Zargon dühös volt, mégis elégedettséggel nézte Lucien arcára kiülő fájdalmat. Nem kellett volna szembemennie vele és akkor most nem kéne ezt megtapasztalnia. Erős szövetségest akart, de nem kapta meg a fia személyében, így el fogja pusztítani, mint mindent eddig, ami veszélyeztette a hatalmát. Felemelte a kezét, újból lesújtani készült. Lucien láthatóan nem tudott mozdulni a fájdalomtól, még ha pajzsot is sző az erejéből az ettől nem fogja megvédeni.

Lucien csak nézte hogyan csap le újra az energia. Egyelőre túlontúl elfoglalta a testét a fájdalom, semhogy Árnnyá tudjon válni. Megfordult a fejében pajzsot sző, de kételkedett benne hatékony védelmet adna. Lehet számára itt a vég, de remélte azért Lianak szerzett elég időt.

Aranysárgán villódzó bura jelent meg körülötte. Amikor az ostor lecsapott rá szikrák repültek mindenfelé ahogyan a két energia egymásnak esett. Lucien elmosolyodott, az ő kis boszorkánya pont akkor védte meg, amikor leginkább rászorult.

Elnézett a lány felé, aki épp abban a pillanatban bocsátotta útjára a támadását a gyengébb Árnyékúr felé. Ezt még neki is rengeteg erőbe telt volna kivédeni, nemhogy annak a szerencsétlennek, aki Lia ellen igyekezett helytállni. Jobban járt volna, ha inkább megfutamodik míg lehet.

Összerezzent mikor az apja újrapróbálkozott, de a pajzs ellenállt. Aztán magasabbra nőtt és Lia megjelent mellette. Felé nézett és a homlokát ráncolta egy pillanatig, de nem foglalkozhatott a látottal, inkább feljebb emelte a tekintetét. A lány igazi égi jelenésként állt és úgy nézett az apja felé mintha ősi ellensége lenne.

A fájdalom tompult, összeszedte magát és felállt. Húzódott, és nem bízott abban a vámpír regenerálódási képessége nyomtalanul el fogja ezt tüntetni, de annyi baj legyen. Azt viszont nem hagyhatta, és a büszkeségét is sértette volna, ha ez miatt nem tudná folytatni a harcot. Szóval akármennyire is fáj, Lia most már itt van és győzni fognak.

~ Meggyógyítalak! − kapta meg a lány telepatikus üzenetét.

~ Nem kell! − próbálta úgy beállítani az elutasítást, mintha tényleg nem lenne rá szüksége. Meglepő módon a lány irányából vidámságot érzékelt.

~ Sokat fejlődtem ám, azon a téren is − ettől függetlenül Luc kételkedett ebben és nem érzett kedvet megtapasztalni vajon mennyit. ~ Argo is túlélte.

~ Majd a végén − hárított továbbra is.

~ Lucien az a seb nem fog begyógyulni, hacsak nem gyógyítom be − azért ez meglepte, mert meg se fordult a fejében ez a lehetőség.

~ Rendben − egyezett bele és felkészült a legrosszabbra.

~ Csak enged el az erőd, mert pont ellentétes az enyémmel és hatástalanítaná.

Hát ez meg végképp nem akaródzott, mert mi van ha közbe a Lia által generált pajzson Zargon átjut? Neki pedig nem marad ideje semmire, és ez miatt az ő kis boszorkánya megsérül. Akkor inkább eltűri a fájdalmat és úgy harcol.

Ránézett a lányra, bele azokba a világító szemekbe, amik első alkalommal félelemmel töltötték el, ami gyilkos vágyat ébresztett benne legutóbb és a megsemmisítésére törekedett. De most egyik érzés sem kerítette hatalmába.

A lány bízott benne, és neki is meg kell tennie. Mély levegőt vett, ami rossz ötletnek bizonyult, mert a seb erőteljesen húzódni és lüktetni kezdett, de végül elnyomta és elengedte az erejét.

Kellemes meleg futott végig az egész testén, ott ahol a seb helyezkedett el a bőre felmelegedett. Uralkodnia kellett magán, mert ösztönösen fel akarta szabadítani az erejét Lia mellett. Az egész talán, ha egy percig tartott és közben Zargon mindent bevetett a pajzs áttörése érdekében.

~ Kész. Túlélted? − kérdezte Lia kötekedőn és mikor meglepetten ránézett csak mosolygott, majd az apja felé fordult, újra azzal az ellenséges testtartással, amit még soha nem tapasztalt nála.

