Egyszerűen csodálatos volt a hely, ahová Damon vitt. Egy normális szirt a tó fölé magasodva. Mégis olyan megnyugtató volt. Láttam, ahogy a Hold fénye visszaverődik a tó vizén. Az eget vagy millió csillag borította. Talán soha nem láttam még ennyi csillagot egyszerre az égen.
És maga az érzés, ami Damon mellett körbefont. Ugyanannyira volt csodás, mint meglepő. Meglepő, mert azelőtt, amikor még állandóan veszekedtünk, akkor is kívántam, de próbáltam magamban elnyomni ezt az érzést. Viszont amióta együtt éltünk… Teljesen megváltozott róla a véleményem. Egy nagyon, de nagyon kellemes meglepetésként hatott rám a viselkedése. Talán mindig is ilyen volt, csak épp nem velem. Hogy is lehetett volna, mikor alig találkoztunk? Olyan nagyon más volt minden. Törődött velem és én is vele. És ez kellemes, melengető érzéseket váltott ki belőlem. Mintha teljesen felfordult volna körülöttünk a világ. Azt gondoltam, hogy ha össze leszünk zárva egy házba ketten, akkor minden nap minden percében csak hadakozni fogunk, vagy egyáltalán nem is szólni egymáshoz. De teljesen másképp alakult minden, mint ahogy képzeltem. Féltem attól, hogy csak sajnálatból ilyen kedves velem, viszont valamilyen fura módon azt éreztem, hogy őszintén törődik velem. Már csak attól féltem, hogy ha ennek vége, akkor nekünk is végünk. Még ha csak barátok maradunk is. Damon talán tényleg csak barátként tekintett rám és tudtam, nekem sem kellene többet éreznem. Viszont az érzéseimet ezúttal már felismertem és elfogadtam. Damon fontos lett nekem. És úgy éreztem, sokkal többet érzek iránta barátságnál. Nem voltam szerelmes belé. De attól féltem, ha így folytatódik ez az egész, akkor már nem fogom tudni elengedni. Hogy akkor beleszeretek és amint elkapják a támadót, már nem megkönnyebbülést, hanem összetört szívet fogok érezni. Mert mi van, ha többé nem is beszélünk egymással?
- Min gondolkodsz? – szólalt meg hirtelen, mire gondolataim szertefoszlottak.
- Semmin. – hazudtam – Egy kicsit fázom.
- Szeretnél hazamenni?
- Nem, nem. – tiltakoztam hevesen – szeretnék maradni.
- Akkor ezt másképp kell megoldanunk. – nevetett fel, majd felült mellettem, én pedig követtem.
A krém, amit Sophie adott elég erősnek és hatásosnak bizonyult. Bár nem volt olyan hatása, mint a gyógyszereknek, melyeket hülye fejemmel gyengeségemben kidobtam, mégsem éreztem éles fájdalmat minden mozdulatnál és sokkal könnyebben mozogtam.
Damon elvette a párnát, melyen feküdtem, majd kicserélte a takaróval, amit az ő feje alá gyűrt. A puha, szürkés takarót rám terítette.
- Most én leszek a párnád.
Basszus, hogy ő a párnám? Akkor soha többé nem akarok nélküle aludni. Kilencven fokos fordulatot vettem, majd amikor Damon elhelyezkedett, lefeküdtem a hasára és tovább néztem a csillagokat. Hirtelen már nem is fáztam. Éreztem, ahogy lélegzik és annál jobban már csak akkor lett melegem, amikor gyengéden piszkálni kezdte a hajam, amely szétterült a mellkasán.
- Kényelmes?
- Igen. – fordultam felé, így fejem a mellkasára siklott.
Nem tudtam, vajon attól, amitől nekem, de Damon szíve hevesen kalapált. Akárcsak az enyém. És nem a láztól, vagy a fájdalomtól. Hanem, csak mert ott volt mellettem és ilyen közel hozzám. És amikor rám nézett. Azt hiszem, még félre is ütött a szívem. Elvesztem azokban a csodás barna szemekben. Mintha egy másik világ bújt volna meg mögöttük. És én meg akartam ismerni. Akkor nyugodtam meg teljesen. Abban a pillanatban.
