A pajzson belülre értek. Lia egy része megkönnyebbült, itt biztonságban voltak, ugyanakkor feszültség is telepedett rá a rá váró próba miatt. Vajon milyen feladat fog kapni, hogy megszerezze a főzet pontos receptjét?

Felemelte a fejét, erősnek és tettre késznek érezte magát, annak ellenére, hogy az éjszaka, megint jócskán használt a varázserejéből. Talán a hely tette, az töltötte fel és kiűzött belőle minden fáradtságot.

Lucra nézett, érezte még mindig feszeng, és nemcsak azt. Éhség sugárzott át a kötésen. Akadt még egy szendvics a táskájában, előkereste és a férfinak nyújtotta, de az csak a fejét rázta.

- Vagy megeszed, vagy én gyógyítalak meg – szorította sarokba.

A férfi arcán átfutó fintoron majdnem felnevetett, de aztán elvette a szendvicset tőle. Inkább semhogy az ő kezei közé kerüljön.

Zina leült, sőt legszívesebben lefeküdt volna és alszik két napig egyfolytában, de tudta nem teheti, még nem. Ugyan már biztonságos területen álltak meg, attól még a párossal kellett maradni, míg Argo meg nem érkezik és igazolja, hogy a vámpír és a boszorkány a jó oldalt szolgálja, és ő nem áruló. Hős sem, csak egy ostoba bolond, aki megakadályozott egy viszályt boszorkányok és vérfarkasok között.

Már azért hálás lesz, ha szóba állnak vele ezek után a fajtársai. Nem mintha dicséretet várt volna a tettéért. Igen a bocsánat, amit kap bőven elég lesz. A zsemlét evő vámpírra nézett. Az éhség az ő gyomrát is kínozta, de neki már nem maradt több ennivalója. Arra számított, hogy majd lesz alkalma vadászni, de helyett rá vadásztak a vámpírok a férfi miatt.

Wintmoornak nagyjából két falatnak bizonyult a szendvics, de nagyon jól esett. Érezte, a szervezete egyből nekiáll feldogozni az élelmet és regenerálódásra fordítja az így nyert energiát.

Megérezte a vérfarkas pillantását. Fáradtnak, elgyötörtnek tűnt, és csalódottnak a szaga alapján. Nem tudta az okát, sőt sejtése se volt, ennek ellenére nem kérdezett rá. Az éjszaka történtek után inkább nem szólt egy szót sem. Magában vívódott, és azon morfondírozott, amit a boszorkány mondott.

- Ha nincs senki részéről kifogás, akkor induljunk meg felfelé – törte meg a kialakuló csendet Lia.

Szinte vidámnak tűnt, annak ellenére, tudta mi vár, ha felérnek, azt viszont nem, hogy ki.

Zina felküzdötte magát, Lucien mellé lépett, ha netán segítségére szorulna. A vérfarkas viszont most nem kért belőle. Nem fogja hagyni, hogy ez a kis boszi bármiben is jobbnak bizonyuljon nála. A vérfarkasok erős akarata vitte felfelé az úton.

A vámpír egy elgondolkodó pillantást követően közömbösen ballagott a két nő után, nem is sejtve, hogy Liában újra felébredt a féltékenység. Méghozzá azért, mert ő inkább a vérfarkasnak segített volna, mint neki.

Szótlanul haladtak, szép lassú tempóban, az út egyelőre simán és egyenletesen terült el előttük A nem túl meredek emelkedő és azt követő kanyar után jött a meglepetés. A kialakított út véget ért. Hatalmas éles sziklák vették át a helyét, amik mászhatónak tűntek azért egy ösvényszerűség mentén.

Lia elkeseredetten állt meg. Zina is, aztán egy mozdulattal fogta és leült a földre. Eldöntötte, ha megnyílik az ég és kénköves eső hullik, akkor sem fog sziklát mászni most. Lassan gyógyult a sebe és nem volt kedve sérült lábbal hegyet mászni. Az éhségéről és fáradtságáról nem is beszélve.

Wintmoor szemöldök ráncolva nézte a hegyet. Egy biztos neki nem fog gondot okozni, a megmászása, de a két nőnek? Lia teleportálását ide nem tartotta biztonságos megoldásnak. Elég, ha egyszer jelenik meg rossz helyen, vagy ingó kövön és már meg is történik a baj.

