Aztán megcsókolt. Gyengéd volt, ajka csak lassan közelítette meg az enyémet, de amikor hozzám ért, minden porcikámban éreztem a csókját. Minden egyes kis sejtem feléledt tőle. Mintha eddig halottak lettek volna és Damon csókja életre keltett volna bennem mindent. Ha Mason megcsókolt, soha nem éreztem ilyet. Ilyen vágyat, hogy a csóknak ne legyen vége. Már azóta érezni akartam a csókját, amióta megismertem. Mint említettem, már azóta vágytam rá, már akkor is, amikor még egyetlen szép szót sem tudtunk szólni a másikhoz. Reggel rettenetesen féltem, amikor üldözni kezdtek és nem volt hazugság, amit Damonnek mondtam. Nem magamat féltettem, mert tudtam, hogy mellette biztonságban vagyok. Őt féltettem, mert kint volt és lövöldöztek rá. Nem bírtam volna ki, ha bármi baja esik. És amikor megcsókoltam. Még mindig nem tudom, hogyan volt hozzá merszem. Talán az adrenalin miatt. De nem bántam meg. Mert olyan érzést még senki nem váltott ki belőlem, mint Damon. És nem is tudtam, mennyire felemelő ez az érzés, amíg nem találkoztam vele.
De vissza a jelenbe. Fogalmam sincs, meddig csókolt, csak arra emlékszem, hogy amikor elengedett, mindketten levegőért kapkodtunk, a szívem pedig csak úgy zakatolt. Damon úgy nézett rám, mintha a világ közepe lennék. És számára az is akartam lenni. Megsimogatta a hajam, aztán édesen elmosolyodott.
- Pihenj még egy kicsit. De nagyon közel hozzám, oké?
Meg sem tudtam szólalni, csak bólintottam, majd hozzábújtam. Testének melege úgy ölelt, mint a karjai. Erősen és mégis gyengéden. Damon mellett minden érzésem ellent mondott egy másiknak. És ezért voltam annyira boldog.

Amikor reggel kinyitottam a szemeimet, Damon még aludt. Édesen szuszogott mellettem, levegővételeit a homlokomon éreztem. Egy picit elhúzódtam tőle és néztem az arcát. Olyan nyugodt volt, miközben aludt. Nem mintha amúgy nem lett volna a dühkitöréseit leszámítva. De nagyon sok mindent megtudtam róla, ami bántotta és csak csodálni tudtam, mennyire erős. Viszont amikor aludt, semmilyen gond nem látszott az arcán. Mintha soha nem élt volna át semmi rosszat, mintha semmitől nem félne. Elgondolkodtam, fél – e egyáltalán valamitől. Mert bár sokat beszélgettünk előző nap, meg amúgy is, nem említette, hogy bármitől is félne. És ha belegondolok abba, hogy milyen ügyesen végrehajtotta a tegnapi mentő műveletet minden félelem nélkül az arcán, akkor igenis megkérdőjeleztem azt, hogy fél – e valamitől.
Helyes volt egyébként. Vagyis inkább gyönyörű. Tudom, a férfiakra ilyet nem mondanak, de akkor is gyönyörű volt. Ahogy kisimult a helyes arca, ahogy a hollófekete szempillái simogatták az arcát, melyet egynapos borosta fedett. Leírhatatlan, hogy mennyire helyes volt. És ott volt mellettem. Engem tartott a karjaiban és éjjel engem csókolt. Már nem tudtam volna elengedni őt. Nagyon régen nem tudtam volna elengedni. Nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Egy pillanatát sem. Már csak attól féltem, hogy ő nem úgy érez, ahogy én. Azt mondta, ha ennek vége, nem akar engem is elveszíteni, de mi van, ha addig meggondolja magát? Mi van, ha ő nem érzi azt, amit én és ott hagy, ha elkapják a támadót? Mi van, ha csak azért volt kedves velem, mert együtt kell élnünk és nem akarja minden pillanatunkat veszekedéssel tölteni?
- Már megint gondolkodsz valamin. – szólalt meg hirtelen Damon álmos, motyogó hangon.
- Csak azon, hogy mi legyen a reggeli. – néztem bele gyönyörű barna szemeibe.
- Hazudsz. – mondta komolyan.
Esküszöm, mintha belém látott volna. Nem válaszoltam erre semmit, mert tudtam, felesleges. Úgy is tudta volna, hogy hazudok.
- Tudom, hogy mikor hazudsz, Maggie. – erősítette meg gondolataimat, majd kinyújtotta a kezét és megsimogatta az arcom – Ráncolod a homlokod, amikor ezt teszed. Mondd, el, min gondolkodtál. Hátha tudok segíteni.