Damon csak nézett, de úgy, hogy beleremegett a lelkem is. Aztán szabad kezét az arcomra csúsztatta, hüvelykujjával finoman simogatni kezdte a járomcsontomat.
- Már nem vagy lázas.
- Hatott a krém és a tea, amit anyukád adott. – mosolyogtam rá.
Pár pillanatig csendben volt, ez idő alatt a pupillái kitágultak, hogy a feketeség szinte ellepte a gyönyörű, barna színt.
- Olyan szép vagy, amikor mosolyogsz. – suttogta, hangja egy kicsit olyannak tűnt, mintha nem hinné el, hogy ott vagyok. Mi tagadás, számomra is olyan volt, mint egy gyönyörű álom, amiből soha nem akartam felébredni. Éreztem, hogy elvörösödöm, mire ő vigyorogni kezdett – És még a színed is megjött.
Kínosan felnyögtem, majd két kezemmel eltakartam az arcom, mire ő harsányan nevetni kezdett. Édes volt. Nem hallottam még őt igazán, szívből nevetni. De többször akartam hallani, az egyszer szent.
- Damon.
- Ne takard el magad. – parancsolt rám gyengéden, majd mindkét kezemet elvette az arcomról, melyet aztán maga felé fordított, hogy újra rá nézzek – Szerintem nagyon édes.
- Ja. Rohadtul édes. Azt mondod, szép vagyok, erre elpirulok, mint egy gimis liba, akit megdicsért a suli legmenőbb pasija.
- Hát. Elég szépen elvörösödtél, az egyszer szent. – vigyorgott – De még így is szép vagy.
- Hazudsz. Csak azért mondod, hogy még vörösebb legyek. – duzzogtam.
- Nem, nem hazudok. Egyenes ember vagyok, Maggie. Ha csúnya lennél, hidd el, megmondanám a szemedbe. De nem láttam még olyan gyönyörű lányt, mint te.
- Még vagy három milliárd nő él a földön rajtam kívül. Kilencvenkilenc százalékra biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok a legszebb.
- Valakinek te vagy a legszebb, Maggie.
- Mégis kinek? Masonnek?
- Nekem. – vágta rá hirtelen.
Nem hittem el, amit hallok. Hogy Damon Wilde engem talál a legszebbnek? Az… Az képtelenség. Volt már vagy millió barátnője, biztos nem én voltam a legszebb. Sőt, nem is voltam a barátnője. Pedig talán…. Nem, ő biztosan nem akarta volna és én sem voltam biztos abban, hogy akarnám – e. De akkor miért járt még akkor is rajta az eszem, amikor nem volt mellettem?
Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Csak ámultam, főleg az őszinteségen a szemében.
Aztán hirtelen csobbanást hallottunk. Remek. A gyerekek eljöttek elrontani ezt a gyönyörű estét. Azt kívántam, bár sosem lenne vége.
- Azt hiszem, ideje mennünk. – szólaltam meg halkan, mire beleegyezően bólintott.

A hazafelé úton egy szót sem szóltunk a másikhoz. Most mégis kellemes volt a csend. És Damon… Damon egész úton a kezemet fogta. Nagy, meleg tenyerében szinte eltűnt az enyém és ez így volt kellemes. Már nem fáztam. Tényleg nem. És nem gondolkodtam azon, mi lesz. Damon érintése és közelsége minden rossz gondolatot kivert a fejemből.
Amikor hazaértünk, a szobám előtt mindketten megálltunk, Damon pedig lenézett rám.
- Jobban vagy? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, szemeiben mintha aggodalom bújt volna meg.
- Igen. Köszönök mindent, Damon.
- Nincs mit megköszönnöd. – mosolygott – Szívesen vagyok melletted.
- Tényleg?
- Igen. – válaszolta – Nem gondoltam volna, hogy valaha ez lesz, de igen. Sőt, kifejezetten nagyon jól érzem magam melletted.
