− Szép volt bátyus! − vigyorgott rá Mile, Luc pedig azon gondolkodott ezért a megszólításért most törölje képen vagy később. − Apa már vár, ő is elégedett.

Csak lenézően hümmögött egyet érzékeltetve az öccsével mégis mit képzelt? Nem fog neki sikerülni? De aztán nem szólt semmit, hanem a központi terem felé vette az irányt, ahol az apja már várta. És nem egyedül. Rael nagyúr is ott ült egy kényelmes fotelben, és alaposan végigmérte, amint belépett.

− Lucien! − mutatott helyet az apja egy harmadik ülőalkalmatosságon.

Eleget tett a kérésnek, bár a vértben egyáltalán nem kényelmes ülni. A kardot előtte le is csatolta és a bal oldalán a karosszéknek támasztotta a hüvellyel együtt.

− Elégedett vagyok veled. − dicsérte meg nyíltan. − Arra azért kíváncsi lennék, te Lilith miért nem cselekedtél már az első támadásnál, hogy megvéd Lucient?

Az ajtóban tiszteletteljesen megálló lány kissé meglepett arcot vágott, amiért szóba került és hirtelen az se tudta mit mondjon. Arról nem beszélve még a hideg is kirázta attól ahogyan Rael végigmérte.

− Csak az én utasításomat követte − vonta Luc magára a figyelmet. − Nem akartam, hogy elrontsa a szórakozásomat amíg ténylegesen olyan helyzetbe nem kerülök, amiből bajom eshet. Azzal pedig tisztában volt a villámot a páncél felfogja. A tűzlabda hárítása sem okozott volna gondot, de ő ezt már másképp ítélte meg és ezért lépett akkor közbe.

− Kockáztattál egy kis szórakozás miatt? − nézett rá Rael és a mosolya arról árulkodott ezt szimpatikusnak találja, de Zargonné pont az ellenkezőjéről.

− Igen, elég unalmas itt − válaszolt nyugodtan Lucien, majd folytatta. − De talán nem is baj, hogy így alakult, mert ezek után kevésbé veszélyesnek fognak titulálni.

− Hehe. Gyorsan vág a fiad esze Zargon. Vigyázz vele még egy nap túlnő rajtad! − Luc pedig egyáltalán nem örült ennek a mondatnak.

Ismerte az apját annyira tudja kombinálni fog ezzel kapcsolatban. Elgondolkodik rajta vajon a másik Árnyékúr miért mondta ezt itt és most? De láthatóan a nagyúr nem jött ettől zavarba, mert uralkodott a vonásain és úgy nézett a vendégére, mintha teljesen természetes lenne a dolog.

− Ez tehet egy apát büszkévé, ha elmondhatja a fia még nála is jobb, nem? Bár te ezt nem érezheted át, mert nincs fiad − döfött vissza, de Rael nem hagyta magát.

− Még nincs − majd újra Lilith felé pillantott. − Mit szólnál hozzá Lucien, ha adnék neked egy fejedelmet és két rémparipát az árnyboszorkányodért? Azt hiszem egy fiatal Árnyékúrnak, mint te, ez már igazán szép kis kezdő sereg lenne a jövője megalapozásához.

Zargon elképedésénél az ajánlat hallatán talán Lilith döbbenete volt nagyobb, aki úgy nézte a neki háttal ülő Lucient, mintha tőle függene az élete. És így is volt. Nagyon remélte a vámpír nem fog élni az ajánlattal.

− Csábító, de a saját lábra álláshoz még sokat kell tanulnom, és nem a saját káromon akarok − mosolygott bocsánatkérően. − És amúgy is, egyelőre még terveim vannak vele az elkövetkező harcnál. De még utána is azt hiszem nehéz szívvel válnék meg, roppant... kellemes társaság.

Lilith arcába vér szökött az utalás hallatán, Rael viszont csak öblösen felnevetett. Luc a szeme sarkából érzékelte az apja ismételten elgondolkodva méri végig. Csak találgathatta vajon melyikük blöffölt, ő vagy a másik árnyékúr az önállósodás kapcsán.

− Na de! − csapott a térdére a vendég nagyúr. − Térjünk a tárgyra, amiért itt vagyok. A kémeim szerint már megszervezték a felállást a vérfarkasok, talán nekünk sem ártana felosztani ki kire és hol csap le. Te, Vade és én vagyunk képesek egy főwiccaval elbánni, márpedig az Ötök is hasonló erőt képvisel. Talán egy lich-Árnyékúr duó lenne a legjobb ellenük.

