Sehogy sem tudtam elaludni. Képtelen voltam. Annyi minden járt a fejemben. Újra látni Maggiet olyan volt, mint egy vödör hideg víz. Nem tudtam gondolkodni miatta. Gyönyörű volt, az egyszer szent. És amikor abban a csöppnyi kis ruhában nyitotta ki az ajtót. Esküszöm, imádkoztam, nehogy feláljon a farkam. Eléggé beégtem volna vele.
De látjátok? Erről beszéltem. Állandóan veszekedtünk, valahányszor találkoztunk. Mégis mindig valami… Valami vonzott hozzá. És nem csak azért, mert szép volt. Hanem mert erős volt, bátor és nem félt semmitől. Lány létére tökösebb volt, mint néhány férfi. És ez rohadtul nagyon tetszett benne. Mellette pedig… Amikor belenéztem a szürke szemeibe, nem csak egyszerűen szép szemeket láttam. Hanem valami sokkal többet. Titkokat, érzelmeket, ki nem mondott szavakat. És egy picit mindig elállt a lélegzetem tőle. Na jó, nem kicsit. Eléggé érezhetően.
Elvállaltam, hogy vigyázok rá és megvédem mindentől, de magam sem tudtam, hogy ez jó ötlet – e vagy sem. Meg akartam védeni és nem csak azért, mert ez volt a munkám. Le sem szartam, hogy a bátyja fizetne érte. Nem kértem el tőle a pénzt. A haverom volt, nem kérhettem el tőle.  Valamilyen fura oknál fogva egyszerűen csak nem akartam, hogy bármi baja essen. Viszont rossz ötletnek is tartottam pont az olyan gondolatok miatt, melyeket az előbb leírtam. Tudtam, hogy ott fekszik a mellettem lévő szobában és egyszerre akartam távolságot tartani tőle, valamint közelebb kerülni hozzá.
Azt hiszem, kezdek megőrülni. Az órára néztem. Éjjel kettő. Már nem tudtam, el fogok – e tudni aludni. Kimentem a konyhába, főztem magamnak egy kávét, majd átmentem a nappaliba és elővettem Maggie mappáját. Átugrottam a személyes adatait, majd a védelembe helyezés okára lapoztam és olvasni kezdtem.
Támadás egy héttel ezelőtt. Betörtek a házába és fenyegető levelet hagytak neki, melyben a következő állt: Ne gondold, hogy ennyivel megúsztad, Maggie cica. Ez félreérthetetlen fenyegetés volt. Valaki nem akart megállni annyinál, hogy félholtra veri őt és a barátnőjét az éjszaka közepén. Apropó sérülések. Az orvosi jelentésre lapoztam. És csak akkor állt meg bennem igazán az ütő, amikor olvasni kezdtem. Törött kar, 3 törött borda, zúzódások a karon és lábakon, a fejen és az arcon. Felrepedt száj és szemöldök. Lehetséges agyrázkódás.
- Mit olvasol? – hallottam meg egy édes, álmos hangot a kanapé mellől. 
Azonnal becsuktam a jelentést és felnéztem. Amikor megláttam Maggiet abban a kis rövidnadrágban és a kis pántos trikójában, ami kihangsúlyozta szinte minden testrészét, azt hittem, a földre esek. Nyeltem egy nagyot, mert szükségem volt rá, aztán az arcára siklott a tekintetem. Egyszerre volt édes és vicces, amit láttam. Halkan felnevettem, mire Maggie ráncolni kezdte a homlokát és kérdő tekintettel bámult rám.
- Mi az?
- Elaludtad az arcod.
Felálltam és mielőtt gondolkodhattam volna, az arcára csúsztattam e kezem. Azt hiszem, mindketten elég látványosan kaptunk levegő után. Ő fogalmam sincs, hogy miért, de a saját okomat nagyon is jól tudtam. Hatalmas, gyönyörű szemeivel rám pillantott és teljesen lenyűgözött, hogy milyen puha a bőre.
- Itt vannak a párnád nyomai. – suttogtam neki.
