Egy meleg testbe burkolózva ébredtem. Damon karjai szorosan öleltek magukhoz. Bár nyugodtan aludt, a kezei mintha nem akartak volna elengedni. Az arca közel volt hozzám, az egész teste még közelebb. Éreztem, ahogy lélegzett. Olyan hihetetlen volt ez az egész. Napok alatt megváltozott minden. És nem bántam. Nem bántam csak féltem. Féltem, mert nem tudtam, ő is érzi – e olyan erősen ezt a fura, meleg érzést, amitől nem kaptam levegőt és hevesebben vert a szívem. Mert mi van, ha nem? Mi van, akkor, ha csak beképzeltem magamnak azt, hogy ő is ugyanúgy vonzódik hozzám, ahogy én hozzá? Ha csak a képzeletem szüleménye volt az egész, mert ezt kívántam. Azt, hogy ebben ne egyedül legyek. Mert ha elveszítettem volna őt, abba beleőrültem volna.
- Min gondolkodsz? – szólalt meg hirtelen, álmosan. A szemét seggfej. Mégis mióta volt fent? Rá pillantottam, mire lassan kinyitotta csodás barna szemeit.
Kitágultak a pupillái és végigpásztázta az őzbarna színnel az egész arcomat. Melegség öntött el a tekintetétől, azt hiszem, egy kicsit meg is remegtem.
- Azon, hogy miért tetteted azt, hogy alszol, amikor pedig nem.
- Nem is tudom. Azt hittem, ha behunyom a szemem, beleláthatok a fejedbe.
- Miért akarsz belelátni a fejembe?
- Néha csak… Csak szeretném tudni, mire gondolsz. Tudom, hogy amikor szomorú vagy, lebiggyeszted az ajkad, és ha örülsz, akkor nem férsz a bőrödbe. – mosolygott – Vagy ugrándozol, vagy csak nem tudsz mit kezdeni a végtagjaiddal. De akkor is szeretnék néha a fejedbe látni.
- Hát… Nem találnál túl sok mindent. – nevettem fel.
- Szerintem meg igen. Hisz okos vagy. És néha úgy érzem, még mindig van benned valami, amit nem mondasz el. Ami ki akar törni belőled, de nem tudod, hogyan kezdj bele. Nem mered, mert félsz tőle.
- Damon…
- Ne, én nem fogom kérni, hogy mondd el nekem. Mármint… Szeretném tudni, de nem fogom rád erőltetni. Szeretném, ha megbíznál bennem, de tényleg nem akarom rád erőszakolni, hogy elmondd. Tudom, hogy még van valami, amit nem mondasz el. Talán senkinek. És nagyon remélem, hogy ha egyszer készen állsz rá, akkor elmondod. Hogy tényleg minden bajtól meg tudjalak védeni.
Reméltem, nagyon reméltem, hogy nem álmodom. Mert ha igen, akkor soha nem akartam felkelni. Fogalma sem volt róla, mennyit jelentettek nekem a szavai, az, ahogyan rám nézett. Az arcomra tette a kezét és végig simított rajta. Annyira szerettem volna, ha megcsókol. Annyira szerettem volna érezni őt még annál is közelebb magamhoz, ahogy akkor volt.
- Azon gondolkodtam, mennyire nem akarom, hogy vége legyen. Ennek az egésznek. Mármint… Szeretném, hogy vége legyen, de attól félek, hogy ha elkapjátok azt, aki bántani akart, akkor nem látlak többé.
Basszus, még a gondolattól is, hogy Damont nem látom többé, könnyek gyűltek a szemembe.
- Ettől nem kell félned. – mondta halkan, hangja őszintének tűnt. Mintha kihallottam volna a hangjából egy olyan ígéretet, amit minden erejével be akar tartani – Az elején azt hittem, minden nap szenvedés lesz veled. – nevetett fel, de aztán ismét komoly lett – De aztán jobban megismertelek és most úgy érzem… Úgy érzem, beleőrülnék, ha nem láthatnálak többé.
Közelebb hajolt hozzám, annyira közel, hogy éreztem, ahogy ajkán beszívta a levegőt. Aztán nyomott egy csókot a homlokomra úgy, ahogy minden este, amikor bevitt a szobámba. Hirtelen viszont csöngettek. Fogalmam sem volt arról, ki lehetett az ilyen korán reggel. Damon felsóhajtott, majd felállt a kanapéról és az ajtóhoz ment. Felültem és felnevettem, amikor meghallottam, hogy Damon az ajtó felé menet káromkodik.
- Ki az a fasz, aki nem tud aludni reggel hétkor?
- Te sem alszol, Damon.
