Maggie átaludta az egész napot. Majd megszakadt érte a szívem. Ez az emlék tönkretette. És az még jobban fájt, amikor láttam, mennyire összetört, amikor beszélt róla. Senki szemében nem láttam még akkora fájdalmat. Fogalmam sem volt, mit érezhet. Basszus az apja… Megerőszakolta. Ökölbe szorult a kezem, valahányszor rá gondoltam. És bár nem akartam, állandóan lejátszódott előttem, ahogy a kis Maggie szenved. Esküszöm, egyszerre gyengültem el és akartam szétverni mindent abban a kibaszott házban, amikor elmondta, mi történt. Azt kívántam, bár lenne valami szupererőm vagy valami, akármi, amivel kitörölhettem volna az emlékeket a fejéből és minden másat, ami valaha bántotta. Hogy bár visszamehettem volna az időben és megvédhettem volna azoktól az emberektől, akik fájdalmat okoztak neki. Nem csak testileg, hanem lelkileg is.
Amikor már én is elálmosodtam, bevittem Maggiet a szobájába. Vele akartam maradni, de mivel nem volt ébren és nem is kért meg, hogy maradjak ott, nehezen, de ott hagytam. Nem akartam úgy ott lenni, hogy ő nem tud róla. Kicsit hülyén jött volna ki, ha reggel ott fekszem mellette és nem tudja, miért. Pedig, ember, mennyire szerettem volna megint mellette ébredni.
Mint minden este, megcsókoltam a homlokát, betakartam és visszamentem a szobámba. Csak forgolódtam és forgolódtam. Egész éjjel az járt a fejemben, hogy mit érezhet és hogyan tudnák segíteni rajta.
Nem tudom, mennyi ideje forgolódtam már, de hirtelen Maggie sikítozni kezdett. Úgy rontottam át a szobájába, mint egy idióta. A fegyveremet is vittem, amit a párnám alatt tartottam. Készen álltam bárkit kinyírni, aki bántja őt. Viszont amikor beléptem a szobájába, a fegyveremet a földre ejtettem. Senki nem bántotta őt. Vagyis fizikailag nem. Maggienek valamilyen rémálma volt. A takaróját szorongatta, zokogott és kiabált.
- Engedj el! Ne bánts, kérlek! Engedj el!
Leültem mellé az ágyra, fölé magasodtam, majd megráztam a vállát.
- Maggie. Maggie, ébredj fel. Maggie.
Maggie hirtelen kinyitotta a szemeit és rám rivallt.
- Engedj el!
- Maggie, csak én vagyok.
- Damon. – zokogott fel, a levegőt pedig veszélyes üzemmódban szedte. Túl gyorsan.
Felült, én pedig magamhoz öleltem. Úgy szorított, mint reggel, amikor összetört. Mivel nem volt rajtam felső, ezúttal a bőrömbe mart a körmeivel. Nem bántam, akkor sem, ha egy kicsit csípett. Ott akartam lenni mellette. Megvigasztalni őt. Úgy zokogott, hogy belesajdult a szívem.
- Semmi baj, Maggie. Semmi baj, itt vagyok. Itt vagyok.
- Annyira féltem, Damon. Nagyon féltem. – fúrta az arcát a mellkasomba.
- Most már nem kell félned. Itt vagyok melletted. Rémes álmod lehetett.
- Az volt.
- A mai miatt?
Bólintott. Egy picit eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Az arcára tettem a kezem és hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit.
- Sajnálom.
- Neked semmit nem kell sajnálnod, Damon. – mosolygott halványan.
- De igen. Sajnálom, hogy apa miatt vissza kellett erre emlékezned. És azt még jobban sajnálom, hogy apukád ezt tette veled. Ezt senkinek nem lenne szabad átélnie. Neked főleg nem.
- Miért?
- Annyi sokan bántanak, bántottak téged. Te mégis annyira jó vagy, hogy az valami leírhatatlan.
- Damon, apukádnak fel kellett tennie ezeket a kérdéseket. Kellenek a válaszaim a nyomozáshoz és mondtam, hogy bármit elmondok, amit tudni akartok. És amit apa tett. Az rettenetesen fáj és tudom, hogy egész életemben nem fogom elfelejteni azt az éjszakát. De a múlton nem lehet változtatni. Ez ellen már nem tehetünk semmit.
- Tehetünk.
- Tényleg? Mit?
- Visszamegyek az időben és elrabollak apukádtól, mielőtt egy ujjal is hozzád érhetne.
Maggie felnevetett. Ez tetszett. Elmosolyodtam, mert jól esett, hogy megnevettethettem.
- Már mosolyogsz. Ez jobban tetszik.
Mellette akartam maradni. Akkor már nem akartam egyedül hagyni. Már biztosan nem. Képtelen lettem volna rá. Csak simogattam az arcát és néztem őt. Akkor este véstem az eszembe az arca minden apró pontját. Volt egy anyajegy a homloka jobb oldalán. Észrevettem, hogy a szemei a sötétben sokkal sötétebb, mélyebb szürkének tűntek. És az ajkai. Az volt minden vágyam abban a pillanatban, hogy megcsókoljam. Sőt, már akkor is vágytam erre, amikor még a veszekedős korszakunkat éltük. Azóta meg akartam csókolni, hogy ismertem. De nem tudtam, hogy ő mit érez és attól féltem, hogy ha megcsókolom, akkor azzal mindent elrontok.