El kellett engednem, de nem akartam. Viszont megtettem, mert össze – vissza kezdtek kalandozni a gondolataim és tudtam, ha így folytatom, nem fogom akarni, hogy ennek vége legyen. Így hát elengedtem és leültem vissza a kanapéra, ahol ő is helyet foglalt. Én az egyik, ő a másik végébe. Tisztes és biztonságos távolságban.
- Miért nem alszol? – kérdeztem.
- Nem is tudom. Azt hiszem, álmodtam valami marhaságot és már nem tudok visszaaludni. Hát te?
- Gondolkodtam.
- Min?
- Nem mindegy? – kérdeztem élesebben, mint terveztem.
- Jézus, bocs, hogy hozzád szóltam. – húzta fel az orrát, majd felállt és a konyhába ment.
Tudtam, hogy nem kellett volna így beszélnem vele, de ha közel engedem magamhoz, az azt jelenti, hogy elveszíthetem. És nem akartam még egy embert elveszíteni. Hátradőltem a kanapén, majd pár perccel később megláttam, hogy Maggie visszajön a konyhából egy bögre kávéval a kezében. Leült mellém és ivott egy kortyot.
- Biztos vagy benne, hogy ilyen erős gyógyszerekre kávét kellene innod?
- Nem mindegy? – kérdezett vissza pofátlanul.
- Szép volt, Maggie. Egy – null.
Pár percig csak csendben ültünk, ami egy kicsit kellemetlen volt. Talán csak azért, mert egyébként annyi mindent akartam tőle kérdezni. Hogy mi történt vele az elmúlt két évben, hogy jól van – e. Hogy hogyan érzi magát, meg még annyi mindent. Mégsem tettem. És hálát adtam neki, amikor pár perccel később bekapcsolta a tv – t. Valami óriási nagy faszság ment benne, szóval újra az asztal fölé hajoltam és kinyitottam a mappát, hogy tovább olvashassam.
- Miért van ott a képem? – kérdezte hirtelen.
- Mert ez a te mappád. A jelentésed.
- A jelentésem?
- A cégünknek minden emberről van mappája, akivel kapcsolatban áll. Legyen az védett személy, áldozat vagy akár az ellenség. Így könnyebb áttekinteni a dolgot.
- És mit írtok bele ezekbe a jelentésekbe? – kérdezte lelkesen, majd letette a kávéját az asztalra és közelebb húzódott hozzám, hogy jobban lássa.
Az elejére mentem és lassabban lapoztam, közben elmagyaráztam neki a dolgot. Átragadt rám a lelkesedése és valamiért nem tudtam neki nemet mondani.
- Az elején vannak a személyes adataid. – lapoztam egyet – Itt van a védelem oka részletesen leírva. Ha eszedbe jut még valami, akkor az is belekerül. – újabb oldal – Itt vannak az orvosi leleteid a támadás utánról, hogy allergiás vagy – e valamire meg hasonlók. Aztán már csak az összegzést kellesz beírnunk a végére, ha vége lesz az egésznek.
- Szerinted vége lesz? – kérdezte halkan, mire rá néztem.
Bár nem mutatta, szemeiben temérdek félelem ült. Láttam. Nem akartam, hogy féljen. Valamiért rossz volt így látni őt.
- Igen. Vége lesz. Nem tudom, hogy mikor, de megígérem, hogy vége lesz. – mondtam neki, mire halvány, alig látható mosoly jelent meg az arcán. Mintha kicsit megnyugodott volna – Nincs olyan ügy, amit eddig ne oldottam volna meg. – mondtam önbizalom teljesen, mire felnevetett. Ezt akartam hallani. Nem tudtam, mi hiányzott, amíg meg nem hallottam a nevetését.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit egoista kijelentés volt?
- Talán az volt, de ez az igazság. Kérdezd meg anyát vagy apát nyugodtan. Nem hiába vagyunk én és a testvéreim a legjobb ügynökök a cégnél.
- Na jó, úgy látom, önbizalmad az van bőven. – forgatta meg a szemeit, majd visszakuporodott a kanapé sarkába.
Aztán meghallottam, ahogy felszisszent és az oldalához kapott.
- Minden rendben? – kérdeztem ösztönösen.
- Igen, persze. Csak az a fájdalomcsillapító nem hat pár óránál tovább és akkor megint elkezd fájni.
- Miért nem veszel be még egyet? Nem csak egyet vehetsz be egy nap.
