Fogalmam sem volt, mi ütött Damonbe. Tudtam, hogy indulatkezelési problémái vannak, de azt nem, hogy ilyen súlyosak. Az a fickó hozzám sem nyúlt. Igaz, hogy rohadtul féltem szemtől szemben állni vele, de akkor sem bántott. Ott, akkor nem. Viszont amikor megláttam, újra lejátszódott bennem a félelem, amit akkor este éreztem. Emlékeztem minden egyes ütésre, amit addig kaptam, amíg el nem veszítettem az eszméletemet és már nem fájt semmi. Szörnyű érzés volt. Azt hittem, ha egyszer újra látom, csak leírhatatlan dühöt fogok érezni. Olyat, mint Damon. De emellett féltem is. Még mindig féltem tőle.
Gondolataimat az ajtó nyílása szakította meg, amely mögül Damon lépett ki. Nem haragudtam rá, csak megijedtem. Pedig tudtam, hogy engem soha nem tudna bántani.
- Minden rendben?
- Persze, csak egy kis fejmosás.  Mehetünk?
- Igen.
Miután elindultunk, felhívtam a bátyámat, elmondtam, hogy mi történt és megkérdeztem, lakhatunk – e nála egy ideig. Természetesen igent mondott és örült, hogy ott leszek mellette. Viszont minél tovább gondolkodtam, annál kevésbé értettem, miért rohant ki úgy Damon. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, de akkor sem értettem.
És miután odaértünk Natehez, köszöntünk neki és Corynak, majd bementünk a szobánkba, ezt szóvá is tettem.
- Damon.
- Igen?
- Én… Én nem értem, hogy mi volt ez az előbb. Nem kellett volna így összeverned őt.
- Tudom, de amikor úgy szólt hozzád. Olyan érzés volt, mintha ezer bombát dobtak volna ránk és csak úgy menthetlek meg, ha összeverem. Nem tudom, mi ütött belém, egyszerűen csak… Csak nem bírtam hallgatni, amit neked mondott, amit rólad beszélt. És ahogy rád nézett. Ha nem állítasz meg, megöltem volna. Képes lettem volna rá, mert biztos akarok lenni abban, hogy nem bánthat téged.
- Nem ő volt az, aki bántani akart. Csak elvégezte a piszkos munkát.
- Éppen ez az. Nem ő volt az egyetlen, aki bántani akart. Aki miatt napokig feküdtél vagy a kórházban, vagy a kanapén. Aki miatt annyit sírtál és szinte elfelejtettél nevetni. Nem fogom engedni, hogy az a rohadék, aki felbérelte őt, hogy ezt tegye veled, megmeneküljön. Nem fogom hagyni, hogy megússza pár év börtönnel. Mert ha pár év múlva kiszabadul, új esélyt kap arra, hogy megint ártson neked. És én ezt nem adom meg neki. – mondta dühösen.
- Nem ölhetsz meg mindenkit, aki ártani akar nekem.
- De igen. És ha valaki veszélyt jelent az életedre, akkor meg is teszem. Egy cseppnyi esélyt sem akarok hagyni senkinek, hogy bánthasson téged. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy többé ne essen bajod és hogy boldog légy, hallod? Mindent, mert szeretlek.
Jól hallottam, hogy azt mondta… Azt mondta, hogy szeret. Hevesebben kezdett verni a szívem mind attól, amit mondott, mind a félelemtől, hogy nem is gondolta komolyan.
- Mi.. Mit mondtál?
- Azt mondtam, hogy szeretlek. – mondta ki még egyszer, nekem pedig újra hatalmasat dobbant a szívem. Damon nagy levegőt vett, majd kifújta. Aztán tett felém egy lépést, amitől csak jobban éreztem az illatát, arcomat két erős tenyere közé fogta és mélyen a szemembe nézett, hogy láttam, ahogy tág pupillái lassan ellepik gyönyörű barna íriszét – Szeretlek, Maggie. Nem tudom elmagyarázni jobban, hogy mit érzek. Mert az valami leírhatatlan. Csak szeretem… Mindenedet. Főleg a mosolyodat. Abba szerettem bele először. És már nem tudom elképzelni nélküled a világot, mert te lettél az életem. És…
Azzal hallgattattam el, hogy megcsókoltam. Elakadt a lélegzete, ahogy az enyém is. Nem volt hosszú csók, de csak mert én is el akartam neki mondani, mit érzek. Erre vágytam azóta, hogy megismertem. Mindenre, amit adott nekem. Vagyis inkább… Nem is tudtam, mennyire vágytam arra az érzésre, amely mellette körbefont. Arra viszont igen, hogy én is ilyen érzéseket adhassak neki. És ez valami felemelő volt. Akkor, hogy tudtam, ő is ugyanúgy érez, mint én, a legboldogabb embernek éreztem magam a világon. Épphogy csak az ajkunk vált el egymástól. Damon mélyen a szemembe nézett és kérdően bámult rám.