- Jó az más. Engem felébresztettek a gondolataid. – vigyorgott rám, amin felnevettem.
Viszont amikor kinyitotta az ajtót, mindkettőnk arcáról leolvadt a mosoly. A jókedvem helyébe egyszerre férkőzött harag és fájdalom. Mason állt az ajtóban. Az a Mason, aki elvileg a barátom volt, de előző este egy másik lányt ölelgetett és csókolgatott. Még hátulról is láttam, Damon mennyire dühös lett. Hevesebben szedte a levegőt, a háta megfeszült, a kezei szintén ökölbe szorultak.
- Te mi a faszt keresel itt?!
Azonnal felálltam és elindultam feléjük, mert tudtam, hogy Damon képes lenne elég brutális sérüléseket okozni neki.
- Maggiehez jöttem.
- Maggievel nem beszélhetsz.
- És ezt pont te fogod megmondani?! – vigyorgott Mason, mire Damon ütésre emelte a karját, de a kezemet az övére tettem.
- Damon. Kérlek. Nem fog bajom esni, csak hadd beszéljek vele.
Damon úgy nézett rám, mintha valami rosszat mondtam volna. Leengedte a karját és tett egy lépést hátra felé.
- Én nem bánom. De ha csak egy ujjal is hozzád ér, eltöröm a karját. – fújtatott.
Damon bement a szobájába, én pedig szélesebbre nyitottam az ajtót, hogy Mason bejöhessen. Nem akartam őt látni, de akármit is tett, megérdemelt annyit, hogy tudja, én már nem akarok a trófeája lenni. Összefontam magam előtt a kezeimet, mintha ezzel megvédhettem volna magam tőle.
- Te mi a fenét keresel itt? – kérdeztem dühösen.
- Szeretnék bocsánatot kérni, Maggie. – mondta, majd pofátlanul betolakodott a nappaliba és becsukta maga mögött az ajtót.
- Nem kell bocsánatot kérned. Most már legalább biztos vagyok benne. Eddig is sejtettem, szóval ne is próbáld tagadni. Láttam, amit láttam.
- Tudom, és nem is tagadom. De kérlek, Maggie. – a kezem után nyúlt, de én elhúztam tőle - Ígérem, soha többé nem teszem. Nagyon megbántam a dolgot. – hajtotta le a fejét. A szemét. Még a szemembe sem volt képes nézni, amikor „bocsánatot” kért. – Szeretlek.
- Ja. Azt képelem. Azért nem jöttél be hozzám a kórházba sem? Tudod mit? Nem is hiányoztál. – vallottam be – De legalább egy kibaszott üzenet jól esett volna, hogy élek – e még egyáltalán.
- Tudod, hogy a fősuli...
- Igen, meg a bulik és a csajok. Hallottam már párszor, hogy más lányokkal távoztál meg hasonlók. Csak nem akartam elhinni, mert nem hittem, hogy képes lennél megtenni. De most már tudom, hogy minden igaz volt.
- Maggie. – nézett rám újra, a szemei könnyesek voltak.
Hogy őszinte legyek, egy pillanatra elgyengültem, de aztán erőt vettem magamon. Hagytam, hogy megfogja a kezem, de nem akartam, hogy hozzám érjen. Idegennek éreztem őt.
- Engedj el, Mason. – mondtam halkan, mert könnyek szöktek a szemembe. Nem azért, mert nem akartam elveszíteni, hanem mert ennyire átverve még sosem éreztem magam.
- Nem akarlak elengedni, Maggie. Te vagy a mindenem.
Akkor éreztem úgy, hogy ideje egy jó kis pofonnak. Mondjuk nagyobbat csattant, mint terveztem, még a kezem is csípett. Mason az arcához kapott és hitetlenül bámult rám.
- Hogy a fenébe mondhatsz ilyeneket, te idióta?! Esküszöm, nálad nagyobb faszfejjel életemben nem találkoztam! Évekig átvertél és megcsaltál! Soha nem figyeltél oda rám! Semmit nem tudtál rólam.! Soha nem érdekelt, mi van velem! Mindig csak magaddal és a keféléssel törődtél! Elegem van belőled! Kurvára elegem van belőled!
- Mags...
- Ne hívj így engem. Soha többé nem hívhatsz így engem, megértetted?! Takarodj innen!
- Ne...
- Szerintem te nem hallasz rendesen haver. – összerezzentem, amikor meghallottam Damon halk, mégis haraggal telt hangját a hátam mögött. Meg sem mertem fordulni.
- Te mi a faszt szólsz bele?! Haver!
Nem fogod Maggiet még egyszer megbántani. – csak hallottam a közeledő lépteit, aztán olyan közel állt meg, hogy meztelen karja az enyémhez ért – Most szépen eltakarodsz innen és többé még csak rá sem nézel.