- Én is melletted. – vallottam be neki.
Damon elmosolyodott, majd nyomott egy csókot a homlokomra, a porcikáim pedig remegni kezdtek.
- Jó éjszakát, Maggie,
- Jó éjszakát, Damon.
Még egyszer rám mosolygott, aztán mindketten bementünk ki – ki a saját szobájába.
Damon mosolya ringatott álomba.
Másnap reggel, amikor kimásztam az ágyból, a naptáramra siklott a tekintetem. Nagyon remek! Pont aznap kellett mennem a pszichológusomhoz. Még Nate szedett rá, hogy járjak hozzá legalább egy kis ideig, miután beszedtem azt a sok gyógyszert. Azóta is jártam hozzá. Már nem kellett volna, de jól esett. És biztonságban éreztem egy kicsit magam tőle. Tudtam, ha újra meg akarnám próbálni, ő lebeszélne róla. Így minden hónapban egyszer elmentem hozzá és ő meghallgatta minden panaszomat. Persze Cory is mindig meghallgatott, és az egyszer szent, hogy remek tanácsokat tudott adni. Nála jobb barátnőt el sem tudtam magamnak képzelni. Viszont érdekelt az orvosi vélemény is. Vagy talán csak azért jártam oda, mert jó volt elmondani valaki olyannak az érzéseimet, akit nem ismertem annyira jól. Valahogy jól esett, nem értem, miért.
- Maggie, itt a bátyád. – kiáltott be Damon.
Nagyon fasza! Éppen fel akartam hívni Mrs. Kingstont, hogy halasszuk el a beszélgetést. De Nate tudta, hogy aznap kell oda mennem, így már nem volt menekvés. Csak ha el nem felejtette. Nem, Nate nem volt az a fajta ember, aki az ilyesmit elfelejti. Ő mindent észben tartott, talán csak ez volt belső tulajdonságaink között más. Én sokkal, de sokkal feledékenyebb voltam. Ezért írtam fel mindent a naptáramba.
Nagyot sóhajtva kimásztam az ágyból. Este elalvás előtt még egyszer bekentem a sebeimet. Tényleg nagyon hatásos volt. Sokkal könnyebben mozogtam és a mozdulataimnál nem nyilallt fájdalom minden testrészembe.
- Öt perc és megyek.
Gyorsan megmostam a fogam és az arcom, majd felkaptam egy fekete szűk farmert, felsőnek egy vörös ejtett vállú pólót választottam, felhúztam a piros tornacsukámat, majd kimentem a fiúkhoz a nappaliba, akik a kanapén ültek és nevetgéltek.
Jó volt újra látni a bátyámat, és amikor meglátott, láttam, ő is ugyanúgy örül nekem. Gyorsan felállt, majd gyengéden magához ölelt. A bátyám mindig szeretett szorongatni engem, csak akkor sajnos nem tehette meg. Ez a gyengéd ölelés is feldobta a napomat.
- Szia, pici.
- Szia. – mosolyogtam rá, amit jókedvűen viszonzott, majd elengedett – Hogy érzed magad?
- Egész… Jól. – feleltem, fél szemmel láttam, ahogy Damon elmosolyodott, aztán lehajtotta a fejét.
Talán nem akarta, hogy lássam? Fent akarta tartani a látszatot a bátyám előtt, hogy nem vagyunk jóban? Nem értettem, miért takarta el magát.
- Ennek örülök. – szólalt meg Nate, immár megint rá figyeltem – Ne haragudj, hogy nem jöttem, hamarabb, de…
- Nate, nem kell minden nap itt lenned. – nyugtattam meg, ami láthatólag nem nagyon segített – Kérsz egy kávét?
- Nem, kössz. Hoztam nektek én. – mutatott a konyhapulton lévő műanyag poharakra – Időpontod van.
Damon hirtelen felemelte a fejét és kíváncsian figyelt. Azt hittem, Nate már mesélt neki a pszichológusról.