− Én az egyik főwiccát egy kisebb Árnyékúrra és egy fejedelemre bíznám. Személy szerint azt a kis boszorkányt akarom lecsapni.

− Azt gondoltam ellene a fiad akarod bevetni, ha már ilyen különleges. Mit gondolsz Lucien elbírnál vele?

− Lucien túl tapasztalatlan ilyen erőkkel kapcsolatban, mint amivel ez a lány rendelkezik. Az angyalok erejével bír és te is pontosan tudod mennyire veszélyesek tudnak lenni a közvetlen angyali erőt birtoklók − nézett a másik Árnyékúrra keményen.

− Igaz, de az árnyboszorkánnyal az oldalán simán elbír egy főwiccaval − az apja ezt hallva elgondolkodott.

− Ha közbeszólhatok, akkor jelezném nekem más terveim vannak − szólt bele mire kérdőn néztek rá.

− Ismerem az ezüstbundást. Biztos vagyok benne úgy szervezett meg mindent, hogy akik nem harcképesek, azok addig is biztonságban legyenek, amíg a társaik a csatamezőn vannak. Nem fog könnyű célpontnak valókat hátrahagyni.

− Ugyan mégis hogyan tudná ezt megoldani? − tudakolta Rael. − Mondjuk nem lenne rossz ötlet megtizedelni a hátramaradottakat, biztos sok nőstény lesz közöttük. Ha megcsappan a létszámuk, akkor az utódlással is gondjaik lesznek azoknak, akik netán túlélik az összecsapást.

− A közelben van a Próba-hegy − tájékoztatta. − Még a harc előtt a közelébe telepíti, akiket kell, kihasználva azt a fény megóvja még őket.

− Neked már erre is konkrét terved van, igaz? − mosolygott Rael, amit Lucien viszonzott.

− Mint mondtad, van egy árnyboszorkányom. Egy kis sötétséget létrehozni egy terület felett nem okoz neki gondot, én pedig kaput tudok nyitni oda a vámpíroknak. Már azelőtt ott fogjuk várni őket mielőtt odaérnének. Nem nagyon lesz választásuk, vagy megpróbálnak áttörni, vagy visszafordulnak. Akárhogy is, de az idő nekünk dolgozik, mert előbb-utóbb rájuk sötétedik.

− Működhet a terved − ismerte el az apja. − Melléd adom Mile-t is a biztonság kedvéért.

− Kérni is akartam − mosolyodott el Lucien, az öccse, aki Lilith mellett állt most meglepetten nézte a hátát. − Kétszáz vámpírra gondoltam, leginkább másodrangúakra és néhány elitre.

− Nem lesz az kevés? − nézett rá elgondolkodva az apja.

Nagyjából hatezer, hatezer-ötszáz vérfarkassal számoltak, aminek talán, ha az egynegyede nem harcképes. Akkor is közel ezerötszáz fő, ami ellen kétszáz vámpír látszólag kevés.

− Nőstények, kölykök és öregek, meg omegák − sorolta a felhozatalt Lucien. − Ott lesz Lilith, az öcsém és én is. Mi gond lehet?

− Igaza van − értett egyet vele Rael. − De tudod mint Zargon! Adok a fiad mellé én is kétszázat, nagyjából ennyi tartozik egy fejedelem alá. Lucien ő fogja elvinni hozzád, és már veletek együtt megy át a kapun. Így már könnyedén lemészárolhatod a vérfarkasokat, és utána csatlakozhattok a harchoz.

− Elfogadom a nagylelkű ajánlatot! − vágta rá Lucien még mielőtt az apja tiltakozhatott volna.

− Remek! Akkor a nagyját meg is beszéltük. Jöhet a kevésbé érdekes rész − mosolygott Rael elégedetten.

Lucien is magában, mert a terve szépen lassan úgy alakult, ahogyan szerette volna. Már csak egy részletnek kell a helyére kerülni. Méghozzá Argonak. Nagyon-nagyon bízott Lia felbukkanásában.

Az ezüstbundás jelenléte sokkal több löketet ad a vérfarkasoknak a küzdéshez, mint mondjuk, ha bosszúból vennének részt. Egy vezérek vezére, aki túlélte egy Árnyékúr támadását, és még sok mást is! Olyan példakép és ösztönző erő, amivel jobban tennék az apjáék is, ha számolnának. De nem. Látta rajtuk, már elkönyvelték Argot halottnak.

