Bár arra kérték nézzen körbe, ő pusztán egyetlen házra koncentrált. A szobában anyagiasult a hájas férfi háta mögött, és egyből látta, nem tévedett. A táborvezető mesterkedett valamiben, ugyan nem tudta mi lehet az. Egy dolgot viszont felismert egy babát, ami Liát ábrázolta. Talán hibázott, hogy eljött, de ha már itt van kitekeri a férfi nyakát.

Nem is tétovázott, megpördítette az embert és torkon ragadta. Fél kézzel emelte a magasba, a lábai nem érték a földet. Wintmoor látása átállt, látta hogyan ver a szíve, hol futnak az artériák és a kisebb erek. Nem érzékelt a másik irányából félelmet, ugyanolyan idiótán vigyorgott, mint mindig, de most legalább mást is érzett. Az emberi szagba keveredett valami más, amit nem tudott meghatározni.

- A testet megölheted, de engem nem tudsz megölni - szólalt meg a férfi annak ellenére, hogy elvileg alig kellett volna levegőt kapnia.

- Mi vagy te? - kérdezett vissza inkább.

- Lidérc - jött a válasz. - És a te tested tetszetősebb, mint ez itt. Hamarosan birtokba veszlek ember, de előbb elszívom a boszorkány erejét - azzal egy átlátszó alak hagyta el a testet, suhant át Wintmooron, majd a falon.

Több sem kellett Lucnak, Árnnyá vált és utána indult, előbb ért vissza, mint ahogyan a lidérc odaérhetett volna.

- Lujza! - rázta meg az eszméletlen lányt, de nem tért magához.

Még egyszer-kétszer megpróbálkozott vele, mire nagy nehezen nekiállt kinyitni a szemeit a lány. Közben a lidérc is megérkezett, s meglepetten látta, hogy az „ember" előbb odaért, mint ő, de nem kérdezett. Luc közben azon agyalt, hogyan tudná felvenni a harcot egy testetlen lény ellen.

~ Légy Árny! - jött gyengén Lia gondolata és a vámpír nem is pazarolta az időt, azon nyomban azzá vált.

- Szóval nem ember, hanem vámpír vagy. Mégis miért védelmezed őt? A boszorkányok irtják a magunkfajtákat! - dühödött fel a lidérc.

- Meg tudom érteni, hogy ezt teszik. Gyűlölöm azt, amivé lettem, és ha tehetek ellene, akkor szívesen leszek a Védelmezője, és segítem a magadfajtákat eltüntetni a föld felszínéről! - válaszolta, bár Árnyként a hangja olyan volt, mintha maga a jeges szél suttogott volna valakinek a fülébe. Nem érdekelte a lidérc döbbenete, ez volt az igazság.

- Mocskos áruló! - sziszegte aztán a szellemlény, majd támadásba lendült.

Nem voltak karok és lábak, melyek ütöttek és rúgtak volna, ebben a harcban más eszközöket vetettek be. Félelem hullám söpört végig a szobán, a válaszcsapás egy dermesztő jeges fuvallat formájában érkezett.

S míg ők vívták csatájukat Lia valamennyire összeszedte magát. Erőtlenül, de sikerült eljutnia a táskájáig és előkotorta az igéket tartalmazó könyvet. Előkereste a lidércűző igét, ami a túlvilágra juttatja az itt rekedt gonosz lelket. Ránézett a rangsorolására, nem az ő szintjének való, de nem nagyon maradt más választása. Lehunyta a szemét és előhívta boszorkány énjét, teste körül megjelent a kékes fény. Majd erővel átitatott hangon olvasni kezdte az igézetet.

A lidérc pusztán az utolsó pillanatban vette észre, mi készül ellene. Megpróbált menekülni, de Wintmoor nem hagyta. Elhangzott az utolsó szó is, energia csapott ki a lányból a szellemlény felé. Hangtalan sikolyra nyíltak az ajkak, majd a fény körbeölelte. Pár pillanat múlva mintha megbánás ült volna ki az ittragadt arcára, aztán megnyugvás és hála. Mosollyal az arcán vált semmivé a kék fényben. Lia összecsuklott, amint eltűnt, Lucnak pusztán egy pillanata volt mögé kerülni és megfogni, nehogy az ágy mellé essen. Óvatosan fektette le.

- Sikerült? - kérdezte gyenge hangon a boszorkány, arcán egyértelműen látszott, megviselte a dolog és kivette minden erejét.

- Igen - bólintott Luc, a lány elmosolyodott, majd lehunyta a szemét, de még megszólalt mielőtt elaludt volna.