- Ezen nem tudsz.
- Adj egy esélyt.
- Hülyeség, Damon.
- Engem érdekel.
- Te nem adod fel könnyen, ugye? – kérdeztem, mire vigyorogni kezdett.
- Nem. Na, halljam.
- Csak azon gondolkodtam, miért csókoltál meg.
Hirtelen odahajolt hozzám és megint megcsókolt. Azonnal feléledtem tőle. Amikor elengedett, mélyen nézett a szemeimbe és olyan közel maradt hozzám, hogy ajka majdnem súrolta az enyémet, amikor megszólalt.
- Azért, amiért most is. Mert azóta meg akartam tenni, amióta ismerlek. Csak nagyon féltem, hogy ha megteszem, akkor eldobsz magadtól. Azt hiszem, kettőnk közül te vagy a bátrabb.
- Legalább valamiben legyek bátrabb, mint te. – mosolyogtam rá, mire ugyanezt tette.
Aztán újra megcsókolt. Gyengéden, mégis követelőzően. A mellkasára csúsztattam a kezem és megéreztem, mennyire erősen ver a szíve. Akárcsak az enyém. Damon fölém magasodott, mellkasa az enyémnek nyomódott és egyre hevesebben, szenvedélyesebben kezdett csókolni. Ujjai az arcomról elindultak lefelé a nyakamra, a vállamra, én szabad kezemmel a hátát simogattam. Ujjaim alatt megfeszültek kemény izmai, a tetoválásai szinte táncoltak a bőrén. Érezni akartam őt. Sokkal mélyebben, sokkal közelebb magamhoz. Nyelve táncolni kezdett az enyémmel és a fogaink összekoccantak.
Aztán megcsörrent a telefonom, Damonnel pedig szétrebbentünk. A picsába vele. A picsába a bátyámmal. Merthogy ő hívott. Felvettem a telefont és beleszóltam.
- Igen?
- Jézusom, hugi. Miért lihegsz ennyire?
- Mert… Mert megijesztettél. – hazudtam, mire Damon felnevetett mellettem, én pedig csaptam egyet a hasán. Basszus, sokkal szívesebben simogattam volna a kockáit. Rohadtul nagyon sexi volt. Akkor néztem csak meg jobban magamnak a széles vállát, a kidolgozott mellkasát és hasát. Beharaptam az ajkam, amit szerencsétlenségemre látott is.
- Maggie! – szólt rám a bátyám.
- Itt vagyok. – kapkodtam beleszólni.
Annyira magával ragadott Damon dögös teste és az észveszejtő mosolya, hogy el is felejtettem, a bátyámmal beszélek.
- Damon nevet ott melletted? Mit keres ott korán reggel? Mit csináltatok?
- Semmit, Nate. Kávét csinálunk és Damon kiöntötte. – hazudtam tovább, mire Damon még harsányabban kezdett nevetni – Nem térhetnénk a lényegre?
- Azért hívtalak, hogy jössz – e akkor anyához?
Ezt vártam, mióta kórházba kerültem. Hogy végre begyógyuljanak a sebeim és láthassam az anyukámat.
- Persze, hogy megyek. Csak lezuhanyozom, elkészülök és megyek.
Rendben. Már nagyon vár téged. Úgy tudja, hogy tegnap szállt le a géped.
- És hol voltam?
- Mallorcán.
- Rendben. Akkor nemsokára ott leszek.
- Oké, várlak.
Letettem a telefont és ránéztem a még mindig nevető Damonre.
- Nem tudtál volna csendben maradni? – ütögettem tovább a hasát, aztán hirtelen elkapta a kezem, magára rántott, én pedig elterültem hatalmas testén.
Pihésebben vettem a levegőt, amiért újra ilyen közel kerültem hozzá. Még azt is éreztem, ahogy ver a szíve.
- Nagyon jól hazudsz a telefonba, Maggie. De láttam, hogy ráncoltad a homlokodat. – suttogta.
- Na ne mondd. Mennem kell készülni. Elviszel anyához?
- Persze. De előbb hadd csókoljalak meg még egyszer. – mondta halkan.
Azzal ujjait az arcomra csúsztatta, ajka pedig hozzáért az enyémhez. El tudtam volna viselni, hogy minden pillanatban ilyen csókokat kapok tőle. Boldoggá tett. Olyannyira, mint eddigi életemben semmi más. Mindennél jobban szerettem volna egész nap Damonnel az ágyban maradni, de már nem bírtam kivárni, hogy láthassam anyát. Vonakodva, de elhúzódtam tőle, megtámaszkodtam a mellkasán és rá mosolyogtam.
