Közeledett a napnyugta, és a Nap vörös óriásként szállt alá a hegyeknek szépen lassan. Luc figyelte egy darabig, majd finoman ébresztgetni kezdte a boszorkányt, hisz az idejük sötétedésig vészesen fogyott. Mikor Lia szemei kinyíltak, a vámpír láthatta, hogy tiszták és éberek. Egy kipihent személy pillantott vissza rá. Kipihent, határozott és mindenre elszánt. Úgy tűnt készen állt arra, hogy akár egy hordányi vámpírral szembeszálljon. Lucra és Zinára fókuszált, könnyedén állt fel, és ellentmondást nem tűrően szólalt meg.

- Álljatok egymás mellé.

Zina próbált megszólalni, hogy őt csak ne utasítgassa, de Lia pillantását látva meggondolta magát és hang nélkül csukta össze a száját, majd odaállt Wintmoor mellé. A lány csak ezután hívta elő az erejét, a fény felizzott körülötte.

Behunyta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni. Védő igézetekkel kezdte, így a párosra felkerült egy fizikális sebzést elnyelő burok, mely nem volt időhöz kötve, hatása úgy gyengült, ahogy elnyelte a támadások erejét.

Megszőtt egy igézetet a félelemkeltés ellen, hogy ne dermedjenek le, bár Luciennek erre semmi szüksége nem volt, de így egyszerűbben tudta kivitelezni. Felkerült még egy sötétségpajzsot oszlató bűbáj, mely akkor aktiválódik, ha netán a célszemélyt megpróbálnák bezárni.

Végül nekiállt elmondani az igét, mely megnöveli a gyorsaságát a célszemélynek, illetve hozzákapcsolta a kitartást is, hogy ne veszítsenek több erőt, mint normál esetben a felfokozott tempó miatt.

- Kész. Mehetünk! - jelentette ki.

- Ennyi? Én nem érzek semmit. Csináltál a mormogáson kívül bármi mást is? - hitetlenkedett Zina, fényekre meg hanghatásokra számított.

Luc viszont nem szólt semmit, lévén nem értett teljesen egyet a vérfarkassal. Történt valami, mintha energiákat érzékelt volna maga körül. Olyan volt ez, mint mikor valaki megérzi, hogy állnak mögötte és ösztönösen megfordul.

Nem tudta megmagyarázni, de most nem volt ideje töprengeni ezen. Egyelőre betudta annak, hogy össze van kapcsolodva a boszorkánnyal. Liához lépett és könnyedén ölbe vette, ő megkapaszkodott a nyakában.

- Változz át és tartsd a tempót! - szólt oda Zinának.

A vérfarkas lánynak nem sok ideje maradt reagálni, mert a vámpír már indult is, így nem habozhatott. Ahogy nekiállt futni érezte a varázslatok hatását, a táj úgy suhant mellette, mintha repülne, és egyáltalán nem találta kimerítőnek sem. Úgy élte meg, mintha könnyedén sétált volna. Kis híján megtapasztalta a negatív oldalát, mikor is egy gyorsan közeledő fa elől épphogy csak ki tudott térni. A reflexei nem lettek gyorsabbak, így kénytelen volt nagyon figyelni, nehogy baja essen.

Ahogyan a Nap egyre jobban eltűnt a hegyek mögött, a vámpírok is nekiálltak mozgolódni. A nappalt barlangokban, mélyedésekben töltötték, olyan helyeken, ahová az alacsonyan járó téli Nap fénye sem érhetett be. Mindegyikük fejében egy gondolat járt, egy cél vezérelte őket, mely most mindennél fontosabb volt. Az árulóvá vált herceget megölni és így a helyébe lépni, kiemelkedni.

A Nap utolsó kis karimája is eltűnt a nyugati hegyek mögött, megszűnt az utolsó kis sugár is, mely eddig távol tartotta a vámpírokat. S bár még nem szállt le a teljes sötétség, előmerészkedtek, hisz már nem árthatott nekik.

Vadászni indultak, önhitten és elbizakodottan. Mindegyikük úgy gondolta, hogy ő nem fog úgy járni, mint a tegnap éjjeli bolondok, akik csak úgy nekik ugrottak, mert ő tapasztaltabb, ravaszabb, felkészültebb.