- Ketten megyünk, ugye? Akkor hozom a táskám és…
- Hé, hé, hé. – állt fel Damon, a homlokát ráncolva nézett hol rám, hol a bátyámra – Álljon meg a menet. Maggie nem megy sehová nélkülem.
- Maggie biztonságban lesz egy órácskára a bátyja mellett. – próbáltam rászedni őket, még a nagy, boci szemeimet is bevetettem, de Nate tekintetéből ítélve nem nagyon akartak engedni a dologból.
- Maggie. – szólított meg halkan a bátyám, de nem akartam, hogy Damon velünk jöjjön. Nem akartam, hogy megtudja ezt a titkomat.
- Nem! – csattantam fel – Miért nem mehetek csak veled?
- Azért, mert nem biztonságos, Maggie.
- De…
- Nincs semmi de! – förmedt rám Nate. Őszintén megszeppentem. Nate eddig soha nem kiabált velem – Damonnek mindenhová veled kell mennie, még akkor is, ha másokkal vagy. És veled is fog menni.
Megadva magam, a könnyeimmel küszködve bólintottam, majd bementem a szobámba a táskámért és minden szó nélkül elmentem mellettük, ki a házból. Tényleg nem értettem, Nate miért volt úgy oda. Oké, megértem, hogy felidegesítettem, de máskor is megtettem már, mégsem förmedt így rám.
Nate a saját kocsijához, Damon az Audijához ment én pedig álltam a kettő között.
- Mehetek veled, vagy Damonnel?
Nate sóhajtott egyet, majd lehajtotta a fejét. Mintha szégyellte volna magát.
- Menj a bátyáddal, Maggie. Itt leszek mögöttetek.
- Rendben.
Nate kinyitotta nekem az ajtót, mindenki beszállt, ki – ki a maga autójába, majd elindultunk. Szerencsére csak pár utcányira volt tőlünk Mrs. Kingston rendelője, így örvendeztem, hogy nem kell sokáig abban a síri csendben ülni a bátyámmal. Viszont amikor körülbelül félúton jártunk, legnagyobb meglepetésemre megszólalt.
- Sajnálom. Hogy úgy rád förmedtem. Nem is tudom, miért.
- Soha nem kiabáltál még velem.
- Tudom, tudom, és tényleg sajnálom, én csak… Olyan hirtelen haragú vagyok, amióta megtámadtak. Már Coryval is összevesztem, minden faszságért kiabálok. Egyszerűen csak… Annyira félek.
- Nem kell félned, bátyus. – mosolyogtam rá, majd megszorítottam a kezét a sebváltón – Megértem, de nem kell félned.
- Nem akarlak még téged is elveszíteni, Maggie. Azt nem bírnám ki.
- Tudom, én sem bírnám, ha veled történne valami. De Damon vigyáz rám és állítólag találtak valami felvételt, amiről ki tudják venni, ki volt az, csak idő kell nekik, mert túl sötét volt.
- Ez jó hír nem? Ha nem is tudják meg rögtön, de legalább el tudnak valamin indulni.
- Igen. És… Anya? – kérdeztem halkan.
- Tegnap voltam nála. Egész jól van most, csak hiányol téged.
- Még mindig azt hiszi, hogy Coryval kirándulok?
- Igen. – nevetett fel – Azt mondta, ha hazatolod a segged, azonnal menj el hozzá.
- Amint lekerül rólam a gipsz és kicsit eltűnnek ezek a foltok, rögtön elmegyek hozzá. Nagyon hiányzik.
- Tudom. De minden rendben lesz.
Ezúttal ő szorította meg az én kezem, és amikor rá néztem, bíztatóan elmosolyodott. Neki elhittem, hogy minden rendben lesz. Bár tudtam, hogy anyának már nincs sok hátra, úgy éreztem, kapok még tőle elég időt, hogy felkészüljek elengedni őt.
Jézus, miket beszélek? Nincs az az idő, ami alatt fel tudnák erre készülni. Képtelenség. Egy örökkévalóság is kevés lenne felkészülni egy olyan ember elvesztésére, aki mindennél fontosabb nekünk.