- Mennünk kellene.
- Igen.
- Elmegyek lezuhanyozni és mehetünk.
- Rendben. Megyek én is.
Lemásztam róla, ő pedig felállt, felvette a pólóját, majd rám mosolygott és elhagyta a szobát.

Zuhany után felkaptam egy fekete szoknyát és egy fehér rövid ujjú pólót, majd kimentem a nappaliba. Damon akkor lépett ki a konyhából, frissen zuhanyozva, a haja össze – vissza állt, mint mindig. Nagyon dögös volt. És két bögre kávé volt nála. Mindig tudta, mire van szükségem. Felém nyújtotta az egyik bögre kávét.
- Gondoltam, ez még belefér.
- Jól gondoltad. E nélkül nem megyek sehová. – mosolyogtam rá és elvettem tőle a bögrét.
- Tudom. Azért csináltam.
Öt perc alatt megittuk a kávét, miközben a kanapén ültünk és csak mosolyogtunk egymásra. Csodás reggel volt.
Viszont amikor elindultunk anyához, egyre jobban ugrálni kezdett a gyomrom. Mindig ez volt, amikor láttam anyát. Tudtam, hogy jól van, vagyis ő úgy érezte, hogy jól van. De én tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogatom, egyre fogy az ideje. Mindig tudatosult bennem, hogy talán akkor látom utoljára. És ez rettenetes érzés volt.
- Hé, minden rendben? – fogta meg hirtelen a kezem Damon.
- Igen, persze. Csak nagyon rég láttam őt.
- Biztosan nagyon hiányzol neki.
- Ő is nagyon hiányzik nekem.
- Nemsokára ott vagyunk. – mosolygott rám, amit hálásan viszonoztam.

Pár perccel később le is parkoltunk a házunk előtt. Vegyes érzelmeim voltak, ahogy kinyitottam az ajtót. Nate nem volt otthon, mivel hétfő volt és mindig hétfőn volt a legtöbb dolga a munkahelyén. Amint beléptem az ajtón, anya ápolója, Mary köszöntött engem mosolyogva.
- Maggie. Hogy érzed magad, édesem?
Mary már öreg volt. Alacsony, szemüveges nagymama. És pont ezért tudott ezerszer jobban vigyázni anyára, mint egy fiatalabb ápoló. Megöleltem, ő pedig nyomott egy hatalmas puszit az arcomra.
- Jól vagyok, köszönöm. És ön?
- Hát tudod. Mint az öregek. – vonta meg a vállát, mire felnevettem.
- És anya?
- A gyógyszereknek hála nincsenek nagy fájdalmai. Sokat alszik és rengeteget beszél rólad. – mosolygott – Már nagyon várt téged. Nekem mennem kell főzni, mert odaégetek valamit.
Azzal el is togyogott tőlünk és eltűnt a konyhában. Damonre pillantottam, aki felvonta a szemöldökét, de halványan elmosolyodott.
- Bemutathatlak neki? – kérdeztem tőle, félve a válaszától.
- Mint a testőrödet?
- Nem, hanem. Mint egy barátot.
Jobban szerettem volna úgy bemutatni anyának, mint valami többet, mint barátot. De nem voltam biztos benne, hogy Damon is örült volna neki.
- Nagyon szeretném megismerni anyukádat. – mosolygott rám.
Aztán nagy levegőt vettem és beléptünk anya szobájába. Mindig összeszorult a szívem, ahányszor láttam őt az ágyában feküdni, sápadtan és gyengén. Mégis boldogan mosolygott, amikor látott. Mintha semmi nem történt volna. Mindig olyan életerős volt annak ellenére is, hogy már mennyire legyűrte őt a betegsége. Felült az ágyon és boldogan mosolygott.
- Szia, kicsikém.
- Szia, anya. Hogy érzed magad?
- Tudod, hogy jól vagyok. – nevetett fel erőtlenül.
- Hát persze. Te mindent kibírsz. – vicceltem meg, aztán megfogtam Damon kezét és megszorítottam – Ő itt Damon, anya. Egy barátom.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Damon.
- Én is örülök, Mrs. Black. – mosolygott rá Damon, majd odament hozzá, megfogta a kezét és lágyan megcsókolta a kézfejét – Maga gyönyörű.
- Fiam, te aztán tudod, hogyan kell megdobogtatni egy nő szívét. – nevetett fel jókedvűen anya – Mindig beveted a gödröcskéidet?
- Nem, asszonyom. Ezt csak a gyönyörű nők láthatják.
- Ez megtisztelő.
Damon kiegyenesedett, majd felém fordult.
- Magatokra hagylak. Csak köszönni akartam. – mosolygott Damon kedvesen, majd kiment a szobából.
