Erőt kellett vennem magamon és a szemébe néznem. Azért hagyott el, hogy megvédhessen, én pedig azonnal hülyeséget csináltam. Olyat, amiről azt hittem, soha többé nem fogom megtenni. Azt hittem, erős vagyok. Hogy elég erős leszek, ha egyszer elveszítem Damont. Mert mindig féltem attól, hogy egyszer elveszítem. De akkor még nem tudtam, hogy szeretem. És ez mindent megváltoztatott. Azt hittem, ő nem érez úgy, ahogy én. Olyan hülye voltam, hogy nem vettem észre.
Kimásztam az ágyból, gyorsan fogat mostam és letusoltam. Aztán felkaptam egy rövidnadrágot, meg egy egyszerű pólót és halkan kinyitottam az ajtómat. Nem akartam felébreszteni senkit. Benyitottam Damon szobájába, de nem volt ott. Kétségbe estem. Attól féltem, megint elment. Mert akkor már tényleg elveszítettem volna. A földszintre mentem, ahol úgy szintén nem találtam. A teraszra mentem, arra vittek a lábaim. Viszont amikor kiléptem, már tudtam, hogy az érzéseim vittek arra. Amikor megláttam Damont az egyik nyári ágyon feküdni, a szívem a torkomba ugrott. Behúztam magam mögött az ajtót, mire Damon felült és rám nézett. Még a sötétben is... Annyi mindent láttam a szemeiben. Már addig, amíg az én szemeimet el nem homályosítottak a könnyek. Meg sem tudtam moccanni. Nem tudtam, hogy bújjak hozzá, mert visszatért, szaladjak el, mert szégyelltem magam, vagy adjak neki egy irdatlan nagy pofont, amiért elhagyott.
- Maggie. – szólított meg halkan, úgy mondta ki a nevem, mintha nem hinné el, hogy ott állok.
A szívemre hallgattam. Lassan odaballagtam hozzá, majd leültem mellé.
- Sajnálom. – mondtam halkan.
Akkor olyan szorosan ölelt magához, hogy alig kaptam levegőt. Hozzá bújtam és csak zokogtam, miközben éreztem, ahogy ő is remegett. Belefúrtam az arcom a vállába és beszívtam természetes illatát.
- Semmit nem kell sajnálnod, bébi. Az egész az én hibám. – suttogta, miközben a hajamat, a hátamat simogatta – Nem akartalak elhagyni, de amikor megtudtam, hogy ki az... Egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Attól féltem, ha engem megtalál, megtalál téged is. Nem lett volna szabad visszajönnöm. De tudnom kellett, hogy jól vagy. Hogy nem esett bajod. Hisz téged már megtaláltak egyszer az emberei. Sőt, többször is. El kellett gondolkodnom ezen az egészen. És rájöttem, hogy azzal nem oldok meg semmit, ha elfutok tőled. Mert úgy védhetlek meg a legjobban, ha melletted vagyok. Melletted akarok lenni, ha megtalál. És akkor az életem árán is meg foglak védeni.
- Ne mondj ilyet, Damon. Nem akarom ezt. Ha megtalál, találjon, de téged nem akarlak elveszíteni.
- Maggie... – arcomra csúsztatta a kezét és egy picit eltolt magától, csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni – Nem kérheted tőlem, hogy ne védjelek úgy, ahogy tudlak. Ha egyszer szemtől szemben fogunk állni vele... Nem fogom engedni, hogy bántson. Ezt megígérem neked. Kerüljön bármibe is.
Nem akartam ezt hallani. Tudtam, hogy Damon feladná értem az életét és ezt én is megtenném érte. Bármikor. Féltem a szavaktól, amik elhagyták a száját, mert tudtam, amíg nem kapják el Nicket, addig bármikor beüthet a szar. És nem akartam elveszíteni Damont. Hisz ő volt az életem.
- Annyira félek.