- Mi az? – kérdezte halkan.
- Semmi csak… Csak szeretnék itt maradni veled.
- Azt én is nagyon szeretném.
Rá mosolyogtam, majd mindketten lefeküdtünk az ágyba. Én a hátamra feküdtem, tisztes távolságba tőle, ő viszont szorosan hozzám bújt, a mellkasomra hajtotta a fejét és kezét a hasamra tette. Éreztem, milyen finom illata volt a hajának. Mentolos. A derekára fontam a karom, a másikkal pedig megfogtam kis kezét, amely a hasamon feküdt.
- Szeretnél beszélni róla?
- Nem is tudom. Nem akarlak…
- Ebbe bele se kezdj. Meséld el. Talán egy kicsit megkönnyebbülsz. Ezt senki nem tudta rólad?
- Nem. Senki. Ez a kettőnk titka volt. Vagyis az övé. Én már a következő pillanatban szaladtam volna elmondani anyának. Nyolc éves voltam, amikor apa egyszer azzal jött haza, hogy megtervezte a jövőmet és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy minden rendben menjen. Boldog voltam. Nyolc évesen az ember még nem gondol a jövőjére, de akkor is boldog voltam. Anya estefelé elment a bátyámmal vásárolni. Apa bejött a szobámba. Kedvesnek tűnt. Túl kedvesnek. Becsukta maga mögött az ajtót és lefeküdt mellé az ágyra. Elkezdett… Levetkőztetni. – Jézusom – Nem tudtam, miért teszi. Kezdtem megijedni. Levette a nadrágját. Aztán bekötötte a szám és lefogott. Aztán már csak a félelmet és a leírhatatlan fájdalmat éreztem. Ennyire emlékszem. Erre a két dologra. – sírt.
Szorosabban öleltem magamhoz és megpusziltam a feje búbját. Simogattam a derekát, amíg újra meg nem nyugodott egy kicsit, aztán felnézett rám.
- Bárcsak minden éjjel mellettem lennél, hogy elűzhesd a rémálmaimat.
- Itt lehetek veled minden éjjel, ha szeretnéd. – mosolyogtam rá.
- Akkor te sem fogod kialudni magad.
- Azóta nem tudtam kialudni magam, hogy a nővérem meghalt.
Nem tudom, hogy ezt miért mondtam el neki, csak kicsúszott a számon.
- Nem is tudtam, hogy volt egy nővéred.
- Igen, volt.
- És… Elveszítetted?
- Igen.
- Szeretnél mesélni róla?
Neki igen. Mármint. Amióta Sophieék örökbe fogadtak, nem beszéltem róla senkinek. Mert fájt. És azt hittem, ha nem beszélek róla, akkor elfelejtem. Vagy enyhül a fájdalom. De nagyot tévedtem. És néha úgy éreztem, felrobbanok az emlékektől. Talán jobb lett volna kiadni magamból, de nem voltam az az érzelgős fajta. Maggieben megbíztam. És azok a szemek arra bíztattak, hogy mondjam el neki. Mert ő meg fogja érteni. Tudtam, hogy a testvéreim és anyáék is megértették volna. Nem értettem ezt az egészet. Hogy miért pont neki akartam elmondani. Talán csak azért, mert az, hogy ott volt mellettem és olyan közel hozzám, az megnyugtatott. Úgy, mint még soha semmi.
- Még kicsi voltam, amikor anyáék meghaltak egy balesetben. Úgy tíz éves lehettem. Molly pedig tizenöt. Munkát vállalt az iskola mellett és vigyázott rám. Úgy egy évvel később elkezdett több pénzt kapni és nem tudtam, honnan. Így ment ez három évig. Akkor tudtam meg, hogy eladta magát egy férfinak. Olyannak, amilyennek apukád akart eladni téged. Könyörögtem neki, hogy hagyja abba. Hogy már én is tudok dolgozni és abból majd megélünk. Abba akarta hagyni. De az az ember nem engedte. A szemem láttára végzett a nővéremmel. És én semmit nem tudtam tenni. Emlékszem az arcára. Mindkettejükére. Molly zokogott és félt. Soha nem láttam még annyira félni. A férfi pedig csak nevetett. Mintha örömöt okozott volna neki. Aztán ott hagyta, mint egy kutyát, engem pedig összevertek az emberei. Egyedül temettem el a nővéremet egy erdőbe. Pedig nem ezt érdemelte.
Maggie az arcomhoz nyúlt és letörölte a könnyeimet. Basszus, észre sem vettem, hogy sírok. Biztos egy gyenge kis szarnak nézett.
- Damon. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.  – szipogott – Ilyet senkinek nem lenne szabad átélnie. Főleg nem neked. És… aztán mi történt?
- Az utcára kerültem. Ott találkoztam Hunterrel. Ő is hasonló helyzetben volt. És egy nap… Egy nap találkoztunk egy angyallal, aki hazavitt minket és azóta úgy szeret, mintha a sajátjai lennénk.
- Sophie volt az, igaz? – mosolyodott el halványan.