- Nem kell több, jó ez így. – tiltakozott hevesen. Túlságosan is hevesen, amit nem értettem – Nagyon fáradt vagyok tőlük.
Szinte biztos voltam benne, hogy nem ez az oka a gyógyszerektől való félelmének, de rá hagytam. Nem akartam a fejében turkálni. Így is túl sokat beszéltünk úgy egymással, mint a normális emberek, akik kedvelik egymást. Pedig nekem nagyon is jó volt az, amikor veszekedtünk, mert tudtam, ha kedvesek lennénk egymással, abból talán több lenne. És mint említettem, akkor elveszíthetném. Mégis az előbb, ahogy közelebb ült hozzám és… Jézus Mária! Nem gondolhatsz ilyenekre, Damon!
Letettem a mappát az asztalra, majd próbáltam koncentrálni a filmre, ami a képernyőn ment. Nagyon nem érdekelt, de próbálkoztam. És így is… Folyton felé pillantottam és néztem, hogy jól van – e egészen addig, amíg magába nem zárt az álom.

Arra ébredtem, hogy a szemembe süt a nap. Még mindig a kanapén feküdtem, nekidőlve a háttámlának, a fejem hátrahanyatlott és féltem megmozdítani. Tudtam, hogy fájni fog. Aztán észrevettem valamit. Valami puha, meleg és szőrös anyag terült el rajtam. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem, mi az, amikor rettenetes fájdalom nyilallt a nyakamba és odakaptam.
- Bassza meg! – ordítottam fel.
Akkor vettem észre magamon egy kék, szőrös takarót, ami a mellkasomig betakart. De nem emlékszem rá, hogy betakaróztam volna, mielőtt elaludtam. Maggie. Maggie betakart? És ha igen, miért? Ez a törődés jele volt nem? És mi egyáltalán nem törődtünk egymással. Vagyis… Én törődni akartam vele attól a pillanattól, hogy beköltözünk ide.
- El akartalak fektetni, hogy ne érezd azt, amit most bizonyára érzel, de nem bírtalak megmozdítani. Azt hittem, meghaltál, olyan mélyen aludtál. – kérlek, Maggie ne csináld ezt, mert nem fogok tudni neked ellenállni – Aztán horkolni kezdtél, úgyhogy megnyugodtam.
- Nagyon vicces vagy. – néztem fel rá sajgó nyakkal, mivel pont a hátam mögül hallottam a hangját. Ez persze azt eredményezte, hogy megint fájdalom nyilallt a nyakamba – Áu!
- Tessék, kend be ezzel. Ellazítja az izmokat. – lökött az ölembe Maggie valamilyen krémet.
Azzal el is indult a szobája felé, én meg hülyeségből utána szóltam.
- Nem kennéd be nekem? – kérdeztem vigyorogva.
Arra viszont már nem számítottam, hogy bólint egyet, majd odajön hozzám és kiveszi a krémet a kezemből. Aztán újra mögém állt, nyomot belőle egy kicsit a nyakamra és finoman masszírozni kezdte az egyik kezével.
- Két kézzel hatásosabb lenne, de most csak az egyiket tudom használni. – kuncogott.
Nagyon édes volt, az egyszer szent. És ahogy hozzám ért, ahogy kis kezével finoman dörzsölte és masszírozta a nyakam. Rögtön melegem lett. Olyan volt, mintha egy meleg áramlat futott volna végig rajtam. Ami fura, mert azelőtt nem éreztem ilyet, ha egy lány hozzám ért. Pár percig masszírozta a nyakam és amikor kezét elvette rólam, hiányt éreztem. Azt akartam, hogy újra megérintsen.
- Jobb? – kérdezte kedvesen.
- Igen. – fordultam hátra hozzá.
Bólintott egyet, majd újra elindult a szobája felé. És én megint megállítottam.
- Maggie. – szóltam utána, mire megállt, de nem fordult felém.
- Igen?
- Én… Köszönöm.
- Szívesen. – nem fordult felém, de kihallottam a mosolyt a hangjából.
És amikor bezárta maga mögött az ajtót, akarva akaratlanul én is elmosolyodtam.