- A nevem Lia, nem Lujza - azzal elnyomta a kimerültség.

A férfi megrázta a fejét, egy félmosollyal az arcán. Már épp gondoskodott volna a lányról, mikor a semmiből egy fekete hajú, fiatal nő tűnt fel. Egyből védekező testtartást vett fel, bár gyanította, hogy talán egy másik boszorkány lehet.

- Nem tudom ki vagy, de jobban teszed, ha elhagyod ezt a helyet! - szólalt meg elsőnek Lucien.

- Én sem tudom ki vagy, de jobban tennéd, ha nem fenyegetnél, megjárhatod! - az idegen nő szája gonosz mosolyra húzódott, mintha csak azt akarná, hogy a férfi tegyen bármit és megmutathassa mire képes. - Most pedig mond el, mit láttál!

A parancs hallatán Luc csak ráncolta a homlokát, nem tudta milyen alapon akarja ez a nő őt utasítgatni. De az, ahogyan fekete haját laza mozdulattal a háta mögé dobta egyértelműen elárulta magabiztosságát. Csak hab volt a tortán, hogy sötét szemei kihívóan néztek rá.

Luc rezzenéstelen pillantással állta a tekintetét, biztosra vette, a másik is boszorkány. Elővette nemesi oldalát, jéghideg hangon szólalt meg, mely nem tűrt ellentmondást.

- Te nem vagy senki sem, hogy parancsolgass nekem,és ha nem akarsz egy szép nyaksebet tűnj el! - fenyegette meg, annak ellenére tudta, mi fog történni, ha netán sikerül torkon harapnia, de talán kibírja amíg átszakítja a vénát és akkor vége.

- Ostoba alak, nem vagy tisztában vele kit fenyegetsz! - és a düh jól látható volt a fiatal nő arcán.

A válasz, zárt, gúnyos félmosoly formájában érkezett. Lia irányába pillantott, az ösztönei jeleztek. Valami volt még a szobában az idegen nőn kívül. Ösztönösen cselekedett, nem gondolkodott, csak mélyen magába nyúlt és már csinálta is. Kezében tartotta a sötétségét. Először csak egy kis részét, majd egyre többet és többet, összesűrítette és pajzsot alkotott belőle az eszméletlen lány köré, elrejtette.

Meglepett hang hagyta el a fekete hajú boszorkány ajkait, aztán már támadott is volna, de egy szellemszerű alak jelent meg előtte. Wintmoor ekkor már tudta, az ő jelenlétét érezte az előbb.

Találkozott a tekintetük, egyikük sem mozdult. Odakint a feltámadó szélben megadta magát egy toboz, levált az őt nevelő ágról és engedve a gravitációnak a lehullott, egy halk nesszel ért földet.

Az egész egy pillanat műve volt, a szellemlény materializálódott, nem magában, hanem egy karddal a kezében, és egyből támadásba lendült. Luciennek, más fegyvere nem lévén, előkerült az ezüstözött pengéjű tőr, az alkarja alá simította a fegyvert és felemelte a karját, hogy így védje ki a csapást.

Csak remélte, megnövekedett fizikális ereje elég lesz ahhoz, hogy ezzel a kis tőrrel megállítsa a csapást a karja elvesztése nélkül. Ahogy a két penge találkozott a tőr sebet fakasztott a csupasz alkaron, ahogyan a kard ereje a test felé szorította. Aztán az egész jelenet mozdulatlanná vált, mintha megállt volna az idő.

A pengék szeretők módjára simultak össze, nem úgy a szemek. Néma párbajt vívott az acélszürke és a kék szempár. Aztán valami néma egyezség megköttetett, a szellemlény biccentett, majd hátra lépett, és nyugodtan maga mellé engedte a kardját. Továbbra is anyagi formát öltött.

- Mégis mit csinálsz? - förmedt rá a fekete hajú boszorkány, a tekintette ölni tudott volna, ha ez lehetséges.

- A vámpír, Soritch wicca Védelmezője - válaszolta a szellemlovag nyugodtan, a nő úgy meredt először rá, majd Lucienre, végül Liára, mintha mindegyiküknek elment volna az esze. - A lidérc pedig már nincs itt, átkelt a túlvilágra - tette még hozzá a lovag.

- Ezt a Triumwiccák nem fogják jóváhagyni. Azonnal vigyél hozzájuk! - a lovag engedelmesen bólintott. - És ha magához tér mond meg neki, megkapja a büntetést azért is, mert olyan igézetet használt, ami nem a szintjének megfelelő.