- Igen. Egész életemben hálás leszek neki azért, amit tett értem. És Marknak. Annak is örültem, hogy Marknak véletlenül pont egy ilyen cége van, mert abban a pillanatban, hogy a nővérem meghalt, eldöntöttem, hogy akkor is bosszút állok, ha beledöglök.
- De én nem akarom, hogy bármi bajod essen. Fogalmam sincs róla, mekkora dühöt érzel és tudom, hogy bosszút akarsz állni. De ha egyszer megtalálod az illetőt, kérlek úgy csináld, hogy ne veszítselek el.
- Rendben. – mosolyogtam rá.
- Megígéred?
- Megígérem Maggie. Soha nem hagylak magadra.
Elmosolyodott, majd visszafeküdt a mellkasomra, én pedig magamhoz öleltem. Könnyebb lett a lelkem, hogy elmondhattam neki. Hogy beszélhettem róla. És amit mondott. Hogy nem akar elveszíteni. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki, hogy így érezzen, de boldoggá tett. Kezdtem érezni a reményt, hogy talán ő is úgy érez, ahogy én.
Akkor éjjel olyan nyugodtan aludtam, ahogy a nővérem halála óta még egyszer sem.

Amikor reggel felébredtem, Maggie nem volt mellettem. Valamilyen oknál fogva rossz érzés fogott el és megijedtem, hová tűnhetett. Rögtön az jutott az eszembe, amit a múltkor mondott a gyógyszerekről, aztán az jutott eszembe, hogy mi van, ha elszökött, mert nem bírta, hogy újra és újra át kell élnie mindent. Kimásztam az ágyból és kirontottam a nappaliba.
- Maggie! – ordítottam.
- Igen? – kiabált ki a konyhából.
Kifújtam egy nagy adag levegőt, majd a konyhába mentem. Mintha egy tonna kő esett volna le a mellkasomról. Maggie épp akkor csukta be a hűtő ajtaját és rám nézett. Úrrá lett rajtam a megnyugvás olyan szinten, hogy nem is gondolkodtam, csak odamentem hozzá és magamhoz öleltem.
- Damon. Minden rendben?
- Igen. Igen, persze, csak…  - elengedtem, ő pedig kérdő tekintettel nézett rám. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy így lerohantam és szegénynek fogalma sem volt, hogy miért – Csak nem voltál sehol és megrémültem.
- Attól féltél, hogy megszököm? – vigyorgott.
- Talán. – húztam meg a vállam.
- Damon. Ha akarnék, sem tudnék megszökni ebből a házból, mert riasztaná az egész céget. És amúgy sem akarnák megszökni. Csak éhes vagyok. De nincs itthon kaja.
Hogy – hogy nincs? Kinyitottam a hűtő ajtaját és láss csodát. Tele volt.
- Maggie. Tele van a hűtő.
- Pont az nincs, amit szeretnék. – biggyesztette le az ajkát.
- Mit szeretnél?
- Sütit.
Ez most komoly?
- Sütit.
- Ahha.
- Sütit akarsz reggelizni.
- Igen. Megkívántam.
Ember, hogy mennyire édes volt.
- Jól van, akkor felöltözöm és elmegyünk sütit venni neked.
- De én málnás sütit szeretnék. És olyat csak a belvárosban lehet kapni.
- Akármeddig elvezetek, hogy megkapd a sütidet, oké?
- Igen. – bólogatott hevesen, mosolyogva.
Olyan volt, mint egy kislány. Aranyos, lelkes, de mellette mégis gyönyörű, mint egy csoda. Abban a pillanatban azt kívántam, bár mindig ilyen boldog lenne. Mert akkor úgy tűnt, olyan öröme volt, mintha soha semmi rossz nem történt volna vele.
Bementem a szobámba, felkaptam egy fehér pólót, meg egy fekete, repedezett nadrágot, felhúztam a bakancsomat és kimentem a nappaliba. Maggie már ott várt, egy fekete – fehér csíkos nyári lenge egybe ruha volt rajta. Basszus, hogy én mennyire le akartam csókolni azt a mosolyt az arcáról.
- Na, gyere, te sütemény. – fogtam meg a kezét, beírtam az ajtó felett a kódot, hogy kinyithassam
- Én nem vagyok sütemény, Damon. – nevetett fel.
- Ó, dehogynem.
Becsuktam az ajtót, majd beültettem Maggiet a kocsimba és én is beszálltam. Kisoroltam a forgalomba, Maggie pedig bekapcsolta a rádiót. Éppen akkor kezdődött egy AC/DC szám, a „Highway to hell”. Maggie hangot adott rá, aztán teljes hangon énekelni kezdte. Leírhatatlan érzés volt ilyen boldognak látni őt. Én is bekapcsolódtam és szavak nélkül osztottuk fel egymás között a részeket. Kimondhatatlanul jól éreztem magam mellette.
Amikor beértünk a belvárosba, Maggie navigálni kezdett, mígnem megálltunk egy barna, fából épített, kicsit régies cukrászda előtt. Maggie úgy pattant ki a kocsiból, mint egy gyermek, majd beszaladt a cukrászdába. Alig tudtam követni. Mielőtt bementem volna utána, a fülembe raktam az adóvevőmet, hogy ha véletlenül valami baj lenne, azonnal tudjak szólni apáéknak. Be is kapcsoltam, majd megálltam a cukrászda ajtaja előtt. Fél perc múlva Hunter bele is szólt.
