Mindenben segítettem Maggienek, amiben tudtam. Nem azért, mert muszáj volt, hanem, mert jól éreztem magam vele. Hála Istennek napról napra jobban volt, de még mindig sokszor hallottam felnyögni a fájdalomtól. Főleg amikor elaludt a kanapén és forgolódni kezdett. Egyik este, amikor már én is elálmosodtam, felvettem az ölembe és bevittem a szobájába. Nyomtam egy csókot a homlokára, ő pedig halványan elmosolyodott. Mintha érezte volna. Azóta minden este ezt csináltam, csak hogy láthassam, ahogy álmában gyönyörűen elmosolyodik. Magához láncolt. Úgy éreztem, nem tudnám elengedni. De hisz… De hisz csak barátok voltunk, nem? Mégsem tudtam elképzelni egy olyan életet, amiben ő már nincs. Nem tudtam elképzelni a nélkül, hogy rám mosolyogjon, hogy elaludjon a vállamon, hogy ne halljam többé a nevetését.
Pont ezeken a dolgokon gondolkodtam, amikor Maggie kijött reggel a szobájából. Ásított egyet, majd elmosolyodott és leült mellém.
- Jó reggelt, álomszuszék.
- Jó reggelt. – mosolygott hálásan, amikor a kezébe adtam a kávéját – Köszönöm. Hány óra van?
- Tizenegy múlott.
- Jézusom. – dörzsölte meg a homlokát, majd belekortyolt a kávéjába.
- Valami baj van?
- Nem, nincs, csak… Valami szarságot álmodtam.
- De jól vagy?
- Igen, persze. – mosolygott, majd megfogta a kezem és megszorította.
Nem tudom, hogy akarta – e, vagy csak ösztönös cselekedet volt. Mindenesetre biztos, hogy egy jó nagy adag meleg borzongás futott végig rajtam. Rá néztem és csak bámultam őt. Megpróbálta elhúzni a kezét, talán azt hitte, túl messzire ment. De nem engedtem. Megszorítottam, mire édesen elmosolyodott.
- Várod a holnapot?  - kérdeztem tőle.
Úgy volt, hogy másnap leveszik a karjáról a kötéseket, a gipszet és anya megvizsgálja, mennyire gyógyulnak a sebei. Reméltem, hogy a rosszabb, fájóbb sebek lassan begyógyultak, hogy ne szenvedjen tovább. Mondjuk a lelkén ejtett sebeket nem lehetett ilyen könnyen eltűntetni. Azon én akartam segíteni. Ha nem is tudtam teljesen elmulasztani a fájdalmát, legalább annyira segíteni akartam neki, hogy ne fájjon annyira. Mert nekem is fájt így látni őt.
- Igen, nagyon. – felelte lelkesen – Remélem leszedik ezt a valamit a kezemről, mert már nagyon idegesít. – nézett le a begipszelt kezére és vicsorított rá. Haragudott a gipszre. Olyan édes volt.
- Biztosan leveszik. De holnap még nem dolgozol. És holnapután sem.
- Mi? Miért?
- Mert holnap ünnepelni megyünk. Persze csak ha szeretnéd. Van itt a közelben egy bár, ahová…
- Igen, nagyon szeretném. - ölelt meg hirtelen.
Teljesen lefagytam. Mármint… Voltam már közel Maggiehez, én is megöleltem már őt, de ennyire még nem szorított magához. És így érezni őt valami… Valami felemelő volt. Ahogy a karjai a nyakam köré fonódtak. Teljesen felforrósodott a testem. Talán egy picit meg is remegtem.
Hirtelen elengedett, majd teljesen elhúzódott tőlem és lehajtotta a fejét. Mintha szégyenkezett volna.
- Ne… Ne haragudj, csak túl lelkes lettem, mert…
- Maggie. – nyúltam a keze után, melyet meg is fogtam – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. És nem kell magyarázkodnod. Egészen… Jól esett. – mosolyogtam rá, mire felemelte a fejét és kerek szemekkel bámult rám.