Levettem magamról a takarót, majd kiroppantottam a nyakam és a szobámba mentem, onnan a fürdőbe. Egy nagyon, de nagyon hideg zuhanyra volt szükségem, amivel meg is ajándékoztam magam. Viszont nem segített semmit és még így is éreztem magamon az érintését. A zuhanyból kilépve megtörölkőztem, majd felkaptam egy fekete nadrágot, egy katonazöld színű pólót, megy egy fekete dzsekit és kimentem a nappaliba. Anyával kilencre beszéltük meg a találkozót és már háromnegyed kilenc volt, Maggie pedig még mindig nem hagyta el a szobáját.
Leültem a kanapéra és várakoztam, majd pár pillanattal később kiabálást hallottam a szobájából.
- A franc egye meg!
Ösztönösen felpattantam és az ajtaja elé álltam.
- Minden rendben?
- Igen, csak nem jön fel ez a rohadt cipzár. – morgott.
Nem kérdeztem, hogy bemehetek –e csak benyitottam, mire Maggie felsikoltott, elpirult és begipszelt kezével próbálta magán tartani a ruhát. Ezúttal sikerült visszatartanom a nevetést, ő viszont morcosan bámult rám.
- Mégis mit képzelsz?! – kiabált – Miért nem kopogtál?! Akár teljesen meztelen is lehettem volna!
De nem volt. Egy fehér farmernadrág volt rajta, felette pedig egy piros hosszú ujjú póló, amely a két vállán lecsúszott és gondolom hátul cipzáros volt. Más miatt nem nagyon lehetett kiakadva.
- De nem vagy. Nyugi már, csak segíteni akarok.
- Nem kell a segítséged!
- Neked aztán gyorsan változik a hangulatod, Maggie. – kezdtem türelmetlenkedni – Félsz, hogy meglátom a hátad?
Megadta magát. Sóhajtott egyet, majd leejtette a vállát és elengedte magán a pólót.
- Ez a kezem haszontalan. – emelte fel a begipszelt kezét, aztán a másikat – Ez meg rohadtul fáj.
Rettenetes érzés volt így látni őt. Maggie az a fajta ember volt, aki mindent maga oldott meg. Senkitől nem kért segítséget, csakis a legvégső esetben. Most mégis annyira… Annyira elveszettnek tűnt.
- Gyere ide. – léptem beljebb a szobában, mire közelebb jött hozzám – Fordulj meg. – utasítottam, ő pedig minden szó nélkül megfordult.
Már épp nyúltam volna a cipzárhoz, amikor megállt bennem a levegő és esküszöm, meg sem tudtam moccanni. Maggie háta szörnyen nézett ki. Szinte egyetlen sima bőrfelület sem maradt rajta. Az egész csak zúzódásokból és horzsolásokból állt.
- Basszus. – nyögtem ki.
Nekem is voltak már durva sérüléseim, de ez. Ez rettenetes volt. Nem tudtam felfogni, ki képes ilyet tenni egy másik emberrel. Főleg egy olyan lánnyal, mint Maggie. Hisz nem ártott ő még a légynek sem.
- Mi az?
- Semmi, csak… Semmi. – mondtam, majd felhúztam a cipzárt a hátán.
- Ennyire szarul néz ki? – kérdezte, amikor felém fordult.
- Az, hogy szarul nem írja le teljesen azt, ahogy kinéz. El sem tudom képzelni, mit érezhetsz.
- Biztosan neked is voltak már ilyen sérüléseid. A kiképzés meg a bevetések.
- Igen voltak sérüléseim, de nem ilyenek. Maggie…
- Mennünk kell, mert elkésünk. – nézett az órájára, majd kapkodva felhúzta a cipőjét és elvette a táskáját.
Viszont tudtam, hogy csak a témát akarja terelni. Amit meg is értettem. Bizonyára nem volt könnyű beszélnie arról az éjszakáról és Maggie mindig utálta, ha sajnálják.
