Végre kiengedtek abból az utálatos épületből. Szinte megváltás volt a friss, fertőtlenítő nélküli levegő. Mélyen beszívtam belőle egy jó nagy adagot, aztán megkönnyebbülve fújtam ki. A gipsz még a kezemen volt és picit nehezen mozogtam a sajgó bordáim miatt, de egyszerűen képtelen voltam tovább azok között a fehér falak között feküdni. Voltam eleget kórházban már. Mind magam miatt, de az még nem is zavarna. Ilyen fertőtlenítőszagú szaros épületben közölték velem, hogy anya rákos. És az életem legfájdalmasabb pillanata volt. Amikor kiléptem a kórházból, még nem tudtam, hogy valaha ennél is fájdalmasabb dolgot fogok átélni. Akkor még nem tudtam semmit. Csak azt, hogy nem mehetek haza, sem anyához, hisz ha látná a sérüléseimet, biztosan rosszul lenne. Pedig nagyon szerettem volna már látni. Mindig, amikor meglátogattam, úgy jöttem el, hogy attól rettegtem, hogy ez volt az utolsó alkalom. Éppen ezért minden alkalommal elmondtam neki, mennyire szeretem. És ő is elmondta. Talán ő sem tudta, az lesz – e az utolsó alkalom, vagy nem. És ettől rettenetesen szorult a mellkasom minden alkalommal.
Gondolataimból Nate zökkentett ki, aki hirtelen megállt, akkor eszméltem, hogy már az autójánál vagyunk. Kinyitotta nekem az ajtót és lassan segített beülni. Minden egyes mozdulatnál fájdalom hasított a bordáimba, mintha késsel szúrkálták volna. Akaratlanul is felszisszentem, mire Nate megsimogatta a vállam.
- Minden jó lesz. Pár napig pihenni fogsz és rendbe jössz.
Fenéket fogok pihenni. A fájdalom ellenére is ha tehettem volna, már másnap vissza megyek a nővérképzőbe és dolgozni. Nate viszont még a kórházban szigorúan megtiltott mindent. Azt mondta, legalább még egy – két hetet várjak. Ha egyedül maradtam volna, eljárhattam volna dolgozni és iskolába, viszont mivel Nate a nyakamba varrt egy testőrt, fogalmam sem volt, hogyan fogok kiszabadulni otthonról. Cory beszállt hátra, Nate a kormány mögé és elindult. Nem tudtam, merre megyünk, de őszintén szólva nem is érdekelt. Túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy arra koncentráljak, hol fogok élni. Állandóan ott forogtak az agyamban a képek. Amíg eszméletemnél voltam, minden egyes ütésre tisztán emlékeztem. Minden új helyre nyilalló fájdalomra. Minden hiába való próbálkozásra a védekezésre.
- Mags. Mags, hagyd abba. – szólt rám Nate, de nem tudtam, miért.
Csak akkor értettem meg, amikor megfogta a jobb kezem. Körmeimmel a másik csuklómat kapargattam. Azelőtt mindig ezt csináltam, ha valami feldúlt. Az orvosom szerint így próbáltam könnyíteni a zavarodottságomon vagy más rossz érzéseken. Amikor kiderült anya betegsége, mély depresszióba zuhantam egyik napról a másikra és megpróbáltam megölni magam. Nem bírtam azt, amit apa tett velem, hogy tudtam, bármikor elveszíthetem anyát és azt sem, hogy ezt nem mondhattam el senkinek. Még a pszichológusomnak sem mondtam el. Egyszerűen csak összezuhant az agyam. Szerinte.
Akkor kezdődött ez a kaparászás. Tudatlanul csináltam és ha valaki nem szólt rám, szinte véresre martam a kezem. És ezekre az összezuhanásokra a csuklómon lévő maradandó sebek állandóan emlékeztettek.
- Ne haragudj.  Csak elgondolkodtam.
- Tudom, hogy félsz, Mags. És én is nagyon félek, mert nem bírnám ki, ha bajod esne. De olyan ember mellett leszel, aki nálam ezerszer jobban meg tud védeni. Tudod, hogy én is megvédenélek, de ő egy képzett ügynök.
- Megértem. És egy kicsit tényleg félek. De bízom benned. És ha te bízol abban az akárkiben, akkor én is.