- Tényleg?
- Igen. Visszajössz? – vigyorogtam rá, mire elmosolyodott, majd egészen közel ült hozzám, hogy átkarolhattam és fejét a vállamra hajtotta.
Bekapcsoltam közben egy filmet, de nem igazán tudtam figyelni rá. Csak a karomban tartott lányra tudtam koncentrálni. Valamiért hevesebben vert a szívem. Fura volt ez az érzés. Soha nem éreztem még ilyet senki mellett. Sok lánnyal voltam már, az igaz. Erről nem fogok hazudni. És senki mellett nem éreztem még így. Mármint, oké volt, hogy sex közben hevesebben vert a szívem, de az csak az adrenalintól. Ez normális dolog, nem? De az is normális, hogy Maggienek már csak a mosolyától is félreütött? Mi volt ez, valami betegség, amit ő hozott rám? Mert ha igen, akkor nem akartam belőle kigyógyulni.
Miután megnéztük a filmet, Maggievel együtt ebédet főztünk. Természetesen ő főzött többet. Én csak asszisztáltam. Mint mindig. De élveztem. Kellemes érzés volt. Ebéd után elmosogattam, majd ismét leültünk filmezni. Egyébként úgy töltöttük a napot, mint minden másikat, de kellemesen jól éreztem magam ebben a körforgásban. A vacsora utáni film közben észrevettem, hogy Maggie lassabban lélegzik, tudtam, hogy elaludt. Felvettem az ölembe és bevittem a szobájába. Mint minden este, akkor is megcsókoltam a homlokát, mire álmában halványan elmosolyodott. Basszus, olyan volt, mint egy angyal. Elindultam kifelé a szobájából, amikor hirtelen megszólalt álmos hangon.
- Damon.
- Igen? – fordultam felé.
- Félek a holnaptól. Nem maradsz itt velem?
Hogy a faszba ne maradtam volna ott vele? Csak rá mosolyogtam, de belülről ugráltam, mint egy hülye gyerek. Odamentem hozzá, majd lefeküdtem mellé. Tisztes távolságban persze. Ő felém fordult és megfogta a kezem. Olyan volt, mintha… Mintha egy másik világba csöppentem volna. Egy sokkal, sokkal szebb világba, ahol Maggie minden pillanatban velem van.
- Nem kell félned, Maggie. Minden rendben lesz. – próbáltam nyugtatni.
Teljesen megértettem a félelmét. A sebei közül biztos volt olyan, amely látható heget hagy maga után, de kellett egy kivizsgálás, hogy nem – e okozott más belső sérülést a törött bordája, meg hasonlók. Jó, azt biztosan érezte volna, de biztosra akartam menni. Csak azt akartam, hogy jól legyen.
- Neked elhiszem. – suttogta, aztán újra álomba merült.
Pár percig csak néztem és nem tudtam felfogni, hogyan jutottunk a mindennapi veszekedéstől pár nap alatt odáig, hogy egy ágyban alszunk, hogy teljesen megbízunk a másikba. És odáig, hogy már nem tudtam elképzelni nélküle az életemet.
Addig néztem őt, amíg én is álomba nem zuhantam.

Másnap Maggie már izgatottabb volt, mint előző este, de nagyon félt is. Próbáltam nyugtatni, ahogyan csak tudtam, de hangulatingadozásai voltak. Először majd kicsattant az örömtől, aztán egy pillanat alatt elszomorodott és azt kérdezgette, mi lesz, ha még nem lehet levenni. Úgy tűnt nagyon meg akar szabadulni attól a szarságtól. Tudtam, hogy mit érez. Volt már párszor gipszben a kezem és tudom, milyen szar érzés az. Az ember semmit nem tud csinálni, nem tudja behajlítani a karját. Állandóan melege van és… És rohadtul viszket.
