Lanceloth megindult, hogy Lilith védelmére keljen, de Mile elé teleportált és meg kellett torpannia. A halállovag támadott és neki védekeznie kellett, ráadásul látta rajta még élvezi is a helyzetet. Tudta a boszorkány bajban van, és elég kicsit feltartania a győzelemhez. Lilith nélkül pedig elveszti a fizikai valót öltő képességét és szellemként már nem árthat neki.

A fekete hajú boszorkány azon gondolkodott mit csináljon. Hiába húz pajzsot, egyszerűen a rémparipa át tud törni rajta, ha pedig mindig elteleportál, akkor rövid idő alatt lefárad. Megoldás lenne, ha be tudná zárni, de a sziklákat kiemelni köré időigényes és ahhoz az is kell, hogy egy helyben legyen tartva.

Földdel egyszerűbb lenne, de az meg nem állítani meg. Önálló kisebb köveket nem látott, hogy megpróbálja hozzávágni, hátha kellően megsebzi és felhagy a támadással. Az sem lehetett megoldás, hogy magát ruházza fel erővel, gyorsasággal és birokra kell vele.

Egyrészt nem volt fegyvere, másrészt nem értett a közelharchoz, pedig Lan nem egyszer mondta neki nem ártana megtanulnia. De túl önhitt volt és nem hallgatott rá, de most már késő. Hamar rákényszerült egy távolabbi pontra teleportálni, mert odaért a lény, de továbbra sem jutott semmi ötlet az eszébe, hiába nézelődött.

Megfordult a fejében a pajzs mögé megy, oda nem tudná követni, azzal az erővel szemben még egy rémparipa sem immúnis, de onnan Lancelothnak sem tudna segíteni. Az erőtér nem engedte meg, hogy a védelmében bárki kifelé tudjon támadni. Így ez sem lehetett megoldás.

A rémparipa újra felé száguldott, de mást is észrevett a szeme sarkából. Először azt gondolta Mile idézett le még valamit, de hamar rájött a tévedésére. Erre nem számított, de így legalább már van esélyük győzni.

Újra teleportált, de alig jelent meg egy lángcsóva mellbe találta és csak az egyik védőrúnájának köszönhette, hogy nem perzselődött meg. A támadót kereste, aki egy lassan sikló lich képében érkezett. Zargonhoz tartozott, talán az Árnyékúr küldte, mert biztos akart lenni a győzelmükben. Ez az élőholt legalább neki való ellenfél. Felszabadította  az erejét, hogy minél hatékonyabban tudjon varázsolni, feketés-lilás aurája körbeölelte a testét.

Zina ránézett Gadrra, aki csak megrántotta a vállát, mintha mindegy lenne. Tényleg ennyit változott Zod keze alatt, vagy csak próbálja nem kimutatni a félelmét? Nem nagyon tétovázhatott így biccentett a fejével és futásnak eredtek, hatalmas ugrásokkal haladtak lefelé a lejtőn. A fekete hajú boszorkány újra teleportált, a rémparipa pedig megtorpant.

− Vigyázzatok a szarvaival! − hallotta még Öreg kiáltását, mintha nem tudnák.

Egy átlagos lónál jóval nagyobb fekete mén homlokán negyven centis szarv nőtt, apró kiálló tüskékkel tarkítva, hogyha valakibe bele tudja döfni mikor kihúzza még nagyobb sebet tudjon rajta ejteni. Ha ez nem lett volna elég a nyakát is hasonló, hajlított formát felvevő kinövések vették körbe, amik mintha a nyakcsigolyából nőttek volna ki azzal a céllal védjék azt a részt és megsebezzék azt, aki ott próbál meg benne kárt tenni. Ezen a részen felesleges is lett volna próbálkozni.

A másik lehetőség a háta lenne, de a nyakához hasonlóan ott is a gerinc mentén szintén védelmi funkciót ellátó csontképződmények nőttek. Még ha nem is olyan sok, de épp elég ahhoz, hogy senki ne akarja felülről megtámadni. A hasa maradt egyedül támadható célpont, de ahhoz előbb be kell jutni a lábak közé. Márpedig Zina tudta azok a paták nagyon is veszélyesek, de nem maradt más választásuk.

~ Terv? − tudakolta Gadr.

~ Nagyvadakhoz hasonlóan próbáljuk meg megölni − adott választ Zina.

~ Úgy mond, hogy én is értsem. Tudod, omega vagyok − ezen azért kicsit meglepődött.

