Alytta úgy döntött kockáztat. Csak részben védi a támadást és közben megpróbál elmozdulni, hátha kisebb sérüléssel megússza és nem válik harcképtelenné. Legalábbis ezt tervezte, de hirtelen a kezét és a lábát föld borította be, ami megkeményedett pillanatok alatt a lich varázslata nyomán. Most már tényleg kétségbeesetten nézett a felé száguldó fekete pengékre. Tudta. Vége.

Rael elégedett mosollyal figyelte a boszorkányt, akinek a legyőzése könnyen ment és így legalább lesz alkalma beleavatkozni Zargon harcába is. Ne ám már, hogy övé legyen egyedül a dicsőség a félvér lány legyőzéséért.

Így mikor a semmiből megjelent egy férfi, akinek ezüst színű pajzsán egyszerűen szétfoszlott a támadása, meglepődött, méghozzá nem is kicsit. Amikor pedig előbukkant mögüle egy szőke, kék szemű, tökéletes metszésű arccal rendelkező férfi már tudta mivel áll szemben.

Alytta sem tudta hirtelen mi történt, honnan került a semmiből elé egy ezüst páncélt viselő alak, akit még így hátulról is ezer közül felismert volna. Eddig is hevesen kalapáló szíve most még nagyobb tempóra kapcsolt.

- Natan?! - egyszerre volt kérdés, kijelentés és felkiáltás részéről.

Az fej hátrafordult féloldalasan és a férfi rámosolygott, majd újra az Árnyékúrra szegezte tekintetét, aki még mindig nem jutott szóhoz. Alytta tudta addig kell kiszabadulnia, amíg lehetősége van rá. A keze köré összpontosította az erejét, hogy a kőkeménnyé váló földet le tudja robbantani, mert így legalább már képes lesz varázsolni.

- A beavatkozásodnak hatalmas ára lesz, angyal! - találta meg Rael a hangját és a fogát csikorgatja dühében, ha teheti, de nem akarta elárulni mennyire bosszús.

- Nem, nem lesz - válaszolt magabiztosan Natan. - Mert nem angyalként vagyok itt.

- Tessék? - és Alytta hátraesett meglepettségében, amikor hirtelen kiszabadult a keze, ugyanakkor a lábai még fogságban maradtak.

Az Árnyékúr is meglepődött, aztán úgy mosolygott, mintha ezzel el is könyvelte volna a győzelmét. A szőke hajú férfi hasonlóan magabiztosan viszonozta a reakciót és továbbra is farkasszemet néztek.

- Te? Te... - kezdte Alytta dadogva.

- Lemondtam az angyali erőmről, igaz csak ideiglenesen, hogy idejöhessek és a Védelmeződ lehessek - fejezte be helyette Natan.

A főwiccaban olyan érzések hullámoztak, hogy hirtelen nem tudott mit kezdeni velük. Nevetni akart, meg sírni. A mellkasa átmelegedett, a gyomrában pillangók repkedtek, tisztára úgy érezte magát, mint egy tinédzser. Hihetetlennek tűnt, hogy Natan ilyet megtett érte, mert az ő Védelmezője akart lenni.

- Már, ha nincs ellenedre - és újra hátra sandított egy pillanatra.

Mégis hogyan lett volna ellenére? Alytta álmában sem mert ilyenre gondolni, hogy egy angyal, még ha most híján is van az erejének, a Védelmezőjének ajánlja magát. Nem nagyon húzta az időt tovább és belekezdett a varázslatba, ami összekötötte őket. Nem igazán tudta milyen képességet adhatna neki pluszba, végül úgy döntött kis hatótávú teleportálással ajándékozza meg.

- Az erőd hiányába semmit sem érsz, hiába a páncélod és a pajzsod! - és Rael még mindig magabiztosan beszélt.

- Csak a mágikus erőmnek vagyok híján, a fizikálisnak nem. És a tudásom is megmaradt. Még mindig könnyű ellenfélnek gondolsz?