- Én is szeretlek, Damon.
Egyszerre fújta ki megkönnyebbülve a levegőt és mosolyodott el. Meleg tenyerét az arcomra csúsztatta.
- Basszus, Maggie. – sóhajtotta.
Ajka újra az enyémet csókolta, kezei az arcomról a derekamra csusszantak, majd benyúlt a pólóm alá. Felforrósodott a testem az ő keze melegségétől és a közelségétől. Úgy csókolt és én úgy csókoltam, mintha az életünk múlna a másikon. És az enyém nagyon is múlott rajta. Mert ha elveszítettem volna őt, abba belepusztultam volna. A csókunk egyre mélyebb lett, Damon pedig lassan az ágyra fektetett, majd fölém magasodott. Amikor először lefeküdtünk, akkor is gyengéd volt, de most… Úgy csókolta és érintette a bőröm szinte minden pontját, mintha magába akarta volna inni. Éreztem az akadozó lélegzetét mindenemen, miután lassan megszabadított minden ártogató ruhadarabtól. Megfogtam a pólója szegélyét, majd levettem róla, felfedve ezzel csodás felső testét. Ujjaimmal végigsimítottam minden porcikáján, mígnem a mellkasára szorította a kezem. Újra az ajkamon csókolt meg. Nyelve táncolni kezdett az enyémmel, a fogaink összekoccantak. Aztán lassan belém hatolt. Nagyon, nagyon lassan, mintha csak váratni akarna. És ezzel egyre jobban csak felizgatott. Lassan mozogni kezdett bennem, nekem pedig egyre fogyott a levegőm. Annyira szenvedélyes, romantikus és csodás volt az egész. Úgy nézett rám, mintha a világa lennék. Én pedig úgy néztem rá, mint a világomra. Halványan rámosolyogtam, miközben mozgott bennem, ő pedig viszonozta, amitől libabőrös lettem. Megfogta mindkét kezem, a fejem mellé nyomta és ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Így már nem nagyon volt min tartania magát, szóval a teste rám hanyatlott. Bár Damon elég szépen ki volt gyúrva, nem éreztem őt nehéznek. Akkor nem. Csak azt éreztem, ahogy meleg bőre az enyémet simogatja, ahogy mellkasunk összeért minden apró lélegzetnél. Lágyan megcsókolta a nyakam, én pedig behunytam a szemem. Ott, abban a pillanatban bármit megtehetett volna velem. És ő kényeztetett. Úgy, ahogy még senki más. Olyan érzéseket adott, amelyekről soha nem is álmodtam. Amikről azt sem tudtam, hogy létezik. Ajka forrón tapadt a bőrömre. Annyira melegem volt. De nem bántam. Nem, amíg miatta volt ilyen melegem. Egyre gyorsabban kezdett mozogni bennem én pedig közelebb és közelebb kerültem ahhoz a gyönyörhöz, amit csak tőle akartam. Úgy éreztem, felrobbanok. Már csak egy kis szikra kellett. És amikor megkaptam ezt a szikrát az utolsó lökésénél, ezer darabra hullottam alatta. Megszorítottuk egymás kezét. Én sikítottam, Damon felmordult, aztán a teste teljes egészével rám zuhant. Nem kaptunk levegőt és kalapált a szívünk. Mintha át akartak volna ugrani a másik testébe. Damon lüktetett bennem, én pedig körülötte, amíg még a gyönyör hatása alatt álltunk. Fogalmam sincs meddig, talán percekig feküdtünk ott egymásra borulva, amíg megnyugodtunk egy kicsit. Akkor Damon kihúzódott belőlem, testét elemelte az enyémtől. Hideget éreztem, ahogy elvált tőlem, de hamar át is ment rajtam attól, ahogy csodás őzbarna szemeivel az enyémekbe nézett. Halvány mosoly jelent meg az arcán, amit annyira szerettem. Én meg csak bámultam rá. Felhőtlen volt a boldogságom.
- Mi az? – kérdezte mosolyogva.
- Semmi, csak… Csak szeretlek.