Gondolataimból Nate zökkentett ki, aki jelezte, hogy megérkeztünk. Megálltunk Mrs. Kingston háza előtt – merthogy otthon rendelt – Nate kiszállt, majd nekem is kinyitotta az ajtót. Akkor hallottam meg, hogy Damon is becsapta az Audi ajtaját, majd felénk lépkedett, miközben a takaros és otthonos kis házat méregette.
- Ki lakik itt?
- A pszichológusom. – vallottam be halkan, nem mertem még a szemébe sem nézni.
Meg sem vártam a reakcióját, bármi is lett volna az, csak sarkon fordultam és felmentem a lépcsőn, majd bekopogtam. Nate és Damon követtek, akkor álltak meg mögöttem, amikor Mrs. Kingston kinyitotta az ajtót és kedvesen üdvözölt.
- Maggie, édesem. Rég találkoztunk.  – lépett ki és gyengéden magához ölelt, amit viszonoztam.
Az évek során nagyon megkedveltük egymást és olyan lett nekem, mint egy fiatalabb kiadású nagyi orvosi diplomával.
- Én is örülök. – mosolyogtam rá.
- Gyertek be.
Mindhárman bementünk, Mrs. Kingston leültette a fiúkat a nappaliba, majd a konyhába ment, onnan kiabált ki.
- Kértek egy kávét?
- Nem, köszönöm. – válaszolták egyszerre, Mrs. Kingston pedig visszatért a konyhából, majd a dolgozószobája felé intett.
- Akkor gyere, aranyom. Nem kellesz sokáig várnotok, fiúk.
Bementem vele a dolgozószobájába, ő leült hatalmas foteljébe, én vele szemben a saját hatalmas fotelembe. Amikor először voltam nála, szóvá tettem, hogy én is szeretnék egy ilyet. Amikor legközelebb mentem, már ott várt a hatalmas, virágmintás fotel és biztosított, hogy az összes betege közül csak és egyedül én ülhetek benne. Akkor elsírtam magam és olyan erősen öleltem meg, ahogy csak tudtam. Ezért olyan, mintha lenne egy nagyim, akit sosem ismertem, mivel a nagyszüleim meghaltak, amikor még nagyon kicsi voltam. Így nem is emlékeztem rá.
Mrs. Kingston rám pillantott, majd feltette a kérdést, amit mindig.
- Miről szeretnél beszélni?
- Nem is tudom. Annyi minden történt.
- Igen, édesem, tudom. A bátyád felhívott, és elmondta, mi történt. Voltam is bent hozzád, de sajnos még nem voltál magadnál. Szegény Nate nagyon össze volt törve. Emlékszel valamire? Tudod, hogy ki volt az?
- Az a fiú, aki kint van a bátyámmal. Egy cégnek dolgozik, akik pont az ilyen esetekkel foglalkoznak. Ő… Ő vigyáz rám, miközben a testvéreivel és az apjával dolgoznak az ügyön. Már mindent elmondtam nekik, amire emlékszem és több minden nem jutott az eszembe.
- És hogy jössz ki ezzel a fiúval? Egyáltalán hogy tudsz csak úgy együtt élni vele? Rohadtul dögös. Ha fiatalabb lennék és a te helyedben, már régen letepertem volna. – mondta őszinte kívánattal, mire jókedvűen felnevettem.
Köszönöm, Mrs. Kingston!
- Jézusom! – temettem nevetve az arcom a tenyerembe.
- Most mondd, hogy nincs igazam.
- De, igaza van. – nevettem – Tényleg nagyon dögös. És még nem látta felső nélkül.
- Na jó, ne mondd el milyen, mert behívom őt is. Szóval a lényeg. Hogy jössz ki vele?
- Már régebben is ismertük egymást, mert a bátyámmal barátok. Azelőtt, amikor találkoztunk, állandóan veszekedtünk. És így indult a költözés is. Viszont valami megváltozott. Most olyan kedves és odafigyel és törődik velem. Úgy érzem, talán egy kicsit fontos vagyok neki. De nem tudom.