Rá pillantottam, láttam, hogy mosolygott.
- Hidd el, mellette nem eshet bajod.
Amit mondtam, nem csak úgy mondtam. Bár nem ismertem a fickót és fogalmam sem volt, ki az, bíztam benne. Mert a bátyám is. Nate mindig tudott helyes döntést hozni és megtanulta, kiben bízhat, kit jobb elkerülni. Okos volt, amit én annyira nem mondhattam el magamról. Nekem nem volt mindig helyén az eszem. És az egyik ilyen tévedésem biztosan valaki mást kúrosgált éppen.
Ja, igen. Volt egy „barátom”. Bár nem tudom, mennyire mondhattam még őt a pasimnak. Az elején persze minden szép volt. Masonnel még a középiskolában jöttünk össze. Akkor még nem volt akkora seggfej. Csak miután én a nővérképzőbe, ő meg főiskolára ment, megváltoztak a dolgok. Bár mindketten Bostonban maradtunk és hetente többször is találkoztunk, már nem volt ugyanaz. Biztos voltam benne, hogy megcsalt az egyre furcsább viselkedéséből ítélve, bár bizonyítani nem tudtam. Már nem figyelt rám, nem volt rám ideje. És ezt az is mutatja, hogy baszott bemenni a barátnőjéhez a kórházba. Még egy rohadt üzenetet sem küldött, fel sem hívott. Magam sem tudtam, miért vagyok még vele. Talán csak féltem egyedül maradni. Hisz pont emiatt zuhantam depresszióba. Mert úgy éreztem, engem mindenki elhagy. Féltem egyedül maradni. Féltem, mert tudtam, ha elveszítek egy számomra fontos embert, abba beleőrülök. Előre féltem attól a pillanattól, amikor anya már nem bírja tovább. Nem akartam visszaesni, nem akartam újra megtenni azt, amit két évvel ezelőtt. Nem akartam újra cserben hagyni a bátyámat. Tudtam, ő az egyetlen, aki nem fog elhagyni. És talán ez is elég volt ahhoz, hogy ne ismétlődjenek meg a dolgok. Reménykedtem.
Arra eszméltem, hogy lassítunk, egy földszintes, krém színű ház előtt álltunk meg. Nem volt sem kert, sem semmi. De egész otthonosnak tűnt így kívülről. Egy betonkapu választotta el az útesttől. Eléggé védett háznak tűnt. A beton kerítés között egy fekete vaskapu állt, amely első látásra eléggé félelmetesnek tűnt. Olyan volt, mint egy mesebeli kísértet kastély bejárata. A házat magát jobban csak akkor tudtam megnézni, amikor a bátyám autója előtt kinyílott a kapu, majd a felhajtón leparkolt. Nem volt olyan nagy, mint amilyennek kívülről tűnt. A felhajtón maximum három autó fért el, a háznak nem volt emelete. De éppen ez tette otthonossá. Reméltem, hogy belülről is szimpatikus és otthonos lesz. Akkor talán majd nem érzem olyan egyedül magam.
Fura bizsergés futott végig rajtam, amikor kinyitottam az ajtót és kiszálltam az autóból. Felnéztem a házra és nem éreztem semmi másat, csak a tömény félelmet a mellkasomban. Mert mi van, ha itt is megtalálnak. Mi van, ha becsavarodok? Mi van, ha visszaesek a félelemtől, amíg el nem kapják a támadómat? Mi lesz Coryval? Mi lesz, ha a bátyámat is megtámadják?
Egészen addig ez járt a fejemben,amíg meg nem hallottam egy másik autó zúgását. Sarkon fordultam. Már furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ki lesz az új lakótársam és egyben védelmezőm. Egészen addig lelkesen figyeltem, amíg meg nem láttam, hogy ki szállt ki a fekete A8 – as Audiból. Aztán egyszerre öntött el vagy ezer érzés, ezek közül kiemelném a dühöt, az ugráló gyomromat meg a meleg borzongást. Egymásnak ellentétes érzések kezdtek el vetekedni bennem, amikor belenéztem Damon Wilde sötétbarna szemeibe.