Rael nem válaszolt, mert tudta igaza van. De még így is csupán úgy kell számolnia vele, mint egy erős Védelmező és nem úgy, mint egy égi hatalommal bíró angyal.

~ De hogyan lehetséges ez? - kapta meg telepatikusan Natan Alytta kérdését.

~ Behajtottam Michealtől egy szívességet és mivel lemondtam az erőmről, így neki kellett kiraknia a túlvilágról és hát pont ide sikerült - érezni lehetett a hangján ironizál, mert az arkangyal bárhova máshova is küldhette volna.

Igaz nem örült neki, mikor Lia távozása után felkereste ezzel a kéréssel és beletelt egy kis időbe, míg meghozta a döntést, hogy engedélyezi. Ezért is ért ide csak most, de legalább még időben.

~ Tartozott neked? - döbbent meg a boszorkány, és megtorpant a mozdulatban, amivel a lábát szabadította ki.

~ Hosszú sztori, majd elmesélem máskor. Most koncentrálj Raelre. Így sem lesz könnyű ellenfél, hogy itt vagyok. Tudok róla egysmást, és biztos vagyok benne mindent bevet ezek után.

Alytta nem is fecsérelte tovább az idejét, hanem kiszabadította magát és már állt is fel. A ruhája koszos lett, és egy helyen el is szakadt. Márpedig, ha valamivel fel lehet bosszantani egy nőt, akkor az az, hogy tönkre teszik a ruháját.

- Ne nagyon éld bele magad, hogy ketten esélyetek van ellenünk.

- Ellenetek? - és Natan mosolygott.

Raelnek ekkor tűnt fel, hogy a lich nem használta még ki a helyzetet támadásra. Lehet megijedt az angyal érkezésétől és inkább lelépett? Aztán ahogy körbenézett megértette mi történt.

A Vadászok többsége ugyan meghalt, de a Fejedelmet kiiktatták. És ahogy távolabb nézett feltűnt neki még valami. Az Ötök felbomlottak, mert az egyikük meghalt, de a gyengébb Árnyékúr is holtan feküdt. Mégis hogyan a pokolba végeztek vele ilyen gyorsan? Ha nem látta volna a saját szemével, hogy még így is párba állva milyen hatékonyan ostromolták a megmaradt Vadászokkal Vade-t, nem hiszi el. A másik páros pedig a lichet szorongatta, akinek neki kellett volna segítenie.

- Tudod az Ötök nem csupán együtt hatékonyak, hanem önállóan is, igen nagy erőt képviselnek. A kiválasztásuknál ugyan nem ez dominál, hanem az mennyire képesek összehangolódni - tájékoztatta Natan. Az Ötök tagjait mindig ők választották ki, úgy hogy senki nem tudta kik rejtőznek a csuklya alatt, mert egyenként is jelen voltak a boszorkányok társadalmában és csupán akkor álltak össze, ha hívták őket.

- Cöh! - kommentálta a dolgot Rael, majd aurája erőteljesen felkavarodott körülötte, ahogy erőt merített egy varázslathoz és kihúzta fekete pengéjét, ami eddig a hüvelyében pihent.

Natan felemelte a pajzsát és kardját is készenlétbe helyezte, védő pozíciót vett fel és érezte mögötte Alytta is felkészül a támadásra és a védekezésre egyaránt.

Lucien miután otthagyta a vérfarkasokat Árnyalakot öltött és úgy döntött kicsit körbenéz a csatatéren, hogy lássa milyenek az erőviszonyok. Ahhoz képest, hogy az Árnyékurak serege létszámba jóval nagyobb, nem mondhattak maguknak nagy előnyt, mert a boszorkányok nagyon hatékonyan iktatták ki a varázshasználókat és így máris több száz zombival és csontvázzal kevesebb csatangolt a harctéren. Felkészültek, egyértelműen, és ő annyira nem is bánta ezt.