Zina képtelen volt felemelni a fejét, és inkább csak magában számolta az egyre ritkábban megszólaló pittyegést. Vajon mennyi van még vissza? Öt? Tíz? Mennyi lassú szívdobbanásra van még ereje Argonak? Annak ellenére, hogy nem volt magánál a hím még küzdött. Ezt tudta, mert ilyennek ismerte meg. Ettől másabb, mint a többiek.

Elvileg omegának született, annak kellett volna lenni, mégis alfává vált, az egyik legjobbá. Sőt a legjobbá. Megvakult és lemondtak róla, mint harcosról, de nem adta fel. Megtanult így harcolni és még nyert is vele, mert érzékelni tudta mikor válik egy vámpír Árnnyá vagy éppen vissza.

Kockáztatott és árnyfarkasokkal állt össze Diar legyőzése érdekében. És azt is megcsinálta. A vezérek vezére lett általa. Ezzel összefogta a falkákat és a boszorkányok mellé állította őket a harc megnyerése érdekében.

Zina tudta, ha nincs ez a sérülés, akkor Argo nem áll itt meg. Ugyan a hím sosem mondta, de látta rajta nap, mint nap, amikor Liával éltek, szembesült azzal mennyire el vannak maradva a vérfarkasok az emberekhez képest.

Tisztába került vele változtatniuk kell ezen is. Alkalmazkodni, felzárkózni, beilleszkedni. A következő terve, amit meg akart a harc után valósítani ez lett volna. Még Khanék is jól jöttek ehhez, mert beilleszkedtek a városi környezetbe. Példát mutathatna velük a többiek előtt. De ebből már nem lesz semmi.

Egy pittyegés, majd hosszabb szünet, még egy, és újabb hosszabb szünet, majd még egy és szünet. Hegyezte a fülét. Mintha most rövidebb lett volna a kettő közötti idő? Vagy egyszerűen csak az agya játszik vele? Elhiteti ezt vele, mert ebben reménykedik és nem akarja elhinni Argo hamarosan meghal? Aztán mintha két pittyegés között megint rövidebb szünet telt volna el. Felkapta a fejét, majd hátrahőkölt tátott szájjal.

− Szia Zina! − köszönt neki az ágy túloldaláról Lia.

Fehér aura vette körbe, a tekintete is teljesen kitöltötte a fény. Kezéből aranysárga sugár tört elő, ami beborította Argo mellkasát. Az a sötét energia, ami eddig nem hagyta begyógyulni a sebet párolgott a fény hatására. Még a kötésen át is érzékelni lehetett.

Zina pislogott párat. Valóban jól lát-e, és valóság az, amit tapasztal? A kijelzőre nézett ahol Argo értékei javulást mutattak, majd lassan felállt és Lia felé nyúlt megtudja jelenés-e vagy valóság? A karja felé nyúlt, de megállt még az aura előtt a mozdulat, mert érezte annak melegét és erejét.

− Igazi vagyok Zina − mosolygott rá a lány. − Bocsánat, hogy az utolsó pillanatban értem ide, de apa nem mondta meg miért szakítja félbe a tanulásomat, mikor vérholdig még van néhány nap. De amikor kiléptem az általa nyitott út ezen végén már tudtam. Ha csak egy perccel később jövök Argo lelke már elszakad a testétől és én már nem segíthetek rajta.

− Lia! − Zina nem tudta eldönteni bőgjön vagy nevessen, esetleg mindkettő egyszerre.

Még sose örült ennyire a fiatal kis boszorkánynak, mint most. Inkább Argot nézte, akinek a sebe a kötés alatt lassan összezárult. A légzése és a szívverése kezdett visszaállni a normálisra. Aztán kinyitotta a szemét, majd hirtelen vissza is csukta.

Fázott, egyre jobban és a sötétség egyre mélyebben vette körbe, aztán a levegő lassan melegedni kezdett és átjárta az egész testét. Halkan hangokat hallott, de nem értette őket. A sötétség kezdett ritkulni, majd ahogy kinyitotta a szemét a fény élesen belevágott így kénytelen becsukta. Utána már sokkal óvatosabban és résnyire nyitotta ki, de csak homályos foltokat látott így pislogott.

− Szia Argo! − hallott meg egy ismerős hangot, majd lassan élesedett a kép és Lia jelent meg a látóterében.

~ Lehet meghaltam és Lia várt a túlvilágon? − villant át az agyán a gondolat, mire a boszorkány felnevetett.

− Nem, nem haltál meg − válaszolta meg a kérdést. − Bocsánat, de a gyógyítás miatt kapcsolatban vagyok veled.