- Én is szeretlek, bébi. Fogalmad sincs róla, mennyire.
Kaptam még egy lágy csókot, majd a hátára feküdt, engem pedig szorosan magához húzott. A vállára hajtottam a fejem, ujjaimmal a mellkasát simogattam, ő pedig a csípőmön finom kis köröket írt le, amitől mindenem megremegett.
Elgondolkodtam, hogy lehet, hogy pont engem szeret. Mármint… Annyi más lány van a világon. Mások, akikkel nincs annyi gond, mint velem. Lányok, akiket nem rontott meg az apjuk, akiknek nem lett egy romhalmaz az élete.
- Min gondolkodsz?
- Honnan tudod, hogy gondolkodom valamin?
- Túlságosan csöndben vagy. És ebben a nagy csöndben szinte hallom, ahogy jár az agyad.
Felnéztem rá. Tudtam, úgyis kiszedi belőlem előbb vagy utóbb, szóval miért ne?
- Miért pont én?
- Ezt hogy érted? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Miért pont én vagyok az, akibe beleszerettél?
- Maggie, az emberek nem kérdezik meg maguktól, hogy miért pont őt szeretem. Nem tudnak okot adni és pontos dátumot, hogy mikor szeretnek bele valakibe. Egyszerűen csak megtörténik. Nem tudjuk, hogy kibe és hogy mikor. Vonzódtam hozzád, már az elejétől, mert már akkor gyönyörűnek találtalak. Aztán megismertelek még jobban. És napról napra egyre nőtt bennem egy érzés. Akkor még nem tudtam, mi az. De most már igen. Egyszerűen csak… Szeretek mindent, ami te vagy.
- Én is szeretek mindent, ami te vagy.
Hozzám hajolt és újra megcsókolt.
- Már régen el akartam mondani neked, csak féltem, hogy te nem így érzel.
- Pedig ha tudnád, mennyire így érzek. – mondtam, mire felnevetett és szorosabban húzott magához.
Csöndben voltunk, miközben én még mindig a mellkasát simogattam, ő pedig a hátamat a gerincem mentén. Nehéz nap volt, de a végéért teljesen megérte. Amikor egy teljes romhalmaz lett az életem, ő volt az egyetlen, aki megnyugvást adott. És bármi történt is aznap, mellette úgy merültem álomba, mintha semmi rossz nem történt volna.

Amikor reggel felébredtem, Damon még édesen aludt mellettem. Gondoltam meglepem valamivel őt is és a bátyámékat is, amiért megengedte, hogy nála maradjunk. Bár ez természetes dolog volt, én is sokszor megengedtem, hogy Nate nálunk éjszakázzon, akkor is hálás voltam neki. És mivel tudtam, hogy mind sokáig szoktak aludni, tudtam, lesz időm készíteni nekik egy kiadós reggelit. Kimásztam az ágyból, felöltöztem, felfogtam a hajam egy kontyba, majd nyomtam egy puszit Damon arcára és kimentem a konyhába. Kinyitva a hűtőt megláttam, hogy lesz miből dolgoznom. Tojást és bacont sütöttem, pirítóst és palacsintát készítettem. Szépen megterítettem az étkező asztalát, mindenkinek készítettem egy kávét. Éppen a juharszirupot kerestem, amikor hirtelen lépteket hallottam. A sok rossznak és támadásnak tudtam be, hogy megijedtem. Gyorsan megfordultam és levegőért kapkodva a szekrénynek dőltem. Damon állt az ajtóban álmosan, összeborzolt hajjal. Még reggel is dögös volt.
- Hé, minden rendben?
- Igen, persze. – fújtam ki egy nagy adag levegőt megkönnyebbülve, majd rá mosolyogtam.
- Megijesztettelek? – kérdezte, miközben felém lépkedett.
- Csak azt hiszem, egy kicsit paranoiás vagyok.
Damon megállt előttem és mélyen a szemembe nézett. Reggel még szebbek voltak a szemei. Csillogott a barna írisze, az arca kisimult, amikor rám nézett.
- Sok minden történt az elmúlt napokban. Természetes, hogy félsz. De én nem fogom engedni, hogy bajod essen.
- Tudom.
Végre elmosolyodott, majd az arcomra tette a kezét, óvatosan magához húzott és lágyan megcsókolt.
- Azt a kurva! Mondtam, hogy bacont érzek. – hallottam meg Nate jókedvű hangját az ajtóból, mire szétrebbentünk.