- Minek kapcsoltad be ezt a szart? Felkeltettél. – ásítozott.
- Ki kellett jönnünk a belvárosba és tudod, hogy ez a szabály.
- Ja, tudom. Miért mentetek oda? Főleg ilyen korán. Még tíz óra sincs.
- Maggie sütit akart.
- Sütit.
- Igen, sütit. Én sem tudtam felfogni, miért akar reggelire málnás sütit enni, de ha ezzel boldoggá teszem, és nem gondol arra, ami…
- Sajnálom. Hogy van?
Benéztem a cukrászdába az ablakon és megláttam, hogy boldogan válogat a sütemények között.
- Most jól. De tegnap… Szörnyű volt úgy látni őt. Rémálma is volt.
Akkor láttam meg, hogy a cukrászdában más is volt. Valaki, aki nagyon nem tetszett nekem. Fekete cipzáros felső volt rajta, kapucnival és… És fegyver volt nála.
- Bassza meg! Hunter, mérjétek be a kocsimat és gyertek utánam. Fegyverrel! Most.
Berontottam a cukrászdába, Maggie már éppen fizette ki a sütiket. Próbáltam nem pánikot kelteni, ezért csak szorosan megálltam mellette és megfogtam a karját.
- Maggie. Most azonnal el kell tűnnünk innen.
- Mi? Miért?
Hátranéztem és megláttam, hogy a kapucnis férfi felénk közeledik és az ujjait a pisztolyára csúsztatta. Elvettem a két sütit, majd megfogtam Maggie kezét és elkezdtem kiráncigálni a cukrászdából.
- Húzzunk el innen. Gyorsan!
Maggie hátra nézett, amikor kiértünk. Azt hiszem, akkor látta meg a férfit.
- Istenem.
Kinyitottam a kocsi ajtaját és beültettem Maggiet, majd bezártam mögötte. Már mentem volna a saját oldalamhoz, amikor a fickó lövöldözni kezdett. Elővettem a fegyveremet, majd visszalőttem. Én a kocsi mögé bújtam, ő az épület oldalához. Abbahagyta a lövöldözést. Éppen ezért úgy döntöttem, odamegyek, hogy kinyírhassam, amíg nem figyel rám. Hirtelen viszont Maggie ajtaja kinyílott.
- Damon. – akart kiszállni, de elé álltam, hogy ha a fickó megint lövöldözni kezd, engem találjon el, ne őt.
- Szállj vissza, Maggie!
- De.
- Kérlek, az Isten szerelmére, Maggie. Szállj be a kocsiba. Azonnal!
Vissza beszállt, becsuktam az ajtaját, majd felemeltem a fegyveremet és az épület felé lépkedtem. Viszont a fickó futásnak eredt egy fekete Range Rover felé. Lőttem. De nem találtam el, csak a lábát. És mire lőttem volna még egyszer, már beszállt a kocsiba és beindították. Abból a kocsiból több fegyver meredt rám a következő pillanatban, mint amennyit ki tudtam volna kerülni.
- A francba!
- Hé, tesó. Minden oké?
Olyan gyorsan szálltam be a kocsimba, mintha lőttek volna rám. Mondjuk talán azért, mert lőttek is. Becsaptam magam után az ajtót, majd úgy faroltam ki a cukrászda elől, hogy füstölni kezdett a gumi a kerekeken.
- Damon, mi a fene volt ez? – kérdezte ijedten Maggie, a hangja megremegett. Azonnal nem is tudtam válaszolni, mert a visszapillantóba nézve megláttam, hogy az autó követni kezdett – Damon!
- Követnek minket. Húzd le a fejed.
Besoroltam a forgalomba, ide – oda cikáztam az autók között a gázt nyomva, de követtek. Maggie lehúzta a fejét. Pont jókor, mert kidugtak egy pisztolyt az ablakukon és lövöldözni kezdték a kocsinkat. Maggie felsikított én pedig figyeltem az utcákat, hogy hol tudnám lerázni őket. Egyik utcából a másikba hajtottam be. Talán fél órát is hajtottam az egész városban, mire végre sikerült leráznom őket.
- Hunter. – szóltam bele a fülesembe.
- Tesó. Merre vagytok? Mire oda értünk, eltűntetek.
- Követtek miket. Egy fekete Range Rover. Leráztam őket, de küldjetek ki egy egységet a házhoz. Haza megyünk, de nem kockáztatok. Csak nézzék át a környéket, amíg Maggiet biztonságba helyezem a házban.
- Jól van.
Kikapcsoltam a fülest és kiszedtem a fülemből, majd Maggiere pillantottam. Még mindig összegubózva ült az ülésben. Megfogtam a kezét és megszorítottam. Basszus, leírhatatlanul remegett.
- Semmi baj, Maggie. Hazaviszlek.
Nem mondott semmit, csak bámult maga elé kerek szemekkel és remegett. Tíz perccel később megálltunk a ház előtt, ahol két egység nézte át a környéket. Kinyitottam Maggie ajtaját, miután kiszálltam, de ő meg sem mozdult. Soha nem láttam még ennyire rémültnek.