A vérfarkas nőstény pedig egyértelműen nem fog sérült lábbal sziklákat mászni. Vihette volna, de egyszerre csak az egyiküket. Viszont bármelyiküket is választaná elsőnek, a másiknak úgysem fog tetszeni a döntés.

Lia enyhe félelemmel telve nézte az oldalt. Félt a magasságtól, ráadásul ő és a sport két külön fogalom. A hegymászás neki extrán extrém kihívás lesz. Vett egy nagy levegőt, hogy legyűrje a félelmét, majd még egyet, még egyet, végül megszólalt.

- Na essünk neki!

- Én nem megyek sehova! - szögezte le Zina.

- Nem maradhatsz itt egyedül – ellenkezett Lia, pedig kifejezetten örült volna neki, ha lerázhatja a vérfarkast.

- Nem érdekel, így – mutatott a lábára – akkor sem megyek.

- Akarod, hogy meggyógyítsalak? – kérdezte gúnyosan.

- Nem akarok tőled semmit! – villant haragosan Zina szeme.

- Bezzeg ha Luc ajánlaná fel, hogy cipel... - bukott ki Liából.

A férfi érdeklődve hallgatta a kialakuló párbeszédet, de egyelőre nem szólt bele a dologba. Eddig is érzékelte a feszültséget a két nő között, talán jobb, ha kiadják magukból. Majd akkor lép közbe, ha eldurvulnának a dolgok, amiben kételkedett. A vérfarkas lehet hajlamos rá, de Liaból nem nézte ki.

Zina nem akart semmit a vámpírtól, de érezte, hogy ezzel beledöfhet a boszorkányba. Amúgy sem volt jó hangulatba, így élt a lehetősséggel, hisz kitöltheti a rossz kedvét valakin. Talán nem bölcs dolog egy boszorkányt választani erre a célra, de bízott benne itt nem bánthatja.

- Hát igen. Valóban kellemes volt hozzábújni, mikor a harc után ölbe vett – hergelte Liát, és nem vett tudomást a lányból áradó dühről és féltékenységről. - Igen izmos mellkasa van, és jó érzést keltett bennem, ahogy a karjai átöleltek.

Folytatta volna, de Liának itt borult el az agya. Mielőtt még a vámpír közbe szólhatott, vagy léphetett volna nekiugrott. Nem varázslattal, hanem ököllel és körömmel, ahogy egy nőtől elvárható. Ugyan meglepődött először a támadáson, de aztán nem hagyta magát.

A földre kerültek mindketten. Normál esetben test-test elleni harcban a vérfarkasnak kellett volna győznie, de sérül és a harc sok erejét kivette, a boszorkánynak pedig a düh volt az, ami plusz erőt adott, így kiegyenlítődtek ideiglenesen az erőviszonyok.

Tipikus női küzdelem alakult ki, karmoltak és egymás haját tépték. Lucien pusztán egyszer próbált meg közbeavatkozni, bár ne tette volna. Épp Zina volt felül és őt akarta Liáról leszedni, de a vérfarkas könnyedén siklott ki a kezei közül, és hogy valóban megszabaduljon támadójától, könyökkel hátracsapott.

A vámpír nyögve távolodott el a két nőtől, lévén elég érzékeny ponton találták el. Ekkor pillantott le és látta meg a hegy felé magát vonszoló vérfarkast. Az oldalán hatalmas seb tátongott, és zöldes váladék szivárgott belőle. Egy normál embert, sőt talán vérfarkast is, már rég megölt volna, de nem ezt a példányt. Elképzelni sem tudta micsoda erő lakott a másikban, hogy képes volt vele mozogni. Túltette magát a fájdalmán és lesietett a hegy lábához.

Argoban már alig maradt erő. A fájdalom, ami átjárta már rég túl volt az elviselhető kategórián. Az enyészet elérte már a belső szerveit is, így a vérveszteség még nagyobb lett. Gyorsan mozgó alakra lett figyelmes, tudta egy vámpír lesz az.

Ösztönösen morgott, pedig fényes nappal csak egy vérszívó közeledhetett felé. A boszorkány Védelmezője, más nem képes vámpírt ilyen képességgel felruházni. Ráemelte jégkék színű szemét, mire a másik tisztes távolban megtorpant.