A közelharcot vívók területén már másképp festett a helyzet, itt láthatóan hátrányba voltak a jó oldal képviselői, de nem vészesen. Annak köszönhetően, hogy legalább háromszor annyi Vadász volt, mint vérfarkas, még ha nem is olyan kitartóak és hatékonyak, mint ők, nagyon jó ellensúlyt szolgáltattak.

Ahogy pedig elnézte őket, annak ellenére, hogy állítólag utálták egymást rettentő hatékonyak dolgoztak össze. Egy vérfarkas köré gyűlt vámpír csapatot a Vadászok hátulról, és távolról pillanatok alatt ki tudtak iktatni. Ha pedig egy csapatot közülük fogtak közre a vérszívók, elégnek bizonyult egy-két vérfarkas és már szét is szórták őket.

Luciennek egyértelmű látta, ha összedolgoztak volna az elmúlt egy-két évszázadban, akkor mostanra már nem, vagy csak nagyon csekély létszámban léteztek volna vámpírok.

Nem igazán állt meg nézelődni, harcolni meg pláne. A vérfarkasok nem tehettek benne kárt, a boszorkányokra pedig figyelt. Érezte már folyik a harc és tudta mennie kellene, de ismerős bundát vett észre távolabb.

Már pusztán kíváncsiságból közelebb ment és meg sem lepődött, hogy Argo nem éri be mezei ellenfelekkel, és nem ő volt az egyetlen, mert látta a harcias boszorkányt, meg a Védelmezőjét is. Egyszerűen tovább akart állni, mert biztosra vette az ezüstbundás megoldja a helyzetét, de végül úgy döntött kicsit azért besegít. Ennyivel tartozott neki azok után, hogy miatta majdnem meghalt. Aztán már ott sem volt.

Közeledett a tisztás felé, ahol a legfontosabb harcok zajlottak. Megállt a szélén és alakot öltött. Ott állt Ő. Hófehér ruhája visszaverte és felerősítette világos-kék fehér aurájának fényét, és úgy ragyogott a tisztáson, mint borult éjszakán a Hold, amit képtelenek a felhők eltakarni. Szőke tincseit egy fonatba rendezte, de a kisebb hajszálak itt-ott engedetlenül kicsúsztak elrontva a frizurát. De nem is Lia lett volna, ha kicsit nem tűnik borzasnak.

Akaratlanul is mosolygott ahogy a lányt nézte. Nyugodtan állt a helyén, és védekezett. Ugyan nem értette miért nem használja az erejét. A kisebbik Árnyékurat már így is könnyedén elsöpörhette volna.

Érezte mekkora energia áramlik benne már így is, és furcsa mód ez átmelegítette a mellkasát, és arra ösztökélte menjen oda. Menjen oda, és ölelje meg. Sötét énje régen megölni akarta a lányt, de most már nem. Most már mind a ketten ugyan azt akarták. Megkapni! Megvédeni! Ideje harcba szállnia, így kilépett a tisztásra és magabiztosan indult el a trió felé.

Lia már egy ideje érezte Lucient és, ha nagyon figyelt volna még a mozgását is le tudja követni. Mikor megállt a tisztás szélén, alakot öltött, majd nekiállt őt figyelni bizseregni kezdett a tarkója és valahogy a szíve is hevesebben kalapált. Megpróbált nem tudomást venni róla, mert két ellenféllel szemben kellett védekeznie, de még néha így is maradt ereje arra kitámadjon kisebb varázslatokkal. Most is épp a gyengébb Árnyékurat kötötte le azzal, hogy energiahálót szőtt köré, amiből idő, míg kivágja magát.

Valami megmozdult a tisztás szélén. Tudta ki az és képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzen oda. Lucien egy fekete párduc kecsességével és halálosságával közeledett felé magabiztosan. Amúgy is veszélyesnek tűnt minden mozdulata, de ezt fokozta még sötét öltözete. A szél egy hosszabb fekete tincset a szemébe fújt, de nem zavartatta magát miatta. Az acélszürke szemek egyértelműen őt nézték, és ettől nyelnie kellett. Eddigi magabiztossága szertefoszlani készült, a tenyere izzadt, a térdei megremegtek, a szíve pedig össze-vissza kalapált.