Az Éj klánnál még a falka leggyengébb tagjának is meg kellett tanulnia a vadászat minden fortélyát. Sosem lehetett tudni nem-e szorul arra a falka egy nagyon hideg télen, hogy mindenki, aki él és mozog kimenjen vadászni.

~ Két oldalról, a szügyét és a hasát támadjuk, hogy kivéreztessük, mert elől a tüskék miatt esélytelen. De nagyon figyelj, amilyen izmos és amekkora patái vannak a rúgása halálos is lehet.

~ Rendben! − bólintott rá.

Zina támadt először, karmai csikorogtak a kövön ahogy módosított az eddigi irányán, beérte a rémparipát, majd oldalazva taszított egyet rajta, hogy felhívja a figyelmét. A célját elérte, mert a bestia megtorpant és szembenézett új ellenfeleivel. Dühös nyihogás kíséretében két lábra ágaskodott, majd mikor fekete patái követ zúzó erővel újra lecsapódtak orrlyukaiból tüzes levegő áramlott ki.

~ Ez tud tüzet fújni? − kérdezte Gadr és Zina érezte a riadtságát.

~ Nem tudom, de jobb, ha óvatosak leszünk. Most pedig futás! − adta ki parancsba, mert a rémparipa megindult feléjük leszegett fejjel.

Nem kellett mondania, Gadr anélkül is tudta, hogy szét kell válniuk. Csak egyiküket lesz képes követni, és pont a hímre esett a választása. Talán megérezte a lény kettejük közül ő a könnyebb célpont, vagy pedig a félelmét. Zina a biztonság kedvéért, nagy ívet vett mielőtt visszafordult, hogy oldalba kapja a lényt.

Nem bizonyult könnyűnek utolérni, és örült annak Gadr, ha másban nem, de futásban nagyon jó. Ugyan behúzott farokkal futott és Zina egyszer-kétszer azt hitte most bizony a hátsójába fog az a szarv fúródni, de mindig időben kitért, és jól használta ki a kisebb-nagyobb kiálló sziklákat is.

Utolérte a rémparipát, aki kiszúrta, mert hátranézett rá és már módosította is a mozgását. Zina épphogy elérte az oldalát és szerencsésnek mondhatta magát, mert a paták nem érték el, és inkább csak a mén fara az, ami fellökte.

Tovagurult és igyekezett minél előbb felállni. Most rajta volt a sor, hogy fusson és Gadr legyen a vadász. Ugyan nem tudta meddig kell ezt játszaniuk, de remélte a rémparipa fog előbb elfáradni és nem ők.

Csakhogy a mén már számított ugyan erre a támadásra és már azelőtt kiszúrta a hímet, hogy odaérhetett volna. Emelte is a lábait rúgásra, amik oldalba kapták Gadrt, aki a fájdalomtól felvinnyogott még mielőtt az oldalán csúszva talajt nem fogott.

Zina fékezett és egyből visszafordult, nehogy kihasználja a rémparipa és agyontapossa a társát még mielőtt fel tudna állni. Sokat kockáztatott, de nem tehetett mást. Félig oldalról a lapockát támadta, nagyon közel a tüskékhez. Sikerrel járt, mert karmát bele tudta mélyeszteni az oldalába és még belemarnia is sikerült a hátba mielőtt a mén ficánkolásba nem kezdett, hogy lerázza vagy épp megsebezze borotvaéles csont kinövéseivel.

Lilith első körben olyan támadásokat indított, amikkel a lich erős mágikus védelmét át tudja törni. Villámot küldeni, vagy tűzlabdát dobni felesleges, mert bár gyengítik a pajzsot, át nem jutnak rajta. Megvoltak erre a speciális varázslatok, amik egyfajta késként funkcionáltak, illetve fellazították az energiát, ami a védőmezőt alkotta.

Ezt tudta az élőholt mágus is, mert próbálta Lilithet megzavarni, de a lány elméje túl erősnek bizonyult. Ráadásul nem pazarolta az erejét újabb pajzs létrehozására maga köré, hanem inkább eltérítette a támadásokat vagy meghiúsította. Fiatalnak számított, de sosem okozott neki gondot, hogy egyszerre több varázslatot is kézben tartson, és most már az okát is ismerte.

Ugyan még Lancelothnak sem mondta, de valami megváltozott benne amióta az Árnysíkra léptek, és nem csak azért, mert árnyboszorkány lett. Ugyan néhány varázslattal többet birtokolt, meg az erejét is kis mértékben megnövelte, de mégsem ez okozta.