- Nem azért jöttem, hogy bántsalak – felemelte a kezét ugyan, de ugrásra kész maradt, hátha mégis megtámadják.

- A nevem Argo. A boszorkányok engem... - farkas alakban alig lehetett érteni mit mond, de Luc kihámozta mit akarhat és gyorsan közbevágott.

- Ez ráér később is. Lucien Wintmoor vagyok – tette hozzá még az udvariasság kedvéért.

Argo talán rádörren, hogy merészel közbe szólni, de most igazat kellett adnia a vámpírnak. Nem volt ideje arra, hogy feleslegesen fecsegjenek. A másik férfi odalépett mellé, hogy segítsen, és közben megnézte magának a sebet.

- Nem lenne egyszerűbb idehívnod a boszorkányod? – kérdezte mikor a vámpír mellé lépett, hogy támogassa a menésben.

- Nos... - nem tudta hogyan fogalmazza meg a fent kialakult helyzetet - Nem. – válaszolt végül magyarázat nélkül.

- Miért nem? - akarta tudni.

Közben pedig meglepte, hogy a másik milyen könnyen vitte magával, szinte teljes súlyát átvette helyette, a magasságbeli különbség ellenére. A testtömege farkas alakban valamivel több, mint két mázsát nyomott. El kellett ismernie erős, szóval biztos nem hétköznapi vámpír. Talán elittől vagy közvetlen nemestől származhat.

Gyötörték ezzel kapcsolatban kétségek, mert a szagában nem érezte azt, amit tipikusan a többi vérszívóéban. Egy biztos, legalább azt elmondhatja róla, hogy a vámpírban megvolt a segítőkészség. Fajtársai max a halálba segítették volna át. Ezt a tényt, akár bizonyítékként is felfoghatná, ha nagyon akarná. Talán ez is elég, hogy nyugodt szívvel tájékoztassa a többi vérfarkast a helyzetről és a félreértést eloszlassa, ami a nőstény körül alakult ki az egész miatt.

- Majd meglátod, ha felértünk.

Luc rövid idő alatt vitte fel a szerpentinen a vérfarkast, és mikor odaértek Argo megmerevedett a látványtól, még az oldalában tomboló fájdalomról is megfeledkezett néhány pillanatra.

A két nő még mindig tépte egymást. Horzsolások, és kékülő foltok kezdték tarkítani mindkettőt. Kérdőn nézett a vámpírra, az viszont csak a vállát vonogatta.

- Konkrétan nem tudom miért estek egymásnak, már az út elején sem kedvelték egymást – gondolkodón nézett maga elé, végül hozzátette. – Jobban belegondolva, mintha én lennék a nézeteltérésük tárgya, bár nem értem miért.

- Aha – morogta Argo. – Van egyáltalán olyan nőstény, akit egy hím megérthet?

- Kétlem - értett egyet a vámpír.

- Szét kéne szedni őket – nézett a két hempergő nőre a hím.

- Próbáltam – fintorgott Luc, az emlék hatására, mert még mindig sajgott az ágyéka. - Eléggé érzékenyen érintett a reagálásuk.

- Akkor próbáljuk meg szóval - javasolta Argo, mert értette a vámpír célzását. - Zinának hallgatnia kell rám, gondolom a boszorkány meg figyel rád.

- Talán. Veszíteni nem veszítünk semmit.

A két nő, tépte tovább egymást, észre sem vették a férfiakat. Épp Lia volt felül és egy pofont készült Zinának lekeverni, mikor a két férfi szinte egyszerre szólalt meg.

- Elég Zina! – legalábbis valami ilyesmit jelenthetett Argo morgása.

- Lilith! – szólt erélyesen Luc, és remélte a névbotlás elég lesz, hogy a lány rá figyeljen, de arra a dühre, amit aztán a szemében látott nem számított.

A teste körül az aurája fényesen felizzott, amikor a vámpír felé fordult. Egy belső kis hang pedig azt súgta büntesse meg érte.

- Ne... - aztán a dühe el is párolgott, ahogy felfogta az elé táruló képet.