Zargonnak szitkozódni lett volna kedve, mert a lány még csak nem is használta az angyali erejét és így is könnyedén hárította a próbálkozásaikat, sőt még vissza is támadt néha, mint most. Az a szerencsétlen balfácán pedig most ott vergődött egy hálóban.

Érezte ideje bevetnie erősebb varázslatokat is, nehogy Vade vagy Rael előbb végezzen és belekontárkodjon a harcába. Aztán feltűnt neki, hogy a boszorkány figyelmét valami elvonta és jobbnak látta, ha ő is odafordul.

Luc közeledett, aminek mondjuk már ideje volt. De vajon hol hagyta el Mile-t? Lilithről nem is beszélve. Végül is nem számított figyelembe véve elég volt a tekintetét a lányra szegeznie, hogy az megbabonázva álljon. Ostoba kis csitri, hát tényleg ennyire szerelmes a fiába? Akkor akár ki is használhatja a figyelmetlenségét.

Intett a másik Árnyékúrnak készüljön egy összehangolt támadásra, és mind a ketten erőteljesebb energia gömböt formáltak. Ő több erőt összpontosított bele, hogy nagyobb sebzést tudjon okozni, miután a társáé semlegesíti a boszorkány védőpajzsát. Útnak indították kis különbséggel. Érzékelte Lucien is előhívja az erejét.

Liat annyira megbabonázta a férfi közeledése, hogy későn vette észre mi készül ellene. Ijedten kapta oda a fejét, az első támadás szétoszlott a pajzsán, de látott jönni még egyet és nem maradt ideje védekezni. Ugyan nem sokat fog érni, de védőn emelte maga elé a kezét, majd hirtelen sötétségbe borult. A következő pillanatban pedig megérezte maga mögött a Védelmezőjét.

- Szia Lia! - és Lucien hangja közvetlen a füle mellett szólalt meg.

Neki pedig a riadalomtól és a férfi közelségétől elképesztő ütemben vert a szíve és a levegőt is sokkal gyorsabban vette. Nem tudta mi fog következni, egyszerre félt és reménykedett. Olyan helyzetbe került, ha Lucien akarja, akkor most egy mozdulattal hátulról leszúrhatja és mindennek vége.

- Ugye nem kételkedtél abban, hogy nem fogom megvédeni az én kis boszorkányomat? - és bár sötéten csengtek a szavai érezte mosoly játszik közben az arcán.

- Ha volt is kételyem, már elszállt - és örült, amiért a hangja magabiztosan csengett, hátrafordította a fejét, bár akkora volt a sötétség, hogy semmit sem látott.

Érezte a férfi felől az elégedettséget és az örömöt. Ezek szerint kételkedett abban hinni fog neki, és bízni benne. A kötésnek köszönhetően viszont mind a ketten tudták a másik szavai és érzései igazak. Nagyon örült Lucien döntésének, mert képtelen lenne megölni a férfit. Hiába ígérte meg neki.

- Mi a terved? - tette fel a kérdést, mert Luc sokkal jobban értett ehhez, mint ő.

- Feltartom az apám, te pedig öld meg a másik Árnyékurat. És vedd végre komolyan ezt a harcot!

A férfi utolsó kijelentése meglepte, de miért is? Ha valaki, akkor ő érezheti messze nem használta még az erejét. Bólintott, majd a sötétség eloszlott körülöttük, és újra a tisztást látta, meg a két Árnyékurat.

- Lucien! - Zargonnak nem csupa a hangja, de az arca is elárulta a dühét. - Mit jelentsen ez?

- Én szeretem megtartani az ígéreteimet - vont vállat nemtörődöm módon.

Megkerülte Liat, belépett közéjük, majd előhúzta a hátán lévő kardot és bevonta az erejével. Ugyan nem tudta vajon egy Árnyékúrnak is tud-e olyan sebet okozni, mint amilyet Argonak, de hamarosan úgy is kiderül.