Az Árnyak világából egy obszidián szempár figyelte a vámpírok mozgolódását, és előre kacagott a várható kudarcukon, hisz tudta jól, hogy a trió igencsak felkészült a ma éjszakára. A vereségükből ő csak hasznot húzhat, hisz az életben maradottakat könnyebben tudja a saját oldalukra állítani. Szükség is volt erre, mert egy olyan háború közeledett, melynek előcsatározásai már évszázadok óta tartottak. Ideje volt lassan pontot tenni a fejezet végére.

Luc megindult karjában a boszorkánnyal, de menet közbe többször is le kellett néznie, mert nem volt benne biztos, hogy még ott a lány. Lia az arcát Luc mellkasába fúrta, hogy védje magát a hideg széltől, kezeit a kabátja ujjába húzta vissza mikor már nem is érezte őket. Kapaszkodni ugyan így nem tudott, de bízott a vámpírban, hogy nem fogja leejteni.

Sajnos neki nem volt vastag bundája, mint Zinának és a hidegre sem volt érzéketlen, mint Wintmoor, bár lehet a férfinak csak igen magas tűrőképessége volt.

Az est szép lassan szállt le, mint egy sötét lepel, mely finoman borult a tájra, és rájuk. De a nyugalom helyett feszültséget hozott, mindegyikükben megfeszült valami. Nem lehetett tagadni, a veszély érezhető volt a levegőben, az éjszakai neszek helyett, kellemetlen csend honolt az erdőben, s a szél harc ígéretét suttogta a fülükbe. Nem hazudott. Rövid időn belül megérkezett az első vámpír, ostoba módon magányosan.

Zina felbátorodva attól, hogy bűbájok védik a vámpír felé vetette magát, aki viszont, a látszólag védekezésre nem képes Lucot célozta meg. Wintmoor az utolsó pillanatig várt, majd elmozdult oldalra, így támadója a vérfarkassal találta hirtelen szembe magát, aki harcra kész volt már.

Esélye sem maradt, karmok mélyedtek a húsába, a súly és a lendület együttesen nyomta a földre a vámpírt, így az állkapocs akadálytalanul csattanhatott a torkon. Luc megállt, félig visszafordult, hogy megnézze boldogul-e Zina, így láthatta, hogy tör elő fajtársa torkából elő, valami, ami egykoron vérként csörgedezett az ereiben és festi feketére a fagyos, havas talajt.

Zina véres munkát végzett, ezzel meglepte Wintmoort, de leginkább magát.

- Kezdesz belejönni. - vetette oda Luc közömbösen.

Zina felemelte a fejét, zöld szempár szegeződött a férfira, aki láthatta, hogy egyáltalán nem élvezte. Lehet valóban kezdett a harcba belejönni, ősi ösztönei ébredeztek, melyekről eddig úgy gondolta, benne nincsenek meg, s most, gyilkolt.

Mostanra elfogadta, ölnie kell az életben maradásért, és még ha élvezte is a harcot, a gyilkolást soha nem fogja megszeretni. Nem erre tett esküt, mikor megszerezte orvosi diplomáját. Hiába volt szó vámpírokról, akkor is egy életet vett el, a megmentése helyett.

Nem hangzott el több szó, haladtak tovább, mert tudták a rájuk mondott igézet nem tart örökké. A gyorsító varázs szép fokozatosan, érzékelhetően múlt el, ellenben a kitartás hirtelen szűnt meg, így mind a kettejüknek vissza kellett venni, ha nem akartak rövid időn belül kifáradni.

Így is nagyon sokat haladtak előre, az erdő ritkult, és inkább cserjék vették át a helyet, már látni lehetett a hegyet. De nem csak látták, hanem érezték is az auráját. Volt benne valami különleges, mintha egy furcsa erő járta volna át a sziklákat.

Nem tudott egyikük sem szót találni rá. Lia agyába befészkelte magát egy gondolat, és nem hagyta nyugodni, ettől viszont ideges lett, feszült. Igyekezett magát megnyugtatni, hogy nem lehet az, Sha'tac akkor megmondta volna, és nem küldi csak így ide.