Mire elértünk a kórházba, szerintem szegény már maga sem tudta, mit érez. A testvéreim ezúttal nem voltak ott, de apa igen. Anya rendelője előtt találkoztunk vele. Széles mosollyal üdvözölte Maggiet, amit a lány kedvesen viszonzott.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Maggie.
- Én is örülök, Mr. Wilde.
- Csak Mark, rendben?
- Rendben.
Anya kilépett a rendelője ajtaján és szélesen elmosolyodott, amikor meglátott minket.
- Na, sziasztok. Rég láttalak. Készen állsz, Maggie?
- Igen. – felelte a lány lelkesen, de a hangja megremegett.
Elindult anyával a vizsgálóba, de mielőtt bement volna az ajtón, még rám nézett. Mintha valami bátorítást várt volna tőlem. Rá mosolyogtam és bólintottam, hogy minden rendben lesz. Ő is rám mosolygott, aztán bement a vizsgálóba és bezárta maga után az ajtót. Leültem apa mellé az egyik székre és vártam. Őszintén szólva féltem egy kicsit és aggódtam. Nem is tudom, miért, hisz tényleg csak a kötés levételére jöttünk.
Eltelt… Nem is tudom, mennyi idő telt el, csak már nem bírtam egy helyben ülni. Felálltam és járkálni kezdtem.
- Minden rendben, fiam?
- Túl sokáig vannak.
- Öt perce mentek be.
Basszus.
Vissza leültem és a fejemet a két kezembe támasztottam. Hogy tudott így összezavarni ez a lány?
- Többnek tűnt.
- Kérdezhetek valamit, fiam?
- Ja.
- Érzel iránta valamit?
Ezt már én is kérdeztem magamtól párszor. És mindig ugyanaz volt a válasz.
- Nem tudom. Azt hiszem, igen.
- Hiszed, vagy tudod?
- Tudom, hogy igen. Mármint… lehet, hogy csak összeszoktunk, nem? De egyszerűen már… Azt akarom, hogy végre teljesen biztonságban legyen, mégsem akarom, hogy vége legyen. Szar alak vagyok, nem?
- Nem vagy szar alak, fiam. Ez a kislány… Nem baj, ha a lelkedbe férkőzött. Tudom, hogy azelőtt mindig veszekedtetek és nem bírtatok meglenni egymás mellett, de az emberek változnak. Nem csinálhatod azt életed végéig, hogy minden este más lánnyal alszol. Nem azt mondom, hogy kötelező megállapodnod. De ha Maggievel vagy és nem gondolsz arra, milyen lenne inkább mással, máshol lenni, akkor biztosan érzel iránta valamit. Valami egészen… Furát, nem igaz?
- Igen.
- Akkor hagyd. Úgy értem… Sodródj vele. És ha nem akarod elengedni, akkor ne tedd. Lehet, hogy ebből valami komolyabb lesz, lehet, hogy nem. Mindenesetre csak annyit mondok neked, hogy viselkedj vele úgy, ahogy érzel. És ne félj az érzéseidtől. Ez a legnagyobb marhaság, amit egy ember csinálhat.
Felemeltem a fejem és ránéztem apámra. Büszke voltam rá, hogy olyan apám volt, mint ő. Nem csak azért, amiket az előbb mondott, hanem úgy mindenért. Azért, amilyen volt. Amilyen erős, kitartó és bölcs. Mindig olyan akartam lenni, mint ő.
Hirtelen kinyílott az ajtó és meghallottam Maggie nevetését. Azonnal felpattantam és gyors léptekkel odamentem hozzá. Még akkor is mosolygott, amikor megálltam előtte. Felnézett rám gyönyörű szemeivel, én pedig teljesen elvesztem bennük.
- Minden rendben?
- Igen, nézd. – mutatta a szabad karját – Már mindkét kezem használható.
Nem tudom, hogy megint csak a lelkesedéstől és azt sem, hogy én az örömtől, de szorosan magamhoz öleltem és ő ugyanezt tette. Hozzám simult, fejét a mellkasomba fúrta, én pedig csak élveztem, hogy megint a karjaim között van. Magamba szívtam a finom illatát és egyszeriben elállt a lélegzetem.