Nate haja szintén összeborzolva állt, Coryról pedig inkább nem is beszélek. Mindketten ásítoztak, de hirtelen kipattant a szemük, amikor megláttak Damonnel.
- Szépen elpirultál, hugi. – nevetett Nate, mire a forróság az arcomról a nyakamig kúszott.
- Én…
- Láttam, mit csináltatok.
- Reggelizhetnénk inkább?
- Persze. Éhen halok.
Mind leültünk az asztalhoz és enni kezdtünk. Tudtam, hogy a bátyám nem fogja annyiban hagyni a piszkálásomat, de arra nem gondoltam, hogy Damont is belevonja.
- Damon.
- Hm?
- Elmondtad már neki?
Damon szúrós szemekkel nézett a bátyámra. Nem értettem. Elmondani mit?
- Igen.
- Várjatok. Elmondani mit?
Damon rám nézett széles vigyorral az arcán.
- Hogy szeretlek.
Cory felsikított, de még mindig nem értettem, Nate honnan tudta és mióta.
- Te tudtad?! – mutattam fenyegetően a villámmal  a bátyámra.
- Igen. Akkor vallotta be, amikor… Amikor majdnem eltörtem az orrát és azzal vádoltam, hogy csak le akart fektetni.
Nate szégyenlősen lehajtotta a fejét. Olyan volt, mint egy kiskutya. Mindig ezt csinálta, amikor félt valamit bevallani. Felhúzta a vállát, lehajtotta a fejét, aztán olyan szemekkel nézett rám, vagy bárki másra, hogy lehetetlen volt haragudni rá.
Meg akartam szólalni, hogy kicsit azért gondolkodjon el, mit is titkolt el a húga elől. Persze csak viccből. Viszont Nate telefonja megszólalt és felvette. Nevetve szólt bele, de amikor a vonal túlsó felén lévő ember visszaszólt neki, eltorzult az arca. Éreztem, hogy nagy baj van.
- Igen, értem. Máris megyünk.
Nate letette a telefont, aztán olyan arcot vágott mintha… Mintha valaki haldokolna. Istenem, remélem…
- Nate…
- Anyát bevitték a kórházba. Rohama volt, amit otthon már nem tudtak kezelni.
Kétszázra kapcsolt a pulzusom. Anyának nem volt rohama, amióta szedte a gyógyszereit. És tudom, hogy ez nem jelentett jót.
- Átöltözöm és menjünk. – mondtam remegve, majd berohantam a szobámba, mielőtt bárki válaszát is megvárhattam volna.
Eszeveszetten öltözni kezdtem, miközben egyre csak járt az agyam. Nem értettem, miért, de megijedtem, amikor Damon belépett a szobába.
- Maggie. – szólított meg ijedten.
Ő már eleve úgy ment ki a konyhába, hogy fel volt öltözve. Magamra kaptam még egy pólót a farmeremhez. Hirtelen Damon gyengéden elkapta a karom, maga felé fordított és megértően nézett a szemeimbe.
- Édesem. Nem lesz baj. – simogatta meg az arcom, ezzel letörölve kibuggyanó könnyeimet.
- Annyira félek, Damon.
- Nem lesz semmi baj, édesem. – mondta halkan. Hangja megnyugtató volt.
- Jól lesz, ugye? Ugye jól lesz?
- Maggie… Amennyire ismerem anyukádat, ő erős és makacs. Pont, mint te. – mosolygott, ami engem is erre késztetett, annak ellenére is, hogy leírhatatlanul féltem – Rendben lesz. Mehetünk?
- Igen.
Még akkor is remegtem, amikor már a kórházban voltunk. Az orvos azt mondta, hogy a gyógyszerekre anya már immunis lett és ez a roham legyengítette, de nagyon erős. Ahogy Damon is mondta. Stabilizálták, de az eredményeire még várni kellett, ezért nem tudták megmondani, mennyi ideje van még. Damon azt akarta, egyedül menjek be hozzá, azt hitte zavarna. Nekem viszont szükségem volt rá. A kezét szorítottam, amikor beléptünk. Letöröltem a könnyeimet, mert anya utálta, ha sírok. Főleg akkor, ha miatta. Viszont amikor megláttam őt, képtelenség volt visszatartani a könnyeimet. Lélegeztetőre volt kötve, sápadtabb volt, mint máskor és alig bírta nyitva tartani a szemét. Mégis szélesen mosolygott, amikor meglátott minket. Mintha nem lenne semmi baj. Leültem mellé az ágyra, Damon pedig a székre. Egyik kezemmel a szerelmem kezét szorongattam, hogy erőt adjon nekem. A másikkal anyukámét, hogy erőt adhassak neki. Mindenemet odaadtam volna, ha valamilyen mód lett volna arra, hogy megmenthessem.
