Rohadtul fájt mindenem és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, amikor magamhoz tértem. Kellett egy pár másodperc, amíg rájöttem, hogy a fertőtlenítő szag, a fejem fölött lévő egyenletes csipogás és a kényelmetlen ágy csakis egy kórházhoz köthetőek. Éreztem, hogy egy ismerős kéz fogja az enyémet. Tudtam, hogy Maggie az, mert megugrott a szívverésem. Reméltem, hogy jól van. Ki akartam nyitni a szemem. Látnom kellett őt. Látnom kellett, hogy nem esett baja. Nehezen, de kinyitottam a szemem és amikor megláttam őt, ahogy egy széken ült, a fejét az ágyamra hajtotta és a kezemet szorongatva édesen aludt, elállt a lélegzetem. Megemeltem szabad kezem, ami rohadtul fájt, de meg kellett őt érintenem. Végigsimítottam a haján. Olyan gyönyörű volt.
- Maggie. – suttogtam neki halkan, de meg sem moccant.
- Ne ébreszd fel. – hallottam meg édesanyám hangját, aki éppen akkor lépett be az ajtón. Csodálatos volt, mint mindig, de láttam a szemében a temérdek félelmet és aggodalmat, amikor leült mellém – Alig tudtam rávenni, hogy pihenjen egy kicsit. Elég mélyen elaludt, jót tesz neki.
- Nem esett baja?
- Nem, édesem. Csak nagyon össze volt törve és rettenetesen félt.
Újra Maggiere pillantottam, akkor vettem észre az ujján a gyűrűt.
- Igent mondott? – kérdeztem boldogan.
- Hát persze, hogy igent. – mosolygott anya, de könnyek gyűltek a szemébe.
- Minden rendben?
- Igen, csak nagyon megijesztettél, fiam. Amikor Asher felhívott, hogy megsérültél és hogy talán… - zokogott – Nem bírtam volna ki, ha elveszítelek, Damon.
- Jól vagyok, anya.
- Tudom. Tudom és el sem tudom mondani, mennyire örülök neki.
Imádtam őt. Ritkán láttam ennyire megtörtnek, ő mindig mosolygott és bármi bántotta, akkor is boldognak tűnt.
- Anya. – nyúltam a keze után és megszorítottam.
- Igen?
- Köszönöm.
- Mit, édesem?
- Mindent. Hogy megmentettél. Már nem is egyszer. Hogy annyiszor vigyáztál Maggiere. Csak hogy vagy. Nem tudod, mennyire hálás vagyok neked.
Anya elmosolyodott, majd letörölte a könnyeit. Fölém hajolt és megpuszilta a homlokomat.
- Nagyon szeretlek, fiam.
- Én is szeretlek, anya.
- Pihenj még egy kicsit, rendben? Később még benézek.
- Rendben.
Anya felállt és kiment a szobából. Elfordítottam a fejem és csak néztem a kezemet szorongató angyalt, aki édesen aludt. Aztán engem is újra magába zárt az álom.

Amikor legközelebb magamhoz értem, már hamarabb eszmélethez jutottam. Könnyebben nyitottam ki a szemem. Maggie már ébren volt, de még mindig úgy feküdt, ahogy akkor, amikor legutóbb ébren voltam. Egyik kezével még mindig az enyémet fogta, a másikkal a gyűrűjét piszkálta.
- Tetszik? – kérdeztem tőle, mire felemelte a fejét és amikor rám nézett, a szemeit azonnal elöntötték a könnyek.
- Damon. Istenem, jól vagy?
- Kutya bajom. – vigyorogtam.
- Hogy mondhatod, hogy kutya bajod, te idióta? – zokogott – Meghaltál, Damon. Megállt a szíved és nem lélegeztél.
- De már jól vagyok. – próbáltam megnyugtatni. Megfogtam a kicsi kezét és a mellkasomra húztam – Érzed?
Lehajtotta a fejét és csak sírt. Majd megszakadt érte a szívem.
- Annyira nagyon féltem.
- Maggie. – szólítottam meg halkan, majd magamhoz húztam – Gyere ide.
Felült az ágyra, majd lefeküdt mellém és szorosan hozzám bújt. Remegett és én annyira szerettem volna, ha végre elhiszi, hogy már nem lesz semmi baj. Magamhoz öleltem, a haját simogattam és megcsókoltam a homlokát.
- Kérlek, ne sírj, kicsim. Nem szeretem, ha sírsz.
- De annyira féltem. El sem tudom mondani, mennyire. Pedig megígérted. Megígérted, hogy nem fogod ezt tenni. Hogy nem adod értem az életedet.
- Nem, édesem. Azt ígértem, hogy bármi áron megvédelek és ebbe az életem is beletartozik. Nem akartam meghalni, Maggie. Nem akartalak itt hagyni. De ha neked esett volna bármi bajod, abba belehaltam volna.
- Én is majdnem belehaltam. – suttogta.
Aztán hirtelen újra felült és halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Valamit el kell mondanom neked.
- Mi az, kicsim?
- Én…
Akkor kivágódott az ajtó és  a két bátyám lépett be rajta, majd megálltam az ágyam végébe és láthatóan ügyet sem vetettek arra, hogy valamit megzavartak.