Amikor elengedtük egymást, pár pillanatig még néztük a másikat. Egy pillanatra az ajkára siklott a tekintetem. Nem voltak túl teltek, de természetes vörösek és annyira meg akartam csókolni, hogy majd belebolondultam.
- Nos… - lépett ki anya az ajtaján, mire szétrebbentünk, bár tudom, hogy látott minket – A kisasszony végre megszabadult a gipsztől, igaz?
- Igen. – felelte Maggie örömmel teli hangon.
- És a többi sérülés?
- Szépen gyógyulnak, bár a bordáira még vigyáznia kell. Gyenge pont és oda kapta a legtöbb ütést. Jó lenne, ha továbbra is kenegetné a krémmel, amit adtam. De holnapután már várom őt, ma pedig ünnepeljetek. – mosolygott anya.
- Köszönöm, Sophie.
- Szívesen, édesem. Örülök, hogy jobban vagy.
- Akkor… Majd beszélünk.
Köszöntünk el anyáéktól, majd a kórház előtt beültettem Maggiet a kocsiba és haza mentünk. Gyorsan összedobtunk egy ebédet, aztán felálltam, hogy elmosogassak.
- Most már én is tudok mosogatni, Damon. – kezdett el elpakolni.
- Tudom, de én szeretnék. Te menj készülni.
- Damon. Nem vagyok az a fajta lány, akinek órákon át készülnie kell. – nevetett fel.
- Tudom, ezt gondoltam. – jó ez egy kicsit hülyén jött le – Mármint… Állandóan jól nézel ki anélkül, hogy bármit is tennél magaddal, szóval.
Maggie elmosolyodott, majd közvetlenül előttem megállt és felnézett rám. Talán valami rosszat mondtam?
- De ma ünnepelek, mert szabad vagyok. Ma még annál is jobban kell kinéznem.
Azzal fogta magát, sarkon fordult és eltűnt a szobájában. Viszont úgy gondoltam, hogy ennél szebb már biztos nem lehetne. Az egyszer szent, hogy nem.
És egészen addig ezt gondoltam, amíg este olyan hét körül ki nem lépett a szobájából. Teljesen elállt a lélegzetem, amikor megláttam őt. Nem volt szebb, mint általában, mert nekem állandóan gyönyörű volt. Viszont az a ruha, melyben akkor este volt, sokkal többet megmutatott a testéből. Egy rövid, fekete szoknya volt rajta, felül pedig egy szűk, vörös trikó. Nem mutatott magából túl sokat, de többet, mint szokott. Talán azért, mert a sebei elég szépen begyógyultak már. A haját szétengedte, begöndörítette és a hosszú, barna zuhatag gyönyörűen omlott szét a vállán és a mellein. Nem festette ki magát erősen, éppen csak a szemeit húzta ki egy kicsit. Meg sem tudtam szólalni.
- Basszus, Maggie. Te… Te…
- Nagyon látszanak még a sebek? – nézett végig magán.
- Nem, nem. Azt akartam mondani, hogy… Hogy gyönyörű vagy.
Elpirult és mosolygott. Csodálatos.
- Köszönöm. – mondta halkan.
- Mehetünk?
- Igen.

Fél órával később már a bár előtt álltunk, ahol azelőtt Maggie dolgozott.
- Jézusom, olyan régen voltam itt. – nézett fel az épületre, amikor kiszálltunk az autóból.
- Gondoltam, itt biztosan jól fogod érezni magad. És gondoltam hívok még valakiket. Akiket szeretsz.
Rám pillantott és kérdően nézett rám, majd megállt a két autó az enyém mellett, amikre vártam. Az egyikből a két bátyám szállt ki, a másikból Nate és Cory. Maggie  láthatóan majd kiugrott a bőréből. Próbálta visszafogni, de ugrándozni kezdett és tapsikolt, mint egy gyerek. Édes. Ezer ütést is elszenvedtem volna, csak hogy többször lássam így.