Nem válaszolt neki, hanem újra előhívta az erejét, kardot formált belőle és harcra készen Lia elé állt. A pajzs villant egyet és eltűnt, ő pedig egyből Árnnyá vált. Minél gyorsabban át akarta szelni az apja és közte lévő teret. Felkészült rá, hogy elkerülje a korbácsot, vagy bármilyen energiatámadást, de végül egy se következett be. Az apja egyszerűen arrébb árnyteleportált és jóval messzebb jelent meg.

Előszedett valamit, majd némi füst kíséretében két rémparipa jelent meg, fújtatva és földet kapálva. Lucien úgy gondolta ez biztos valami vicc, vagy félrevezetés lesz. Látta ezeket a lényeket odaát, és még Sha'tac tanítása alatt megtanult róluk egy s mást.

Ezek a lények, csak addig rémisztőek, amíg valaki meg nem félemlítette őket, mert utána riadt lovacskákként inalnak el. Ő pedig a vámpírok hercegem ne ám már, hogy a képességét használva ne tudná őket megfutamodásra késztetni.

~ Lucien, ezek a lények a vámpírok mágikus képességeire is immúnisak − közölte vele Lia, mintha olvasott volna a gondolataiban.

Káromkodni lett volna kedve, mert ez eszébe sem jutott, így viszont az Árnypengéje sem fog semmit sem érni. Vissza kell szereznie a kardját, ami nem lesz könnyű, mert az apja biztos megpróbálja megakadályozni az eljutását oda.

~ Zargont bízd rám! − és a lány valószínű megint olvasott a fejében.

~ Te a fejembe látsz? − tette fel a kérdést, mert nem örült volna neki, ha Lia anélkül olvassa ki a gondolatait, hogy ő azt észrevenné.

~ Nem! − és a lány ezt mulatságosnak találta valamiért. ~ De ismerlek már annyira tudjam mi jár a fejedben.

~ Bajban vagyok − jegyezte meg, de közben érződött évődik, ami azért abszurd egy ilyen helyzetben.

~ Nem kicsiben − és érezte Lia mosolyog.

Árnnyá vált és immár a kardja visszaszerzésére törekedett. A két rémparipa megindult Lia felé, és Zargon is támadásra készült, de a lány nem esett kétségbe. Felrobbantotta a talajt a két mén előtt, akik ettől kénytelen-kelletlen megtorpantak, de aztán megkerülték a kisebb krátert és újra felé tartottak.

Teleportált, Zargon és Lucien között jelent meg, aki felé az apja egy erőteljes támadást indított. Eltérítette a fekete energialabdát, ami a fák felé folytatta az útját. Villámot idézett, ami fentről, cikázva érkezett, pontosan irányítva, de az Árnyékúr kivédte.

Több kisebb-nagyobb energialabdát küldött ki felé, amikre a sajátjaival válaszolt és félúton ahol találkoztak felrobbantak vakító fénnyel, zavarva a látást. De Liának nem is kellett látnia, megtanulta érzékelni az energiát, és tudta mi jön.

Felemelte a karját, mintha pajzsot tartani rajta, és tőle nem messze megjelent egy, amit aranyszín energia alkotott. Az ostor arra csapott le, de kárt nem tudott benne tenni. A lány folyamatosan mozgatta a karját, annak megfelelően honnan érzékelte a támadást és közben előkészített egy másik égi varázslatot. Remélte Lucien most nem fog a segítségére szorulni, mert Zargon ereje jóval nagyobb, mint a másik Árnyékúré.

Azt akarta tenni, amit hónapokkal ezelőtt a bansheevel tett, akkor még ösztönösen. Körbezárni égi pengékkel, amik gyengítik és elszívják az erejét. Nem sokkal később meg is jelentek és bár nagyobb területet közrefogva, de megjelentek az Árnyékúr körül, aki csak megnézte őket magának, majd gúnyosan rámosolygott.

− Ellenem ez nem fog működni − közölte, majd kaput nyitott az Árnyéksíkra.

Lia törte a fejét. Mégis hogyan ejthetné akkor csapdába? Pontosan érzékelte hol nyílik meg újra a kapu és bukkan elő Zargon. Egyből megindított egy támadást felé, de egyszerűen elteleportált előle és a hűlt helyére csapódott be.