Ahogy haladtak előre, még akadt pár magányos vámpírtámadás, de igazán egyik sem volt veszélyes. Éjfél körül járt az idő, mikor Wintmoor hirtelen megszólalt.

- Állj! - torpant meg Luc.

Zina is lefékezett és ösztönösen húzódott közelebb a vámpírhoz, mert tudta oka van annak, hogy ilyen hirtelen állt meg. Lucien lerakta Liat, úgy hogy a háta mögött egy fa legyen, ő pedig elé állt.

- Mutassátok magatokat! - parancs hangzott el, nem kérés.

Négy Árny öltött testet, négy vámpír vált láthatóvá, és még valami, egy lidérc. Zinát kirázta a hideg a túlvilági szellemlény láttán. Lia is döbbenten vett egy nagy levegőt, erre nem számított ő sem. Luc viszont már azon törte a fejét, hogy vehetnék fel hatásosan a harcot, úgy hogyha netán még érkeznének ellenfelek, akkor se kerüljenek szorult helyzetbe.

- Örömmel látom, hogy nem véletlenül vagy te a Herceg - suttogta a lidérc.

A hangja pont olyan túlvilági volt, mint a lénye. A vérfarkasnak minden szőrszála az ég felé állt, vicsorított és minden izma megfeszült.

- Nyugalom - intett Luc Zinának, mert nem akarta, hogy ostobaságot csináljon a másik.

~ A négy vámpírral elbírunk, fel tudod addig a lidércet tartani? - fordult némán Lia felé.

~ Igen. Ne félts! Eggyel már elbántam és most erősebb vagyok, mint akkor - válaszolta határozottan.

Pár pillanatig a felek csak nézték egymást, figyelték a másikat, hogy mikor mozdul, hisz időben akartak rá reagálni. Aztán Lia támadott először, puszta szellemi erejét használta, és a négy vámpír repült.

Becsületükre legyen mondva, meglepettségük ellenére hamar talpra álltak. A boszorkány elérte, amit akart, szétszedte a négyes csapatot, két-két főre. Luc támadott, de most nem vette elő a tőrét, hanem inkább a karmait és az öklét használta.

Zina átlátta a taktikai lépést, és a hozzá közelebb eső kettőre vetette magát, harapott és tépett ahol érte őket. Érezte a hegy közelségét és hirtelen csak az számított, hogy mielőbb kimúljon a négy vámpír és ők továbbmehessenek.

Az ösztöne, de lehet egy sugallt gondolat azt súgta, ott biztonságban lesznek. Így sutba dobta minden óvatosságát, s bár nem volt túl jól képzett, vagy tapasztalt harcos, ösztönlénye most nagyon is jól működött.

A lidércen átsuhant a boszorkány támadása, ha lett volna tényleges fizikai megjelenése, akkor eredménnyel járt volna, de így. A szellemlény csak kacagott.

- Talán a vámpírok ellen hasznos volt, de velem szemben semmit sem ér, egy ilyen alapvető képesség, mint az akarat kivetítés. Úgy látom a fél fogamra sem leszel elég kicsike - nevetett továbbra is a lidérc.

A válasz a boszorkány gúnyos mosolyával kezdődött, de nem hagyta szó nélkül a dolgot.

- A fél fogadra? Rég a föld alatt porlad, már ha megtiszteltek azzal, hogy eltemettek.

- Meg kell hagyni, van benned kurázsi, de majd meglátjuk mire lesz elég - azzal egy mozdulattal elindított a lány felé egy jeges hullámot.

Normál ember félelmében ledermedt volna, de Lia csak megborzongott, a sok gyakorlásnak megvolt az eredménye, s úgy érzékelte, mintha csak egy hideg fuvallat jutott volna át a kabátján. Persze az is sokat jelentett, hogy a délutáni meditáció alatt fordított némi időt arra, hogy az elméjét védő pajzsot megerősítse.

- Ennyi? - kérdezte kötekedően a lidérctől.