- Arról tegyél le.
Akkor olyan dolog történt, amit nem akartam. Damon úgy rontott neki Masonnek, mint egy feldühödött bika és verekedni kezdtek. Azt sem tudtam követni, ki viszi be melyik ütést. Nem tudtam, mit tegyek. Csak kerek szemekkel bámultam rájuk, zokogtam és kérleltem őket, hogy hagyják abba. Damon a földre küldte Masont és rugdosni kezdte a hasát. Tudtam, akkor kell közéjük állnom. Bátorságot merítettem és Damon elé álltam, kezemet a veszélyes sebességgel hullámzó mellkasára tettem és a szemeibe néztem.
- Damon, kérlek. – kérleltem, mire megfeszült egész testében és rám nézett.
Basszus, az a tekintet. Tudtam, csak engem akart védeni, de még én is féltem tőle. A pupillái tágak voltak, temérdek düh bújt meg a szemeiben. Az állkapcsában ugrált egy izom, a homlokán pedig kidudorodtak az erek.
- Damon. – suttogtam megszeppenve.
Életemben nem láttam még ilyen félelmetes tekintetet. És nem gondoltam volna, hogy pont tőle fogom először megtapasztalni. Hisz olyan kedves és jó fej volt. Még csak nem is pislogott. Elhúzódott tőlem, majd minden szó nélkül a szobájába ment, az ajtót pedig olyan erővel csapta be, hogy újra összerezzentem. A könnyek kicsordultak a szememből. Nem akartam, hogy ebbe torkoljon ez az egész. Nem akartam, hogy Damon verekedjen miattam, akkor sem, ha ez volt a dolga.
Mason feltápászkodott a padlóról, az arca véres volt, a hasát fogta.
- Hogy tudsz együtt élni egy ilyen barommal? – morgott.
- Menj el innen, Mason. Tényleg. És soha többé ne gyere vissza.
- Maggie...
- Kérlek. – zokogtam – Menj el innen.
Még csak rá sem bírtam nézni. Mason egy pillanat erejéig még ott állt, aztán fogta magát és szó nélkül ott hagyott. A tenyerembe temettem az arcom és hagytam, hogy az előbbi jelenet döbbenete könnyek formájában csorduljon végig az arcomon.
Damon... Damon is megsérült. Láttam, hogy vérzett az orra és a szemöldöke. Ez hozott vissza a valóságba. Még mindig féltem, de tudtam, engem nem tudna bántani. Vettem a bátorságot és a szobája felé mentem. Elfordítottam a kilincset. Szerencsére nyitva volt. Damon viszont nem volt a szobájában, a fürdőből láttam fényt kiszűrődni. Remegett mindenem, amikor bementem hozzá. A tükör előtt állt és egy törölközőt nyomott az orrára.
- Minden rendben? – kérdeztem halkan.
- Nem áll el ez a kurva vérzés. – dobta a véres törölközőt morogva a mosdóba.
- Mert nem jól csinálod.
A mosdóra támaszkodva rám nézett. Már nem volt félelmetes a tekintete. Inkább aggodalmat és megbánást tükrözött. A karjaira siklott a tekintetem. Az izmai megfeszültek, a kidudorodó ereit még a tetoválásai sem tudták eltakarni. Annyira szerettem volna végig simítani rajta.
- Maggie. – szólt rám Damon.
Igen, ideje volt nem ábrándozni róla, hanem segíteni neki. Hisz ezért jöttem, nem?
- Máris. – hajoltam le a kis szekrénykéhez, hogy kivehessem az elsősegélydobozt, majd a szekrény tetejére tettem. Kivettem belőle az alkoholt, egy kicsit átitattam vele egy kéztörlőt, majd Damon elé léptem, aki időközben megfordult és nekidőlt a mosdónak. Az orrára nyomtam a törlőt, mire felmordult.
- Fúj ez büdös.
- Ne morogj már. – szóltam rá – Ez majd elállítja.
Damon csöndben maradt, amíg elállt a vérzés, aztán egy másik, vizes kendővel letöröltem az arcáról a vért.
- Azt hiszem, ezt itt össze kellene varrni. – nyúltam a szemöldöke szélénél tátongó sebhez, mire felszisszent.
- Oké.
Elkezdtem ellátni a sebet, miközben ő csak nézett engem. Éreztem, hogy elpirulok, de koncentrálnom kellett, hogy rendesen elláthassam.
- Félelmetes voltál. – mondtam neki.