Kialakult közöttük egy tipikus mágikus harc, ahol támadtak, védekeztek vagy épp semlegesítettek a másik varázslatait és közben néha helyet változtattak. Lia érezte lassan eléri a határát, Zargon pedig egyre erőteljesebben támadta, mert amint oszlani kezd a sötétség az Árnyék sík lényei veszítenek az erejük hatékonyságából. Ráadásul, ha nem döntik el a harcot napkeltéig, akkor vereséget is szenvedtek, mert a vámpíroknak el kell bújniuk, és különösebben a zombikra és csontvázakra sem volt jó hatással a napfény.

Zargon olyat lépett, amire nem számított. Energiatámadást indított felé, de nem olyat, mint eddig. Nem szakadt el a testétől hanem, mint valami folyam folyamatosan áramlott. Ezt nem tudta hatástalanítani és abban sem volt biztos egy pajzs megállítaná, mert lehet megkerülné.

Valami történt. Egy gondolat, egy sugallat, amit fentről kapott segítette ki. Kinyújtotta a karját és hasonlóan cselekedett. A fekete és fehér energia félúton találkozott és nekiállt egymást kioltani. Hogy melyikük fogja ezt megnyerni attól függött kinek tart ki tovább az ereje, vagy épp attól képes-e mellette más módon is támadni.

Lia nem teleportálhatott, és a mozgása is korlátozva van ez miatt. Ráadásul erős koncentrációt igényelt fenntartani. Fáradt mind az elméje, mind a teste, bár az akarata még küzdött. Nem fogja feladni, méghozzá Lucien miatt.

A férfi is kitartott míg a segítségére tudott sietni és ez fordítva is így lesz. Ennek ellenére, szépen lassan centiről-centire a fekete energianyaláb teret nyert magának és szorította hátra az övét. Verejték ült ki a homlokára, folyt le az arcán és a háta is vizesedett.

A nyomás hirtelen megszűnt és a fekete energiafolyam eltűnt és neki egy pillanata maradt visszafogni a sajátját. Meglepetten látta Zargon megmerevedve állt, aztán észrevette miért. Egy fekete penge állt ki a mellkasából és Lucien jól ismert alakját pillantotta meg mögötte. A Védelmezője ellépett, de a kardot nem húzta ki, majd féloldalasan nekiállt megkerülni az apját.

Az Árnyékúr láthatóan nem adta meg magát ilyen könnyen a halálnak. Maradt ereje a fia felé fordulni. Varázslatra készült, de Lucien felemelte a kezét és szétzúzta a kialakulni készülő portált.

Zargon csak a fogát csikorgatta, de nem szólt, pillantása dühről árulkodott. Lia nem értette miért nem halt meg szinte egyből. Talán másképp működik a testük? Majd rá kell kérdeznie, de egyelőre örült annak, hogy a helyzet az ő javukra billent.

Fehér aurája eltűnt. Kifogyott az angyali erejéből és a saját boszorkányiból sem sok maradt, de készenlétbe helyezte és figyelte az Árnyékurat, aki egyre gyengébbnek tűnt. Akkor mégis hatásos volt a támadás, csak talán a sötét energiák miatt nehezebben szakad el a lékek a megrontott testtől.

Zargon térdre esett és vér buggyant ki a száján, de még mindig nem adta fel. Keze ökölbe szorult, a tekintete dühösen szegeződött Lucienre, aki viszont már nem tartott tőle. Ha az előbb még készenlétbe is állt, mostanra letett róla.

Elengedte az erejét, fekete aurája kihunyt körülötte, és Lia is úgy döntött ő sem tartja maga körül a sajátját. A Védelmezője jobban ismeri nála az Árnyékurakat és valószínű már tudja vége, és az apja hamarosan meghal.

Aztán olyan dolog történt amire egyikük sem volt felkészülve. Zargon ereje erőteljesen érezhetővé vált, majd egyetlen nagy erejű támadást indított Lucien felé. Egyiküknek sem maradt ideje reagálni, Lia is csak addig jutott figyelmeztetően szóra nyissa a száját.

Luc inkább ösztönösen, mint tudatosan emelte fel védőn a karját, annak ellenére tisztában volt vele semmit sem fog érni. Kétségbeesett sikítás hangja ütötte meg a fülét, és először azt gondolta egy banshee az, de nem taglózta le semmi, mint legutóbb, amikor Evelyne-nel találkozott. Egy női szellemalak jelent meg előtte, a támadás őt találta el, aminek Luc érezte az erejét, de nem tett benne kárt.

Nem igazán tudta mi történt. Pislognia kellett párat, aztán felismerte az arcot. Az anyjáét, amit most fájdalom torzított el. Fogalma sem volt arról a lelke ott van az apjánál, úgy gondolta már rég a pokolra került.