A fehér fény lassan kihunyt, és Lia tekintete is normálissá vált. A hím pislogott még párat kissé értetlenül, majd egy fekete hajzuhatag és egy smaragdzöld szempár került a látóterébe. Még mindig hitetlenkedve emelte fel a kezét maga elé, hogy megbizonyosodjon, arról.

− Lát? − hangozott el a döbbent kérdés Zina szájából.

− Az én hibámból vakult meg, és csak én hozhattam rendbe − adott magyarázatot Lia.

− Hihetetlen − nyögte Argo és lassan felült. − Köszönöm.

− Semmiség és sajnálom − mosolyodott el szomorkásan és bocsánatkérőn.

− Ne! Ne tedd! Még az előnyömre is vált a vakság − a kék szempár a nőstény felé fordult és elmélyedt a smaragdzöldben.

Annyira régóta vágyott rá, hogy láthassa és most kihasználta. A karmos kéz lassan felemelkedett és óvatosan érintette meg az emberi alakban lévő nőstény arcát nehogy felsértse a bőrét. Látta Zinán sírt és most is küzdött a könnyeivel. Mosolygott, de a szája még néha megremegett. Ő sem akarta elhinni ezt az egészet és meg tudta érteni a másik érzéseit. Lassan közelített felé.

− Öhm! Azt hiszem. Én most. Kimegyek − közölte némi szünetekkel Lia és eloldalazott az ágy mellett, majd az ajtó felé indult. − Majd később beszélünk.

Jobbnak látta elmondani, bár sejtette a két vérfarkas ebből nem fogott fel sokat, annyira elvoltak a másikkal foglalva, ő pedig nem akarta elrontani ezt a pillanatot, amire valószínű nagyon régóta vártak. Kilépett az ajtón, becsukta maga mögött halkan. Két meglepett szempár nézett rá.

− Hello! − köszönt kissé sután, majd elmosolyodott.

− Lia! − kiáltotta Katja örömében és a lányra vetette magát és erősen a nyakába csimpaszkodott.

− Én is örülök neked − és be kellett vallania meglepte ez a túlzott öröm.

− Akkor Argo? − és a fiatal lány szeme csillogott és már ment volna be, de Lia elállta az útját.

− Szerintem most ne zavard őket − mondta kissé zavartan.

 Óóó! Oké! Mondjuk már rájuk fért - és Katja is enyhén elpirult, mert tudta mire gondolt a boszorkány, akinek a pillantása a sebhelyes hím felé fordult.

− Gondolom te vagy Khan − kezdett bele Lia.

− Szolgálatodra divwicca! − hajtott fejet a hím.

− Oh, erre semmi szükség! − tiltakozott a lány és zavarba jött a megszólítás miatt. − Szólíts nyugodtan Lianak, mint mindenki más.

− Rendben − és Khan kissé feszélyezve érezte magát, mert érzékelte a lány angyali erejét.

− Még nem volt alkalmam megköszönni neked, amiért kockáztattál a megmentésem miatt.

− Semmiség. Ha nem én, megtette volna más − rántotta meg a vállát és csak egy-két pillanat erejéig mert Liara nézni.

− Nem mondanám annak − mosolygott Lia, majd zavartan Katjára nézett. − Van nálatok pénz?

− Persze! Miért?

− Nem tudom mióta nem ettem és most farkas éhes vagyok. Odaát nem volt szükségem ételre vagy italra, de most. Bármire képes lennék csakhogy ehessek valamit. Mondjuk egy brassóit, vagy inkább egy pizzát. Nem is, sült húsra vágyom krumplival. Sült krumplival. Van meki a környéken?

Khan csak döbbenten bámult, Katja viszont felnevetett és a másik lányba karolt, majd maga után húzta. A sebhelyes férfi pedig egy darabig csak nézett utánuk, majd az ajtóra. Vajon itt hagyhatja őket, nem lesz bajuk? Vagy inkább a boszorkányra kéne vigyáznia? Árthat egyáltalán ennek a lánynak bárki? Talán egy Árnyékúr, de ők nem fognak fényes nappal felbukkanni egy város közepén.

Végül a hangok alapján úgy döntött jobb, ha megy, és ki tudja talán a boszorkány mellett neki is jut néhány falat kaja. Bár a felsorolást hallva ez egyáltalán nem biztos. Megnyújtotta lépteit és hamar utolérte a két lányt. Védelmezőn haladt utánuk. Komor és halálos testőr látszatát keltette.