Kimentem a nappaliba, majd elvettem a telefonomat és kinyitottam Maggienek a bejárati ajtót. Kint az Audi felé vezettem. Még mielőtt megpróbálta volna begipszelt kezével kinyitni az ajtót, kinyitottam neki, majd amikor beült, bezártam azt. Beszálltam a vezető ülésre, beindítottam a motrot, majd elindultunk a kórház felé. Körülbelül olyan negyed órányi utazásra volt tőlünk és úgy éreztem, ez a negyed óra hosszú lesz. Maggie nem szólalt meg és én sem tudtam mit mondani. Bekapcsoltam a rádiót, amely éppen Pink „Just like a pill” című számát játszotta. Már épp el akartam kapcsolni, amikor meghallottam, hogy Maggie halkan énekelni kezd. Basszus, nem is tudtam, hogy ilyen szép hangja van. Soha nem hallottam még énekelni. Jó, nem mintha olyan rengetegszer találkoztunk volna. De tényleg szép hangja volt. Olyan megnyugtató. Nem is mondtam neki semmit, csak hallgattam, ahogy énekel. Tudtam, hogy ha megszólalok, akkor abbahagyja és talán többé nem is hallom énekelni. Viszont miután vége lett a számnak, ő már egész úton csak bámult ki az ablakon. Sokszor felé pillantottam, annak ellenére is, hogy rossz volt így látni őt.
Hálát adtam az égnek, amikor végre megérkeztünk. Leparkoltam a helyemre, láttam, hogy Hunter és Asher kocsija is ott van. Remek. Tuti, hogy csak amiatt jöttek, hogy basszák az agyam. Kiszálltam az autóból, majd megkerültem azt és kinyitottam Maggie ajtaját.
- Köszönöm. – mosolyodott el.
- Szívesen. Erre gyere.
Intettem a kis járda felé, amely a bejárati ajtóhoz vezetett. Amikor beléptünk, Maggie csodálkozva nézett szét, majd halványan elmosolyodott. Azt hiszem, tetszett neki a hely.
- Késtél, fiam. – hallottam meg mögülünk anya jókedvű hangját, mire mindketten megfordultunk.
Anyán a köpenye volt, a haját felcsatolta és egyszerűen csak gyönyörű és kedves volt. Nagyon szerettem őt. Amikor megtalált engem és Huntert az utcán, egy kicsit féltem tőle. Meg akartam neki felelni, de ő semmit nem várt el tőlem. Csak, hogy önmagam legyek. És így is szeretett. A biológiai anyámat nem nagyon ismertem és mindig úgy gondoltam, hogy talán pont ezért küldte nekem az ég ezt az angyalt. Ő volt az igazi anyám és hihetetlenül örültem ennek.
- Miattam késtünk, Mrs. Wilde. Meg kell tanulnom ezzel öltözködni. – kuncogott Maggie, majd megemelte a begipszelt kezét.
Anya szemei azonnal könnybe lábadtak, ahogy végignézett a lányon.
- Ó, édesem. Mesélték, hogy mi történt. Jól érzed magad? Rendesen elláttak a kórházban?
- Igen, köszönöm. – mosolygott Maggie kedvesen.
Anya odalépett hozzá, majd megölelte, de csak gyengén, hogy ne bántsa szegény lányt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, bár reméltem, hogy nem ilyen körülmények között kellesz.
- Én is örülök, Mrs. Wilde.
- Ugyan, kicsim. Csak Sophie, rendben?
- Rendben, Sophie.
- Gyere, körbevezetlek a kórházban, aztán megnézzük, mennyit tudsz és onnan folytatjuk, rendben lesz így?
- Igen, persze. – felelte a lány lelkesen.
Csak mosolyogtam rajta magamban. Már nem is értettem, mi a faszért voltam vele eddig ilyen. Hisz olyan… Csodálatos volt.
Velük mentem, amíg anya körbevezette őt a három emeletes kórházon, aztán ők bementek az egyik beteghez, én pedig leültem a váróban, ahonnan pont láttam őt és a bejárati ajtót is, ha netán valaki lenne olyan seggfej és pont itt akarná elkapni Maggiet. Néztem, ahogy figyeli, mit csinál anya, néztem, ahogy ügyesen megteszi ugyanazokat a dolgokat. Nem tudtam levenni róla a szemem. Amióta újra találkoztunk, akkor tűnt először igazán boldognak.
- Na, milyen Maggie Blackel élni?
- Megdugtad már?
Hát ki más ült volna le mellém ilyen kérdésekkel, mint a két bátyám. Inkább rájuk sem néztem. Akkor rögtön tudták volna, hogy talán érzek iránta valamit.