A fájdalom ellenére ránézett és elmosolyodott, majd szertefoszlott és Lucien ott maradt lemerevedve. Nem tudta mit gondoljon, mit érezzen. Ez tényleg az a nő volt, aki egy életen át eltaszította magától, és elátkozta? bár Lia szerint pont ezzel védte meg az apjától.

Eddig úgy gondolta az anyja gyűlöli őt, mert tudta kinek is született valójában. Tényleg ez a nő, a szülője megvédte most őt? Összeszorult a torka és pislognia kellett.

− Lucien! − Lia hangja térítette magához, amikor megszólalt mellette, és végre körbenézett.

Az apja holtan feküdt, a teste összeaszott roncsnak tűnt, mintha az utolsó támadásba beleadta volna még az életerejét is, és talán valóban ez történt. Ennyire meg akarta ölni őt? Ő pedig elkövette a hibát, lebecsülte. Ismételten. Az utolsó pillanatig készenlétbe kellett volna maradnia, de elbízta magát és ez majdnem az életébe került.

− Sosem mondta − szólalt meg végül és mikor a lány értetlenül pislogott rá folytatta. − Hogy az anyám lelke nála van. Még csak meg sem próbálta felhasználni ellenem.

− Talán mert úgy gondolta nem tudna vele téged zsarolni. Vagy pedig más tervei voltak még a lelkével − találgatott Lia.

− De, ha tudom akkor − nyelnie kellett.

Tényleg megszerezte volna tőle, ahogy Lilith szerződését is? Nem. Valószínű nem, mert egészen eddig csak egy nőként gondolt az anyjára és nem úgy, mint aki életet adott neki. De ez most megváltozott.

− Mi lett vele? − tette fel a kérdést és remélte Lia olyan választ ad, amit szívesen fog hallani.

− Szinte teljesen felemésztette a szellemi erejét, hogy megvédjen a támadástól, de... − Lucien elfordult nem akarta hallani a folytatást, mert tudta jól, ha egy lélek megsemmisül, soha többé nem születik újjá.

− Vessünk véget a harcnak! − közölte komoran és érezte magán Lia szomorú pillantását és azt sajnálja őt, amire most legkevésbé sem vágyott.

Nem egyszer látta az apjától hogyan terjeszti ki a hangját az ereje segítségével és úgy döntött ő is ezt fogja most tenni. Csak annyit merített belőle, amennyire szüksége volt.

− Elég legyen! Vége! − és mint egy parancs, aminek nem lehet ellenszegülni szelte át a hangja a teret és jutott el még a legtávolabbi harcokat vívókhoz is.

Nem tudhatta, de mindenki megmerevedett és akik a közelben voltak felé fordultak. Ő is felmérte a terepet. A lich és Vade halott, és már csak ketten éltek az egykori Ötökből is. Rael épp kivédte Natan egy támadását, aki szintén meglepett arcot vágott, majd még mielőtt az Árnyékúr meglepetésszerűen meg nem támadja visszavonulót fújt Alyttához, akinek már szintén alig maradt ereje.

− Mégis kinek képzeled magad? − dörrent rá Rael, aztán észrevette Zargon halott, viszont a boszorkány nagyon is él és ebből már tudta mi a felállás.

− Valakinek, aki mögött jelenleg a legnagyobb haderő áll és ezáltal igényt formálhat a parancsolásra? − kérdezett vissza Lucien mire a másik Árnyékúr felhorkant. − A fejedelmed és az alá tartozó vámpírok, sőt mondhatni az összes vámpír, aki Úr nélkül maradt nekem engedelmeskedik, ahogy az apám maradék harcosai is. Te mit tudsz felmutatni Rael?

A másik Árnyékúr csak a fogát csikorgatta, mert ezzel jelenleg itt és most nem tudott szembeszállni. Dühös volt magára is, amiért egy ilyen fiatal suhanc, mint Lucien megvezette, sőt mondhatni átverte és ez miatt jelentősen megcsappant a hadereje, de nem fog sokáig így maradni. És jobb, ha ez a boszorkány védelmező felkészül arra odaát meg fogják vívni a maguk harcát.

− Visszavonulunk! − adta parancsba az embereinek azzal a varászlattal felerősítve a hangját, amivel Lucien is tette.