- És ő fontos neked?
- Igen. Pedig nem szeretném, hogy az legyen. Mi értelme van megszeretni valakit, ha úgyis elveszítem? Mint mindenki mást, aki valaha fontos volt nekem.
- Nem veszítettél el mindenkit, Maggie. A bátyád itt van. És még anyukád is. – abban a pillanatban a jókedvemre köd került és könnyek lepték el a szemem – Ott van Cory és ki tudja? Talán ha vége ennek az egésznek, Damonnel kapcsolatban maradtok és…
- És mi van, ha nem? – akadtam ki – Mason még csak meg sem kérdezte a bátyámtól, hogy vagyok, egyszer sem jött be hozzám. Úgy érzem, elveszítettem. Mi van, ha a bátyámmal vagy Coryval szintén történik valami? Mi van, ha anya… - törtem ki zokogásban – Mi van, ha már nem bírja sokáig? És mi van akkor, ha Damonnek nem is vagyok fontos, csak én érzem úgy és soha többé nem beszélünk majd?
- Nem nézheted mindig mindennek a rossz oldalát. Nem állhatsz hozzá negatívan a dolgokhoz, kicsim. Most biztonságban vagytok mindannyian, a bátyádnak és Corynak nem eshet baja. Vége lesz ennek az egésznek és akkor tényleg minden rendben lesz. Sajnálom, ami anyukáddal történt, de ezt nem tudod visszafordítani. Nem változtathatod meg az ilyen dolgokat. Tudom, hogy fáj, de nem tehetsz ellene semmit. Mason egy tuskó, már ezerszer mondtam neked, hogy hagyd a fenébe. Van, hogy változtathatsz a dolgokon, de ez most nem ilyen, pedig tudom, hogy szeretnél.
- Igen, tudom.
Még sokáig beszélgettünk, de a gyógyszeres ügyet nem mondtam meg neki. Tudtam, hogy köti az orvosi titoktartás vagy mi, de attól féltem, mégis elmondja a bátyámnak. Ha valamikor azt vette észre, hogy veszélyt jelentek magamra, elmondta Natenek. Nem haragudhattam rá ezért, megértettem. De nem akartam, hogy a bátyám még emiatt is aggódjon. Így hát még egy fél órás beszélgetés után – melyben szó esett az új munkahelyről a kórházban, meg hasonló dolgokról – felálltam és elbúcsúztam tőle.
Figyelmesen kikísért minket, de mielőtt bezárta volna az ajtót, hangosan megszólalt.
- Nagyon vigyázz rá, fiam. Olyan, mintha az unokám lenne. – figyelmeztette Damont, aki elmosolyodott.
- Vigyázok rá, asszonyom. Megígérem.

Miután hazaértünk, Nate szintén elbúcsúzott és megígérte, hogy amint tud, ismét meglátogat. Említette, hogy Corynak dolgoznia kellett, pedig nagyon szeretett volna látni engem. Damon pedig felajánlotta, hogy vagy mi látogatjuk meg őket, amikor Cory is otthon lesz, vagy elmegyünk a bárba, ahol dolgozik és ahol én is dolgoztam. Ezzel feldobta a napomat. Nagyon hiányzott már Cory.
Nate távozása után a szobám felé vettem az irányt, de Damon megállított. Tudtam, hogy mit akar és nem akartam beszélni neki arról, hogy miért járok dilidokihoz. Biztos hülyének nézett volna és azt nagyon nem akartam.
- Maggie. – szólt utánam, mire megdermedtem és felé fordultam.
Ezer kérdés tükröződött az arcán és valamiért úgy éreztem, meg kell válaszolnom őket. Azok a barna szemek arra késztettek, hogy jobban bízzak benne.
- Tessék?
- Beszélhetnénk?
Csöndben bólintottam, majd leültem a kanapéra, ő pedig mellém. Törökülésben helyezkedtünk el mindketten. Ha már rászedem magam, hogy elmondjam neki életem egyik legszörnyűbb dolgát – amiből sok van – akkor látni akartam az arckifejezését, amikor megtudja.