Azzal befejezte a tirádát, a lovagnak jóváhagyón intett. Úgy tűntek el, ahogyan megjelentek. Luc még egy darabig nézte a helyet ahol semmivé váltak, majd az ő kis boszorkánya felé fordult. Megszüntette a sötétségből szőtt pajzsot körülötte. Állt felette még pár percig, hallgatva a szuszogását, aztán eltűnt.

A táborvezető házában bukkant elő, letérdelt a férfi mellé és működésbe léptette speciális vámpír látását. Szemei előtt megjelentek az erek szövevényes hálózata, de most a szívre koncentrált. Gyengén és lassan, de lüktetett.

Élt, bár éppen hogy csak. Wintmoor ugyan nem kedvelte, de ha meghalna, akkor rendőrt hívnának és igen nagy felfordulás lenne belőle. Lia pedig nem nagyon örülne neki. Mielőtt kiment volna megnézte, hogy a bejárati ajtó nyitva van-e. Szerencséjére igen.

~ Elég önhitt lidérc volt - állapította meg.

Felelőtlenségnek tartotta a nyitva hagyott ajtót, hisz közben bárki benyithatott volna, míg ő sötét üzelmeket folytatott. Kilépett a házból és a legközelebbi lak felé indult. Kopogtatására egy nő nyitott ajtót, furcsán nézett Lucra, mintha nem értené mit keres egy vadidegen férfi az ajtaja előtt egy ilyen kései órán, ennek ellenére fel volt öltözve.

- Miben segíthetek? - kérdezte aztán.

- A tábor vezetőjéhez indultam, mert fel akartam íratni magunkat az egyik holnapi programra, de nem jött ki, és nem is válaszolt. Mivel fény szűrődött ki az ablakon, benyitottam és a földön találtam eszméletlenül. Nem tudja véletlenül, van-e itt orvos? - talált ki gyorsan valami hihető magyarázatot.

A nő tekintette gyanakvóból egy szempillantás alatt éberré vált, majd egy szó nélkül beviharzott házba. Fekete orvosi táskával a kezében tért vissza, úgy sietett a másik ház felé, hogy majdnem fellökte az ajtóban várakozó Wintmoort. Utána ment és az ajtóból nézte mit csinál.

- Mióta eszméletlen? - kérdezte a nő.

- Honnan tudjam? Pár perce találtam rá. - vonogatta a vállát.

- Hívjon mentőhelikoptert! - adta ki az utasítást. A férfi azt se tudta mi az, de elindult kifelé.

- Hova megy? Ott az asztalon a telefon! - intett a fejével.

Luc odasomfordált az asztalhoz, végignézett rajta. Egy furcsa készüléket látott, remélte nem téved és az a telefon. Felemelte azt a furcsa valamit a fejéhez ösztönösen.

- Mi a szám? - kérdezte óvatosan, remélve, nem hülyeséget kérdezz, hisz számokat látott a furcsa készüléken.

- A kettest nyomja hosszan, az a segélyhívó gyors gombja.

Megtette, amit kért aztán várt, valami furcsa ismétlődő hang hallatszott a készülékből, majd egy férfi hang szólalt meg.

- Segélyszolgálat, miben segíthetek?

- Egy mentőhelikopter kéne Starforest táborba, sürgősen. - ismételte részben a doktornő szavait.

Furcsa volt úgy társalogni valakivel, hogy a másik ki tudja milyen messze van, ugyanakkor érdekes is. A vonal túlsó végén csend lett, majd kattanó hang hallatszott és egy más valaki szólalt meg, most egy nő.

- Jó estét. A kórház ügyeletes orvosa vagyok. A mentőhelikopter úton van. Kérem, mondja el milyen tünetei vannak a betegnek?

- Odaadom a tábori orvosnak a telefont, ő majd elmondja - azzal átnyújtotta a dokinak a kagylót.

A nő határozottan, tömören közölte a beteg állapotát. Nem sokkal a beszélgetés után megérkezett a helikopter. Wintmoort lenyűgözte ilyen közelségből ez a modernkori eszköz, de igyekezett nem úgy bámulni, mint egy kisgyerek, akit először visznek el a vásárba. A gép elszállította a beteget és az időközben kijövő kíváncsiskodok szépen lassan visszatértek a házaikba.

- Jól van? - lépett mellé a doktornő.

- Persze, miért kérdi?

- A kezén van egy seb - mutatott az alkarjára, Luc teljesen meg is feledkezett róla.

- Semmiség - legyintett. - Megvágtam magam.

- Jöjjön, lefertőtlenítem és bekötözöm.