Leültem anya mellé és megfogtam a kezét, amely már annyira vékony volt, hogy szinte csak a csontjait éreztem.
- Helyes fiú. Kifejezetten nagyon helyes. És kedves.
- Igen, az. – mosolyogtam.
- Van köztetek valami?
- Nem, anya. – nevettem fel kínomban.
- Láttam, hogy nézett rád kislányom. Ez biztosan nem semmi. Mason soha nem nézett rád így.
- Csodálkozok, ha Mason még lát valamit. – jegyeztem meg magamnak halkan, viszont nem elég halkan ahhoz, hogy anya ne hallja.
- Ezt hogy érted?
- Masonnel szakítottunk, anya. Megcsalt. Vissza akart szerezni és egy kicsit… Egy kicsit erőszakos volt. Damon pedig összeverte. Elég csúnyán.
- Mason soha nem volt szimpatikus nekem, lányom és ezt te is tudod. Megérdemelte, hogy kapjon már egyszer. És ahogy elnézem ezt a Damont, elég szép ütéseket kaphatott. Sajnálom, amit Mason tett édesem. Te olyan csodálatos vagy. És nem ezt érdemled. De örülök, hogy van melletted egy olyan fiú, mint Damon.
- Ő csak egy barátom, anya.
- Tudom. De látom a szemedben, hogy érzel iránta valamit. Soha nem láttalak még ilyennek. Olyan… Boldognak tűnsz.
Ahogy ő is annak tűnt. Mindig boldognak tűnt. Az is volt. Őszintén. Jól ismerte az anyukámat, mert mindig mellettem volt és tudtam, mikor őszinte és mikor hazudik. Rettenetesen legyengült, amikor kiderült a betegsége. Napról napra egyre csak romlott. Aztán egy ponton megállt. Ágyba került, nem bírt rendesen mozogni és sokszor volt rosszul. De nem lett sem jobb, sem rosszabb. Ez kb. fél éve történt. Akkor fél évet jósoltak neki. És szerencsére még mindig mellettem volt. Már – már azt hittem, lassan meggyógyul. De minden reményem odaveszett, amikor az orvos mondta, hogy csak az egyre erősebb gyógyszerek miatt nem lett rosszabb az állapota. De a legrosszabbtól már semmi nem tudta megmenteni. Ha már a gyógyszerek nem fognak hatni, akkor tovább romlik majd az állapota. És ettől rettenetesen féltem. Anya volt a mindenem. Az egyetlen ember, aki soha nem bántott és nem is tudta volna megtenni. Mindennél jobban szerettem őt. És előre fájt a pillanat, mert tudtam, hogy nemsokára el fogom veszíteni.
Aznap anyával még sok mindenről beszélgettünk. Kérdezett az állítólagos kirándulásunkról, amiről úgy hazudtam, mint a vízfolyás. És igyekeztem nem ráncolni a homlokomat. Jól éreztem magam és örültem, hogy láthattam őt. Viszont amikor elbúcsúztam tőle, könnyek szöktek a szemembe és féltem. Féltem, hogy utoljára látom. Mindig ettől féltem.
- Minden rendben lesz, édesem.
- Tudom, anya. Csak még ne menj el, oké?
- Tudod, hogy nem hagynálak magadra.
- Tudom, anya. Szeretlek.
- Én is szeretlek, édesem.
Nyomtam egy csókot anya homlokára, aztán rá mosolyogtam és kimentem a szobából. Az órámra néztem és meghőköltem. Majdnem egész nap beszélgettem anyával, már délután három óra volt. Úgy elment az idő, hogy észre sem vettem. Damon a nappaliban ült és Maryvel beszélgetett. Amikor meglátott, elmosolyodott, majd felállt.
- Mehetünk? – kérdeztem.
- Igen, persze.
Mary is felállt és az ajtóhoz kísért minket.
- Remélem még látlak, szépfiú. – kacsintott Damonre.
Hihetetlen ez a srác. Még a hatvan éves Maryt is simán levette a lábáról.
- Bármikor, asszonyom. Isteni volt a pitéje. – vetette be nála a sexi vigyorát.
Ez nem ér! Azt csak én akartam látni.
Miután elbúcsúztunk Marytől is, elindultunk haza.
- Te aztán tényleg tudod, hogy kell levenni egy nőt a lábáról. – jegyeztem meg, mire felnevetett.
- Jelenleg csak egy nőt tervezek levenni a lábáról.
- Tényleg? És ki az?