Talán a tudat ki ő valójában, felébresztett benne valamit. Néha furcsákat álmodott és sejtette előző élete maradványai. Akadtak közöttük varázslatok is, de olyanok, amit nem szívesen alkalmazna, de lehet kénytelen lesz.

Aztán meghallotta felvinnyogni az egyik vérfarkast és meg is lepődött milyen hamar kimúlt az egyik, de mikor odapillantott látta csupán megsérült. Fújt egyet, mert plusz munkát jelentett ez neki, de még kellett neki némi idő a lich legyőzéséhez, ez pedig csak úgy megy, ha a rémparipát feltartják a vérfarkasok. Egy pedig kevés lesz hozzá, ezért meg kell gyógyítania.

Lanceloth némileg megnyugodott mikor meglátta a fekete bundás nőstényt és a fiatalabb hímet becsatlakozni a harcba. Az idősről nem feltételezte, és ahogy látta még a harc elején a többiek is inkább úgy döntöttek még feljebb húzódnak, hogy valóban biztonságban legyenek. Nem valószínű, hogy bármelyikük úgy dönt bele avatkozik bármelyik harcba.

Mile is észrevehette, mert látta a bosszúságot az arcán. Majd újra változott a helyzet, mert a képbe került egy lich is, így az erőegyensúly megint kiegyenlítődött. Melyik fél fog nyerni az függött azon az egyes csatákat ki nyeri meg.

Abban nem kételkedett Lilith el tud bánni a lichhel, mert leginkább az ilyen ellenfelekre specializálódott. Az viszont már kétséges, hogy a két vérfarkas elég lesz-e egy rémparipa ellen, főleg, ha még nem volt ilyen lény ellen alkalmuk harcolni. A sajátja meg...

Mile jóval erősebbnek bizonyult, mint feltételezték. Talán még Lucien sem számított erre, de ettől függetlenül túl kiszámítható ellenfél volt. Megmaradt az esélye arra legyőzze őt és utána segítsen a két vérfarkasnak. Főleg, hogy a vinnyogás alapján az egyik már meg is sérült.

A két penge találkozásából fakadó csengés szinte folyamatossá vált, és annak ellenére is szemet gyönyörködtető látványt keltett, hogy életre-halálra szólt. Mind a ketten kaptak már kisebb sérüléseket, de egyik sem olyan súlyos, hogy netán a másik fél előnyére vált volna.

Zina leginkább kitért a folyamatosan támadó rémparipa elől, amikor az felnyihogott. Gadr támadta meg és mart bele a combjába, de most résen volt és elkerülte a patákat. A nőstény nagyon örült neki, amiért talpra állt és besegített. Láthatóan nem sérült meg, amit nem értett.

~ Azt hiszem a boszorkány gyógyított meg − tájékoztatta a hím, ami logikus következtetés.

Ugyan Lilith a barlangban történtek után nem lett szimpatikus számára, meg már azért sem, mert összeállt Luciennel, de ezt mindenképp meg kell neki a végén köszönnie. Egy vérfarkas sem szeretett adós maradni, bár ha azt nézte a segítségük nélkül nem boldogulna, akkor ennyi elvárható a boszorkány részéről.

Igaz, nem kérte a segítségüket, hanem önként tették. Érdekes helyzet lenne, ha kielemezné, de az a tiszta, ha a végén megköszöni a gyógyítást és talán ugyanezt meg is fogja kapni és akkor kvittek.

Újra megkezdődött az a fogócska, amit az előbb elkezdtek, bár a rémparipa most már nem üldözte, ha látta elfut valamelyikük, inkább mintha csak távol akarta volna őket tartani. Vagy arra várt az egyikük mégis ténylegesen fog támadni és nem csak próbálkozik?

~ Zina nem nyerhettek, ha nem félemlíted meg − szólalt meg Öreg hangja a fejében.

~ És hogyan gondoltad? − mert neki semmi használható nem jutott az eszébe. Ha a karmok és agyarak kevesek ehhez, akkor mi kell egy ilyen lény megfélemlítéséhez?

~ Ahogy egy alfa tenné − kapta meg a választ, ami mellbe vágta.

~ Csakhogy én nem vagyok alfa! − ellenkezett és nem tetszett az az érzés, ami Öreg felől áradt. Mintha bosszús lenne a kijelentése miatt.

~ Akkor válj azzá! − és azzal megszakította vele a kapcsolatot.