- Maggie.
- Hm? – nézett fel rám.
Basszus, az a tekintet. Az a félelem. Azt sem tudtam, mit mondjak neki, vagy hogyan érjek hozzá.
- Gyere, itthon vagyunk. – szóltam hozzá gyengéden, majd kinyújtottam felé a kezem, melybe remegve belecsúsztatta a sajátját – Biztonságban vagy.
Körbenézett mindenhol, mielőtt kiszállt volna. Mintha még mindig ott járt volna fejben. A cukrászda előtt. Miután kiszállt, megingott, ezért a derekára csúsztattam a kezem, hogy megtarthassam. Nem éreztem még embert úgy remegni, mint őt akkor.
- Jól vagy, Maggie?
- Igen. – mondta halkan.
- Jól van. Gyere.
A derekán tartottam a kezem, amíg elkísértem az ajtóig. Ott egy ügynök megállított.
- Nem találtunk semmit, uram. – jelentette.
- Mindent átnéztek?
- Igen, uram. Egy egység átnézte az egész utcát is. Nem találtunk autót, ami egyezik az ön leírásával és semmi gyanúsat sem.
- Rendben, köszönöm. Biztonságba helyezem Miss Blacket, de egy egység maradjon a ház körül. Legalább reggelig.
- Értettem, uram.
Beírtam a kódot a házhoz, majd kinyitottam az ajtót, Maggie pedig elhúzódott tőlem. Becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Maggie eltoporgott a konyhapultig, de láttam, hogy valami nem stimmel vele. Nekidőlt, aztán láttam, hogy elhomályosodott a tekintete és majdnem a földre rogyott.
- Maggie. – szóltam neki, mire rám nézett, aztán zokogni kezdett teljesen hangtalanul.
Odamentem hozzá, pont akkor szorítottam magamhoz, amikor láttam, hogy már nem bírja. Rettenetesen félhetett. Vele együtt én is a padlóra ültem és próbáltam megnyugtatni. Olyan erősen szorított, hogy mellkasomon éreztem, ahogy zakatol a szíve, szinte már veszélyes üzemmódban.
- Úgy érzem, jó erős szíved van. – mondtam neki, mire abbahagyta a sírást és halkan felkuncogott.
- Olyan, mintha az egész testem lüktetne tőle.
- Az adrenalin miatt. Gyere, ülj le.
Segítettem neki felállni és nem is engedtem el, amíg oda nem vezettem a kanapéhoz és le nem ültettem rá. Remegett minden porcikája, az arca olyan fehér volt, mint a fal. Az arcára csúsztattam a kezem és magam felé fordítottam azt, hogy a szemeibe nézhessek.
- Hé. Próbálj megnyugodni egy kicsit. Akkor jobb lesz. Tudom, hogy nehéz, de már nincs baj. Nem követtek minket tovább.
- Biztos?
- Biztos. – mosolyogtam rá – Pihenj egy kicsit. Hozok neked egy kis vizet.
- Ne hagyj itt. – kapott kétségbeesetten a kezem után. Majd megszakadt érte a szívem. Én is féltem, akkor képzelhetem, ő mennyire rémült volt.
- Csak hozok neked egy kis vizet, Maggie. Egy fél perc és itt vagyok, rendben?
Csak csöndben bólintott, majd vonakodva, de elengedett. Gyorsan átmentem a konyhába, egy pohárba engedtem hideg vizet és kivittem neki. Megvártam, amíg megitta az egészet, majd letettem az asztalra.
- Kérsz még?
- Nem. – mondta halkan.
Leültem a kanapéra, majd magamhoz húztam őt. Begubózott az ölelésembe, én pedig szorosan tartottam őt. Az arcát simogattam, amíg már normális ütemben szedte a levegőt, majd a nyakára csúsztatva a kezem, ellenőriztem a pulzusát.
- Jobban vagy?
- Igen.
Felnézett rám, majd egyik kezét a mellkasomra tette. Olyan közel volt hozzám. Én pedig annyira meg akartam csókolni. Ajka szinte súrolta az enyémet, csak egy pici mozdulat kellett és megtehettem volna, amire azóta vágyom, hogy megismertem. Maggie végig pásztázta az arcom, hallottam, hogy élesebben szívta be a levegőt. Aztán elakadt az én lélegzetem is, amikor ajkát az enyémre helyezte. Olyan édes volt és forró. Mintha ott találtam volna meg az igazi otthont. Mellette. Vele. Minden képzeletemet felülmúlta és olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket soha nem is képzeltem. Erősebben kezdett verni a szívem, Maggie pedig megmarkolta a pólómat. Aztán egy picit elhúzódott tőlem és a szemembe nézett.
- Ezt miért kaptam?
- Mert megmentettél. – suttogta elpirulva.
Hihetetlen, hogy milyen édes volt. És az még hihetetlenebb volt, amit éreztem. Mintha… Mintha teljesen máshol jártam volna. Alig kaptam levegőt és eszeveszetten kalapált a szívem. Vissza hajtotta a vállamra a fejét.
- Ma tényleg olyan voltál, mint James Bond. – kuncogott.
- Remélem, legalább tetszett.
- Igen, nagyon. – nézett fel rám újra – Kemény voltál. És bátor. És megmentettél.