- Hol van Mile? - meglepte a kérdés, nem egészen erre számított tőle.

- Nos, mostanra vagy ő, vagy Lilith már halott.

Zargon állkapcsa megfeszült dühében. Sosem bízott meg Lucienben, mégis úgy gondolta a származása, a sötét ereje és az érdekei nagyon is az ő oldalán tartják. Mile nem egyszer próbálta felhívni a figyelmét, hogy nem így van és áskálódik ellene, de az idősebb fia nagyon jól játszotta ki a lapjait és egyértelmű bizonyíték sosem szólt ellene. Ennek ellenére jobban szemmel kellett volna tartania, de már késő ehhez.

Valamire viszont nagyon kíváncsi lett volna. A vérfarkasokkal mi történt a hegynél. Luciennel vámpírok mentek és, mint a hercegük megparancsolhatta tűnjenek el. De Rael is adott mellé egy fejedelmet, vele mi történt? Őt is maga mellé állította? Mégis mivel? Ha jobban belegondolt a fia járt a másik Árnyékúrnál, rávette csatlakozzon, bár ötlete sem volt mivel sikerült neki. Vagy talán őt is ugyanúgy átverte és megvezette, mint őt?

Ha pedig azt nézi, ők ketten mennyi vámpírt adtak a keze alá, nagyon jó kis kezdő sereg a csata után egy fiatal Árnyékúrnak és Lucient kellően okosnak tartotta ahhoz ne küldje harcba őket. Így mindegy megnyerik, vagy elveszítik ezt a háborút a boszorkányokkal szemben, van egy kisebb serege, akikkel körbe tudja venni magát. És, ha számol azzal az eshetőséggel, hogy legyőzik őt, akkor az ő maradék harcosai is mind hozzá fognak tartozni.

Legszívesebben csikorgatta volna a fogát, de azzal csak még jobban kimutatja mennyire dühös és csalódott. Bíznia kellett Mile-ban, hogy legyőzi Lilithet. Eléggé jól felszerelt hozzá, a tapasztalata és az ereje is megfelelő. Arról nem beszélve a biztonság kedvéért odaküldött egy lichet is.

Nem marad más választása, mint harcolni és győzni, mert a másik lehetőség nem jöhetett számításba. Eddig nem akarta, hogy bárki beavatkozzon a harcába, de most már remélte Rael gyorsan végez azzal a boszorkánnyal. Elsandított arra és a helyzet nem állt túl jól. A fejedelem és egy gyengébb Árnyékúr halott volt, Vade sem uralta a helyzetet, ráadásul úgy tűnt új szereplő lépett a harctérre a főwicca oldalán.

- Nos, fogunk még ma harcolni is? - kérdezte Lucien és elégedetten mosolygott, mert sejtette milyen gondolatok játszódnak le az apja fejében.

- Nem győzhetsz le! Ismerem minden erősséged és gyengéd! - hozzá akarta tenni még meggondolhatja magát, de Lucien közbevágott.

- Ezt én is elmondhatom rólad! - azzal ahogy az erejéhez nyúlt fekete aurája megmozdult, ő pedig közben rohamra indult.

Zargonnak nem maradt más választása, mint előhúzni saját fegyverét és felkészülni a támadások fogadására. Még látta a divwicca aurája megváltozik és fehérre vált, a szemei is felfénylettek, ahogy végre előhívta angyali erejét. De nem felé fordult, hanem a másik Árnyékúrt vette célba. Szóval ez a tervük. Őt Lucien feltartja, a lány pedig addig lecsapja a társát, mert ő nem ellenfél számára.

Egy kisebb energialabdát lőtt ki a rohamozó Lucien felé az utolsó pillanatba, bízva abba nem tud kitérni, de a fia egyszerűen használta vámpír képességét és Árnnyá vált, így ki tudta kerülni. Na igen, gondolhatott volna rá, hogy itt számolnia kell ezzel is, mert az Árnyéksíkon nem véletlenül nem tudta egy vámpír sem használni ezt.