- Komolyan? Ezért jöttetek be a kórházba?
- Ne már, öcsi. Tudni akarjuk, milyen álmid nőével lakni.
Asszem megint fájni kezdett a nyakam.
- Ő nem álmaim nője, nem akarom megdugni és nem is fogom. – csattantam fel.
Pár pillanatig csendben voltak, aztán mindkettejükből kitört a nevetés.
- Jaj, öcsi, olyan vicces vagy. – csapott egyet a hátamon Asher.
- Nem akartok leszállni rólam? – kérdeztem, miközben felálltam és követtem Maggieéket, mert elindultak az ebédlő felé.
Természetesen a két bátyám követett.  Mert miért ne?
- Ugyan miért szállnánk le rólad?  - Unatkozunk. Nekünk nincs Maggienk, akire vigyázhatnánk.
- Idióták.
Megdörzsöltem a nyakam. Újra fájni kezdett, szerintem kiment a hatása a krémnek. Beértünk az ebédlőbe. Anya és Maggie is kikérték maguknak az ebédet, én pedig Maggie mellé álltam meg. Rám nézett és elmosolyodott. Gyönyörű volt. Fel akarta venni a tálcáját, de nem tudta. Nem gondolkodtam, ott hagytam az enyémet, majd elvettem az övét.
- Majd én elviszem neked. – ajánlottam fel, mire hálásan elmosolyodott.
Anya az egyik nagyobb asztalnál foglalt helyet, hogy mind elférjünk, így a Maggieét is oda vittem. Kihúztam neki a széket, majd miután letettem elé a tálcát, újra mosoly jelent meg az arcán.
- Köszönöm.
- Szívesen.
Mi a fasz történt velem?! Nem értettem, mi változott, de valami nagyon a feje tetejére állított engem. Vagyis inkább valaki. És láthatóan a két bátyám sem értette. Amikor megfordultam, hogy elmenjek a saját kajámért, mindketten a tálcájukkal a kezükben, tátott szájjal és kerek szemekkel bámultak. Elvettem a tálcámat, magamban felnevettem rajtuk – vagy talán inkább magamon – majd leültem anyáék mellé. Miután helyet foglalt a két seggfej is, mind enni kezdtünk. Ahogy lehajtottam a fejem, megint fájdalom nyilallt a nyakamba és odakaptam.
- Még mindig fáj? – kérdezte Maggie, aggódó hangja őszintének tűnt.
- Ja, egy kicsit.
- Ha visszamegyünk, bekenjem megint?
- Igen, az jó lenne. – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott.
Hogy a faszba ne akartam volna, hogy újra hozzám érjen? Csak annyi volt ezzel a baj, hogy Hunterék is hallották. Próbálták visszatartani a nevetésüket, de az idióták nem tudták. Maggie és anya kérdőn néztek rájuk, ők meg nevettek, mint a beteg fókák. Szerettem őket, tényleg szerettem, de idióták voltak. Jó, máskor mind a hárman ezt csináltuk másokkal. De ha velem csinálták, az már nem volt olyan vicces.
- Minden rendben fiúk? – kérdezte anya.
Hunter nehezen abbahagyta a nevetést, majd megszólalt.
- Igen, anya. Csak Damon az előbb mondott egy viccet és eszünkbe jutott.
- És találtatok már valamit az üggyel  kapcsolatban? – néztem rájuk kérdőn, mire mindketten elkomolyodtak.
Hát persze, hogy ezzel megfogtam őket. Nem mondhatom, hogy nem voltak jó ügynökök. Hisz – tudom, hogy ez nagyon egoistán hangzik, de igaz – mi voltunk a legjobb ügynökök a cégnél. Tényleg nem volt még olyan ügy, amit ne oldottunk volna meg, mi hárman. Nagyon jól végezték a munkájukat, az egyszer szent. De ha ők piszkáltak, piszkálhattam őket én is, nem? Ezért voltunk testvérek.
- Vissza kellene mennünk a helyre, ahol megtámadtak, Maggie. – szólt hozzá Asher, reakcióképp a lány kezében láthatóan megremegett az evőeszköz.
Gyenge pont.