Damonnel rég ismertük egymást, de ahányszor találkoztunk, mindig összevesztünk valamin. Még a legkisebb marhaságokon is. Viszont azt is elárulom, hogy tudat alatt talán mindig vonzódtam is hozzá egy kicsit. Hisz ki a fenének ne jönne be egy ilyen félisten? Széles vállak, kidolgozott testalkat, a szemébe hulló szőke haj, a rosszaságot és ártatlanságot egyaránt tükröző tiszta, barna szemei. És azok az ajkak. Piercing volt benne és mindig is képzelegtem arról,milyen lehet vele csókolózni. És...
Látjátok? Erről beszéltem. Nem tudtunk egy helyben megmaradni egymás mellett mégis mindig kívántam.
Damon elvigyorodott, mikor meglátott, majd nyelvével a szájában lévő piercinget kezdte piszkálni. Bezárta az autó ajtaját, majd amikor a csomagtartóhoz lépett, morcosan fordultam a bátyám felé.
- A francba, Nate. Azt nem mondtad, hogy róla van szó! – csattantam fel, abátyám viszont csak nevetett.
Viszketni kezdett a tenyerem, hogy mindkettejüknek lekeverjek egy hatalmas pofont. A bátyámnak azért, mert erre a szemétládára bízott. Damonnek pedig azért mert.... Csak mert ő Damon. És mert tudtam, mekkora szemétláda.
- Nyugi már. – nevetett Nate – Külön szobátok lesz, ha nem akarod, beszélnetek sem kell.
- Tenyérbemászó alak. – morogtam – Az agyamra fog menni.
- Persze, persze. – vágta rá gúnyosan.
- Mire véljem ezt a hangnemet?
- Semmi. – vágta rá azonnal, majd az égre emelte a tekintetét. Láttam, hogy próbálta visszatartani a nevetést, de nem tudta.
- Most komolyan, Nate. – bámultam rá a mellkasomon összefont karokkal és toporogni kezdtem – Min nevetsz?
Tényleg nem értettem, mi olyan vicces neki.
- Komolyan te szidsz engem állandóan Cory miatt? Rajtatok kívül mindenki látta, mi folyt köztetek, valahányszor találkoztatok.
- Ő seggfej volt én meg nem hagytam magam. – mondtam, aztán az Audi felé esett a pillantásom.
Mielőtt Nate bármit is reagálhatott volna, Damon lecsapta a csomagtartót, majd egy fekete utazótáskával a kezében felénk jött és olyan közel állt meg hozzánk, hogy a nyári szellő felém sodorta a férfias, picit fűszeres illatát. Olyan volt, mint a menta. Imádtam a mentát!
Azt viszont már nem, hogy Damon hülyén vigyorogni kezdett. Mondjuk ilyenkor mindig megjelentek a kis gödröcskéi az arcán, a szeme pedig csillogni kezdett. Annyira… Istenem. Egy jóképű seggfejjel akartak összezárni.
- Helló, lakócimbi. Örülök, hogy újra látlak. – mondta jókedvűen, majd felém nyújtotta a kezét.
- Én nem. – morogtam, miközben szorosabban öleltem magam.
Nate felnevetett, Damon pedig megadóan leengedte maga mellé a kezét.
- Úgy látom, ez mégsem lesz olyan jó buli, mint ahogy elképzeltem. – tűnt el a mosolya.
Azzal el is ment mellettünk és kinyitotta az ajtót, majd bement a házba. Talán egy kicsit túllőttem a célon. És ezt Nate arckifejezése is megerősítette.
- Sajnálom. – hajtottam le a fejem, Nate viszont a vállamra tette a kezét és megsimogatta.
- Semmi baj, Mags. Tudom, hogy nem nagyon jössztök ki egymással. De inkább ne beszéljetek, csak ne gyújtsátok fel a házat, oké?
Ezen felnevettem.
- Oké.
- Na, gyere.
Nate felkapta a bőröndömet, majd követtük Damont a házba. Mint ahogy sejtettem, nem volt nagy. Tágas volt,az egyszer szent, viszont csak két – három hálószoba volt benne, egy szépen, kényelmesen berendezett nappali hatalmas kanapéval, ami mellesleg nagyon kényelmesnek is tűnt. A konyhát csak egy pult választotta el a nappalitól, de láthatóan mindennel fel volt szerelve. Összességében tetszett az egész, mondjuk még a szobámat nem láttam. De soha nem voltam annak a híve, hogy mindenfélével fel legyen díszítve. Csak a képeimet hoztam magammal, amiket mindenhová vittem.