Odarohant hozzájuk és mindenkit megölelt.
- Istenem, annyira örülök, hogy itt vagytok.
- Mi örülünk, hogy itt lehetünk, Maggie. – mosolygott rá Hunter – Jó, hogy végre „szabad” vagy. És hogy jobban érzed magad.
- Köszönöm, Hunter. – mosolygott rá vissza, aztán Natere nézett – Azt hittem, ma dolgozol.
- Semmilyen munkáért nem hagynám ki az ünneplést, amit Damon azért szervezett, mert az én hugicám végre jobban van. Hiányoztál, pici.
- Te is nekem, Nate.
- Akkor menjünk ünnepelni. Foglaltam magunknak asztalt. És örülök, hogy ma vendégként lehetek itt. – lelkesedett Cory – Még soha nem voltam itt vendégként.
- De egyszer igen. Akkor este, amikor…
Amikor megtámadták őket. Mindkét lány elhallgatott, a többiek szintén. Kellemetlen lett a csend, ami ránk telepedett. Hála Istennek Asher megtörte a csendet azzal, hogy összecsapta a kezét.
- Na jól van, fiatalok. Mi lenne, ha ma senki nem gondolna sem a munkára, sem arra, ami történt. Ma csak… Élvezzük az életet, oké?
Igen ez fasza ötlet, tesó. Jó lenne élvezni, ha nem aggódnák állandóan azon, hogy Maggienek valami baja esik. Viszont igaza volt Ashernek. Ha csak egy estére is, de élvezzük az életet. Maggie és Cory ismét felnevettek, mintha egy pillanat alatt megfeledkeztek volna mindenről, ami akkor történt. És ezért csodáltam őket. Főleg Maggiet. Akkor is képes volt mosolyogni, amikor valami bántotta.
Mindannyian bementünk a bárba, ahol már nagyban ment a buli. Még nem voltak túl sokan, viszont akik ott voltak, már mindannyian iszogattak, táncoltak meg hasonlók. A bárpulthoz mentünk, ahol kikértem mindenkinek egy felest, aki nem vezetett.
- Ez nem ér. Azt ígérted, hazafelé te vezetsz. – förmedt rá Asher Hunterre, amikor az kikapta a kezéből a felest.
- Bocs tesó, én voltam a gyorsabb. – vigyorgott Hunter.
- Add ide azt a felest. Én fogom meginni.
- Nem, ha én már megittam. – döntötte le gyorsan Hunter a felest, majd grimaszolt és a pultra rakta a poharat.
Asher morcos arcot vágott, úgy tűnt, mentem be tudna húzni egyet Hunternek. A lányok felnevettek, mi úgyszintén. Ez csak természetes testvéri hülyeség volt, amin persze mások mindig jót nevettek.
- Bocs, tesó. Most már nem tudok vezetni. Ittam. – vonta meg a vállát Hunter, Maggie pedig annyira nevetett, hogy nekidőlt a vállamnak. Csodálatos volt az a hang – Hazaviszel, ugye?
- Igen tesó, hazaviszlek. Aztán majd ha nem lát senki, akkorát kapsz, hogy anya sem fog megismerni.
- Ú, de félek.
- Na jó, fejezzétek be. – szólt rájuk Nate nevetve– Inkább zenéljetek.
Kössz, haver! Pont nem akartam leégetni magam Maggie előtt. Mármint. Imádtam énekelni, meg gitározni, de Maggie még soha nem hallott énekelni és fogalmam sem volt, mit fog hozzá szólni. Arról meg úgy duplán nem volt fingom sem, hogy miért érdekelt ez ennyire.
- Ja, ez jó ötlet. – vágott hátba Hunter – Olyan rég zenéltünk egyet.
- Öhm…
- Szégyellős lettél, tesó? – nevetett fel Asher.