Zina egész teste, engedelmesen feszült meg, az ismerős morgás hallatán. Tekintetét félve fordította oda, és elöntötte a szégyen. Soha nem akarta, hogy bárki ilyen helyzetben lássa, mikor elveszítve az önkontrollját cselekszik, pláne nem ezelőtt a hím előtt. De a seb láttán az orvosi énje azonnal előnybe került, lelökte magáról a boszorkányt és már indult volna.

- Maradj ott! – morgott rá Argo, hisz nem akarta, hogy a lány meghaljon azért, mert segíteni akart rajta. Ezt nem tudta volna elviselni.

Zina engedelmeskedett a parancsnak, nem tehetett mást, az erő, ami a hímből áradt, azzal nem tudott szembeszállni. Döbbenten látta viszont, hogy Liát nem állítja meg. A boszorkány nem nyúlt a sebhez, hisz pontosan tudta mivel van dolga, még ha eddig nem is látott ilyet.

- Meg tudod gyógyítani? - kérdezte meg Lucien óvatosan, mert látta, hogy Lia nagyon ráncolja a homlokát.

- Én igen! Orvos vagyok - jött közelebb Zina, és hangja könyörgővé vált - Enged meg.

- Ne legyél bolond! Ezt a sebet egy lich ejtette. Még én sem tudok rajta segíteni - közölte egy sóhaj után Lia, a hallottaktól Zina arca pedig kétségbeesetté vált.

- Boszorkány vagy - kezdte a vérfarkas lány.

- Te is tudod, hogy a gyógyítás nem az erősségem - szakította félbe ingerülten a boszorkány.

Dühítette a helyzet, hogy miattuk jött ide ez a vérfarkas és nem tud rajta segíteni.

- Semmit nem tudsz tenni?

Wintmoornak muszáj volt megkérdeznie, hisz érezte a lány mennyire szeretne segíteni, de nem tud. Eddig minden helyzetre ki tudott Lia valamit találni, talán csak egy kis ösztönzés kell és erre is talál megoldást.

- Az átkot el tudom távolítani, de nem vagyok a gyógyítás olyan fokán, hogy közben a sebet is összezárjam. Sőt! Tartok tőle, hogy már a semlegesítés felemészti az erőm nagy részét. Hiába van jó hatással rám a hely.

- Nem számít - és Argo hangja meglepően nyugodtnak hangzott a helyzet ellenére, a többiek értetlenül néztek rá. - Amiért jöttem, teljesítettem. Bebizonyosodott számomra, hogy egyikőtök sem a sötét oldalt szolgálja. Így tisztázni tudom Zinát a vérfarkasok előtt. Vissza fogják fogadni, és nem lesz tettének következménye.

- Ez akkor sem járja! - fakadt ki Zina és a sírás szorította a torkát. Jobb ötlete nem lévén, követelőn fordult Lia felé. - Hívj ide egy boszorkányt most azonnal! Olyat, aki meg tudja gyógyítani.

- Órákba telhet mire ideér bárki - és Lia arca szomorúvá vált. - Neki nincs annyi ideje. Sajnálom.

Zina a földre rogyott, vállai megereszkedtek a fejét lehajtotta és küzdött a sírás ellen. Nem akarta, hogy Argo netán úgy lássa. Biztos gyengének gondolná. Talán még azt gondolná, sajnálatból ejt érte könnyeket.

Valójában azért szeretett volna sírni, mert tudta, elveszti a hímet. Hiába orvos, nem tud tenni semmit és kénytelen egyszerűen végignézni, miként emészti fel a testét az átok. Igaz, valószínű már előbb bele fog halni a sérülésekbe és a vérveszteségbe.

Lia csak nézte a másik lányt és ekkor jött rá. Nem Luc miatt jött velük, hanem mert ezzel a hímmel akart találkozni. Tudhatta, hogy ő fog jönni, és látni akarta. Szerelmes volt az ezüst bundás fajtársába. Ostoba kis fruska módjára viselkedett. És ő is, hisz nekiugrott félreértésből és féltékenységből Zinának.

- Lia - a boszorkány a Védelmezőjére nézett. - A lichek az Árnyak síkjához tartoznak, igaz?

- Mivel élőhalott lények, így igen. Miért? - aztán döbbenten nézte, hogy a vámpír a sebhez nyúl.

- Ne! - és mozdult, pedig tudta már nem akadályozhatja meg.

