rá, majd kinézett az utca felé.

Katja nem látta miért tette, mert egy konténer takarásában állt. Amúgy is jobban érdekelte a kezében lévő étel, amire ugyan annyira nem vágyott, de mégis beleharapott.