Váljon azzá? Mintha az csak így működne, hogy akarja és az lesz. Oké, a kölykökkel szemben tudta éreztetni a dominanciát, de az a helyzet más volt. Meg persze Khant is egyszer maga után rángatta és Argoval együtt pihenésre utasította őket. De akkor dühös volt, ráadásul az orvosi énje is bekapcsolt, szóval megint más helyzet. De itt? Egy ilyen lénnyel szemben? Mégis hogyan éreztesse kettőjük közül ő az erősebb, mikor egyáltalán nem érezte ezt?

Aztán becsapott egy villám, ami annyira nem okozott volna gondot, ha nem követi még vagy tucatnyi. Nem koncentrálhatott a ménre, igaz az se tudott rá, mert a harc minden résztvevője azon igyekezett elkerülje a lecsapó energianyalábokat

 Zina nem tudta kinek a műve, de mikor meglátta Lilithet is hárítani egyet, már tudta nem az ő műve. Aztán meglátta az élőholt varázslót.

Argo pont egy ilyen miatt sérült meg és vesztette el a látását. Eddig fogalma sem volt róla hogyan nézhet ki egy, vagy mire képes, de ha ilyen villám vihart tud idézni, akkor elképesztőnek tűnt a tény, hogy az ezüst bundás hím végzett egy ilyennel.

− Zina! − hallotta meg Gadr hangját mire feleszmélt a merengésből.

A rémparipa felé tartott leszegett fejjel, ki akart térni, de egy villám csapott le mellette és a talaj megrázkódott alatta, aztán valaki arrébb lökte. Az egész eseményt lassítottan élte át. Látta Gadrt ahogyan a helyére került és aztán azt ahogy a tüskés szarv felnyársalta.

A mén hatalmas erőről téve bizonyságot felemelte a fejét a hímmel együtt, majd elhajította. Zina szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta a mellkason tátongó hatalmas sebet, amibe Gadr belefog halni, ha nem kap segítséget. És ez az ő hibája.

Megígérte Argonak távol marad a harctól, de itt mégis belevetette magát egybe, és Gadr ez miatt sérült meg. A hím még megbocsátaná neki az ígéretének megszegését, mert okkal tette, de azt nem, hogy ez miatt halt meg a legjobb barátja.

Elképesztő fájdalom, keserűség, de leginkább düh marta a lelkét. A smaragdzöld szempár a rémparipára villant, mellkasából morgás tört fel, felhúzta az ínyét és lassan felállt. A mén ránézett, tüzes levegőt fújt ki az orrán és kapált a lábával, majd enyhén felágaskodott és hatalmasat toppantott, aztán leszegett fejjel vágtára indult.

Zina pedig nem mozdult. Lejjebb helyezte a súlyát és begörbített ujjakkal, hegyes karmokkal készen várta. Alig ért oda a mén épphogy elmozdult előle és végigszántotta az oldalát, amikor elhúzott mellette.

A rémparipa még ha érzett is fájdalmat tovább száguldott, majd megfordult és dühösen nyihogott rá. Újra felágaskodott, mintha meg akarná félemlíteni. A nőstény is kihúzta magát, csattant egyet az állkapocs, hívta, gyere csak és megismerkedhetsz vele.

A mén újra támadásba lendült leszegett fejjel, de Zina tudta még egyszer nem fogja tudni eljátszani az előbbit, mert ahhoz túl okos ez a lény, ezért át kell vernie. Kilépett és a rémparipa elfordította arra fejét, ő viszont csak visszahelyezte a súlyát és bár sokat kockáztatott, nem tehetett mást.

A mén torka felé nyúlt, igyekezett úgy tartani a karját, hogy az két csont közé kerüljön ahogy fordítja a fejét, de még így is felsértették a borotvaéles kinövések. Érezte a karmait a húsba mélyedni, de ahhoz túl vaskos izomkötegek vették körbe a lény nyakát, hogy elérje az ereket ennyivel. Ráadásul nem tudott rendesen ráfogni, így mikor a rémparipa oldala meglökte hátratántorodott és a karja is csúnyán megsérült, de nem foglalkozott vele.

A mén kirúgott ahogy igyekezett eltávolodni tőle, de nem érte el. Újra szembe fordult vele és megpróbálkozott ismét a felágaskodással, dobbantással és tüzes levegőt fújásával megfélemlítse.