Maggiere pillantottam, aki kérdő tekintettel bámult rám, de mosolygott.
- Tudsz énekelni?
- Egy kicsit. – vontam meg a vállam.
- Ne hazudj, öcsi. – kiabált Hunter. Persze. Hogy a fenébe ne akarna leégetni Maggie előtt – Nem is akárhogy énekel a fiatalember.
- Tesó, neked megártott ez az egy pia, vagy mi a fene?
- Nem, csak elmondtam az igazat. Na, megyünk?
- Damon. – szólított meg Maggie – Én szeretném hallani, ahogy énekelsz.
Hát, ha ezzel lenyűgözhetem.
- Oké, menjünk.
Elindultam a színpad felé, de amikor Hunter és Ash utolértek, meg kellett állnom, mert elállták az utam.
- Állj csak meg fiatalember.
- Most mi van, nem azt akartátok, hogy zenéljünk?
- De igen. Mi szinte könyörögtünk neked, hogy zenélj velünk. És nem akartál. Viszont Maggie szépen rád pislogott, azt mondta, hallani akarja, ahogy énekelsz és tessék. Máris rohansz, mint egy hülyegyerek.
- Nem tudtok más témát találni? – sóhajtottam fel.
- Biztos tudnánk, de ez érdekesebb. – vigyorgott Hunter.
- Na jó, akkor hagyjátok ezt egy kicsit és zenéljünk. Oké?
Kikerültem őket, majd felugrottam a színpadra, ők pedig követtek. Asher leült a dobok mögé, Hunter és én pedig egy – egy gitárt vettünk a kezünkbe. Megálltam a mikrofon mögé és bekapcsoltam. Mindenki egy emberként fordult felénk. Az adrenalin lassan úrrá lett rajtam és vigyorogva szóltam hozzájuk.
- Jó estét mindenkinek. Öhm. A bátyáimmal nagyon, nagyon sokat szoktunk zenélni és szeretjük, amit csinálunk. Áll ott egy gyönyörű lány, piros felsőben. – mutattam Maggiere, akinek szemei elkerekedtek és még a játszadozó fényben is láttam, ahogy elpirult – Megkért, hogy mutassam meg, mit tudok. Szóval. Szeretném lenyűgözni.
Asher leütötte az első ritmusokat, majd Hunter gitározni kezdett, én pedig követtem. Nem beszéltük meg, mit fogunk játszani, de azonnal megismertem a dallamot. A Green Day „21 Guns” című számát kezdtük játszani. Végig Maggiet figyeltem, amíg énekeltem. Kíváncsi voltam a reakciójára. Reméltem, hogy tetszik neki. Amikor énekeltem, egy királynak éreztem magam, még úgy is, hogy Maggie figyelt. Nem tudom, miért akartam annyira, hogy tetsszen neki a dolog. Egyszerűen csak jobb kedvre akartam deríteni. Mindent meg akartam tenni, hogy jobb kedve legyen. Maggie egész végig mosolygott és amikor vége lett a számnak, lelkesen tapsolni kezdett és nevetett. Ezért rohadtul megérte. A többiek kiabálgattak, mennyire jók voltunk, fütyöltek meg tapsoltak. Mégis csak ő érdekelt. Volt vagy száz ember a hatalmas bárban és én csak őt láttam.
Aztán eszembe jutott, hogy a múltkor őt is hallottam énekelni. És gyönyörű hangja van. Reméltem, még jobb kedve lenne, ha ő is énekelhetne. Tudom, milyen érzés kiadni magamból mindent csak annyival, hogy teljes beleéléssel eléneklek egy számot. És talán neki is segített volna.
- Nos, remélem tetszett. Szerintem úgy igazságos ez az egész, hogy ha én teljesítettem a kérésedet, Maggie, akkor te is jössz nekem eggyel.
- És mi lenne a kérésed? – kiabált szélesen mosolyogva.
- Énekelj te is nekem.