Rám vigyorgott, majd megfogta a kezem, magához húzta és megcsókolta. Elakadt a lélegzetem. Nem válaszolt a kérdésemre, de a tekintete mintha azt mondta volna, hogy én vagyok az. Bár beleláthattam volna a fejébe és biztosan tudhattam volna, hogy igen, én vagyok az. Nagyon szerettem volna az a lány lenni, aki Damon Wildenak az egyetlen. Mindennél jobban szerettem volna.
Még beugrottunk a boltba bevásárolni, mire hazaértünk, már a vacsorát kellett készítenünk. Együtt megvacsoráztunk, aztán felajánlottam, hogy én elmosogatok, Damon addig elment lezuhanyozni. Egyedül maradtam a konyhában. Mosogatni kezdtem, de amikor magamra maradtam a gondolataimmal, eszembe jutott anya és megremegett a kezemben a tányér. Boldog voltam, hogy láthattam és talán Nate meg Mary, akik szinte minden nap látták, nem vették észre, de én tudtam, hogy rosszabbul van. Sápadtabb volt, mint amikor legutoljára láttam és sokkal csúnyábban köhögött. Tudtam, hogy már nincs sok neki hátra. És ez rettenetesen fájt. Könnyek folytak végig az arcomon, melyektől nem láttam rendesen és a remegő kezemből kiesett a tányér, amely millió kis szilánkra tört a konyhapadlón. Megint összetörtem. Letérdeltem a földre és zokogva próbáltam összeszedni a darabkákat, de alig láttam őket. Egy roncsnak éreztem magam.
- Maggie. Mi történt?
- Semmi, csak… Csak leesett.
Letérdelt elém és odébb tolta a kezem a szilánkoktól.
- Én összeszedem. Nehogy megvágd magad.
- Meg tudom csinálni, Damon! – csattantam fel, miközben elütöttem magamtól a kezét – Nem vagyok nyomorék!
- A francba is, Maggie. Hiszen remegsz! Ne légy már ennyire makacs a fenébe!
Abban a pillanatban úgy kezdtem el zokogni, mint egy kisgyerek. Damon magához húzott és olyan szorosan ölelt, hogy majd összeroppantam. Megnyugtatott az ölelése. Minden fájdalom tompábbnak tűnt.
- Semmi baj, kicsim. Minden rendben lesz.
- Hogy mondhatod, hogy minden rendben lesz, Damon?! – csattantam fel, majd kibújtam az öleléséből és felálltam – Semmi sem lesz rendben! Ő is el fog hagyni. Mindenki el fog hagyni.
Felállt, egy határozott mozdulattal magához húzott, egyik kezét a derekamon tartotta, másikat az arcomra csúsztatta és olyan közel húzott magához, hogy éreztem meleg leheletét, amikor megszólalt.
- Hé, hé, hé. Maggie. Megígértem neked, hogy én soha nem hagylak el, igaz? És betartom az ígéretemet. Tudom, hogy nem pótolhatok senkit az életedben és nem is akarok. Mert ez lehetetlen. De szeretnék mindent megtenni annak érdekében, hogy ezeknek az embereknek a hiánya ne fájjon neked annyira. Mert nekem is fáj, ha sírni látlak. Nem bírom elviselni, kicsim. Kérlek, csak hagyd, hogy melletted legyek.
Soha senki nem mondott nekem még ilyet. Még Mason sem. Pedig sokszor kimutatta, hogy szeret. Talán egy kicsit szeretett. A virágok meg hasonló dolgok nem igazán mondhatóak igaz szerelemnek, nem? Damon nem volt szerelmes belém – vagyis gondoltam, hogy nem – mégis közelebb állt hozzám, többet jelentett nekem, mint bárki más. És szerettem volna azt hinni, hogy én is többet jelentek neki, mint bárki más.
- Senki nem tudott még ennyire boldoggá tenni, mint te.
- Ezzel én is így vagyok. – mosolygott rám, aztán gyengéden magához húzott és lágyan megcsókolt. 
Csak pár másodperc volt az egész, de amikor elengedett, közel maradt hozzám. Megfogta a kezem, csókot nyomott rá, aztán pedig a mellkasára nyomta, egyenesen a hevesen kalapáló szíve fölé.
- Lehet, hogy nem hiszed el nekem, de nagyon fontos vagy nekem, Maggie. – suttogta teljes őszinteséggel a szemében – Már attól a pillanattól, hogy ismerlek.
- Mióta… Mióta ismersz? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Igen. Gyere, elmondok neked valamit, oké?
Leültünk a kanapéra, Damon magához húzott és szorosan megölelt.
- Tudod, már akkor is kedveltelek, amikor még mindenen veszekedtünk. És amikor a bátyád felhívott, hogy mi történt veled. Rettenetesen féltem. Majd megszakadt a szívem, amikor megláttalak ott feküdni a kórházban.