A nézelődésből a bátyám zökkentett ki, aki hirtelen magához húzott és megpuszilta a fejem búbját.
- Mennem kell, hugi. – mondta vonakodva. Tudtam, hogy nem akar magamra hagyni, de abban is biztos voltam, hogy Damonben száz százalékosan megbízik. Nate rengeteget dolgozott, hogy a cége ott tartson, ahol és a csúcson sem hagyta abba. Ezt nagyra becsültem benne. És nem engedhettem, hogy miattam lemondja a munkáját. Azt soha nem kértem volna tőle. Akkor sem, ha tudtam, hogy egy szavamba kerülne és nem menne dolgozni.
- Rendben. – mosolyogtam rá, amit viszonzott.
- Minden rendben lesz?
- Igen, persze. Lassan berendezkedek, meg hasonlók. Mondjuk ha Damon nem tud főzni, egy darabig gyorskaján fogok élni. – emeltem fel begipszelt karomat, mire Nate felnevetett.
- Úgyis az a mindened. Hiába istenien főzöl, mostanáig sem használtad ki. – piszkálódott nevetve.
- Ez igaz. – nevettem vele – Tényleg minden oké lesz. Komolyan.
- Tudom. Jövök, amikor tudok, oké? És... Tudom, hogy nem kedveled Damont,de tedd,amit mond. Ő tudja, hogyan védhet meg téged.
- Parancs! – tisztelegtem, mire Nate újra felnevetett.
- Bolond vagy. De azért szeretlek.
- Én is szeretlek, bátyus. – bújtam hozzá, ő megölelt, majd miután elengedett, elment.
Egyedül éreztem magam. Ott álltam egy óriási ház közepén körbevéve a csomagjaimmal és nem tudtam, hogyan fogom ezt átvészelni Cory és a bátyám nélkül. Nem haragudtam rájuk. Hogy is haragudhattam volna? Hisz Corynak úgy volt a legjobb, ha egy ideig nem tartózkodunk egy házban. A bátyám pedig mindent megtett azért, hogy megvédjen. Csak azért nehezteltem rá, mert pont erre a szexis szemtelen alakra bízott.
- Bevigyem a szobádba a csomagjaidat? – szólalt meg, mire megrettentem.
Damon közvetlenül előttem állt, így jobban szemügyre vehettem helyes, kisfiús arcát. Annyira egyedivé tették a piercingjei és a pólójából kilátszó tetoválásai. Nem is nézett ki úgy, mint egy ügynök. Inkább mint egy rosszfiú. Egy nagyon, nagyon szexis rosszfiú. A szemei viszont egyben ártatlanná és veszélyessé tették. Látni lehetett rajta, hogy bárkit képes lenne földbe döngölni, aki az útjába áll. És ezt a pólója alatt dudorodó finoman kidolgozott izmok is bizonyították. Sokkal kidolgozottabb volt, mint két éve, mikor utoljára láttam. Pedig azért már akkor sem volt valami kis termetű.
- Maggie. – szólt rám morcosan, mire feleszméltem gondolataimból és újra a barna szemeibe néztem.
- Bocsi, csak elgondolkodtam.
- Azt kérdeztem bevigyem – e a csomagjaidat a szobádba. – ismételte meg türelmetlenül.
Seggfej.
- Nem kell. Megoldom.
- Maggie. Egy ép kezed van és az is fáj. Majd én beviszem
Természetesen egyszerre nyúltunk az egyik könnyebb táskámért. Ráncigálni kezdtük, miközben azon veszekedtünk, ki vigye be. Aztán úgy gondoltam, ha akarja, vigye. Elengedtem a táskát, amire persze Damon nem számított, így meghőkölt, a táska pedig nekicsapódott a hasának.
- Aú. – morgott.
Megforgattam a szemem.
- Anyám asszony katonája.
- Nagyon vicces. – gúnyolódott.