- Nem kell félned, bébi. Apáék közel vannak ahhoz, hogy elkapják.
- Nem attól félek, hogy megtalál. Hanem attól, hogy elveszítelek. Kérlek, Damon. Kérlek, ígérd meg, hogy soha többé nem hagysz el. Soha.
- Megígérem neked, Maggie. Többé nem hagylak magadra.
Újra hozzá bújtam, ő pedig tovább tartott a karjaiba zárva. Remegtem a félelemtől és a tudattól, hogy elveszíthetem. Azt nem bírtam volna ki. Megmarkoltam a pólóját, mire erősebben szorított.
- Annyira szeretlek, Damon. – suttogtam neki.
Nagy levegőt vett, majd kifújta. Mintha megkönnyebbült volna.
- Én is szeretlek, bébi. Az életemnél is jobban.
Felnéztem rá, a gesztenyebarna szemeibe, melyek inkább picit feketésnek tűntek a sötétben. Végigsimítottam a bekékült, feldagadt járomcsontján, a felrepedt szemöldökén és hálát adtam az égnek, amiért nem esett nagyobb baja.
- Soha többé ne csinálj ilyet, rendben? Tudom, hogy ez a munkád. Hogy levadássz bizonyos embereket. De kérlek, ne egyedül.
- Apa holnap átjön és kitalálunk valamit, rendben? De soha többé nem hagylak magadra.
Megfogtam a kezét, felhúztam magammal, majd bekísértem a szobámba, ahol együtt lefeküdtünk az ágyra. Szorosan bújtam hozzá, ő ugyanolyan szorosan ölelt magához. A hajamat simogatta, aztán egy ponton éreztem, ahogy a másik kezét a mellkasomra csúsztatta.
- Minden rendben? – néztem fel rá.
- Igen, persze, csak… Csak nagyon féltem. Amikor megláttalak a földön. Fogalmam sem volt, hogy élsz – e még egyáltalán. – mondta halkan, a hangja megremegett.
- Jól vagyok, Damon.
- Istenem, majdnem meghaltál. – tört ki zokogásban.
Jézusom, mit tettem. Csak azért ment el, hogy meg tudjon védeni, én pedig azonnal az orvosságokért nyúltam. Gyengének éreztem magam. Megígértem neki, a bátyámnak és Corynak, hogy többé nem csinálok ilyet. És megszegtem. Leírhatatlanul szégyelltem magam. És Damon. Nem hibáztathatta magát. Ez nem az ő hibája volt. Hanem az én gyengeségem. Szorosabban fontam a karjaimat remegő teste köré.
- Sajnálom. – zokogtam én is – Annyira sajnálom. Megint gyenge voltam és nem…
- Bébi, nézz rám. – parancsolta gyengéden, miközben az államnál fogva maga felé fordította az arcát – Még így sem látlak gyengének. Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.
- Te adsz nekem erőt.
Pár pillanatig csak néztük egymást. Csöndben. Teljesen elvesztem a csodás gesztenyebarna szemeiben. Ajka lassan közeledett az enyém felé. Minden egyes másodpercnél nehezebben vettük a levegőt. A szívem mintha ki akart volna ugrani a helyéről és melegség futotta át a testemet, amikor finom és forró ajka az enyémhez ért. Gyengéden csókolt meg. Mintha attól félne, hogy összetörök. De pont ettől volt csodálatos.
- Szeretlek, Maggie. Annyira nagyon szeretlek. – suttogta nekem.
- Én is mindennél jobban szeretlek, Damon.
Ajka elmosolyodott az enyémen. Imádtam, amikor mosolygott. Hát még ha azt az én ajkamon tette. Boldog voltam. Akármi is történt, mellette mindig boldog voltam. Amikor ajka elengedte az enyémet, még nyomott egy csókot a homlokomra, aztán szorosan magához húzott, én pedig belefúrtam az arcom a mellkasába és hallgattam a szívverését. Úgy zuhantam álomba, hogy nem féltem a holnaptól. Pedig kellett volna.