- Nem szükséges - gyorsan gyógyult ezt már tapasztalta, bár tudta, ennek most nyoma fog maradni.

- Nem kérés volt - mondta a doktornő, és a smaragdzöld szemek ellentmondást nem tűrően néztek rá.

~ Remek, most már nem csak Lia, de ez a nő is dirigálni akar nekem, arról a fekete hajúról nem is beszélve. Úgy tűnik manapság ez megszokott dolog.

Rápillantott a dokira és látta a tekintetében azt, ha megpróbál elmenni, erővel cipeli magával, ami érdekes és vicces dolog lett volna. Így inkább beleegyezett és a nő után indult. Bent megvizsgálta a doktornő a sebet, majd mélyen a szemébe nézett, és némi hitetlenséget látott benne. Wintmoor úgy érezte, hogy a lelke mélyéig lát, ami abszurdnak tűnt.

- Te vámpír vagy - szólalt meg hirtelen és ellenségessé vált a tartása, miközben elhátrált a férfitól. Luc szemöldöke érdeklődve húzódott fel.

- Ezt miből gondolod? - váltott ő is tegezésre és nem tagadta a dolgot, de nem is ismerte el.

- Már gyógyul a sebed. Olyan, mintha legalább egy napja történt volna, pedig az előbb, még egyértelműen vérzett. És a szagod is másabb.

Luc most már gyanakodva nézett a nőre. Vajon mi lehet, ha tudja róla vámpír. Milyen nem emberi teremtménnyel fut még a mai nap folyamán össze?

- Vérfarkas vagyok - közölte, mert látta, Luc nem különösebben reagál a megjegyzésére.

Valami nem stimmelt, a férfinak meg kellett volna támadnia. Talán nem tudja, hogy ellenségek? Aztán eszébe jutott, látott egy boszorkányt ma a táborba, és ez a férfi volt vele, ami azt jelentette, hozzá tartozott. Ez megmagyarázza, miért nem támadta meg, azt viszont nem, hogy miért nem kapcsolt egyből, és jött rá az ő vérfarkas létére.

- A nevem Zina - és megpróbált ellazulni és kevésbé ellenségesnek tűnni, hátha sikerül ezt azt megtudnia.

Normális esetben elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy vámpírral barátságos bájcsevejbe kezdjen, lévén ősi ellenségek. De nem nevezhette magát normális vérfarkasnak, hisz emberek közé akart menni és tanulni. Nem is akármit, hanem gyógyítást, pedig sokkal inkább a harc és az agresszió jellemző rájuk.

- Lucien Wintmoor - már nem tette hozzá, hogy Lord.

Lia nagyon jól rávilágított aznap, talán régen vagyonos volt, mára viszont csak egy romos kastélyt tudhatott magáénak, na meg persze egy boros pincét, amit nem fosztott ki az évszázadok alatt. Vajon eláll ennyi időn át egy megfelelően tartott és palackozott bor? Mennyit érhet most?

Nem beszélve arról a vert aranypénzekről és arany ékszerekről, amiket gondosan ládában tartva őrzött. Az aranynak biztos most is van értéke, ha megpróbálná mostani pénzre váltani akkor már nem mondhatná magát vagyontalannak. De kell egy hozzá értő személy, aki felbecsülné mennyit érhet, nehogy kihasználják, hogy nincs tisztában az árakkal és becsapják. Bár nem élne sokáig az illető.

Zina arcán meglepettség látszott a neve hallatán. Nem gondolta, hogy hallott volna róla, de tény nem egy hétköznapi nevet viselt.

- Te vagy az, akit Jégbáróként emlegettek az úri társaságban az ezerötszázas évek végén, és úgy költöztél ide a szigetekről? - bukott ki a vérfarkasból a kérdés.

Luc tudott arról, milyen névvel illeték a háta mögött, de soha nem érdekelte. Megvonta a vállát, elismerve a dolgot, és jelezve nem különösebben érdekli.

- A neved jól ismert a vérfarkasok körében.

- Valóban? - eddig ő semmilyen más furcsa teremtményről nem tudott, és most kiderül, róla meg tudtak a vérfarkasok.

- Igen. Beköltöztél Leorina kastélyába, bár tény, akkor már jó száz éve üresen állt, mert a vámpírhercegnő elment párt keresni magának.

~ „Azért jöttem, hogy a magamévá tegyelek." - idézte vissza a nő szavait.