- Ember az egész kórház rólatok enyeleg. – kezdett bele Asher – Minden lány olyan férfit akar, mint te, mert hogy milyen romantikus volt, ahogy megkérted Maggie kezét. És még sírtak is, merthogy megtörtént a csoda, hogy a lány, akinek nem lehetett gyereke, pont ilyen körülmények között tudta meg, hogy terhes és…
Tekerjünk csak vissza egy kicsit. Az a lány, akinek nem lehetett gyereke, az Maggie. És ő most…
- Mi?!
- Tesó, szerintem ezt Maggiere kellett volna hagynunk. – szólt rá Hunter Asherre.
- Ne haragudj, öcsi. Azt hittem, már tudod.
Maggiere pillantottam, aki érzelmek után kutatva pásztázta végig az arcom.
- Boldog vagy, Damon? – kérdezte halkan, szipogva.
- Te… terhes vagy?
- Igen.
- Istenem, kicsim, ezt el sem tudom hinni. – szorítottam meg a kezét.
Annyira boldog voltam, hogy még az én szemembe is könnyek gyűltek. Azt hittem, Maggie nem lehet terhes, pedig mindig annyira szerettem volna, ha egyszer a gyerekünket tarthatom a karjaimban.
Egy pillanatra Hunterékre pillantottam.
- Nem akartok innen kihúzni öt percre?
- Jó, megyünk. – rohantak ki a teremből, én pedig közelebb húztam magamhoz Maggiet.
Csak néztem rá és nem hittem el, hogy ott van. Hogy a mennyasszonyom. Hogy a gyermekemet várja.
- Azt hittem, hogy…
- Én is azt hittem. Még… Még fel sem tudtam fogni. Tényleg boldog vagy?
- Azt el sem lehet mondani, mennyire. Maggie, amióta ismerlek, csak téged akarlak. Lehet, hogy az elején ez nem úgy tűnt és még én sem fogtam fel. De minél erősebben beléd szerettem, annál jobban vágytam erre. Hogy feleségül vehesselek, hogy gyerekünk legyen. Most a menyasszonyom vagy és a gyermekemet hordod a szíved alatt. Életemben nem voltam még ennyire boldog, édesem.
- Akkor jó, mert én sem. – mosolygott, aztán fölém hajolt és végre megcsókolt.

Annak ellenére, hogy Maggienek jobban kellett magára vigyázni a terhesség során és anya azt mondta, felléphetnek majd komplikációk, kilenc hónap múlva a szerelmem megajándékozott egy csodás kisfiúval. Azt mondta, hasonlít rám. Nem láttam a boldogságtól. Maggie össze volt törve, amikor elmondta nekem, hogy nem lehet gyereke és én is szomorú voltam, mert igenis akartam tőle gyereket. Mindent akartam tőle. Ez egy igazi csoda volt. És hála a jó égnek mind a ketten minden baj nélkül rendben voltak. Csak ez számított.
És így nem sokkal a szülés után feleségül vehettem. Esküszöm, könnyek gyűltek a szemembe, amikor megláttam őt, ahogy felém sétált lassan az emberek között. Elakadt a lélegzetem. Szó szerint. Annyira gyönyörű volt. Mindig gyönyörű volt. Soha nem hittem volna, hogy egyszer egy oltár előtt fogok állni őt várva. De az volt életem harmadik legboldogabb napja. A második az volt, amikor világra hozta a kisfiúnkat. Az első pedig – már tudtam – az a nap, amikor megismertem őt.
Úgy gondoltam, meglepem valamivel, így a szertartás utáni fogadáson feltettem a fejemre a mikrofont, amikor nem figyelt, majd beleszóltam.
- Maggie  Wilde.
Hirtelen felém pillantott és megajándékozott csodás mosolyával, amely még mindig megdobogtatta a szívemet.
- Igen, Damon?
- Táncolj velem.
Odamentem hozzá, megfogtam a kicsi kezét, csókot nyomtam rá, majd a mellkasomra húztam. A másik kezemet a derekára csúsztattam, ő a vállamra. Aztán felcsendültek az első akkordok a két bátyámtól, én pedig énekelni kezdtem neki Ed Sheeran „Perfect” című számát. Rám mosolygott, de szemei könnyesek voltak, miközben lassan mozogni kezdtünk a zene lágy ütemére. Viszont tudtam, hogy örömkönnyek. Már úgy ismertem őt, mint a tenyeremet. És ő szintén jobban ismert engem, mint én magamat.
Csak lassan táncoltunk, miközben énekeltem neki és a tekintetünk egy pillanatra sem engedte el a másikét. Mindig elvesztem azokban a gyönyörű szürke szemekben. Ember, ez a lány. Teljesen az őrületbe kergetett. Viszont jó értelemben.
- Gondoltad volna, hogy egyszer feleségül veszel? – kérdezte, amikor vége lett a számnak.
- Nem. Hát te gondoltad, hogy egyszer hozzám jössz?
- Nem. – nevetett fel, majd a vállamon lévő kezét az arcomra csúsztatta és mélyebben nézett a szemembe. A pulzusom vagy kétszázra ugrott – Pedig sokszor álmodoztam róla.
Ahogy én is. Lehajoltam hozzá, homlokomat az övének támasztottam.
- Annyira szeretlek, Maggie. El sem tudom mondani, mennyire.
- Én is mindennél jobban szeretlek, Damon.
És azzal megcsókoltam. És csak őt csókoltam. Egy teljes életen keresztül.