- Te… Te voltál hozzám a kórházban? – néztem fel rá kerek szemekkel.
Alig hittem el, amit hallok. Damon volt be hozzám a kórházban? És miért?
- Igen. – válaszolt, mielőtt bármilyen okra is gondolhattam volna – Valójában csak azért, mert a bátyáddal meg kellett beszélnem a dolgokat, de egyébként is látni akartalak. Nagyon megijedtem, amikor Nate elmondta, mi történt. Nem mondtam és nem mutattam, de én is féltem, hogy nem fogsz felébredni. És még mindig féltelek.
- Én is féltelek téged. De ha mellettem vagy, nem félek.
- Én sem.
- Nem tudom elképzelni, hogy te bármitől is félsz.
- Pedig sok mindentől félek.
- Például?
- Például attól, hogy a családomnak baja esik. Attól, hogy neked bajod esik. Attól, hogy bármilyen képzésen is mentem át, nem tudlak megvédeni. És a krokodiloktól.
Ezen felnevettem.
- Komolyan? A krokodiloktól?
- Igen, nevess csak ki, Maggie, de félek a krokodiloktól. Undorító nagy karmaik meg fogaik vannak, és egy harapással szétcincálnak.
- Szerintem te le tudnál győzni egy krokodilt.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne.
- Kössz, hogy ennyire bízol bennem.
- A bátyám rád bízta az életemet. Bíznom kell abban, hogy megvédesz a krokodiloktól is.
- Jaj, Maggie. Még a sárkányoktól is megvédenélek.
Újra felnevettem. Ő csatlakozott hozzám. Olyan volt a nevetése, ami azonnal feldobta a napomat. Ellenállhatatlan mosolya és nevetése volt. Olyan, amibe bármelyik lány belebolondult volna. És egy kicsit különlegesnek éreztem magam, amiért csak velem nevetett így. Visszahajtottam a fejem a vállára, aztán lejjebb csúsztam, a mellkasához, hogy hallgathassam, ahogy ver a szíve. Úgy merültem álomba, hogy Damon a karomat és a vállamat simogatta, én pedig hallgattam, ahogy a heves szívverése lassan megnyugszik.

A másnap viszont kicsit másképp alakult, mint ahogy reméltem. Damonnel minden egyes nap egyre jobban és jobban éreztem magam. Azon a pénteki napon viszont annyi különféle érzelmet éltem át, amennyit régen nem éreztem. A reggel csodásan telt. Damon kávéval és csókokkal ébresztett. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt valaha meg – e fogom szokni. Aztán végre mehettem a kórházba dolgozni. Már teljes mértékben jól voltam. Nem fájtak a bordáim, a sebeim begyógyultak és csak rózsaszín hegek maradtak utánuk. Megszerettem ezeket a hegeket, mert valamilyen módon bizonyították nekem, hogy talán erősebb vagyok, mint azt gondoltam.
Jól éreztem magam a kórházban Sophieval. Sokat tanultam tőle, aznap nagyon sok újat is. Az ebédszünetem végén viszont valami megváltozott. Éppen mentem vissza az egyik rendelőbe, amikor megláttam, hogy Damon a recepciós nő pultjára könyökölve nevetgél és beszélget. Gondolom flörtölt is vele, mert a lány elég gyakran elpirult és a haját piszkálta. Összetört a szívem. Könnyek gyűltek a szemembe és egyszerűen nem bírtam ott maradni. Megremegtem és úgy éreztem, soha nem vertek még így át. Mármint… Lehet, hogy csak beszélgettek, de számomra valami többnek tűnt. Megkerestem Sophiet, aki láthatóan nem értette, miért könnyezem.
- Édesem. Mi történt?
- Semmi, csak… Haza kell mennem. Egy kicsit rosszul érzem magam. Túlságosan jóllaktam az ebéddel.
- Jól van. Szólok Damonnek és…
- Nem tudna valaki más hazavinni? Kérem.
- Itt a férjem. Hazavisz, rendben?
- Köszönöm, Sophie.
Biztosan tudta, hogy miért akarok hazamenni és miért nem akarom, hogy Damon velem jöjjön.
- Maggie.
- Igen?
- Nézd el neki, ha néha hülyén viselkedik. Sokszor nem tudja, mi a helyes, de nem rossz fiú.
Rá mosolyogtam, aztán Mark lépett be a rendelőbe és ő is rám mosolygott.
- Mehetünk?
- Persze.