- Indulatkezelési problémáim vannak. – elsőre azt hittem, csak viccel, de az arca komoly volt, a hangja úgy szintén – Sajnálom, hogy megijesztettelek. De téged soha nem tudnálak bántani, Maggie.
- Tudom.
Többet nem is beszéltünk, csak akkor szólaltam meg a szemébe nézve, amikor végeztem vele.
- Köszönöm, hogy megvédtél.
- Ez lenne James Bond dolga, nem? – mosolygott, mire felnevettem.
Emiatt viszont rettenetes fájdalom nyilallt a bordáimba. Feljajdultam és azzal próbáltam eltűntetni a fájdalmat, hogy rá szorítottam a kezem. Nem sikerült.
- Óvatosan. – mondta halkan, egyik kezét az arcomra csúsztatta és letörölte egy kicsorduló könnycseppemet.
- Rohadtul fáj néha.
- A legrosszabb helyre kaptad a legtöbb ütést. A bordáid védik a legfontosabb belső szerveidet. Viszont a bordáidat már szinte semmi... – a kezem alá csúsztatta a kezét, épp a fájó területre. Elakadt a lélegzetem, még a pólómon keresztül is éreztem, hogy mennyire meleg a tenyere – Nem védi.
Damon szemei csillogtak, úgy nézett rám, mintha a világ közepe lennék. Tekintete az ajkamra siklott, aztán közelebb hajolt hozzám. Egyre nehezebben vettem a levegőt, megszorítottam a kezét, amely a melleim alatt pihent. Még közelebb hajolt hozzám. Esdekelve vártam, hogy ajka végre az enyémhez érjen.
- Mi a fasz itt ez a sok vér?! – hallottam meg Asher hangját a nappaliból.
Damon ajka egy miliméternyire állt meg az enyémtől, majd az ajtó felé pillantott és felmordult.
- A picsába velük.
Én is ezt akartam mondani.
Elhúzódtam tőle, hogy elrakhassam a dolgokat vissza a szekrénybe, Damon pedig morogva ment ki a nappaliba. Miután végeztem nekidőltem a mosdónak és kifújtam egy nagy adag levegőt, amit eddig bent tartottam. Nem tudtam kiverni a fejemből Damon gonosz tekintetét. De nem féltem tőle már. Csak abban a pillanatban, amikor rám nézett. Tudtam, hogy engem nem tudna bántani. Nem csak azért, mert ő azt mondta és mert valójában pont az ellenkezője a dolga. Hanem mert velem teljesen másképp viselkedett. Kedves volt velem. Nem olyan seggfej, mint azelőtt. És azt hiszem.... Igen,nagyon megkedveltem. Sőt. Talán valami több is volt ez.
- Kivel verekedtél tesó?! – kérdezte döbbenten Asher Damontől.
Erőt vettem magamon, majd átbaktatva Damon szobáján kimentem hozzájuk. Mindketten döbbenten bámultak rám, hol Damonre, míg végül Hunter megszólalt.
- Egy szobából jöttek ki.
- Ja. És nem hallottam ordibálást. – kontrázott rá Asher.
Megforgattam a szemem, majd a konyhába mentem, hogy vigyek egy kis jeget Damonnek.
- Idióták. – hallottam a hangját, aztán fél szemmel láttam, hogy lehuppant a fotelbe, a két fiú pedig a kanapéra.
- Komolyan haver. Kivel verekedtél?
- A bar... A volt barátommal. – szóltam ki, közben jégkockákat szedtem elő és egy törlőbe csavartam őket – Eljött, hogy bocsánatot kérjen, próbáltam elküldeni, de nem ment. Damon is megpróbálta elküldeni, de nem hallgatott. Aztán verekedni kezdtek.
Megkerülve a pultot a nappaliba mentem, leültem a fotel karfájára Damon mellé, aztán a kezébe nyomtam a becsomagolt jégkockákat.
- Ezt tedd az arcodra.
Damon az arcára nyomta, aztán kéjesen felnyögött és olyan elnyúlt a fotelben.
- Jézusom, ez de jó.
- Elélveztél, tesó? – nevetett fel Hunter.
- Nyald meg a golyóm, Hunt.  – morgott Damon, amin a másik két fiú felnevetett.
Magukra akartam őket hagyni, de amikor elindultam a szobám felé, Hunter utánam szólt.
- Maggie, tudnál maradni egy percre? Nem csak X – box – ozni jöttünk át.
Megfordultam és leültem a másik fotelbe, Damonnel szemben. Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mit gondolhat, de még mindig fortyogott benne a düh és annyi érzés tükröződött az arcán.