Tátva maradt a szája és hitetlenül bámult rám. Láttam, hogy Nate és Cory noszogatni kezdték, de szégyellős volt.
- Nem tudok énekelni. – kiabált.
- Dehogynem. Én már hallottalak, Maggie. Csodás vagy. Na, gyere.
Maggie még akkor is szúrós szemekkel bámult rám, amikor fellépett mellénk a színpadra. Kikapcsoltam a mikrofont, hogy ne hallják, miről beszélünk.
- Szemét seggfej vagy, Damon Wilde. Nem használhatod fel ellenem azt, amit én kérek tőled.
- Dehogynem. És most meg is tettem.  – a kezébe adtam a mikrofont, ő pedig tovább mosolygott – Élvezni fogod, hidd el.
- Szavadon foglak.
Maggie a színpad közepére lépett, én pedig a színfal mögött maradtam és onnan figyeltem őt. Mondott valamit a fiúknak, aztán felcsendült a „So what” című szám ritmusa Pinktől, Maggie pedig énekelni kezdett. Egy kicsit félénk volt, de az első refrénnél már szabadabban mozgott, beleélte magát és úgy énekelt a színpadon, mint egy igazi Istennő. Csodálatos volt. Nem értem, miért, de végig mosolyogtam, amíg énekelt. A hangjától pedig libabőrös lettem. Amikor befejezte, én voltam az első, aki tapsolni kezdett. Maggie rám nézett, levegőt kapkodva mosolygott rám, amit örömmel viszonoztam. A többieknek szintén tetszett. Még jobban megtapsolták, mint minket. És ennek nagyon örültem. Viszont amikor visszanézett a tömegre, egy pillanatra mintha lefagyott volna.
Nem értettem, mi baja lehet, de láttam, hogy megremegett a keze, aztán ledobta a mikrofont.
- Mi történt, Maggie?
Nem mondott semmit, csak elhúzott mellettem. A fiúkra néztem, akik láthatóan szintén nem értették, mi történik. Maggie után eredtem. Nem hagyhattam és nem is akartam egyedül hagyni. Nate és Cory mellett is elszaladt, csak kint, a bár előtt kaptam el. A csuklójára fontam a kezem és magamhoz fordítottam. A szemei könnyesek voltak, zavarodottnak tűnt.
- Maggie. Mi a fene történt?
- Haza akarok menni, Damon. Kérlek, vigyél haza.
- De…
- Nincs semmi de, Damon! – kiabált, majd kihúzta a kezét az ujjaim közül – Csak vigyél már haza!
- Jól van.
Az Audihoz vezettem, majd kinyitottam neki az ajtót, majd miután beült, én is beszálltam és elindultam vele hazafelé. Gyorsan jeleztem a többieknek, hogy hazaviszem Maggiet, aztán felé pillantottam. Csak bámult kifelé az ablakon és könnyek csorogtak végig az arcán.
- Maggie. Jól vagy?
- Igen.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Fogalmam sem volt, miért fordult így magába. Mindenesetre haza vezettem, ő pedig úgy ugrott ki a kocsiból, mint akit rakétából lőttek volna ki. Csak a nappaliban értem utol.
- Maggie, a francba is, állj már meg! – szóltam rá, mire a szobája előtt megállt és rám nézett.
- Mi a fenét akarsz tőlem, Damon?!
- Tudni, hogy mi a fene ütött beléd! Miért rohantál úgy el és…
- Nem akarom, hogy érdekeljen, Damon. Mondtam már, hogy ne érdekeljen! Most hagyj magamra, oké?!
- Nem akarlak. Maggie…
- Ne félj, nem fogod elveszíteni a munkádat, mert nem esik bajom. Nem fogok megint beszedni semmit, csak hagyj magamra!