- Szia anya.
- Szia. Hiányoztál. És elhoztad a szépfiút is. – kacsintott rá Damonre.
Felnevettem, Damon pedig magához emelte anya szabad kezét és megcsókolta, majd rá villantotta azt a sexi vigyorát, ami mindig megdobogtatta a szívem.
- Örülök, hogy látom, asszonyom. Hogy érzi magát?
- Majd kicsattanok. – ironizált nevetve – Kicsikém. Szeretném, h tudnád, hogy…
- Anya, kérlek. Kérlek, ne. – törtem ki zokogásban – Még ne.
- Tudtuk, hogy ezen egyszer át kell esnünk, kicsim. És most… Úgy érzem, hogy most kell elmondanom, amit szeretnék. Valójában soha nem gondolkodtam, mit mondanák. Csak annyit, hogy örülök, hogy a lányom vagy. Hogy ilyen csodás, gyönyörű, okos és kedves lányom van. Boldoggá tettetek a bátyáddal együtt, amióta csak léteztek. És most még boldogabb vagyok, mert tudom, hogy már nem csak Nate vigyáz rád. – mosolygott Damonre, aki kedvesen viszonozta, de meglepődve láttam, hogy az ő szemébe is könnyek gyűltek – Nagyon vigyázz rá, rendben?
- Az életem árán is megvédem őt mindentől.
- Tudom. Már akkor tudtam, amikor először láttalak.  – anya visszanézett rám, egyre nehezebben szólalt meg – Szeretlek, édesem. Mindig szeretni foglak.
- Én is szeretlek anya. Csak még ne menj el, kérlek.
- Minden rendben lesz, Maggie. – szorította meg a kezem erőtlenül – Behívnád a bátyádat egy percre? Aztán hozzatok nekem valami limonádét, mert a víz eszméletlenül szar.
Megint felnevettem. Még így sem tudta abbahagyni a viccelődést. Damonnel felálltunk, nyomtam egy csókot anya homlokára és úgy néztem meg az arcát, mintha akkor látnám utoljára. Mert amikor kiléptem a szobájából, vegyesek voltak az érzelmeim. Bíztam benne, hogy anya kitart, mert tudtam, hogy erős. De valahol a szívem mélyén már éreztem, hogy ez nem lesz tovább. És ez összetört. A fájdalom a lelkemben már – már orvosinak tűnt. Lerogytam az egyik székre, hangtalanul sírtam és meg sem szólaltam. Csak Damon kezét szorongattam, aki előttem térdelt és engem nézett. Annyira szerettem volna tenni valamit, hogy anya velünk maradjon, de nem tudtam, mit tehetnénk. És Damon tekintetéből láttam, ő is szeretne tenni valamit. Viszont tehetetlenek voltunk. Csak vártunk és egyikünk sem szólt egy szót sem. Nate sem, amikor pár perccel később kijött anya szobájából, hogy az orvos megvizsgálhassa. Csak leült mellém, Coryval együtt és vártunk. Vártunk és féltünk. Fogalmam sincs, hogy meddig, de a kivizsgálások miatt nem engedtek be hozzá. Pedig még el sem búcsúztunk rendesen. Bár szerintem rendesen elbúcsúzni valakitől, akit szeretsz, képtelenség. Egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy igazán búcsút tudj mondani annak, aki már mélyen a szívedbe fészkelte magát.
Hirtelen hangos vészjelzés szűrődött ki anya szobájából s vagy három orvos meg ápoló fejvesztve rohant be hozzá. Összeszorult a szívem, felpattantam a székről és be akartam menni hozzá. Ott akartam lenni mellette és kérlelni, hogy ne adja fel. De Damon nem engedett be hozzá.
- Ne, engedj el! Engedj el! – sikoltoztam, miközben a zokogástól és a fájdalomtól már összeszorult a mellkasom.
- Édesem, hagyd, tegyék a dolgukat.
- De én mellette akarok lenni!
- Hugi, most nem mehetsz be oda. Hidd el, én is nagyon szeretnék, de nem lehet.
Már nem vergődtem, de minden porcikám remegett. A vészjelzés abbamaradt, pár perccel később az orvos kilépett az ajtón. És abban a pillanatban összetört minden, amikor megláttam a szemében a sajnálatot.