- A videó, ami felvette a támadódat, szinte használhatatlan. Az a kamera régi, nagyon kockás a kép és sötét van. De dolgoznak rajta. Talán pár nap és kész van. Tudom, hogy ez nem sok, de csak akkor tudunk elindulni az egészen, ha megtudjuk, ki támadott meg. Apa talán holnap átjön és komolyabb kérdéseket fog feltenni neked, mint mi a múltkor.
Levegőért kaptam. Megijedtem, hogy ha Mark komolyabb kérdéseket fog feltenni nekem, akkor el kell mondanom olyan dolgokat is, amiket senki nem tudott rólam. Még a saját bátyám sem. És azok az emlékek. Bár elfelejtettem volna mindent.
- Hé, semmi baj. Csak arról az éjszakáról fog kérdezni. De apa jobb a kérdések feltevésében, mint mi. Ez az ő szakterülete.
- Értem. Ennyi?
- Igen, azt hiszem.
- Rendben, akkor… Magatokra hagylak. – erőltettem mosolyt az arcomra, majd felálltam és bementem a szobámba.
Amint bezártam magam mögött az ajtót, nekidőltem, a földre csúsztam és zokogni kezdtem. Annyira féltem. Nem akartam elmondani senkinek, hogy mi történt velem. Ezt nem tudhatta senki. Én magam sem akartam tudni. Legszívesebben addig vertem volna a fejem a falba, amíg el nem felejtem. Tudtam, ha elmondom, mindenki másképp fog tekinteni rám. Főleg Damon. Istenem, ha Damon megtudja, biztosan meg fog gyűlölni és soha többé nem szól hozzám. Rám sem fog tudni nézni. És Nate. Talán Nate is meggyűlöl majd, ha megtudja.
Egy idő után már annyira sírtam, hogy alig kaptam levegőt. Eszembe jutottak a képek. Minden kép a múltamról. És nem voltam elég erős, hogy elbírjak velük. Nem akartam emlékezni rájuk.
Lefeküdtem az ágyamra, magamhoz öleltem a párnámat és zokogtam. Addig zokogtam, amíg az emlékek újra és újra lejátszódtak előttem, aztán magába zárt az álom.

Valaki simogatta az arcom. Finom érintés volt, olyan, amitől megnyugodtam. Lassan kinyitottam a szemem és megláttam, hogy Damon fölém magasodik. Az ágyamon ült, közvetlenül a lábam mellett.
- Ha átalszod a délutánt, mit fogsz éjjel csinálni? – kérdezte vigyorogva.
- Majd kitalálok valamit. – vágtam vissza.
-  Játszhatnánk. Az X – box – on. Nagyon belejöttem.
Felnevettem, majd felültem az ágyamon, Damon viszont nem vette le a kezét az arcomról. A tekintete komoly lett.
- Sírtál. – mondta halkan.
- Ez nem igaz.
- Dehogynem. Tiszta vörös a szemed. Miért sírtál, Maggie?
- Én…
- Ha a holnapi naptól félsz, akkor ne tedd. Tudom, hogy fáj neked újra és újra átélni az egészet és hidd el, én akarom a legjobban, hogy végre vége legyen és biztonságban légy. De itt vagyok neked, rendben? Itt leszek holnap is és azután is és akkor is, ha ennek vége.
Hittem neki. Tudtam, hogy ott lesz velem és bíztam benne. És bármennyire is féltem, a jelenléte és az érintése megnyugtatott.
- Ha mellettem vagy, akkor nem félek, Damon.
Végre elmosolyodott, ami engem is erre késztetett.
- Ennek örülök. Akkor játszunk? – kérdezte nevetve, majd az arcomon tartott kezével megfogta az enyémet és kiráncigált az ágyból.
- Készülj fel rá, hogy elverlek. Bármilyen játékban.
- Ó, azt soha nem hagynám. Nem vagy olyan jó, mint gondolod, Maggie Black.
Damon kivitt a nappaliba, ahol el volt tolva az asztal, a fölre leterítve a kék takaró és egy tálcán egy csomó Mekis kaja meg kóla.
- Romantikáztál a bátyáiddal?
- Nem. De te egész nap alig ettél valamit. Sőt nem is ettél semmit. Egyedül nem tudok főzni. Szóval rendeltem.
Leültünk a takaróra és enni kezdtünk. Már farkaséhes voltam.
- Akkor miért nem ébresztettél fel, hogy segítsek?
- Mert úgy aludtál, mint egy kisangyal. – mosolygott – Nem volt szívem felébreszteni téged.
- De öt perce már volt?
- Unatkoztam.
Felnevettem, ami azt eredményezte, hogy a torkomon megakadt a sült krumpli és egyszerre nevettem és fuldokoltam. Damon megveregette a hátam és megitatott velem egy kis kólát, amitől lassan rendbe jöttem. Viszont amikor már normálisan kaptam levegőt, még akkor is nevettem. Damon mellkasának dőltem és ő a hátamat simogatta.
