Másnap reggel Katja arra ébredt, hogy kezd fázni. A melegítője és egy hosszú ujjú felső volt rajta, amit csak Khan adhatott rá. Persze a férfi sehol, ami miatt kicsit csalódottnak érezte magát. Meg fáradtnak.

Hatalmasat ásított és ha nem fázott volna, akkor újra bevackolja magát a takaró alá és alszik tovább, de tudta úgy se lenne képes úgy bemelegíteni alatta a helyet, mint ahogy a sebhelyes hím tette. És amúgy is, ismerte már annyira a vérfarkasokat, hogy tudja későn fekszenek és korán kelnek. Ahhoz képest korán, hogy mikor megy a többség aludni.

Összeszedte minden lelkierejét, levágta magáról a takarót, az odakészített jéghideg vízben csinált egy gyors mosdást, majd jó melegen felöltözött. Közben pedig arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne egy meleg fürdő, és az se ártana, ha megfelelően kimoshatná a ruháit, meg persze kivasalni.

Sőt mindenre vágyott, ami hozzátartozott egy normális élethez. De hát neki könnyen lehet, hogy már soha nem lesz az. Vajon hozzá fog tudni ehhez szokni? Igazából nem akart, és remélte ez a rémálom egyszer véget és visszamehet Tatjahoz. Vajon Khan vele menne?

Kicsit fázva és ásítozva ment le, és remélte valami reggeliféle várja. Talált is egy barna zacsit, benne hideg sajtburgerrel és sült krumplival, de nem számított, mert az éhen halás szélén érezte magát. Magában mosolyogva megjegyezte, farkaséhes.

Több árnyfarkassal is találkozott, akiknek köszönt, kicsit furcsán néztek rá, de aztán viszonozták az üdvözlést. Azon gondolkodott, hogy talán összekenhette magát, hogy így néztek rá? A ház előtt pedig szembejött vele Kiril.

− Na rendes voltam, hogy hoztam neked reggelit? − kérdezte a fiú, szokásához híven úgy, mintha neki hálásnak kéne lennie, már csak azért is, mert egyáltalán hozzászólt. De nem volt most olyan hangulatban és csak egy lapos pillantást küldött felé.

− Ez a minimum, hogy hoztatok nekem reggelit. Különben is, hideg. Talán tegnapi? − válaszolta lesújtó hangon.

− Mi van? Nem aludtál jól? − kérdezett vissza meglepetten Kiril, mert nem szokott Katja így viselkedni.

− Miért lehet jéghideg szobába jól aludni? − és az utolsó sült krumplit rakta a szájába.

− Miért nem szóltál? Felmelegítettelek volna − és abból a mosolyból, amit megeresztett a lány tudta nem véletlenül nem fűtöttek be nála, így csupán egy újabb lapos pillantást küldött felé. − De, majd ma...

− Nem! − utasította el gyorsan és határozottan.

− Ugyan Katja! - lépett közelebb, hogy hozzáérjen, de nem tudott, mert Katja a kezébe nyomta a zacskót, amiben már csak szemét lapult.

− Nem! − ismételte meg.

− Ennyire ne légy morcos − mosolygott a fiú és újra próbálkozott az arca megérintésével, de könnyedén legyintette arrébb a kezét és ellépett mellette.

− De az vagyok! − és a történtek után, amúgy sem akart semmit Kiriltől.

− Jól van, szóval kéreted magad − sóhajtott színpadiasan a fiú, mire Katja az ég felé nézett. Miért nem érti meg, hogy nem?

Khan végzett a reggeli körútjával, felmérte van-e valakinek valamire szüksége, amihez kellhetnek a kölykök is, amikor észrevette Katjat és Kirilt. A fiú láthatóan próbálkozott, a lány hárított, de a válaszát láthatóan nem akarták elfogadni.

Amúgy sem kedvelte ezt a kölyköt, túltengett benne a magabiztosság. Jobb a társainál, ez tény, de még nem jelenti azt is, hogy olyan pozíciót tölt be a falkába, ami feljogosítja ilyen viselkedésre. Messze nem körülötte forgott a világ, és eddig türelmesen elnézte, de ideje megtanítani neki hol a helye. És azt, hogyan is kell egy nősténnyel szemben viselkedni.

Alig tett meg feléjük két lépést, amikor az egyik árnyfarkas, akikre a kiképzésüket bízta, oda nem kiabált a fiúnak, hogy menjen hozzá. Persze először csak annyi volt a válasz, hogy mindjárt, de a második felszólításra már elindult morogva.

Khan kellően közel járt, hogy hallja még, mikor azt mondta a lánynak; erre még visszatérünk. Hát biztos, hogy nem. Mert, ha még egyszer ilyen szándékkal közeledik Katja felé, akkor ellátja a baját. A lányhoz senki nem nyúlhat, mert az övé.

− Mi van? − kérdezte Kiril kissé feszülten a nagydarab, sötét barna hajú férfitól. − Még van negyed óra a kezdésig.

− Az van, hogy hagyd békén a lányt - Rhian legszívesebben tarkón csapta volna a fiút már csak a hangnem miatt is.

Emlékeztette magát szükségük van a kölykökre, és addig türelmesnek kell lenniük. Khan pedig rábízta, mert tudta neki van tapasztalata problémás kölykökkel, és Kiril minden szempontból annak minősült.