Felkapta az összes – három – csomagomat, majd elindult az egyik barna faajtó felé, én pedig követtem. A szoba üres volt. Csak egy ágy, egy asztal és szekrények. Olyan volt, mint egy luxus szállodai szoba, mert hát azért a bútorok kitettek magukért. Damon a hatalmas franciaágy mellé rakta le a csomagjaimat, majd az ajtó felé lépett.
- Szerintem tisztáznunk kellene pár dolgot ezzel az együttéléssel.
- Milyen dolgot? – fordult meg fújtatva.
- Például, hogy mindenki magának főz, rendet raksz magad után, mert én nem fogom a gatyáidat összeszedegetni. És ha piálni vagy kurvázni akarsz, azt légyszíves házon kívül tedd.
- Született vezető vagy, Maggie Black.
- Fogd be.
- És még duzzogni is tudsz. Nagyon édes. – vigyorgott.
Fura. Legszívesebben bevertem volna egyet a vigyorgó arcába, de emellett egyszerre szerettem volna, ha talán megcsókol telt ajkaival.
Basszus, mi van veled, Maggie?
- Nem vagy vicces.
- Egyébként meg tudtommal ez a ház a cégé. Azt csinálok, amit akarok és ott lesznek szétdobálva a ruháim, ahol akarom.
- Tudtommal a bátyám fizet neked azért, hogy vigyázz rám, vagy mi a fene.
Szóra nyitotta a száját, de aztán be is csukta. Pár pillanatig csak meredten bámult rám, amitől libabőrös lettem. Aztán elmozdította a kilincset és kinyitotta az ajtót.
- Majd igyekszem. – adta meg magát halkan, aztán el is tűnt.
Leültem az ágyamra, majd hátradőltem. Olyan puha volt az ágy, mintha felhőkön feküdtem volna. Mégsem tudott megnyugtatni. Próbáltam visszaemlékezni arra, ami történt akkor este. De semmi más nem jutott eszembe, azon kívül, amire még a kórházban emlékeztem vissza. Lassan rám sötétedett, de nem voltam álmos. Emlékezni akartam. Tudni akartam, ki bántott engem és a legjobb barátnőmet. Apropó Cory. Miatta sem tudtam aludni. Állandóan azon kattogott az agyam, hogy jól van – e. Igen, biztosan. Vagy veszekszik a bátyámmal, vagy kefélnek. Vagy mindkettő. Nehezen kimásztam az ágyból, mert tudtam, úgy sem fogok aludni. Kinyitottam a bőröndömet és felvettem valami egyberuhát, aminek nem kórház illata volt. Mondjuk nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz átöltözni. A begipszelt kezemmel semmit nem tudtam kezdeni, a másik pedig rettenetesen fájt. Mégis, ha nehezen és nyögdécselve is, de belebújtam a fehér nyári ruhámba, majd leültem az ágyra, hogy kifújjam magam. Ha ez így fog menni még hetekig, belefáradok. A hátizsákomba nyúltam, ahol megtaláltam a gyógyszereimet. Valahányszor gyógyszereket láttam, összeszorult a szívem, mert eszembe jutott, hogy mit tettem. Eszembe jutott a bátyám és Cory tekintete, amikor magamhoz tértem. Soha nem akartam azt a tekintetet látni, mégis láttam, amikor két napja magamhoz tértem. A bátyám, édesanyám és Cory voltak a mindenem. Nem volt túl sok barátom, mert lefoglalt a munka és a nővérképző. De ők mindig mellettem voltak és mint említettem, megígértem, soha többé nem okozok nekik csalódást. Éppen ezért nem szedtem soha gyógyszereket. De az a fájdalom, amit akkor éreztem, már elviselhetetlen volt. Bevettem egy fájdalomcsillapítót, de máris bűntudatot éreztem. Lenyeltem. Innen már nem volt visszaút. Anya nem tudta, mit tettem két éve, mert már akkor is beteg volt.
És így meg sem tudtam látogatni. Ha látta volna a sebeimet, biztosan rosszul lett volna. És azt nagyon nem akartam. Pedig nagyon hiányzott.