- Jól vagy?
- Igen, azt hiszem. Ne nevettess többé, amikor eszem. – néztem fel rá.
Túl közel kerültem hozzá, annyira, hogy éreztem, ahogy élesebben szívta be a levegőt. Ugyanúgy, ahogy én. Megint olyan közel került hozzám az ajka, mint reggel. Aztán hirtelen pittyegett a játék és elfordultam tőle.
- Khm. Akkor játszunk?
- Ja.
Mindketten elvettünk egy – egy konzolt. Remegett a kezem, de próbáltam a játékra koncentrálni. Azt hiszem, mindent játszottunk akkor éjjel. Valami autósat, verekedőset, mindenfélét. És mindenben megvertem Damont. Az utolsó játékunk után büszkén, győzelmesen tapsoltam meg magam.
- Ezt nem hiszem el. A bátyáimat mindenben megverem, de egy lányt nem. Nem hiszem el, hogy nem csaltál. Biztos, hogy csaltál.
- Nem csaltam, Damon. Jobb vagyok nálad, ezt fogadd el. – nevettem rá, aztán ásítottam egyet.
Az órára néztem. Éjjel kettő.
- Hű, ez rendesen elhúzódott. – álltam fel, Damon pedig követett – Azt hiszem, lefekszem.
- Pihend ki magad, rendben? Hosszú nap lesz.
- Igen, tudom.
Damon az ajtómig kísért és amikor megálltunk előtte, nyomott egy csókot a homlokomra. Még mindig megremegtem tőle.
- Szép álmokat, Maggie.
- Neked is, Damon.
Bementem a szobámba, lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba. Akkor nem rémképekkel merültem álomba, hanem úgy, hogy Damon mosolyát láttam.

Másnap reggel egészen boldogan ébredtem. Amíg eszembe nem jutott, hogy milyen nap van. Nagy levegőt vettem és kimásztam az ágyamból. Lezuhanyoztam, kimostam a hajam, megmostam az arcom és a fogam. Aztán valaki kopogott az ajtómon. Tudtam, hogy idő van. Annyira féltem, mintha egy bíróság előtt kellett volna elmondanom minden titkomat. Pedig tudtam, hogy akik ott vannak csak vigyázni akarnak rám. És ha szerencsém van, vissza sem megyünk fiatalabb koromra és megtarthatom magamnak a titkomat. Amit egyébként már ideje lett volna kiadnom magamból, mert minden nap egyre jobban széttépte a belsőmet. Mégis féltem bárkinek is beszámolni róla.
Kinyitottam az ajtót, majd rá mosolyogtam Damonre, aki az ajtóm előtt állt.
- Jó reggelt. – mosolygott ő is.
- Jó reggelt, Damon. Apukád már…
- Igen, itt van. És Hunter, Asher meg a bátyád is.
- A bátyám? A bátyámnak semmi köze nincs ehhez.
- De igen, Maggie. Van. Ő a bátyád és apa azt akarja, ő is itt legyen.
- Miért?
- Mert talán tud valamit, amit még te sem tudsz.
Éppen ez a baj. Hogy ha Nate egyszer is észrevette, hogy furán viselkedem kiskoromban, akkor el fogja mondani Marknak. És akkor nekem is beszélnem kell.
- Rendben.
Kimentem a nappaliba, amit éjjel óta egy kihallgatóteremmé vált. Hunter és Asher meg Mark a kanapén ültek, Damon leült az egyik fotelba, én a másikba, Nate pedig leült mellém a fotel karjára és a vállamat kezdte simogatni. Úgy vert a szívem, hogy majd kiugrott a mellkasomból. Mark egy kis magnót tett az asztalra és bekapcsolta.
- Felveszek mindent, amit mondasz, rendben?
- Igen, persze.
- Tudom, hogy a fiúknak már mindent elmondtál arról az estéről. De most nem emiatt vagyok itt.
- Azt… Azt mondták, csak jobban kikérdez az estéről.
- És ez így is lesz. Viszont tegnap este gondolkodtam és más kérdéseket is fel kell tennem, hogy ezzel előre haladhassunk. Már ha neked nem gond.
- Nem, semmi gond.
- Szóval akkor este, a bárban voltatok a barátnőddel, igaz? És amikor elindultatok haza, észrevetted, hogy valaki követ. A bárban nem láttál senki gyanúsat?
- Nem. Ott nem láttam senkit. Csak amikor kijöttünk a bárból. Egyikük követett, a másikuk már a sarkon várt.