Azt a napot soha nem fogom elfelejteni. Reggel még mindannyian boldogan reggeliztünk. Aztán Damon el akart menni az apjához, én pedig mentem vele. Egyikünknek sem kellett volna aznap elhagyni a házat. Bár tudtam volna ezt előre. Már csak pár háztömbnyire voltunk a cégtől, amikor egy autó besorolt mögénk. Ugyanolyan volt, mint az, amelyik a múltkor követett. Fekete, hatalmas és veszélyesnek tűnő.
- Damon ez nem…
- De. – mondta nyugtalanul, miközben hol az utat, hol a visszapillantót figyelte – Húzd le a fejed.
Bebábozódtam az ülésbe, összehúztam magam. És egyre jobban féltem. Honnan tudták, hogy hol vagyunk? Honnan tudták, hogy megyünk a cégbe? És miért követtek már megint? Nagyon, nagyon rossz előérzetem volt. Damon elővette a telefonját és felhívta Huntert, hogy megint követnek és hogy küldjenek több egységet az autónk után. Azt hittem, megint csak az az egy autó követ. Mint a múltkor. De amikor befordultunk az egyik sarkon, ott olyan látvány tárult elém, amit eddig csak a filmekben láttam és a félelem rázni kezdte a testem. Az egész utca kiürült. Csak fekete autók és fekete öltönyös emberek álltak ott.
- Damon.
- Semmi baj, Maggie. Minden rendben lesz. – próbált megnyugtatni, de hallottam a hangján, hogy ő is fél.
Damon megfordult az autóval, hátha még el tudunk menni, de mögöttünk szinte minden centimétert elzártak hatalmas fekete Range Rover – ek. Damon megfogta a kezem és megszorította. Ő is tudta, hogy innen nem menekülhetünk.
- Ne félj. Nem engedem, hogy bajod essen.
De hisz én nem is magamat féltettem.
- Damon…
Nem is érkeztem tovább mondani. Mindkettőnk ajtaját kinyitották és a szívem megállt egy pillanatra, amikor meghallottam, hogy egy – egy fegyvert kibiztosítottak és a fejünkhöz nyomták.
- Kiszállni. – mondta egy mély hang.
Mindenem remegett, alig tudtam állni a lábaimon, de nem akartam, hogy azt lássák, félek. Kiszálltunk az autóból és követtük az utasításaikat. Ami akkor még csak annyi volt, hogy menjünk szépen egyenesen előre és ha bármilyen hirtelen mozdulatot látnak, megölnek. Egy fekete Mercedeshez vezettek, amelyből rémálmaim főszereplője lépett ki. Nicholas. Tetőtől talpig öltönyben volt, ugyanúgy nézett ki, mint akkor, amikor még kicsi voltam. Megállt bennem a levegő. Képtelen voltam lélegezni. Főleg amikor megláttam azt az ismerős gonosz vigyort az arcán. Annyira szerettem volna azt hinni, hogy ez megint csak egy újabb rémálom. De rá kellett döbbennem, hogy ez nem az. Próbáltam azt mutatni, hogy nem félek. Pedig ha belém látott volna. Ott remegett minden porcikám.
- Damon. Hallom kerestél. Itt vagyok.
- Engedd el Maggiet.
Nicholas felnevetett.
- De hisz én mindkettőtöket akarlak. Maggiet nekem ígérték. Igaz, Maggie cica? – vigyorgott rám, majd hozzám lépett és undorító ujjaival végigsimított az arcomon – Sokkal szebb vagy, mint amire számítottam. Már rég az enyémnek kellett volna lenned.
- Soha nem leszek a tiéd.
- Ez fájt.
Damonnek abban a pillanatban borult el az agya. Ügyet sem vetve arra, hogy pisztolyt tartottak a fejéhez, szorosan elém állt, hogy Nicholas ne tudjon hozzám érni.
- Nem fogom engedni, hogy bántsd.