Úgy mentünk ki a kórházból, hogy Damont elkerüljük. Marknak is fekete autója volt, de más fajta. Azt hiszem, Range Rover. Úgy nézett ki, mint egy igazi ügynökös autó. Úriemberként kinyitotta nekem az ajtót, megvárta, amíg beszállok, majd rám zárta. Már tudom, Damon honnan tanulta az intelligenciát. Mark is beszállt, majd elindult velem hazafelé. Megtettünk egy pár kilométert, amikor Mark kérdezni akart valamit, de megcsörrent a telefon. Mark felvette, majd kihangosította, hogy tudjon közben vezetni. Összeugrott a gyomrom, amikor meghallottam Damon mérges hangját.
- Hol van Maggie?! – ordított.
- Hazaviszem, mert nem érezte jól magát.
- És miért te viszed haza? Miért nem szólt nekem.?
- Azért fiam, mert néha egy seggfej vagy és még mindig nem tanultad meg, hogy a farkad a gatyádban tartsd.
- Apa… - kezdett bele Damon, de Mark bontotta a vonalat.
- Sajnálom, hogy a fiam néha egy seggfej. Láttam, miért akartál hazamenni. Szeretem őket mindennél jobban, de néha seggfejek. Az a lány, akivel beszélgetett, a család egyik jó barátjának a lánya. Így került be hozzánk. A lány mindig odavolt érte és ezt a fiam nagyon jól tudja. Szereti, ha körbelengik a lányok.
- Igen, azt észrevettem.
- Mindennek ellenére biztos vagyok benne, hogy fontos vagy neki.
- Miért gondolja ezt?
- Nem gondolom. Tudom.
- Mi? – néztem rá kérdőn. Kezdtem úgy gondolni, hogy hatalmas hibát követtem el.
- Igen, biztosra tudom. – mosolygott rám – Ő maga mondta nekem. Maggie, ha láttad volna, mennyire aggódott, amikor Sophiehoz mentél kontrolára. Pedig csak a gipszedet szedte le. Néha nem figyel oda arra, amit csinál. De az érzelmeiben mindig biztos volt és soha nem tudna megbántani téged. Őt sokat bántották, amíg még nem vettük magunkhoz. Talán pont ezért nem akarja ezt csinálni másokkal. Mert tudja, hogy mennyire rossz érzés.
- Tudom, hogy Damon nem rossz ember. Sőt… Ő a legkedvesebb fiú, akivel valaha találkoztam. Nekem viszont gyorsan változnak az érzelmeim. Talán ezért lettem most dühös rá. – vallottam be, mire Mark felnevetett.
- Akkor olyan vagy, mint a feleségem. – nevetett – Az egyik percben szeret, a másikban ordibál.
Mindketten felnevettünk, majd Mark leparkolt a ház előtt, amikor megérkeztünk.
- Köszönöm, Mark.
- Nagyon szívesen. – mosolygott rám.
Kinyitottam az ajtót és már szálltam volna ki, amikor Mark utánam szólt.
- Maggie.
- Igen?
- Beszéljétek meg, oké?
- Rendben.
Becsuktam a kocsi ajtaját, majd a ház ajtajához léptem, beírtam a kódot és bementem. Nem ismertem magamra. Soha nem voltam féltékeny. Vagyis ennyire nem. Amikor olyan érzésem volt, hogy Mason más lánnyal van, egy kicsit mindig összeszorult a gyomrom. De amikor Damont láttam beszélgetni azzal a nővérrel, az teljesen más érzés volt. Mintha… Mintha egy pici darabot kitéptek volna a lelkemből. De már tudtam, hogy tévedtem. Nem ismertem annyira Markot és Sophiet, de szinte biztos voltam benne, hogy nem hazudnának nekem. Leültem a kanapéra és arcomat a tenyerembe temettem. Abban a pillanatban meghallottam, hogy Damon kocsija csikorogva állt meg a ház előtt. A következő pillanatban berontott az ajtón, én pedig felpattantam a kanapéról. Damon szemei csillogtak a dühtől és a félelemtől, a levegőt kapkodta. A teste mintha nagyobb lett volna, amikor dühös.
- Damon.
- Mi a faszért mentél el nélkülem, Maggie?! Tudod te, hogy mennyire megijedtem?! – ordított, mire megszeppentem és a félelem miatt, hogy elveszítem, könnyek gyűltek a szemembe – Komolyan azt hitted, hogy flörtölök Amyvel?
- Nagyon úgy tűnt. – mondtam halkan.
- Jézusom, Maggie! Hisz ő csak egy barátom. Sajnálom, ha félreértetted, nem akartalak megbántani. Soha nem tudnálak megbántani.