- Valamilyen ismertetőjegy? Egyáltalán nem láttad az arcát? Nem emlékszel a testalkatára?
- Nem, nem láttam. Egyikükét sem. Higgye el, azóta próbálok visszaemlékezni bármire is, de…
- Nem, nem. Semmi gond. Ezen dolgozunk. Sokkot kaptál és sötét is volt. Valójában tegnap este egy kicsit utána néztem az édesapádnak.
Ne, ezt ne.
- Nate megengedte, hogy átnézzem apukád számláit, orvosi leleteit meg hasonlók. Azelőtt, hogy meghalt, nagyon sok pénzt kapott állandóan, pedig csak rendőr volt. Ennyi fizetést nem adnak egy rendőrnek. Tudsz valamit arról, hogy apukád összedolgozott – e valakivel? A pénzt állandóan egy titkosított számláról kapta és a halála előtt pár hónappal már nem kapott pénzt. Csak arra tudok gondolni, hogy benne volt valamiben, amiben nem kellett volna.
- Apa sokszor eltűnt órákra. A munkáján kívül is. Soha nem tudtuk, hová megy. Anya egy időben azt hitte, megcsalja őt. Próbált elhallgattatni, mert amikor kicsi voltam, túl sokat kérdeztem.
- Gondoltam a legrosszabbra is. Vagyis inkább mindenre gondoltam. Ezért kikértem a kiskori orvosi leleteidet.
Szóval tudta. Ezért jött. Láttam rajta, hogy fáj neki erről kérdezni engem. De nem tudta, nekem mennyire fájt erről beszélni. Damonre néztem, aki egyre feszültebb lett, kérdő tekintettel bámult rám. Nagyot nyeltem és egyre hevesebben szedtem a levegőt.
- Szeretnéd, ha kimennének a többiek?
- Nem. Nem, rendben van. – mondtam halkan, a hangom megremegett és könnyek gyűltek a szemembe.
- Találtam valamit, amit… Amit kétszer is el kellett olvasnom.
- Maggie. Mi történt? – kérdezte a bátyám egyszerre aggódó és dühös hangon – Apa bántott, amiért kérdezősködtél?
- Maggie mindent tudott, igaz? – kérdezte Mark. Mintha belém látott volna. Mintha a legapróbb reakcióimat is elemezni tudta volna – Mert nem mások miatt bántott. Hanem magad miatt.
-  Maggie…
- Maggie. Apukád tett veled valamit, amikor kicsi voltál?
Akkor nem bírtam tovább és kétségbeesetten zokogni kezdtem. Annyira szégyelltem magam. Mark tudta. Tudott mindent. És bár azt reméltem, csak az éjszakáról lesz szó, valahogy elvezetett oda, hogy elmondjam, mi történt velem, amikor kicsi voltam.
- Maggie. Ugye nem?
Felnéztem a bátyámra és azt hiszem, mindent tudott, amire gondoltam.
- Istenem. – sóhajtott fel, a szemébe könnyek gyűltek.
Abban a pillanatban azt hiszem, mindenkinek leesett. Mindenki rájött, hogy mit éltem át, mert a három testvér szinte egy emberként sóhajtott fel. Egyiküknek sem mertem a szemébe nézni. Szégyelltem magam, mert tudták. Tudták, hogy az apám megerőszakolt.
Nate magához ölelt én pedig úgy zokogtam, mint egy gyerek. Megkönnyebbültem, hogy végre kiadhattam magamból, de féltem is. Annyira féltem, hogy mit fognak rólam gondolni.
- Miért nem szóltál róla? – kérdezte Nate.
- Megkért, hogy hallgassak. Ha már nem bírtam és el akartam mondani valakinek, akkor megütött. Vagy durvább volt. Nem esett meg gyakran, hogy… Csak egyszer. Azt mondta, fel akar készíteni. Odaígért valakinek, aki… Aki lányokkal kereskedik. És minden hónapban pénzt kapott, ha úgy vitt oda, ahogy látni akartak.
- Ahogy látni akartak?
- Állandóan mosolyognom kellett. Volt egy… Egy nő, aki megtanított úgy táncolni, mint a…
- Oké, ezt ne mondd tovább kérlek. – állt fel hirtelen Damon, a hangja dühös volt, a tekintete úgyszintén – Én ezt nem bírom hallgatni.
Azzal el is tűnt a szobájában és magára csapta az ajtót. Nem értettem ezt a viselkedést. Mármint tudtam, hogy indulatkezelési problémái vannak, de azt nem, hogy ez miért bosszantotta fel ennyire.
- Esküszöm, ha még élne, most eltörném a nyakát. – sziszegte a bátyám.