Aztán hirtelen hányinger tört rám. A fürdőbe rohantam, hiába fájt mindenem, rohannom kellett. Aztán kijött belőlem minden. Vagyis az a gyógyszer és talán egy kis víz, mert aznap nem ettem semit. Éhes sem voltam. Úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon. Miután úgy éreztem, ennyi volt a rókázásból, a mosdóra támaszkodva felálltam, kimostam a fogam és megmostam az arcom. Hirtelen kopogást hallottam. Pedig semmi kedvem nem volt Damonhöz. Egy hangyaszarnyi sem.
- Jól vagy, Maggie?
Erre a kérdésre nem számítottam. Azt hittem, ha majd itt leszünk, próbáljuk majd minél jobban kerülni egymást. De Damon hangja aggódónak tűnt. Pedig nem volt arra szükségem, hogy még egy ember aggódjon miattam.
- Igen. – válaszoltam egyszerűen.
- Öhm. Meg kellene beszélnünk egy pár dolgot ezzel az egésszel kapcsolatban. Ki tudnál jönni pár percre?
Felsóhajtottam, majd átbaktatva a szobán kinyitottam az ajtómat. Damon szemei elkerekedtek. Talán nem ezt a ruhát kellett volna felvennem. Elég mély dekoltázsa volt, rövid volt a szoknyája és nem mellesleg a lenge ruha alatt elég szépen virított a vörös melltartóm. Nem, ezt nem gondoltam át elég jól. Damon végigmért tetőtől talpig, mire fura módon felmelegedett a légköröm és megfeledkeztem mind a hányingerről, mind a fájdalomról.
- Nagyon szarul nézel ki. – mondta aztán gúnyosan.
Annyira, de annyira szerettem volna lekeverni neki egy orbitális nagy pofont.
- Te sem vagy szebb, Damon. Na mondd gyorsan, mert szeretnék aludni. – türelmetlenkedtem.
Valójában nem voltam türelmetlen. Igenis tetszett, ami előttem állt. Két kezét zsebre dugta és nekitámaszkodott az ajtófélfámnak.
- A nővérképző. Egy időre fel kell adnod. És a munkádat is.
Micsoda?!
- Miért? – döbbentem meg.
- Mert veszélyes. Ezek az emberek tudják, hol keressenek. És ha nem tudják, akkor el sem tudnak kapni, így több időnk van, nekünk elkapni őket. De megoldottuk, hogy tovább csinálhasd mindkettőt.
- Hogyan?
- A cég kórháza anyáé. Ott tanulhatsz anya mellett és dolgozhatsz is, ha jobban leszel. Persze, ha vége ennek az egésznek, ott maradhatsz, ha tetszeni fog. A kórházat több ügynök is védi és én is ott leszek melletted, hogy ne essen bajod.
- Ez jól hangzik. – feleltem lelkesen.
Mintha egy kis félmosolyt láttam volna megbújni a szája sarkában. Igen, tuti mosolygott, csak próbálta nem mutatni. Bár nem tudom, miért.
- Khm. Rendben. Anya örülni fog neked. És nem tudom, Nate mennyit mondott el neked, a lényeg, hogy nem vagy bezárva ide, bárhova mehetsz, de veled kell mennem. Lehet, hogy ha rábukkanunk valamire, apáék ki fognak kérdezni és mindent el kellesz mondanod.
Ettől féltem.
- Rendben.
- Próbáld kipihenni magad. Holnap megyünk a kórházba.
Csöndben bólintottam, mire Damon ellökte magát az ajtótól és sarkon fordult. Már épp be akartam utána zárni az ajtót, amikor hirtelen megfordult.
- Maggie…
- Igen?
- Én… - láttam a tekintetén, hogy mondani akart valamit. Nem tudom, hogy nem merte, vagy nem akarta, de legmélyen talán valami kedvességre számítottam tőle – Semmi. – rázta meg végül a fejét, majd bement a saját szobájába.
Ennyit a kedvességről. Mondjuk nem tudom, miért is vártam tőle egy kis kedvességet. Eddigi találkozásainkból azt szűrtem le, hogy Damon és ez a tulajdonság nem nagyon férnek össze. Bezártam az ajtót, majd levettem a kis nyári ruhámat, felráncigáltam magamra egy spagettipántos pólót és egy kis kockás rövidnadrágot, majd bebújtam az ágyba. Bár gondolataim körbe – körbe forogtak a támadás, a családom és Damon körül, szerencsére hamar álomba merültem.