És nem ő volt az egyetlen, mert azok az Árnyékurak, akik még éltek ugyan ezt tették. A vámpírok azon csoportja is, ami még nem lépett le most megtette. A harctér rövidesen kiürült és csupán a fáradt vérfarkasok, boszorkányok és Vadászok maradtak, na meg azok, akik az életüket vesztették. Mind a két fél hatalmas veszteséget szenvedett és időbe fog telni, míg rendezek soraikat és újra erőre kapnak.

− Köszönöm − nézett rá hálásan Lia.

− Nem volt értelme folytatni − rántotta meg a vállát.

− Akkor kiegyezhetünk egy döntetlenben? − és a lány halványan elmosolyodott.

− Ki − bólintott rá, de nem volt kedve mosolyogni.

Tudta jól a neheze most jön. Ráadásul alig kapta vissza Liat, megint el kell távolodnia tőle, mert abba ami az Árnyék síkon fog történni nem rángathatja bele. És biztos a boszorkányának is épp elég dolga lesz a Toronyban. Valahogy pótolniuk kell azokat, akik meghaltak és erre bizonyára van ötlete is.

− Ezt még a hegynél is hallottuk vámpír − szólalt meg Lanceloth hangja, aki akkor jelent meg, jött vele Zina és Lilith, akit leginkább a vérfarkas tartott és nem a saját lába hozott.

A fekete hajú boszorkány fáradtnak tűnt, nyúzottan nézett ki és mintha nem is lett volna teljesen itt. Lucien örült neki, hogy ők kerültek ki győztesen és nem Mile, mert akkor számolnia kellett volna azzal Raellel szövetkezik ellene. Bár a Nagyúr biztos fog így is találni magának szövetségeseket.

− Lilith? − lehelte Lia alig hallhatóan a nevet, mire Luc felé fordult.

~ Visszaengedem közétek, ha visszafogadjátok − közölte vele telepatikusan és el kellett mosolyodnia a lány pillantását látva. ~ Persze csak, ha kapok cserébe valamit.

Lia csak egy pillanatra lepődött meg a kijelentésen, és meg is nyugodott mikor Luc kiegészítette aztán. Igen, így volt rendjén. Ő képviselte az egyik oldalt, a férfi a másikat. Mivel szerették egymást képesek lehettek arra megteremtsék az Egyensúlyt, ami ugyan könnyen felborítható, de arra most a veszteségek miatt talán mostanában nem fog sor kerülni. De mégis mit adhatna neki cserébe? Luc nem azt mondta elengedi Lilithet, csak azt, hogy vissza. Azaz a testét és nem a lelkét.

~ A szívem a tiéd − kezdett bele.

~ A lelked nem kell! − vágott a dolog elébe, majd kaján mosolyra húzódtak az ajkai.

Lia tudta már csak egy dolog maradt. Eddig is tisztában volt vele akarja őt Lucien, és most egyértelműen követelte is magának. Megadta volna neki enélkül is, mert mindennél jobban szerette a férfit, de így még kicsit nyert is rajta.

Odafent úgy is mindenki helytelenítette a kapcsolatukat, nem mintha érdekelné a dolog. Ő tudja Lucnak van egy jó oldala is, még akkor is, ha nagyon sok aljasságra képes is a céljai érdekében.

Belepirult már a gondolatba is, de bólintott és az az érzés, ami átjött az őket összekötő varázslaton megérte. A férfi, ha lehet ilyet mondani, szinte úszott az elégedettségben és a boldogságban. Aztán lassan lehajolt hozzá és alig érezhető csókot lehelt az ajkára.

− A többit megbeszéljük a hegyen − azzal Árnnyá vált, hogy begyűjtse a maradék csapatait és visszavigye őket az Árnyéksíkra.

Lia érezte távolodni és már most fájt. Alig voltak együtt, azt is harccal töltötték és most el kell válnia a Védelmezőjétől, még ha rövid időre is. Előre félt attól kifogása lesz a boszorkányok többségének az ellen, hogy ő egyezkedjen az új szabályokban és határokban Luciennel, de ennek így kellett lennie.

− Szép volt! Tudtam, hogy képes vagy rá! − lépett mellé az apja, mire fáradtan rámosolygott.

Érezte nem járja át az angyali ereje és sejtette mi történt, amiért nagyon hálát érzett. Az anyja csak állt és az eget nézte, kíváncsi lett volna rá mi jár a fejében. Aztán lassan szivárogni kezdtek a tisztásra azok, akiknek még maradt ereje hozzá és kíváncsiak voltak mi történt.