- Tökösebb vagy, mint amikor megöltem a nővéredet. Emlékszel rá, Damon? Emlékszel arra, amikor elvágtam a torkát?
Damon teste megfeszült, megremegett, kezei ökölbe szorultak. Tudtam, hogy hülyeséget fog csinálni. És fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám meg.
- Damon. Kérlek…
- Akkor küzdjünk meg érte.  – húzta ki magát Damon, mire Nick vigyorogni kezdett, nekem pedig egy pillanatra megállt a szívem.
- Nem! – ordítottam és megpróbáltam kiszabadítani magam a két férfi szorításából, akik elkaptak és félrehúztak onnan, de nem tudtam. Pedig Damon mellett akartam lenni. Nem akartam, hogy ezt tegye. Nem akartam, hogy kiálljon Nick ellen. Tudtam, hogy Damon erős és okos, de Nick egy szemét alak volt és nem érdekelték a szabályok – Damon, kérlek, ne csináld ezt.
Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Ökölbe szorította a kezét és farkasszemet nézett Nickel.
- Okos fiú vagy te, Damon. Legyen. Semmi fegyver.
- Rendben.
Nick levegőt venni sem érkezett, Damon máris megtámadta. Erősebbnek bizonyult a férfinál és jobb ütéseket mért rá, de valamiért úgy éreztem, ennek akkor sem lesz jó vége. Nick feje egy pár ütés után már tiszta vér volt és mivel Damon is kapott párat, láttam, hogy az orrából ömlik a vér. És még ki tudja, mit nem láttam. Annyira összekapaszkodtak a nagy verekedésben, hogy azt sem tudtam, ki üt kit. Aztán hirtelen beigazolódott a félelmem. Nick a földre került, Damon pedig fölé magasodott és eszeveszetten püfölni kezdte az arcát. Sokkal, de sokkal rosszabb volt, mint amikor Masont verte el. Akkor is félelmetes volt, de most ezerszer több haragott vitt az ütésekbe. Az összes haragot, amit az évek során felhalmozott. Nick megölte a nővérét, bántott engem és úgy tűnt, Damon ezt ütésekkel vissza sem tudja neki adni. Elméletben valami sokkal, de sokkal rosszabbat akart vele tenni, mint halálra verni. A kezein olyan erővel türemkedtek ki az izmok, amennyire még nem láttam. Már azt hittem, Damon végre végez vele.
- Még mindig gyenge vagy, Nick. – sziszegte a fogai között dühvel teli hangon.
- Te meg még mindig naiv.
Aztán összerezzentem. Nem kaptam levegőt. Ahogy Damon sem. Olyan volt, mintha az egész világ elcsendesedett volna és csak azt a lövést hallottam, amivel Nick sújtotta a szerelmemet.
- Damon. – suttogtam magam elé, a szemeimet könnyek lepték el – Nem. Nem. Damon.
Még a saját, kalapáló szívemet is hallottam. Damon egy pillanatra még tartotta magát. Annyira, hogy egy utolsó, talán végzetes ütést mért Nickre. Aztán a férfi elvesztette az eszméletét, Damon pedig a földre zuhant mellette. Oda akartam menni hozzá. Mellette akartam lenni és kérni, hogy tartson ki. Kellett lennie valamilyen kiútnak. Kellett, hogy elengedjenek. A férfiak, akik tartottak, egyre szorosabban fogták a kezeimet, én pedig csak zokogtam és rettegtem. Nem tudtam megmozdulni. Aztán helikopterek és lövések hangjára lettem figyelmes. Az egyik pillanatban még az összes ember, aki körülvett, az eget bámulta, a másikban pedig az egész hely átváltozott egy csatatérré. Láttam Ashert és Huntert az egyenruhájukban, a többi ügynökkel, fegyverrel a kezeikben felénk rohanni. Aztán a karomon lévő szorítás engedett, mígnem teljesen elengedtek és sorra hullani kezdtek körülöttem az emberek. A földre térdeltem és a fejemet fogtam, mert annyira irreális volt minden. Féltem, hogy eltalálnak és a hangok, a lövések nem akartak csitulni. Úgy éreztem, ennek sohasem lesz vége. Damonre gondoltam. Damon. Ő ott feküdt egyedül és fogalmam sem volt, él – e még egyáltalán. Bátorságot merítettem. Érte. Felálltam és felé rohantam. Annál jobban már csak akkor rémültem meg, amikor megláttam, hogy Damon mellkasa és hasa közti helyet vér borítja, ami már a földre is került. De lélegzett. Bár nehézkesen, de lélegzett. Az arcára tettem a kezem, mire kinyitotta a szemeit és nem láttam benne másat, mint félelmet és fájdalmat.