Eddigre Zina is újra talpra állt és kihúzta magát, jól látható fogsorral morgott a rémparipára, aztán lépett egyet előre, a hátas pedig egyet hátra. Ez a mozdulat pedig elárulta a nősténynek már tart tőle. Kihasználta és támadásba lendült, a lény pedig inkább letett a harcról és megfutamodott. Zina nem üldözte, mert fontosabb dolga is akadt.

Lecsapott az első villám szinte közvetlen a páros mellett és megmozgatta a talajt a lábuk alatt. Kénytelen voltak eltávolodni egymástól és a környezetükre figyelni. Lan hallotta Mile átkozódását a lich ostobasága miatt, neki viszont elárulta ez a támadás az élőhalott kezd alulmaradni, ezért vetett be ilyen nagy erejű támadást.

A két vérfarkasnak remélte nem lesz baja. A rémparipára hatástalanok az ilyen mágia által keltett villámok, Lilith pedig tud magára vigyázni. És neki se ártott, ha tovább akarta folytatni Mile ellen a párbajt. A halállovag reakciójára viszont nem számított. Hirtelen aura jelent meg körülötte, olyan fekete, mint amilyen Zargont és Lucient veszi körül mikor felszabadítják az erejüket.

− Nem gondoltad, hogy én is képes vagyok rá, mi? − és egyértelműen elégedett vigyor ült ki az arcára.

Nem, valóban nem gondolta, így viszont másabb lesz a harc is. Ugyanis Mile ereje a fekete pengéjét is körbe vette, így már nem csupán ezt a testet tudja megsebezni, hanem őt is és ezzel gyengíti. Ha pedig kellően megteszi, kénytelen lesz elhagyni a síkot, mert itt nem képes rendbe jönni.

A halállovag támadott, most hogy már nem kellett tartania a villámtól sem. Az energiája megvédi, ha mégis a közelébe csapna le. De úgy tűnik ez a húzása azzal is járt, hogy erősebb és gyorsabb lett.

Sokkal nehezebbé vált hárítani a támadásait és lépést tartania vele. Ráadásul még a kis sérülések is sebezték az ő szellemét. Csakhogy nem olyan fából faragták, aki ennyitől csak úgy megadja magát.

Tartotta magát az ellenfelével szemben, de úgy tűnt a sors ellenük fordult, mert a rémparipa feléjük vágtatott és Mile kihasználta, hogy pont a lovag háta mögött fog elhúzni. A két penge egymásnak feszült és a halállovag kihasználta a megnövekedett fizikális erejét és a ménnek lökte, mikor az elvágtatott.

Igyekezett az egyensúlyát visszanyerni és a lény nem sebezte meg, de a lendülete tovavitte és mire újra felvehette volna a védekező pozíciót Mile már ott állt előtte és a fekete penge gyomortájékon szúrta, a sötét aura pedig szívni kezdte a szellemi erejét. Fel kellett adnia a testet, mert csak így tudott eltávolodni az átkozott pengétől.

Érzékelte Lilithet is leszívta a harc a lich-hel, ráadásul egyszer gyógyítania is kellett az egyik vérfarkast, és ha újra felveszi a bábtestet, akkor még több erőt veszít és mindez azért, mert nem mérték fel Luciennel Mile igazi erejét. Elhitték neki annyi, mint amennyit az elmúlt időszakban megmutatott magából és nem több.

A halállovag, mintha tudta volna mi jár a fejében elégedetten vigyorgott rá, és még akkor sem változott ez, amikor Lilith a szeme láttára végzett az élőholt varázslóval, akiből csupán egy kupac hamu maradt miután a lány folyékonytűz gömbje telibe találta.

Lanceloth nem aggódik, ha nem azt látja, hogy a boszorkánya a haldokló vérfarkas felé siet, és nem Mile-lal foglalkozik, aki rohamra indult ellene. Kétségbeesetten siklott a halállovag után, mert a fekete hajú letérdelt és szinte felkínálta a védtelen hátát a támadásra.

− Lilith! − kiáltotta mire a boszorkánya hátranézett, de későn bármiféle védőige elmondásához.

− Sarca commuto! − a lovag ledermedt a két szó hallatán.

A fekete penge lecsapott, majd Mile eltátotta a száját. Arra számított levágja Lilith fejét, de a lány anyagtalanná vált, pont olyanná, mint egy szellem. A kard megsebezte és fájdalom ült ki az arcára, de nem úgy ahogyan a halállovag tervezte.