Wintmoor hozzáért a zöld trutyihoz, és várta, hogy marni fogja a kezét, de nem történt semmi.

Egyszerűen le tudta rázni az ujjairól és a tenyeréről. Amint földet ért a váladék mohón vetette rá magát a sziklára, de aztán lassan elhalt. Nem talált életet, amiből táplálkozhatott volna.

- Érdekes - jegyezte meg Lucien - Úgy tűnik rám nincs hatással.
- Az - értett egyet kissé kábán Lia és próbált napirendre térni a döbbenetén. - Talán azért van, mert az apád.

Nem fejezete be a mondatot. Argo értetlenül és kíváncsian nézett a vámpírra. Legalábbis eddig úgy tudta, hogy az, de ez az elszólás azt sejtette, hogy több van a dolog mögött. És továbbra is furcsának találta a szagát. Most, hogy jobban rákoncentrált rájött valamire, ami megdöbbentette. Élt.

Zina is reménykedve emelte fel az arcát. Lia pedig elgondolkodott a lehetőségeiken.

- Maradéktalanul kell eltávolítani, különben kiújul.

Luc bólintott, mert volt egy ötlete. Úgy fordult a legyengült vérfarkassal, hogy annak oldala árnyékba legyen. Megpróbált a kezébe egy kisebb Árnyékgömböt formálni és sikerült. Ránézett a boszorkányára és látta a szemében már tudja mi jár a fejében.

Argo döbbenetével nem foglalkozott, ahhoz túlontúl le volt gyengülve a hím, hogy elhúzódjon tőle. Egyedül talán már meg sem tud állni a lábán.

~ Egy Árnyékpajzzsal le tudom választani a részt, de jön vele minden. Hús, belső szervek - nem fejezte be, Lia anélkül is tudta mit jelent. Igen súlyos sebet ejt a vérfarkason, de végül bólintott.

~Rendben próbáljuk meg. Minden erőmmel a gyógyításon leszek - válaszként a vámpír is bólintott.

- Miről társalogtok? Mit terveztek? - vette észre Zina a néma párbeszédet és most már biztosan tudta, hogy képesek szavak nélkül is társalogni.

- Fájni fog, sőt lehet bele is halsz, de ez az egy ötletünk van arra, hogy mentsük meg az életed. - közölte Luc a hímmel, akin látta, hogy egyáltalán nem tetszett neki az előbbi tesztje, amikor létrehozta a kis árnyékgömböt. Sőt nagyon is gyanakodva nézett rá. Talán már bánta, amit az előbb mondott velük kapcsolatban.

- Mit akartok csinálni? - és Zina szinte hisztérikussá vált.

- Luc eltávolítja a fertőzött részt, én pedig megpróbálom meggyógyítani - tájékoztatta a boszorkány, és a másik lány értetlenül nézett rá.

Mégis, hogy akarják eltávolítani? Aztán a vámpírra nézett és eszébe jutott mire is képes. És azzal az erővel, most lehet meg tudja menteni a hímet. Nyelnie kellett, mert gombóc nőtt a torkában.

- Rendben. Csináljátok! - egyezett bele, mire Argo meglepve nézett rá.

Lia körül felizzott az aurája és belső erejéhez nyúlt. Behunyta a szemét és felkészült a gyógyításra. Jelezte egy bólintással a vámpírnak, hogy kezdheti.

Lucien ahhoz a sötét erőhöz nyúlt, amihez nem akart, de most muszáj megtennie. Segíteni akart a farkason, és talán a hegyet körülvevő erő is tudja ezt és hagyni fogja.

Az Árnyak síkjának egy darabját készült használni, hogy kivágja a vérfarkasból azt a részt, amit az átok mart. Argo ellenségesen morgott és megpróbált elhúzódni tőle ismételten, de le volt gyengülve és nem tudott az ő erejével most szembeszállni.

Aztán megszűnt a vérfarkas ösztönös ellenállása, amikor valószínű emlékeztette magát, hogy mindez azért történik, mert rajta akarnak segíteni. Mikor a másik nem mozdult, mint egy pengét úgy használta. Gyorsan csapott le vele, hogy a másiknak ne legyen ideje mozdulni, reagálni, mert akkor az egész rosszul fog elsülni.