Válaszként a szellemlény felé suhant, és nekiállt az elméjét védő pajzsot megtörni, hogy ezáltal győzze le. Lia nem hagyta magát, igézetre nem volt ideje, így egy másik módszert vetett be, hogy megnehezítse a dolgát.

Előszedett egy csomó szép emléket, ahol felhőtlenül boldog volt, mert tudta, ha nem talál olyat, amivel kétséget vagy félelmet keltene benne, akkor bejutni se tud a fejébe. Közben pedig folyamatosan mozgásban kellett maradnia, hogy a szellemlény ne érhessen hozzá, és remélte úgy fog tűnni, mintha csak menekülésre lenne képes.

Egyelőre nem akart az erejéhez folyamodni, mert azzal csak még több vámpírt vonz ide, amire semmi szükségük nem volt. Míg fogócskázott, megpróbált egy pajzsot maga köré vonni, ami távol tarthatná a lidérc érintését.

Lucról és Zináról rövid időn belül elhasználódott a védőbűbáj, és neki kellett állniuk a védekezéssel is foglalkozni. Kettő-kettő ellen harcoltak ugyan, de Wintmoor így is könnyebb helyzetben volt, mint a vérfarkas, erejének és rutinjának hála.

Kapott sebeket, de végül felülkerekedett az egyiken és a fejét vette. De ahelyett, hogy a másikkal is nekiállt volna alaposabban foglalkozni, inkább Árnnyá vált és lekapta a vérfarkasról az egyik ellenfelét.

Zina hálás köszönetet mondott volna, ha nem több sebből vérzik és azaz egy vámpír is nem okoz neki fejfájást. A bal hátsó combjára csúnya sebet kapott, fájt és igencsak vérzett. Nem igazán tudott ráállni, így négykézlábra kényszerült, hogy a súlyát elbírja, a harcban viszont hátrányba került. Ennek ellenére nem adta fel, hanem tovább küzdött egy belső tűztől hajtva.

Lia sem adta fel a menekülést, a lidérc már-már utolérte és megérintette volna, de pont befejezte az igézetet. Nem a legjobb idő volt a saját bűbájok kikísérletezésére, de saját kútfőből nem tudott olyat, ami védte volna azon energiától, melyből a szellemlények álltak.

Halvány, vékony, fehér pajzsszerű energiaháló villant fel a teste előtt, mikor a lidérc szellem ujjai a közelébe értek. Megállt és teljesen szembefordult az ellenfelével egy gúnyos mosoly kíséretében, aki egy pillanatra ledöbbent és még a mentális támadást is megszüntette.

Kezdett rájönni, mégsem egy teljesen kezdő boszorkánnyal van dolga. Lia nem pazarolt el több pillanatot, a pajzs nem tart ki örökké. A lidérc amúgy is megpróbálja majd áttörni, ő pedig nem akarta megtudni milyen az érintése, milyen az mikor egy része felett átveszik az irányítást.

Aktiválta az erejét, és különleges kékes-fehér aurája látványával is nyert egy-két pillanatot. A lidérc túljutva meglepettségén minden erejét bevetette. A testét alkotó energia a rögtönzött pajzsot ostromolta, míg akarata a boszorkány elméjét támadta továbbra is. A legfőbb célja az volt, hogy az érintése által átvegye az uralmat a test felett, majd megtörje a tudat akaratát, és ezáltal birtokolja mindazt, ami a lányé.

Lia bízott a pajzsában, a saját erejében és nekiállt a megtisztító igézetet elmondani. Idő kellett neki, nem kapkodhatta el. A vége felé járt, mikor a lidérc áttört a rögtönzött védelmén, de már nem érhetett a boszorkányhoz.

Wintmoor érkezett Árny formában és taszította arrébb a szellemlényt, de ennél többet nem tudott tenni a lányért, mert a másik két vámpír ugyan így a nyomában volt. Zinára nem számíthatott, a vérfarkas örült, hogy azt az egy ellenfelet sikerült megölnie. Túl sok sebet szerzett, túl sok vért vesztett. Ha tovább harcol nem marad ereje regenerálódni. Luc tudta mit kell tennie ahhoz, hogy győzhessenek.