Lanceloth se tudta egy pillanatig mi történt, hogyan lett Lilithből szellem, amíg meg nem érezte a talajt a talpa alatt. Anyagi formát öltött, de nem is akármilyent. Élt, mert a tüdeje levegőt vett, a szíve vert és mindent nagyon is valóságosan érzékelt.

Emlékezett rá, egyszer volt alkalma látni hogyan működik ez a varázslat és tudta nincs vesztegetni való ideje, mert nem végleges. Még csak sejtése sem volt Lilith mikor lett ennek az igének a tudója, amit egyedül ő birtokolt még Morgan le Fayként.

Ráfogott Mile fegyvert tartó karjára, és kihasználva annak meglepettségét. Kicsavarta a fegyvert a kezéből és még mielőtt bármit tehetett volna elmetszette vele a torkát. A halállovag döbbenten hátrált pár lépést, térdei megroggyantak és elterült a földön. Éltető vére gyors ütemben nőtt tócsába körülötte, és hamarosan nem mozdult.

A fekete penge a földre hullt, amikor a varázslat véget ért és Lanceloth újra szellemmé vált, míg Lilith megint anyagiasult. A boszorkány szédült, ez az ige sokkal többet kivett belőle, mint amire számított. Igazából a kényszerhelyzet mondatta ki vele ezt a két szót, és egyáltalán nem tudatosan tette. Az, hogy egykoron ő volt a rettegett Morgan le Fay, most megmentette az életét, de nem a vérfarkasét. Ugyan nekiállt gyógyítani, de még mindig életveszélyes állapotban feküdt előtte.

Mély levegőt vett, hátha a szédülését lecsillapítja, majd újra belefogott a gyógyításba. Lanceloth csak nézhette, miközben érezte milyen mértékben apad Lilith ereje. Már elérte a határát mégse állt le. Rá akart szólni, de tudta feleslegesen tenné. Csak remélhette a lány nem fáradt ki annyira, hogy belehaljon az egészbe.

Zina csak nézte hogyan záródik a seb és közben aggódva figyelte a boszorkányt is. Gadr még mindig nagyon rosszul nézett ki, de mintha  végre kezdett volna a légzése rendbe jönni, ami azt jelentette életben marad. Még a seb felszínét látta, amikor a boszorkány dőlni kezdett.

− Lilith! − és Lanceloth ösztönösen kapott utána, pedig nem akadályozhatta meg az esést, de volt itt más.

Zina még azelőtt megfogta a boszorkányt, hogy az a sziklára vágódott volna. Gadr rendben lesz most már és fontosabb ennek a fekete hajú boszorkánynak a biztonságba helyezése. Emlékezett rá mit mondott Lia, hogy a pajzson belül hamar fel tud töltődni.

Ölbe vette a lányt, és a karjában lévő fájdalomra csak morgással válaszolt. Meg kell mentenie, mert most már tényleg tartozik neki és ezt ez felett nem hunyhat szemet, mintha nem történt volna semmi.

Lanceloth nem tudta először hova viszi a nőstény a boszorkányát aztán rájött és nem maradt le mögötte. Mikor Zina lefektette a boszorkányát a földre, mellette maradt. Lilith fekete haja most annyira elütött sápadt arcától, hogy rossz volt nézni. Még egyszer nem fogja hagyni ilyen helyzetbe kerülni, ami ennyire kimeríti.

Nem sokkal később Öreg segítségével Zina Gadrot is a pajzson belülre vonszolta, ahol a hím lassan kezdett magához térni, de még csak felülni sem maradt ereje. Neki is tartozik egy köszönömmel, ahogyan Argonak is, amiért gondolt egy ilyen eshetőségre. Fájt a karja, ott ahol a csontok felsértették nagyon még bőr se maradt rajta. Ránézett Öregre, aki őt figyelte.

~ Mi az? − kérdezte meg telepatikusan.

~ Még, hogy nem vagy alfa! − és halkan még fel is horkant hozzá a vén vérfarkas. ~ Mindig is az voltál, csak nem voltál hajlandó tudomást venni róla!

Zina nem válaszolt neki, hanem a távolba nézett. Lehet igaza van Öregnek, és egyszerűen csak nem akart az lenni, akinek született. Valahogy könnyebbnek tűnt úgy az élet, hogy elhitette magával csak egy egyszerű vérfarkas, de már nem tehette.

Argonak nem olyan párra van szüksége, aki egy a sok közül, hanem olyanra, aki az az egy, a sok közül. A csatatér felé nézett, látta a fényeket és csak remélhette jól van. Ő is, meg a többiek is, akik fontosak számára.