Argo számított fájdalomra, de nem ekkorára. Úgy vájt a húsába és vágta át a csontjait, mintha valami puha anyag lenne. Felvonyított a fájdalomtól, ami túlnőtt rajta és elvesztette az eszméletét.

Wintmoornak egyáltalán nem volt könnyű úgy megtartani a magatehetetlenné váló hímet, hogy ne essen a földre, de aztán Zina hirtelen ott termett és megtámasztotta hátulról miközben átváltozott, hogy ereje is legyen hozzá.

Luc így nekiállhatott a legnehezebb dolognak. A létrejövő árnyékpajzsot mozgatnia kellett. Emlékeztette magát, minden csak akarat kérdése. Koncentrált és maga is meglepődött, hogy szinte azonnal sikerült. Nekiállt eltávolítani a testtől, Lia pedig azonnal gyógyítani kezdte, az amúgy is fáradt és kimerült vérfarkas testét.

Folyamatosan a szövetek regenerálásra koncentrált. Lehunyt szemmel nem látta, csak érzékelte a másikat, és furcsa mód, így könnyebben boldogult, mert minden más zavaró látványt kizárhatott. Szerveket, ereket, izomzatot, csontokat kellett újra létrehoznia, és ez volt a gyógyításban a legnehezebb.

Néhány kisebb sebet lezárni még neki is ment, de itt pótolnia kellett mindent, hogy sikerrel járhasson. Csak gyógyított és gyógyított. Elvesztette az időérzékét. Annyi tudatosult benne, hogy egyre fáradtabb.

A lábai remegtek és olyan nehéznek érezte. Biztosra vette, nem tudná felemelni most, de talán nem is kell sehova se mennie ezek után. A fáradtságtól zavarossá váltak a gondolatai. Aztán elsötétedett minden és, mint egy magatehetetlen zsák zuhant el, de nem ért földet.

Luc egy pillanat alatt elengedte a hímet és a boszorkány mögött termett. Egy kézzel őt tartotta a másikban még mindig az árnyékpajzsba zárt trutyit irányította.

Zinára nehezedett Argo teljes súlya, de nem bánta, még úgy sem, hogy sérült lába hevesen tiltakozott a megterhelés miatt. Igyekezett óvatosan lefektetni a földre az eszméletlen hímet miközben szemével azt vizsgálta, hogy vajon rendesen össze lett zárva a seb.

A bőr pont úgy nézett ki, mint ami a friss sebeket fedte, szőr nem borította, de ezt leszámítva épnek tűnt a hím kívülről. Csak remélhette, hogy belülről is mindent meg tudott gyógyítani a boszorkány.

Gyengék voltak Argo életjelei, de élt és Zinanak ez számított csak. A hím feje az ölében pihent és tudattalanul simogatta az arcát. Valószínű soha többé nem fog vele ilyen közeli kapcsolatba kerülni. Sajnálta, hogy most is egy ilyen esemény miatt került sor az egész találkozásra.

Wintmoor azon gondolkodott, hogy mit csináljon a pajzzsal és belé zárt ragaccsal. Tudta, hogy meg kéne semmisítenie, az lenne a legbiztonságosabb. Az az erő megmozdult benne és a gondolattal együtt eltűnt a gömb.

Hátborzongató volt az érzés, mert tudta, nem csupán az történt, hogy visszaküldte a másik síkra, hanem tényleg megsemmisítette. A legrosszabbnak az egészben, hogy mindez olyan természetesnek tűnt.

Nem rágódhatott ezen. Felszabadult a keze, így tudott Liával foglalkozni. Ölbe vette és körbenézett hol talál egy kényelmesebb helyet, ahová lefektetheti. A boszorkánya egy pillanatra magához tért. Fáradtnak tűnt, de a pillantásából tudta, sikerrel járt. Most már csak Argon múlik, hogy lesz-e ereje életben maradni.

Wintmoor végül úgy döntött, hogy Liával a karjában ül le. Az lesz a legjobb és legkényelmesebb a lánynak, aki most megint bebizonyította, képes túllépni magán újra és újra, ha a helyzet azt kívánja.

Lia, Lucien karjában biztonságban érezte magát, így bátran zuhant vissza az eszméletlenségbe. Megcsinálták. A férfival az oldalán úgy érezte bármire képes.