- Nem! – ordítottam zokogva – Nem, nem, nem!
Damon szorosan magához ölelt, olyan erősen szorított, hogy majd összeroppantam. Én ugyanúgy szorítottam. A mellkasába fúrtam az arcom, a pólóját markolásztam és zokogtam. Annyira leírhatatlanul fájt. Mindig féltem attól, hogy mi lesz, ha elveszítem őt, de erre nem számítottam. Ez… Ez marta a bőrömet, nem tudtam gondolkodni és olyan volt, mintha elvesztem volna. Anya nélkül elvesztem. Damon is remegett. Éreztem. És hallottam, ahogy a bátyám sírt.
Mindig azzal áltattam magam, hogy anya a szerencsésebbek közé tartozik és valahogy meggyógyul. Akkor tudatosult bennem, hogy bármilyen erősen is reménykedünk valamiben, attól még csodák nem léteznek.

Ugyanezt éreztem egy héttel később is. Anyát eltemettük, a házban általában csend uralkodott, bár próbáltunk túllépni rajta. Damon minden pillanatát velem töltötte és ez megnyugtatott. Boldoggá tett és talán képtelenségnek hangzik, de napról napra jobban szerettem. Már ha az iránta érzett szerelmemet lehetett még fokozni, mert ez nem valószínű. És tudni, hogy ő viszont szeret, az valami csodás volt.
Egészen addig, amíg ő is el nem hagyott.
Szombaton felhívott minket Mark, hogy a srác, akit elkaptak, beszélni kezdett és elárulta, ki a főnöke. Megfagyott bennem a vér, amikor elém raktak egy képet a legnagyobb rémálmomról és azt kérték, hogy azonosítsam. Ő volt az. Ő volt az, akihez apa hordott, amikor kicsi voltam. Bevillantak az emlékek, megrohamoztak a kellemetlen, rossz érzések és még jobban az nyugtalanított, hogy Damon ugyanígy reagált. Nem értettem, hogy miért. Nem is kérdeztem. Mark megnyugtatott, hogy körözést adtak ki rá, majd neki is álltak a munkának. Damon egész nap úgy tett, mintha semmi nem történt volna, de én láttam, hogy valami nyugtalanítja. Már ismertem őt, mint a tenyeremet, de hiába kérdeztem bármit is, csak mosolygott és azt mondta, minden rendben.
Másnap reggel tudtam meg, hogy mégsem volt minden rendben. Amikor reggel felébredtem, és ő nem volt mellettem, fura érzés kerített hatalmába. Pedig sokszor volt, hogy Damon hamarabb kelt. Mégis úgy éreztem nincs rendben valami. Kimásztam az ágyból és kimentem a nappaliba. Hunter ült a kanapén és a bátyámmal beszélgetett.
- Szia, Maggie.
- Szia. Hol van Damon?
Hunter mély levegőt vett, majd kifújta. Ez nagyon nem tetszett nekem.
- Elment.
- Hogy érted azt, hogy elment? Hová ment?
- Azt mondta, vegyem át a védelmedet.
- De… De miért?
- Nem mondott semmi másat. Én sem értettem. Senki nem tudja, mi ütött belé. Egyszerűen csak elment.
Nem kaptam levegőt. Nem tudtam lélegezni. Elhagyott. Minden szava hazugság volt. Hibásnak éreztem magam. Mi van, ha azért ment el, mert undorítónak tartott. Mi van, ha tényleg csak azért volt velem, mert sajnált? Felszaladtam a szobámba, magamra csuktam az ajtót, melynek nekidőltem és zokogtam. Annyira nagyon fájt. Ez már sok volt. Egy hét alatt elveszítettem az anyámat és a szerelmemet. Úgy éreztem, már nem érdemes léteznem. Azt ígérte, hogy mindig velem marad. Azt mondta, hogy szeret. Éreztem, hogy szeret. De akkor miért vert át engem? Miért hagyott el? Mit tettem, amiért el kellett mennie? Fájt a mellkasom, már nem bírtam a fájdalmat. Azt akartam, hogy vége legyen. Hogy mindennek vége legyen. A fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcom. Nem értettem, mi ütött belém, csak ki akartam magamból adni mindent. Beleboxoltam egyet a szekrényen lévő tükörbe. A fájdalom, ami a kezembe nyilallt, semmi volt ahhoz képest, ami a szívemben lángolt. Aztán megláttam a tükör mögött. Egy orvosságos dobozt. És nem gondolkodtam tovább.