- Damon. – zokogtam.
- Maggie. – nyögte nehezen, a mellkasa szabálytalanul hullámzott – El kell… El kell menned in… Innen.
- Nem. Nem megyek el nélküled. Fel tudsz állni?
- Maggie…
- Nem hagylak itt, Damon. – ordítottam – Nem megyek el nélküled! Fel tudsz állni?
Damon nehezen, de felült, aztán a vállamra tette a kezét és segítettem neki felállni. Felkiáltott fájdalmában, nekem pedig majd megszakadt a szívem, hogy így láttam őt. Alig bírtam tartani őt, de erős akartam maradni, hogy biztonságba vigyem. Lassan segítettem neki elmenni egy közeli épület ajtajához, amit elkerült a már lassan háborúnak mondható valami. Damon leült a földre, én pedig fölé magasodtam. Valahogy el kellett állítanom a vérzést. Vagy legalább csillapítani. Levettem a pulóveremet, majd a sebre nyomtam, mire Damon felmordult.
- Áu, bazdmeg!
- Ne morogj már mindenért! – rivalltam rá.
Damon rám nézett, de úgy, mintha örökre a fejébe akarná vésni az arcomat. Nehezen kinyújtotta a kezét és végig simított az arcomon, melyet beletemettem a tenyerébe.
- Olyan szép vagy, Maggie. – suttogta, mire elmosolyodtam, a szemeimből egyre hevesebben folytak a könnyek.
- Sok vért vesztettél. Nem tudod, miket beszélsz.
- Dehogynem. Sosem hazudnék neked, bébi. Sosem hazudtam, amikor azt mondtam, gyönyörű vagy.
- Elhiszem neked, de akkor kérlek, ne hagyj el. – kérleltem zokogva – Könyörgöm.
- De…
- Nem, nem, nem. Nincs semmi de. Rendbe fogsz jönni. Megígérted, hogy többé nem hagysz magamra. És ha megszeged ezt az ígéretet, szétrúgom a segged.
- Nocsak, Maggie. Erősnek hiszed magad, mi? – kérdezte vigyorogva, aztán a tekintete eltorzult a fájdalomtól és egyre nehezebben kezdett beszélni – Csak… Csak.
Lehajtottam hozzá a fejem és megcsókoltam. Az ajka forró volt annak ellenére, hogy az arca elsápadt és már a hasára szorított pulóveremet is teljesen átáztatta a vér. Addig csókoltam, amíg vége nem lett az egésznek. Addig csókoltam, amíg a lövések el nem halkultak és újra csend telepedett az utcarészre. Addig, amíg meg nem hallottam Hunter hangját, amikor Asherrel együtt letérdeltek mellénk.
- Hé, tesó.  – szólította meg ijedten Hunter – Tarts ki egy kicsit.
Asher elővette a telefonját és tárcsázott valakit.
- Küldjetek egy mentőt a kávézó elé most azonnal és szóljatok be a kórházba, hogy készítsék elő a műtőt. Damon megsérült.