- Azt hiszem, hogy mára elég szenvedést okoztunk neked. – állt fel Mark, a fiúk pedig követték – Sajnálom, hogy…
- Nem, semmi gond. – szipogtam – Mondtam Hunteréknek, hogy bármiben segítek, ha tudok.
- Nate szeretném ha velem jönnél. Kikérdeznélek, de nem akarok Maggienek még több fájdalmat okozni.
- Kikérdezheti előttem is.
- Nem, hugi én… Én nem akarom. Sajnálom, de… Ennyi mára tényleg elég volt.
Nate is felállt és én az ajtóhoz kísértem őket. Nate felém fordult és nyomott egy csókot a homlokomra.
- Jól leszel?
- Eddig is jól voltam, nem? – vontam meg a vállam.
- Szeretnék itt maradni veled.
- Damon majd vigyáz rám, Nate. Menj csak. – mosolyogtam rá – Majd azért nézz be, oké?
- Rendben. Nagyon szeretlek, hugi.
- Én is szeretlek, Nate.
Addig tartottam magam, amíg be nem zártam mögöttük az ajtót és nem hallottam, ahogy elhajtottak. Aztán úgy jött ki belőlem minden, hogy az előző esti zokogásom kutya fasza volt mellette. Az ajtónak dőltem és a földre ültem, ugyanúgy, ahogy előző este, de most valamiért jobban fájt az egész. Nem értettem, miért. Megfájdult a mellkasom és alig kaptam levegőt.
Hirtelen megéreztem két kart magam körül, Damon olyan szorosan ölelt magához, hogy majd összeroppantam. A pólójába kapaszkodtam, úgy szorítottam, hogy majdnem eltéptem az anyagot.
- Hé, hé. Semmi baj. Semmi baj, nyugodj meg. Lélegezz nyugodtan.
- Nem! – húztam ki magam az öleléséből és felálltam – Ne érj hozzám.
- Maggie. – állt meg velem szemben.
- Most miért jöttél ki hozzám?! Az előbb még rám sem bírtál nézni.
- Te mi a fenéről beszélsz?
- Úgy rohantál ki innen, mintha nem bírnál velem egy légtérben lenni. Mintha valami undorító mocsok lennék.
- Na ezt már komolyan fejezd be, Maggie! – csattant fel, mire megszeppentem – Soha a büdös életben nem tudnám azt gondolni rólad, hogy undorító vagy! Még most sem! Azért mentem ki és nem néztem rád, mert nem bírtam hallgatni azt, amit tett veled! Nem bírtam nézni, ahogy szenvedsz. Én csak… Nem tudom elfogadni, hogy ezt az emléket nem tudom kiverni a fejedből! Mert azt akarom, hogy soha többé ne essen bántódásod és hogy ne légy többé szomorú. Hogy ne kelljen többé soha semmi miatt sírnod vagy félned. Hogy soha ne emlékezz az ilyenekre. És nem tudom, mit tehetnék. Mert az emlékektől nem védhetlek meg. Pedig basszus, ha tudnád, mennyire nagyon szeretném.
- Megvédhetsz tőlük.
- És mégis hogyan? – tárta szét két karját. Mintha az égtől várt volna választ.
- Úgy, hogy mellettem vagy. – zokogtam – Szükségem van rád, Damon.
Erőtlenül leseggeltem a kanapéra, Damon pedig azonnal ott termett mellettem. Újra szorosan magához ölelt és pedig kiadtam magamból minden fájdalmamat. Mindent, ami bántott. De nem fájt annyira, ha ő ott volt mellettem. Ha Damon mellettem volt, semmi nem tűnt annyira rossznak. Annyira fájdalmasnak.
Fogalmam sincs, meddig zokogtam, nem tudom, mennyi idő telt el. Amikor egy kicsit megnyugodtam, elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Nem akartam, hogy elengedjen. Damon a fülem mögé tűrte a hajam, aztán gyengéden letörölte a könnyeimet.
- Jobban érzed magad?
- Igen.
- Maggie, hidd el, nagyon sajnálom, amit apukád tett veled. De ígérem, ő többet nem bánthat. Nem fogom engedni, hogy bárki bántson téged, érted? Meg foglak védeni, az életemre esküszöm. Minden szartól meg foglak védeni ebben a kibaszott világban. Érted?
- Értem.
Hátradőlt a kanapén, én pedig hozzá bújtam. A mellkasára hajtottam a fejem és hallgattam, ahogy ver a szíve. Megnyugtatott. Ahogy a finom érintése simogatta a karomat. Éreztem, ahogy lélegzik. Minden pillanat álomba ringatott. És elfelejtettem, miért voltam szomorú.