- Mondtam, hogy mindentől meg foglak védeni. Bármi áron.
- Nagyon féltem. – mondta halkan.
- Tudom. De már nincs baj. Egyelőre. Most nem kell emiatt aggódnod.
- Nem érted, Damon. Én miattad aggódtam. Annyira féltem, amíg még odakint voltál és hallottam, hogy lövöldöznek. – a hangja megremegett és könnyek gyűltek a szemébe – Azt hiszem, abban a két percben, amíg be nem szálltál… Azt hiszem, nem is vert a szívem.
Ahogy az enyém sem, amíg nem tudtam biztosra, hogy ő biztonságban van. Az arcára csúsztattam a kezem és csak néztem őt. Már nem kellett az eszembe vésnem az arca minden pontját, mert jobban emlékeztem rá, mint bármi másra. És bár rettegtem attól, hogy egyszer elveszítem, tudtam, ha megtörténik, az ő arca lesz az egyetlen, melyet soha nem fogok tudni kiverni a fejemből. Sem a szívemből.
- Mit szólnál hozzá, ha este elmennénk valahová? Hogy kiverhessük a fejünkből, ami ma történt?
- Az nagyon jó lenne.
- És mit szeretnél csinálni?
- Énekelni veled.
- Azt hiszem, az belefér. – mosolyogtam rá, mire ugyanezt tette – a bárban?
- Nem. A tónál, ahol a múltkor voltunk. Csak ketten. Vagy szeretnéd, ha…
- Maggie. Senkit nem akarok magam mellé, ha te mellettem vagy. Csak veled akarok lenni.
- Rendben. Elmegyek lezuhanyozni.
- Jól leszel?
- Csak zuhanyozni megyek, Damon. – nevetett fel, majd felállt.
- Tudom, csak… Semmi, menj csak.
Észrevettem egy halvány kis mosolyt az arcán, aztán bement a szobájába. Nem tudom, mi ütött belém. Amíg nem éreztem úgy Maggie iránt, ahogy most, biztos nem aggódtam volna még akkor is, ha csak zuhanyozni megy. De annyira fontos lett nekem, hogy mindenhová féltem elengedni egyedül. Szerintem ez már beteges volt. Tuti, hogy beteges volt. És biztos hülyének nézett. De egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Bementem a szobámba és én is lezuhanyoztam. Gondoltam, az majd segít egy kicsit rajtam és megnyugszom. De igazán csak akkor nyugodtam meg, amikor kilépve a szobámból megláttam Maggiet a konyhában tevékenykedni.
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle jókedvűen, miközben kimentem hozzá és magamra ráncigáltam a fehér pólómat.
- Csak bepakolok egy kis kaját meg innivalót. A sütit is viszem, oké? Az egyiket neked vettem.
Nem voltam édesszájú, de bármit megettem volna, ha így néz rám.
- Köszönöm.
- Szívesen.
Amikor tele lett a hűtőtáska, bezárta, majd megpróbálta felemelni. Még nem volt benne annyi erő, hogy sikerüljön, ezért gyorsan kikaptam a kezéből, amiért hálás, mosolygós tekintettel ajándékozott meg. Megint meg akartam csókolni. Kivittem a hűtőtáskát az Auidba, Maggie pedig követett engem, bezárta az ajtót, beírta a kódot, majd beszállt ő is. Mosolyt láttam az arcán, ami boldogsággal töltött el. Ahhoz képest, hogy egy órája még remegett minden porcikája, eléggé boldognak és nyugodtnak tűnt. Talán csak így akarta kiverni a fejéből, ami reggel történt. És mindent megtettem volna azért, hogy ne emlékezzen rá. Vagy legalább hogy ne fájjon neki annyira. Hogy ne jusson eszébe. Ez nem olyan dolog volt, amit az ember egyik napról a másikra elfelejt. Még én is megremegtem, amikor rá gondoltam. Nem magam miatt, én már sokszor átéltem ezt. Hanem Maggie miatt. Olyan félelmet senki szemében nem láttam még mint az övében. És én is féltem természetesen. Az volt az első dolgom, hogy biztonságba helyezzem őt a golyóálló autóban, de akkor is féltem. Féltem, hogy baja esik. Nem akarom, hogy egoistának nézzetek, de tudtam, hogy kell megvédeni egy embert. Viszont Maggit milliószor jobban féltettem, mint másokat bármikor.
- Min gondolkodsz? – szólalt mg hirtelen.
- Semmin.
- Akkor miért szorítod úgy a kormányt, hogy már elfehéredtek az ujjaid?
Odanéztem és tényleg. Rohadtul erősen fogtam a kormányt, viszont észre sem vettem.
- Ja, semmi csak… Semmi.
- Damon.
- Igen? – pillantottam felé.
- Elnéztél egy letérőt.
A fékre léptem, mire az autó kerekei csikorogva álltak meg.
- A francba! – morogtam.
Egyre többször játszódott le előttem Maggie arca és ez felbaszott. Megfordultam az autóval és próbáltam immár az útra figyelni. Végre megtaláltam a helyes letérőt és pár perc múlva le is parkoltam a szakadéknál. Kiszálltam az autóból, majd Maggie ajtaját is kinyitottam. Ő viszont meg sem mozdult, csak összefont karokkal ült az ülésen és bámult maga elé.