Amint Lucien újra alakot öltött már sújtott is le a kardja, de az apja védte, és közelharc alakult ki közöttük. A két fekete penge tompa csengéssel feszült egymásnak újra és újra. Aztán Zargon megunta, módot talált arra, hogy az erejét használva hátrataszítsa őt. Árnnyá vált, hogy legalább ne menjen neki semminek vagy szántsa fel a földet. Védekező pózt véve fel öltött anyagi formát újra és már jött is több kisebb energiatámadás.

Az első elől elmozdult, a második kettőt a pengéje segítségével zúzta szét. Megkapta végül ezt a leckét is, ami talán hiba volt az apja részéről. Hasonló támadásra készült, de ezek nem gömbök, hanem sarló alakot öltöttek.

Nem hitte az apja ne tudná hatástalanítani őket, de arra akarta használni, hogy újra közelharcra kényszerítse, ezért közvetlen utána rohamra indult ismét. Aztán meg is kellett torpannia, mert Zargon visszafordította a támadását és neki alig maradt egy pillanata pajzsot vonni maga elé.

Elgondolkodott azon kihasználja azt a kevés időt és a védelmében előkészít egy nagyobb erejű támadást, de végül meggondolta magát. A pajzs szétfoszlott, ahogy Zargon erőteljesen lesújtott rá egy energia pengével, neki pedig újra mozgásba kellett lendülnie. Aztán jött a meglepetés.

Korbácsszerű nyúlván csapott felé, felemelte a kardját védőn, és köré tekeredett. Aztán az apja egy rántással megpróbálta kitépni a kezéből, és sikerrel is járt. Megpróbálkozhatna azzal, hogy az erejéből formál pengét, de azt újra és újra össze tudná zúzni, így erőpazarlás lenne.

Nem kesergett miatta, bízott magában annyira képes megvédeni magát, és harcolni így is. Lia pedig biztos rövid idő alatt végez, mert már most elképesztő energiát tartott magában. Luciennek már az érzéstől pezsgett a vére és majd kibújt a bőréből. Mintha csak hergelte volna az ő erejét az érzés.

Zargon újra támadt és energialabdák szálltak felé, amiket hasonlóval viszonzott, és ahogy egymásnak csapódtak felrobbantak és felszabadították a beléjük zárt erőt. Amik nagyon közel szálltak a földhöz kitéptek darabokat belőle.

Újabb, nagyobb repült felé, ő pedig Árnnyá vált és már méterekkel arrébb járt. Megismétlődött és ő is újra eljátszotta. Egyértelműen Zargon távol akarta tartani magától, mert addig van előnyben vele szemben. Így több varázslatot tud használni, anélkül, hogy magát is megsebezné.

Lucien ismét Árnnyá vált, de nem jutott messzire. Valami lesújtott rá és hátralökte. A fájdalomtól alakot öltött és a földön félig fekve, félig ülve kötött ki. A mellkasán égő, maró érzés húzódott, ahogy ösztönösen odaemelte a kezét azt tapasztalta a páncélján nincs semmi sérülés, és mégis. Nagyon is érezte a testén húzódó sebet, és ötlete sem volt miként sebezhette meg az apja Árny alakban.

Összeszorított fogakkal nézett fel és újra azt a korbácsszerű energianyalábot látta. Eddig nem nézte meg különösebben, de most nagyon is, és valahogy másabbnak tűnt az erő, ami alkotta, mint az apja többi támadását. Talán ezért sebezhette meg. De mégis hogyan csinálta?

Ezt még előtte sose látta tőle, de először azt gondolta ahogy a pajzsot és kardot tud formálni az erejéből, ez is ezen az elven működik. És most fájdalmas lecke árán megtapasztalta tévedését. Mi lapul még vajon az apja tarsolyába, amiről nem tud, és ami több, mint veszélyes?