− Ez, a mi dolgunk, nem a tiétek − vágott vissza Kiril és látszott rajta, hogy dühös.

Rhian az ég felé emelte a tekintetét, és emlékeztette magát arra, hogy a kölyköknek emberalakba nincs meg a vérfarkas szaglásuk. Pedig sok kellemetlen helyzettől megkímélhették volna magukat, és őket is.

− Figyelj! Csak hagyd békén Katja-t!

− Miért? − és még mindig dühösen nézett a másikra, hisz jogtalannak érezte amiért ebbe beleszólnak. Őt sem érdekelte, hogy melyik hím, melyik nősténnyel kavar, akkor ők miért szólnak bele?

− Mert Khan veszélyes, és inkább ne kötekedj vele.

− Khan? − ráncolta Kiril a homlokát és hátranézett a lányra, a sebhelyes hím pedig pont ekkor ért oda és kérdezett valamit, de Katja csak a fejét rázta. − De ő az én...

− Már nem! − vágott közbe a hím. − Meg szerintem eddig se volt a tiéd. Amióta velünk vagytok még csak nagyon felé se néztél. Ha a párod lett volna, akkor törődsz vele, de nem tetted. Szóval felejtsd el, mert ha továbbra is próbálkozol, akkor jobb esetben Khan kiherél, rosszabb esetben, ugyan életben maradsz, mert szükség van rád, de szerintem jobb szeretnél meghalni.

Kiril nem tudott mit mondani, csak újra a sebhelyes arcú férfi felé fordult és ellenségesen méregette. Katja az övé volt, és elvette tőle, ezért valahogy pedig bosszút fog állni. Különben is mi ütött a lányba, hogy összefeküdt egy ilyen, ilyen kinézetű vérfarkassal?

Nem olyannak ismerte meg Katjat, aki a pozíciója miatt ment volna bele a dologba. Neki is jó időbe telt, mire beédesgette magát hozzá. Gondolataiból az hozta vissza, hogy egy erős kéz fog barátin a tarkójára.

− Felejtsd el! Nem vagytok Khannal egy súlycsoportban. Gyere inkább álljunk neki az edzésnek! − Kiril még mindig mogorván nézett és az sem érdekelte, hogy meglátszanak rajta az érzései. − Ugyan már! Számtalan nőstény rohangál még kint, akik a tiéd lehetnek.

A fiú pedig hagyta magát elvezetni. Csalódott volt, dühös így jól jött, ha emberi alakban is, de harcolhat. Legalább levezeti az érzelmeit, de elfelejteni nem fogja.

− Minden oké? − kérdezte meg Khan, amint odaért a lányhoz, aki kérdőn nézett fel rá.

− Persze! − dadogta. − Miért gondoltad, hogy bármi baj van?

Pedig tudta jól mire gondol a hím, aki most egyszerűen csak a fejével Kiril felé bólintott. Katja megállta, hogy arra nézzen és inkább lefelé fordította a pillantását, majd újra fel.

− Semmiség − motyogta aztán.

− Ha zaklat, azt nem nevezném semmiségne. − és Khan elég morcosnak tűnt. − Majd én elintézem!

− Nem! − és talán túl erélyesen mondta, mert a hím meglepetten és gyanakodva mérte végig, ő pedig egy mély levegővel nyugtatta magát. − Nem kell! Elbírok vele. Tudom hogyan kezeljem Kirilt. Légyszi ne szólj bele! Ő. Elég bosszúálló tud lenni.

− Bosszúálló? − kérdezett vissza, mire a lány bólintott.

Ugyan mégis mivel tudna kiszúrni vele, amíg velük vannak? Egy árnyfarkas se segítene neki, a többi kölyöknek meg csak van annyi esze, hogy nem húznak vele ujjat. Mégis mit tehetne?

− Igen, és ha arról van szó, türelmes tud lenni − mivel látta, hogy a hím nem különösebben aggódik ez miatt, így folytatta. − Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit Kirillel!

− Tessék? − húzta fel a szemöldökét. Katja most komolyan ígéretet akar belőle kicsikarni?

− Ígérd, meg különben megharagszom! − és elszántan nézett a férfira.

− Te most zsarolsz? − és Khan erre tényleg nem számított, arra meg végképp, hogy a lány édesen elmosolyodik.

− Nem, csupán tájékoztattalak a következményekről.

Kinyitotta a száját, majd becsukta. Nem akarta elhinni, hogy egy fiatal, és félvér lányka sarokba szorítja. Ismerte annyira a nőstényeket, hogy tisztában legyen vele, amíg haragszanak addig nem hajlandók a hím közeledését elfogadni. Márpedig nem az volt a terve, hogy nem fog többet Katjaval hálni. Mondjuk nem talált ésszerű magyarázatot rá a lány miért vonzza ennyire.

− Jól van! − hagyta magát rábeszélni. − De csak mert nem ér annyit az a kölyök.

− Köszönöm.

És Katja úgy mosolygott rá, mintha valami nagy dolgot ígért volna meg. Vagy tényleg ennyire sokat jelentett ez neki?

Persze megtehette volna, hogy szól Rhiannak kicsit szívassa a fiút, de tudta eljutna a hír a lányhoz, és biztos rájön az összefüggésre, és ugyan ott van. Azaz neki nem éri meg, hogy megkerülje az előbbi ígéretét.