- Mi az, Maggie? – kérdeztem tőle.
Mérgesnek tűnt.
- Nem értem, miért várod el tőlem, hogy mindent elmondjak neked, amikor annyit sem vagy képes bevallani, hogy min gondolkodtál olyan erősen, hogy majdnem elvittél Párizsba.
Igaza volt és jogosan volt mérges. Ő mindent elmondott nekem, mert mindent kiszedtem belőle. És ugyanúgy megbíztam benne, egyszerűen csak nem akartam felhozni neki a reggeli dolgot. Annyira boldog volt. Leguggoltam mellé és a térdére tettem a kezem, mire lenézett rám.
-  Nem bízol bennem, Damon?
- De, igenis bízom benned. Csak láttam, mennyire megijedtél és nem akartam újra felemlegetni a dolgot.
- Azon gondolkodtál?
- Igen. Csak eszembe jutott, mennyire féltem, és hogy te mennyire féltél. Nem akartalak úgy látni és nem megy ki a fejemből az a félelem, amit a szemeidben láttam.
Teljes testével felém fordult, lehajolt hozzám, majd arcomat a két gyengéd keze közé fogta. Félreütött a szívem abban a pillanatban, amikor olyan közelről rám mosolygott.
- Igen, féltem. Talán úgy, mint még soha. De miattad, nem magam miatt. És Damon… Ha melletted vagyok, minden rossz eltűnik. Nem gondolok rájuk.
- Ezzel én is így vagyok. – viszonoztam a mosolyát, mire közelebb hajolt hozzám és nyomott egy csókot a homlokomra.
Akkor tudtam meg, miért szereti annyira, ha én csinálom. Az egész testem libabőrös lett tőle, a nyakamon is felálltak a kis pihék. Újra édesen elmosolyodott, majd felnevetett.
- Elpirultál, Damon Wilde.
Picsába! Egy lány sem hozott még zavarba. Bezzeg Maggie. Megszámlálhatatlan alkalommal azóta, mióta együtt kellett élnünk. Megkapartam a torkom, mire még harsányabban nevetett fel. Felálltam, majd kisegítettem őt az autóból. Kivettem a hűtőtáskát is, ő pedig előszedte a takarókat a csomagtartóból. Éppen meg akartam tőle kérdezni, hogy segítsek – e még valamit, amikor ő is lépett egyet és egymásnak ütköztünk. Elakadt a lélegzetem. Már nem is tudom, miért. És leszartam mindent abban a pillanatban, amikor úgy nézett fel rám, mintha én lennék a világ közepe. Kiejtettem a kezemből a táskát, egyik kezemet a derekára, másikat az arcára csúsztattam és minden kérdés nélkül megcsókoltam. Nem annyira lágyan, ahogy ő engem. Szenvedélyesebb volt, de nem akartam tolakodónak tűnni. Viszont már nem tudtam neki ellenállni. Meg kellett tennem, mert ha nem, tuti, hogy felrobbanok. Így is majd kiugrott a szívem és levegőt azt sem tudom, hogy kaptam – e. Amikor elengedtem, kezemet még az arcán hagytam, ő pedig a levegőt kapkodva, kerek szemekkel bámult rám.
- Ezt miért kaptam?
- Mert még egy lány sem hozott eddig zavarba. Gratulálok, Maggie Black. Megtörted az egómat.
- Szívesen tettem. – vigyorgott.
Szerettem volna annyira, de annyira…. Kifulladásig csókolni, simogatni, érezni őt magamon, alattam, mindenhol. Maggie eddig még nem volt velem ennyire bevállalós. Utoljára akkor állt fel miatta a farkam, amikor egy ebédnél jól összevesztünk. És tessék. Úgy vigyorgott rám, mint egy vadmacska és máris keményebb lettem odalent. Maggie elment mellettem, én felvettem a táskát és követtem őt. Leterítette a takarókat, én pedig letettem a táskát. Maggie helyet foglalt, nekem viszont vissza kellett mennem az autóhoz. A takarók alatt volt eldugva a kedvenc gitárom. Elővettem, majd leültem Maggievel szemben.
- Gitározol is? – kérdezte lelkesen.
- Igen. Néha.
- Megfoghatom?
Senki kezébe nem adtam még azt a gitárt, mert különleges darab volt. Mint egy darabja a lelkemnek. Ennek ellenére finoman átcsúsztattam a kezébe, ő pedig úgy helyezte el az ölében, mint egy profi. Vajon ő is tudott gitározni?
- Egy kicsit vonakodva adtad ide. – mosolygott, miközben lejátszott rajta pár akkordot.
- A nővéremtől kaptam. Még senkinek nem adtam oda. Hunteréknek sem.
- Sajnálom, én… - kezdett mentegetőzni, majd vissza akarta adni, de nem engedtem.
- Semmi baj. Úgy látom, jó kezekben van nálad. Te is tudsz gitározni?
- Egy kicsit. Anya tanított, amikor kicsi voltam. De nem volt gitár a kezemben, mióta megtudtam, hogy beteg. – mondta szomorúan, mégis láttam rajta, hogy emlékek játszódtak le a fejében. És halvány mosoly jelent meg az arcán az emlékre.