- Mióta… Mióta jársz…
- Két éve. Akkor derült ki, hogy anya rákos. Én pedig gyenge voltam.
- Te? Gyenge? – horkantott – Ezt nem tudom elhinni.
- Nem vagyok olyan erős, mint hiszed, Damon. – suttogtam, a szemembe ismét könnyek gyülekeztek.
- De igen, Maggie. Erős vagy. Nem ismerek nálad erősebb embert. Annyi minden rossz történt veled és még mindig tudsz mosolyogni. Még mindig itt vagy és próbálod magad túltenni mindenen. Nem értem, hogy miért neked a pszichológus. Mármint, értem, hogy neki mindent elmondhatsz meg hasonlók, csak egyszerűen nem értem.
Akkor kicsordultak a könnyeim és zokogni kezdtem, mint egy gyerek. Damon nem tudta. Nem tudta, mit tettem. Ő erősnek hitt, pedig basszus, ha tudta volna, néha mennyire gyengének érzem magam.
- Maggie. – szólított meg halkan, aggódva, majd megfogta a kezem és egy picit megszorította azt.
- Nem voltam mindig erős. Vagyis, próbálok az lenni, de néha nem megy. Két éve sem ment. Nem tudtam elfogadni anya állapotát meg apa halálát és… - meg még sok mindent, amit senki nem tud rólam. Még Mrs. Kingston sem.
- És mi? Mi történt? Mondd el nekem, Maggie.
- Miért akarod tudni? Hogy sajnálhass?
- Jézusom, Mags, hányszor mondjam még el? Azért viselkedek így veled, mert kedvellek, nem mert sajnállak. Csodálatos vagy, Maggie, kérlek, hidd el nekem.
Lehajtottam a fejem és tovább zokogtam, de Damon az arcomra csúsztatta a kezét és maga felé fordította, hogy aggódó szemeibe nézhessek.
- Nézz rám. Bízol bennem?
- Igen. – suttogtam.
- Akkor mondd el. Aggódom érted és tudni szeretném, hogy a támadókon kívül mi az, amitől még megvédhetlek. És nem a bátyád pénzéért. Hanem mert meg akarlak védeni.
- Amikor apa meghalt, rá pár napra kiderült anya betegsége. Nem tudtam elfogadni. Kiakadtam, de nagyon. Bementem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Senkivel nem akartam beszélni, azt akartam, hogy vége legyen a fájdalomnak, mert egyszerűen nem bírtam. Gyenge voltam. Kimentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom és az egyik szekrényemben találtam egy csomó gyógyszert.
- Maggie…
- Nem tudtam gondolkodni. Mintha valamilyen köd lepte volna el az agyam. De Nate rám törte az ajtót és bevitt a kórházba. Már nem voltam magamnál, mert beszedtem… Nagyon sokat. De amikor megláttam Nate és Cory tekintetét, amikor felébredtem… Újra összetörtem. Annyira szégyelltem magam. Még mindig szégyellem magam.
- Ezért dobtad ki a gyógyszereidet? Féltél, hogy megint…
- Igen. Megint elgyengültem. Annyira félek. Őszintén szólva megfordult a fejemben, de nem tudtam megtenni. Megígértem a bátyámnak, hogy soha többé nem teszem. Ezért nem is szedtem soha gyógyszereket és ezért járok pszichológushoz. Annyira szégyellem magam. – hajtottam le ismét a fejem.
Aztán Damon olyan dolgot tett, amin egyszerre meglepődtem és a szívem hevesebben kezdett verni tőle. Gyengéden körém fonta két erős karját, magához ölelt, majd simogatni kezdte a hátam. Percekig tartott úgy, szorosan ölelve. Akkor jöttem rá, hogy Damon közelsége, az ölelése ezerszer többet ért, mint beszélni bármilyen terapeutával. Ellazultam a karjaiban. Ahogy éreztem karjait magam körül, ahogy simogatta a hátam, ahogy éreztem, miként lélegzik. Olyan volt, mintha teljesen kitisztultak volna a gondolataim. Fel sem tudtam fogni, hogy tényleg ezt érzem egyetlen öleléstől. És mégis. Mintha minden rossz szertefoszlott volna.