Előkerült Argo, akinek ezüst bundáját több helyen vér festette feketésre, és Lia gyanította csak részben a sajátja. Zina mikor meglátta szó szerint Natan kezébe nyomta Lilithet, hogy tartsa meg és már rohant is a hímhez és bújt hozzá. Jó érzés volt őket nézni és azon gondolkodott, ő vajon Luciennel mikor bújhat így össze? Valószínű, nem mostanában.

A férfira harcok várnak odaát, ki kell vívnia a helyét, neki pedig a boszorkányokkal kell megküzdenie, hogy egy ősi szokás megszakítására rávegye őket. De muszáj, mert csak így maradhatnak fent, különben szép lassan kihalnak.

− Hé, te! − hallott meg egy hangot, egy sötét bundás árnyfarkas közeledett feléjük és egyenesen az apjára nézett. − Nem te ígérted meg nekünk a...

− De igen! − vágott közbe Natan.

− De most nem tűnsz angyalnak! − szegezte neki a tényt Naxon.

− Mert ideiglenesen lemondtam az erőmről − és az apja nyugodt maradt.

− Hogy mi? Mégis hogyan akarod így teljesíteni az ígéreted? − az árnyfarkas dühösnek tűnt.

− Sehogy! Nekem amúgy sincs akkora erőm, hogy megtörjek egy olyan...

− Tessék?! − és Argonak be kellett lépnie a dühös árnyfarkas elé, hogy ne essen neki az apjának.

− Nyugi Naxon, mindjárt rendezzük a dolgot − szólt rá az ezüstbundás, majd az angyal felé fordult. − Ti nem szegitek meg a szavatokat, igaz?

− Nem szegjük meg. De attól, hogy én tettem, annak ellenére ténylegesen nem állt módomban teljesíteni, nem jelenti azt nem kapjátok meg, amit én ígértem. És, ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, a felkelő Nap első sugaraival meg is kapjátok, amire vágytok.

− Ajánlom, hogy így legyen − morogta Naxon és érezhetően Natan megtorlásra számíthat, ha nem.

Lia elnézett kelet felé, még csak szürkült, addig még néhány órának el kell telnie. Nem tudta mit kéne tennie. Összefogni azokkal, akiknek még van ereje és elteleportálni legalább a sebesülteket a Toronyba? Vagy itt segíteni azon, akin lehet? Az anyja adta meg a választ.

− Szólok a tanulóknak. Velük összekapcsolódva a súlyos sérülteket a Toronyba tudjuk vinni, aztán a többiek majd jönnek, ha kipihenték magukat kicsit. Sok tenni valónk lesz ezután.

Lia és Argo szinte egyszerre bólintottak, majd kérdőn egymásra néztek. A lány legyintett, hogy ez olyan boszorkányos dolog, a hím pedig jelezte egy biccentéssel, igen, az övé meg vérfarkasos és ezzel le is tudták ezt.

Natan leültette Lilithet és Lia is úgy döntött fehér ruha ide vagy oda, nem érdekli ha fűfoltos lesz, akkor is leteszi a hátsóját. Alig foglalt helyet arra lett figyelmes mellette a fekete hajú boszorkány a fáradtsága ellenére felnevet.

− Mi az? − kérdezte Argo attól tartva talán megbolondult a másik boszorkány.

− Te tényleg edzőcipőt vettél fel ehhez a ruhához? − és Lilith kacagott, pedig ha valaki hát ő ki tudott akadni ilyenen.

− Jól van na! − fakadt ki Lia, és zavarba jött, mert szinte minden szempár felé fordult. − Ez kényelmes, nem ám az, ami rajtad van!

− De ezerszer jobban néz ki, mint a tiéd. Divatgyilkos! − és még mindig csak mosolyogni tudott a helyzeten.

− Csak azért mondod ezt nekem, mert még nem láttad Angelica hogyan van felöltözve! − dohogott Lia.

− Talán jobb is − ült le melléjük Alytta és csend telepedett rájuk.

Nem sokkal később megérkezett az a maroknyi tanulóboszorkány, akiket hátrahagytak és elindultak összeszedni azokat, akiket feltétlen vissza kellett vinni. Mindenki fáradt volt, mégis, aki tudott segítettek nekik.

Fájó volt látni mennyien haltak meg, és kicsit hibáztatta magát. Talán, ha előbb legyőzik Zargont, akkor kevesebben halnak meg. De nem kesereghetett ezen, arra kellett koncentrálnia, amit majd meg kell tennie, és amit jelenleg meg tud tenni. Minden más várhat.