Ismét leütött pár akkordot, amit nem ismertem. Aztán énekelni kezdett a gyönyörű hangján. Azt hiszem egy Aupburn szám volt. Igen, a „Perfect two”. Végigjátszotta az egészet, néha el is mosolyodott, én pedig végig csak csodáltam, hogy mennyire tehetséges. Illet hozzá a zene. Olyan aranyos volt, mint ő maga. Amikor befejezte, elpirult, mert megtapsoltam.
- Nem felejtetted el, hogyan kell gitározni.
- Ez volt az első szám, amit teljesen megtanultam. – nevetett fel.
- Csodás volt.
- Köszönöm, de ezt visszaadom. – nyújtotta át nekem a gitárt, én pedig kényelembe helyeztem magam vele – Több számra nem nagyon emlékszem.
Egész nap csak énekeltünk, beszélgettünk, nevetgéltünk és ettünk. Aztán újra és újra énekeltünk. Csodás érzés volt. Maggie hangja pedig beleitta magát a csontjaimba. És nagyon sok mindent megtudtam róla. Például, hogy gyűlöli a gombának még az illatát is, hogy szereti hidegen a sült krumplit. És hogy mindig szeretett volna egy autobotot. Nos, ezzel nem volt egyedül. Én is sokszor elképzeltem, hogy az Audimból robot lesz. Amikor ezt elmondtam neki, úgy elkezdett nevetni, hogy kicsordultak a könnyei. Olyan volt, mintha a nevetését még a szívem is szerette volna, mert mindig furán ugrálni kezdett, amikor meghallotta. Amikor besötétedett, azt tudtam meg, hogy Maggie hamar elálmosodik, ha sokat eszik. És aznap elég sokat evett. Viszont még nem akart hazamenni. Eltettem a gitáromat és a hűtőtáskát az autóba, hogy több helyünk legyen. Aztán úgy helyezkedtünk el, mint a múltkor, amikor először jártunk itt. Én lefeküdtem a takarókra, Maggie pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Csak néztük egymást és egyikünk sem szólalt meg. És vele még ez is kellemes volt. Már attól boldog voltam, ha ott volt mellettem. Nem kellettek szavak. Simogatni kezdtem a haját, mire sűrűbben kezdett pislogni. Mintha elálmosodott volna.
- Énekelsz még nekem valamit?
Hát hogy a fenébe ne énekeltem volna neki? Rá mosolyogtam, majd halkan énekeltem Ed Sheeran „Perfect” című számát. Lehunyta a szemeit és mire végeztem a dallal, el is aludt. Nem bántódtam meg. Hosszú nap volt számára és egyébként is egész nap evett. Szóval korán álmosodott el. Örültem neki, hogy újra a karjaimban aludt el. Óvatosan és csöndben felültem, felvettem az ölembe, beültettem az autóba és bezártam az ajtót. Még gyorsan bedobáltam mindent a csomagtartóba, majd én is beültem és haza indultam.
Maggie csak akkor ébredezett, amikor már bevittem a szobájába és lefektettem az ágyára. Lassan kinyitotta gyönyörű szemeit.
- Elaludtam? – motyogta álomittasan.
- Igen. De semmi baj. Nehéz reggel volt.
- De itt maradsz velem? – nyúlt hirtelen a kezem után és berántott magához az ágyba.
Felnevettem, majd levettem a pólómat és lefeküdtem mellé. Hozzám bújt, én pedig magamhoz öleltem. Megcsókoltam a homlokát, majd mindketten álomba merültünk.
Éjjel viszont megint arra ébredtem, hogy Maggie hangosan nyöszörög, zokog és dobálja magát. Megrémültem, de tudtam, mit tegyek vele. Viszont mielőtt felébreszthettem volna, meghökkentem. Az én nevemet kiabálta álmában. Egy pillanatnyi meglepődöttség után megráztam a vállát, hogy ne szenvedjen tovább. Kinyitotta szemeit, de abban a pillanatban levegőért kapott és sírni kezdett. Fölé magasodtam és megsimogattam az arcát, a haját, hogy megnyugtathassam.
- Damon. Itt vagy. – pásztázta végig az arcom, ujjival gyengéden végig simított rajta.
- Itt vagyok. Nincs semmi baj. Csak álom volt.
- Igen, de sokkal, sokkal rosszabb volt, mint a múltkor.
- Mit álmodtál, Maggie?
- Újra átéltem azt, ami reggel történt. De téged meglőttek. Én pedig nem tudtam kiszállni az autóból. – zokogott – Nem tudtam neked segíteni. És fogalmam sem volt, élsz – e még. Meg sem mozdultál.
- Hé, hé. Nincs semmi baj. – hajoltam le hozzá és nyomtam egy csókot a homlokára – Csak egy buta álom volt. Csak egy álom.
Lefeküdtem az oldalamra, őt pedig magamhoz húztam. A mellkasomhoz bújt, én a haját simogattam, amíg lassan megnyugodott. Már nem sírt és a légzése is lassult. Már – már azt hittem, újra elaludt, amikor hirtelen felnézett rám.
- Damon?
- Igen?
- Neked mindig ilyen gyorsan ver a szíved?
- Csak amikor melletted vagyok. – suttogtam neki.