Nem sokkal később enyhült az ölelése, egy picit elhúzódott tőlem, gyengéden letörölte a könnyeket az arcomról.
- Maggie.
- Igen? – kérdeztem szipogva.
- Te is nagyon fontos vagy nekem.
Honnan tudja, hogy?! Ó, te jó ég!
- Hallottad, hogy…
- Igen. Nem zártad be rendesen az ajtót. – mosolygott, aztán viszont vigyorogni kezdett.
- Akkor azt is hallottad, hogy…
- Igen. – vigyorgott, mire elvörösödtem. Basszus, csak úgy égett az arcom – Tudtam, hogy jól nézek ki, de ha te mondod Maggie.
- Jéézusom. – temettem az arcom a tenyerembe szégyenemben. Damon viszont csak felnevetett, majd elvette a kezeimet az arcomról.
- Ne bújj el mindig, Maggie. – mosolygott jókedvűen – Szerintem te is nagyon dögös vagy.
- Hazudsz.
- Nem hazudok. Mindig is úgy gondoltam, hogy dögös vagy. De így megismerni téged… - kezdett bele, ezúttal teljesen komolyan – Minél több mindent megtudok rólad, annál csodálatosabbnak látlak.
Két éve, amikor utoljára láttam őt, még meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer talán ilyet fog nekem mondani. Sőt, arra sem számítottam, hogy egyszer úgy fogunk beszélni egymással, hogy nem akarjuk a másikat megfojtani egy kanál vízben. Igen, gondoltam rá, hogy talán hazudik. De az az őszinteség, ami a szemeiben csillogott. Arra késztetett, hogy higgyek neki és bízzak benne.
- Azt hiszem, rendesen félreismertük egymást, nem igaz? – kérdeztem, mire halványan elmosolyodott.
- Az biztos. Nos, mit szeretnél most csinálni?
Jó kérdés.
- Éhes vagyok. – vigyorogtam – De szeretnék főzni valamit. Kezd elegem lenni a gyorskajából.
- Igen, nekem is.
- De nem hiszem, hogy egyedül menne.
- Majd én segítek.
- Hogy te?
- Igen. Nem vagyok annyira hülye. – tettette a sértődöttet, de aztán elvigyorogta magát – Gyere, összedobunk valamit.
Megfogta a kezem, felállított és a konyhába vezetett. Felmértük, hogy miből élünk és kitaláltam, mit főzzünk. Elmagyaráztam Damonnek, hogyan kell elkészíteni, majd szétosztottam kettőnk között a feladatokat. Damon természetesen azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, így a saját feladataim mellett még neki is segítenem kellett. Alapjában véve vicces volt. Sokat nevettünk a főzés közben, de a végeredmény csodás lett. Miután mindketten megebédeltünk, Damon szigorúan meghagyta, hogy ő majd rendet csinál. Segíteni akartam neki, de szó szerint lenyomott a kanapéra. Mint egy gyereket. A takarítás nem tartott neki sokáig. Mindent bedobált a mosogatógépbe, majd kijött hozzám és leült mellém. Bekapcsolt egy filmet és magához húzott. Egész nap ezt csináltuk. Egyik filmet néztük a másik után, melyeket aztán elemeztünk. Néha össze is vesztünk a véleményeinken, de aztán jót nevettünk rajta. Az a Damon, akit azelőtt ismertem, teljesen eltűnt és egy olyan fiú vette át a helyét, aki kezdett nagyon szorosan magához láncolni.
És így ment ez nap, mint nap. Damon mindenben segített, amiben csak tudott. A gyógyszerek nélkül nehezebben gyógyultak a sebek, viszont a krémnek hála már többet tudtam mozogni. Mivel Damon mindig hamarabb ébredt, mint én, mire kimásztam az ágyból, már az isteni kávéjával várt. Na meg persze a szívdöglesztő mosolyával.