Azzal be is ment a szobájába és magára csapta az ajtót. Nem tudtam, tényleg mi a fene üthetett belé. Biztosan látott valamit, ami megbántotta. És tapasztalatból tudtam, hogy Maggienek sokszor volt hangulatingadozása. Ugyanúgy, mint nekem indulatkezelési problémáim. Éppen ezért megértettem őt. Én is kiakadtam, ha valami olyan dolog történt, ami felzaklatott. Úgy döntöttem, megvárom, amíg egy kicsit lenyugszik és majd aztán talán elmondja, mi történt. Csak nem akartam, hogy baja essen.
Bekapcsoltam a TV – t, majd levettem kabátom, ledobtam a fotel karjára és lefeküdtem a kanapéra.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el,  de biztosan elszunyókáltam. Arra ébredtem, hogy Maggie ajtaja nyílott. Egy normál ember biztos nem kelt volna fel rá, de a kiképzés alatt megszoktam, hogy a legkisebb zajra is felébredek. Felültem a kanapén és kidörzsöltem az álmot a szememből. Maggie szemei kisírtak voltak, a vállát előre ejtette és halkan, remegő hangon szólalt meg.
- Sajnálom, hogy felkeltettelek.
- Nem, én… Nem aludtam.
Leült mellém a kanapéra, majd rám nézett. Úgy tűnt, mintha szégyenkezne valami miatt.
- Sajnálom, Damon. Én… Nem kellett volna így kiakadnom, nem kellett volna kiabálnom veled. Annyira szégyellem magam.
- Nincs miért bocsánatot kérned, Maggie. Én is sokszor… Kiakadom és olyankor senkivel nem beszélek. Szóval, semmi gond. Elmondod, mi történt?
Nagyot sóhajtott. Bizonyára nem volt könnyű beszélnie róla.
- Amikor vége lett a számnak, megláttam Masont csókolózni egy másik lánnyal. Eddig is sejtettem, hogy megcsal, de látni… Már nagyon régóta nem érzem úgy, hogy… Nem nagyon érzek iránta semmit. De akkor is fájt.
Megfogtam a kezét és megszorítottam. Sejtettem, mennyire fájhat ez neki. Még akkor is, ha már elmondása szerint nem érzett iránta semmit. Abban a pillanatban nagyon, de nagyon erősen kellett türtőztetnem magam, hogy ne keressem fel azt a faszt és ne verjem szét a fejét. Maggie nem ezt érdemelte. Nem azt, hogy valaki csak úgy eldobja. Sőt még valaki más miatt. Nem értettem, hogy tudott vele valaki ilyet tenni.
- Esküszöm, ha csak egyszer is meglátom, szétverem a fejét.
- Nem kell, Damon. Arra sem érdemes, hogy ránézz.
- Segíthetek valahogy?
- Talán jól esne, ha… Ha megölelnél. – mondta félve.
Pedig nagyobb örömöt nem is okozhatott volna nekem. Közelebb ültem hozzá és magamhoz öleltem. Elernyedt a teste és hozzám bújt. Megint magamba szívtam a finom illatát és egy kicsit mintha megremegtem volna. A közelségétől.
- Aludhatok veled? – kérdezte halkan.
- Igen, azt nagyon szeretném.
Mivel a kanapé elég széles volt kettőnknek, hogy kényelmesen elfértünk mindketten, csak ledőltem vele, amin felnevetett, majd betakartam magunkat. Szorosan magamhoz öleltem és ő vékony kis karját a derekamra csúsztatta. Olyan hevesen vert a szívem és nem értettem, miért.
- Damon.
- Igen?
- Most nem kapok csókot a homlokomra?
- Te fent voltál, amikor…
- Félálomban voltam. – kuncogott.
- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni.
- Nem kell sajnálnod. Jól esett. Jobban aludtam.
- Ez esetben nem sajnálom.
Nyomtam egy csókot a homlokára, mire elmosolyodott, aztán még szorosabban bújt hozzám. Úgy aludtam el, hogy éreztem, ahogy lélegzik. És valamiért úgy éreztem, ezentúl minden este így akarok elaludni. Vele a karjaimban.