Nem kellett sokáig várnunk a mentőre, ami nagy szerencsénkre vált. Damonnek minél hamarabb segítségre volt szüksége. Hunter és Asher segítettek neki felállni és befektették a mentőbe, ahol rákötötték egy monitorra. Azonnal beszálltam mellé, majd hallottam, ahogy Asher odaszól Hunternek.
- Hunter, menj velük, én megvárom apát.
- Rendben.
Hunter beült mellém és a mentő sebesen elindult a kórház felé. Damon kezét szorongattam és csak zokogtam. Magamban imádkoztam, hogy el ne hagyjon. Nem hagyhatott el. Hisz megígérte. Akkor nem teheti meg, igaz?
Damon engem nézett és egyre nehezebben tartotta nyitva a szemeit, a monitor szabálytalanul csipogott a feje fölött.
- Maggie… Van… Van valami a… A zsebemben, ami a tiéd. – mondta rekedtes hangon, mintha minden szóért és lélegzetvételért erősen kellett volna küzdenie.
Remegve belenyúltam a nadrágzsebébe. Akkor a boldogságtól még több könny gyülekezett a szemeimben. Damon zsebében egy fekete kis dobozka volt, ami egy gyönyörű gyűrűt rejtett. Azt sem tudtam, sírjak – e vagy nevessek, mert egyszerre voltam határtalanul boldog és rettenetesen féltem. Fél szemmel láttam, hogy a mentősök is meghatódtak, az egyik nő még könnyezni is kezdett.
- Damon…
- Leszel… Leszel a fe… feleségem?
- Igen. – mosolyogtam rá boldogan – Igen, Damon. Milliószor is igen.
Damon halványan elmosolyodott, aztán kivette a kezemből a gyűrűt és felhúzta az ujjamra.
- Szeretlek, Maggie. – mondta ezúttal már teljesen halkan.
Aztán tényleg megállt a világom. A gép, amire Damon rá volt kötve, eszeveszetten csipogni kezdett, aztán egy hosszú sípolásba kezdett, Damon végtagjai elgyengültek és nem vett levegőt.
- Nem… Nem, Damon! Damon, kérlek! – ordítottam, miközben a mentősök ügyködni kezdtek Damon körül.
Hunter szorosan magához ölelt, én fájdalmamban a pólóját markolásztam és olyan erősen zokogtam, hogy megfájdult a mellkasom. Soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor, amikor tudatosult bennem, hogy Damon szíve leállt és ha nem tudnak rajta segíteni, akkor örökre elveszítem őt.
- Nyugodj meg, Maggie. Minden rendben lesz, csak nyugodj meg.
Hunter próbált megnyugtatni, de tudtam, hogy ő is fél. Hisz éreztem, ahogy remegett. A testvéréről volt szó. Nekem pedig az életemről.
- Kérlek, kérlek, kérlek… Kérlek. – csak ezt az egy szót tudtam hajtogatni és a sípolás, ami nem akart elállni, összetörte a lelkemet.
Már túl sokáig próbálkoztak. Minden pillanatban egyre jobban éreztem, hogy elveszítem. Egyszerűen már nem éreztem reményt arra, hogy visszakapjam.
Aztán elállt a sípolás és egyenletes csipogás vette át a helyét. Kiszabadultam Hunter öleléséből, megfogtam Damon kezét, a fejemet ráhajtottam és csak zokogva kérleltem, soha többé ne hagyjon el.
- Kérlek, kérlek, soha többé ne tedd ezt velem. Kérlek, ne hagyj el többé. Könyörgöm.
Egész úton a kezét fogtam és beszéltem hozzá, bár tudtam, úgysem hallja. Csak erőt akartam neki adni. Hogy ne hagyjon el többé. Hisz megígérte.
Amint beértünk a kórházba, Damont betolták a műtőbe, engem pedig Hunter tartott még mindig.
- Rendben lesz.
- Megígéred?
- Megígérem.