Vajon azért jött vissza a kastélyába, ha valóban az övé volt, mert hallotta, hogy kisajátította? Tény lakatlanul állt egy ideje, de mikor rábukkant úgy gondolta azért, mert igen zord időjárás volt jellemző a környéken és elég félreeső helyen is állt.

- Szerencsére azóta se láttuk. Előszeretettel vadászott ránk, ha épp nem volt jobb dolga - elhallgatott hirtelen, ezt talán jobb lett volna nem megemlítenie.

- Hogy nézett ki ez a Leorina? - érdeklődte meg, és a többi információval egyelőre nem foglalkozott.

A vérfarkas pár pillanatig hallgatott, a tekintette a távolba révedt, mintha nem lett volna ott. Aztán visszatért és Luc szemébe nézett.

- Vörös haj, levendula szín szemek, határtalan étvágy...

- Ne folytasd! - szakította félbe.

- Miért? Találkoztál vele? - kérdezte óvatosan.

- Ő tett azzá, ami vagyok! - morogta a férfi, s most nem fogta vissza magát. Hangja elárulta, mennyire gyűlöli a nőt.

Zina most már a falig hátrált, szagából félelem áradt, tekintetéből látszott, ugrásra kész. Wintmoor nem igazán értette a dolgot, még úgy sem, hogy a lány épp az előbb közölte, a nőszemély vadászott rájuk. Ő viszont semmi ilyet nem tett. Eddig az sem tudta, hogy léteznek vérfarkasok. De jobban bele gondolva a lidérc is árulónak nevezte.

- Mi van? - hangja nem tűrt ellentmondást, választ akart.

- Ha téged ő fertőzött meg, akkor a párja vagy - nyögte ki, és kezdett zavaros lenni a dolog, hisz a boszorkánnyal látta. Kizárt, hogy a Védelmezője legyen, mert Leorina azt sosem hagyná. Vagy talán Árnyboszorkány a lány és szolgálja ezt a vámpírt?

- Senkinek nem vagyok a párja! - csattant fel, mert ez már kezdett sok lenni.

- Neki nem lehet nemet mondani, engedelmességgel tartozol neki - próbálkozott, de közbevágtak.

- Senkinek nem tartozom engedelmességgel, még Liának sem! A Védelmező szerepét vállaltam el mellette, nem szolgait! Azt is csak azért, mert nem volt jobb dolgom - ritkán fordult elő, mert nem volt rá szüksége, de most megemelte a hangját,

Zina agya dolgozott. Szóval akkor mégis a Védelmezője, de hogyan? Valami nem stimmelt az elmondottakkal, mintha lett volna még valami, amiről ő nem tud.

- De Leorina - akadékoskodott.

- Halott! - közölte tömören nővel. - A tőrömmel a szívében végezte, miközben megpróbálta kiszívni a vérem.

A vérfarkas döbbenten, tátott szájjal bámult rá. Nem értette, miért. Tény, az a nő erős volt, de túlontúl önhitt is. Úgy gondolta, nem fog tenni semmit és ez okozta a vesztét.

- Ne nézz így rám! Nem nagy ügy - fordított hátat a vérfarkasnak. Menni készült, hogy megnézze a boszorkányt.

- Igenis nagy dolog! - szólt utána Zina, mire megtorpant.

- Ugyan miért? - kérdezte unottan.

- Először is a legerősebb vámpír változtatott át, azaz magad is a legerősebbek közé tartozol. Másodszor az a vámpír, aki megöli a legerősebbet, maga válik ezáltal a legerősebbé, azaz jelenleg te vagy a vámpírok hercege - hadarta el a lány, még mielőtt megint a szavába nem vágnak. - Arról nem beszélve, hogy te élsz, mint annak idején Leorina, miközben a többi vámpír nem. Ránézésre senki nem gondolna téged annak, ami valójában vagy, még egy vérfarkas sem. Márpedig nagyon jó orrunk van és szagról meg tudjuk állapítani kik az élőhalottak.

Wintmoort megdöbbentette a tény, hogy a vámpírok valójában élőhalottak. Valóban nem halt meg, mert a vérzés elállt lassan. Ugyan legyengült és egy-két napig nem volt ereje megmozdulni sem, de utána összeszedte magát.

A rátörő vérszomj volt, amivel meg kellett elsőnek birkóznia. Olyan éhség tört akkor először rá, hogy nem számított minek a vére, így az istállóba ment le. Mire észbe kapott szeretett lova meghalt és ő maga ölte meg. Elgondolkodott a dolgokon, majd a vérfarkas legnagyobb megdöbbenésére vállat vont.

- Nem igazán érdekel - azzal Árnnyá vált és Lia mellett jelent meg.