Sophie azonnal rohant Damon után, mi pedig leültünk a váróba. Olyan hosszúnak tűnt az idő. Hunter és Ash, aki pár perccel később érkezett, fel – alá járkáltak és nyugtatták hol egymást, hol engem. Kezdtem furán érezni magam. Azt hiszem, szédültem egy kicsit. Nem is figyeltem, mennyi idő telt el, de olyan volt, mintha napok óta ott ülnék, míg végül Sophie előkerült. Azonnal felálltam.
- Rendben van. – mondta megkönnyebbülve, majd letörölte a könnyeit.
El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet, ha a saját fiát kellett visszahozni a halál széléről.
- Jól lesz, ugye? Most már jól lesz.
- Igen, édesem. Már csak pihennie kell.
Hirtelen hányingerem lett és megszédültem. Sophie bizonyára észrevette, mert gyengéden elkapta  a karom és aggódó szemekkel mért végig.
- Jól vagy, édesem?
- Igen, csak pár napja egy kicsit furán érzem magam.
- Ez mit takar?
- Biztos csak megrontottam a gyomrom. Néha hányingerem van és mindig olyan fáradtnak érzem magam.
- Gyere velem. – mondta fura arckifejezéssel, majd bevitt az egyik vizsgáló szobába.
Intett, hogy feküdjek le az ágyra és meg is tettem. Nem értettem, miért akart kivizsgálni, nem volt nekem semmi bajom. Mellém tolt egy ultrahangos gépet, felhúzta a trikómat, majd a hasamra helyezte a gépet. Egy pillanatra megfagyott, én pedig megrémültem. Aztán megnyomott egy gombot a gépen és valamilyen fura, egyenletes susogásnak tűnő hang töltötte be a szobát.
- Mi ez a hang? – kérdeztem rémülten.
- Ez édesem a kisbabád szívverése.
Nem, az nem lehet. A kijelzőre néztem és megláttam rajta egy kis foltot, amely ide – oda mocorgott. Csináltam már ultrahangot terhes nőnek, tudtam, hogyan néz ki. De hogy nekem? Nekem nem lehetett gyerekem. Azt mondták, nem lehet. Nem tudtam elhinni. Biztosan csak álmodtam.
- Az nem lehet, Sophie. – törtem ki könnyekben – Nekem nem lehet gyerekem.
- Ki mondta ezt neked?
- Egyszer, még pár éve nagy fájdalmaim voltak és elmentem orvoshoz. Azt mondta, hogy az erőszak miatt megsérült a méhem és hogy nem eshetek teherbe.
- A sebek begyógyulnak, Maggie. A méhed teljesen egészséges és száz százalékra mondhatom, hogy az ott a kis unokám és eddig úgy tűnik, ő is egészséges.
Zokogásban törtem ki. Annyira boldog voltam, hogy azt el sem lehetett mondani. Azt hittem, soha nem érezhetem ezt. Azt hittem, soha nem lesz gyermekem, hogy nem tarthatom a karomban, hogy nem hallhatom, ahogy dobog a kicsi szíve. A gépre tettem a kezem és zokogva simítottam végig a kis mozgolódó folton. Ő volt a kisbabám.
- Ezt nem tudom elhinni. Olyan… Olyan kicsike.
- Fogod még nagyon nagynak is érezni, csak nőjjön meg. – mosolygott rám Sophie, mire felnevettem.
Aztán kikapcsolta a gépet, megtörölte a hasam, majd amikor felültem, magához ölelt. Annyira jó érzés volt, hogy ott állt mellettem. Hogy ő közölte velem életem legjobb hírét.
- Tudom, hogy mit érzel, hidd el. Nehéz volt teherbe esnem, de aztán mégis jött Asher. Aztán megint teherbe estem, de elvesztettem. Ezért fogadtam örökbe Damont és Huntert. Tudom, milyen az, amikor azt mondják, nem lehet gyereked. De boldog vagyok, hogy te is az vagy. És még várd meg, Damon milyen boldog lesz.
Alig vártam, hogy  végre elmondhassam neki.