- Tudom, csak… Csak annyira félek. – zokogtam – Damon, annyi lány van még rajtam kívül. Olyanok, akik nem hisztiznek, nem ugrálnak az érzelmeik és nem kell minden nap megvigasztalnod őket, mert minden faszságért sírnak.
- De én téged akarlak, Maggie, a francba is! – ordította. Én pedig nem tudtam, jól hallottam – e, vagy csak beképzeltem, amit mondott. Vett egy pár mély levegőt, aztán odajött hozzám, mindkét kezét az arcomra tette és olyan közel húzott magához, ahogy csak tudott. Mélyen a szemeimbe nézett, én pedig egyszeriben elfelejtettem levegőt venni – Nem érdekel, ha hisztizel. Nem érdekel, ha érzelmi hullámaid vannak. És a szomorúságod. Basszus, bármit megtennék, hogy soha a büdös életben ne lássak több könnyet a szemedben. De azt akarom, hogy tudd, én mindig itt leszek neked és téged akarlak vigasztalni, nem mást. – egyik kezét levette az arcomról, végig simított vele a vállamon, a derekamon, míg megállt a combomnál. Az előbbi elakadó lélegzetem ellenére most már egyre gyorsabban kellett levegőt vennem – Csak téged akarlak nézni, csókolni és megérinteni. – suttogta, aztán lehajolt hozzám és megcsókolta a nyakam. Olyan szenvedéllyel, hogy abban a pillanatban, ahogy ajka hozzám ért, azonnal nedves lettem odalent – Melletted akarok ébredni és elaludni. – ezúttal a vállamra kaptam csókot.
- Damon. – nyögtem fel, szemeimet behunytam, hogy élvezhessem a csókjait.
Annyira kívántam Damon Wildeot, mint még soha senki mást.
- Nézz rám, Maggie.
Kinyitottam a szemem és felnéztem csodás barna szemeibe.
- Csak téged akarlak. Mindeneddel együtt.
- Én… Én meg téged.
Valószínűleg ez volt a végszó arra, hogy bizonyosságot nyerjen benne egy érzés, mert abban a pillanatban, ahogy kimondtam, Damon ajkai olyan szenvedéllyel tapadtak az enyémre, hogy egyszeriben elfelejtettem mindent. Csak ő volt és én. A kezei végigtapogatták a testem szinte minden pontját, én úgyszintén kitapogattam erős izmait. Damon nekinyomott a falnak és tovább csókolt, ujjaival közrefogta a csípőmet, aztán levette a trikómat és a földre dobta. Lehajolt hozzám és megcsókolta a nyakam, a kulcscsontomat, míg áttért a melleimre. Közben ha nehezen is, de elkaptam a pólója szegélyét és leráncigáltam a pólóját. A nélkül sokkal, de sokkal dögösebb volt. A tetoválásai és az izmai tették azzá, amelyeken végigsimítottam és végigpásztáztam szemeimmel, amikor egy pillanatra elengedett.
- Még mindig dögösnek találsz?
- Igen, nagyon. – néztem fel rá, mire elvigyorodott, majd megmarkolta a fenekemet, felkapott az ölébe és bevitt a szobájába, miközben újra és újra megcsókolt mindenhol, ahol ért.
Lefektetett az ágyára, majd fölém magasodott. Ajka egy pillanatra sem engedte el az enyémet. Csak kicsivel később, arra a pár másodpercre, amíg levette a farmerét a boxerével, engem pedig szintén megszabadított a szoknyámtól és már csak az alsóm maradt rajtam.
Valami mégis nyomta a mellkasomat, amit szintén senki nem tudott rólam. Csak és kizárólag Mason. Merthogy soha nem feküdtem le vele. Talán ezért lépett félre. De azok után, amit apa tett, úgy éreztem, soha senkivel nem fogok tudni lefeküdni, mert mocskosnak éreztem magam. Damon vállára tettem a kezem és eltoltam magamtól. Láthatóan nem értette a helyzetet.
- Damon.
- Mi a baj, kicsim? Sajnálom, ha nem akarod…
- De… De éppen ez az. Hogy te vagy az első, akivel akarom.
-  Ezt nem értem. Te Masonnel soha nem…
- Nem. Nem, mert mocskosnak éreztem magam amiatt, amit apa tett. Még most is annak érzem magam. De szeretném ezt veled…
- Maggie. – hajolt közelebb hozzám, ujjival finoman végigsimított az arcomon – Kicsim, te nem vagy mocskos. Hidd el nekem. Nálad tisztább lány nem létezik. – suttogta.
Aztán újra megcsókolt. Lágyabban és gyengédebben. A hátamra csúsztatta a kezét és egy kicsit megemelt, majd egy kattintással kikapcsolta a melltartómat és levette rólam.
- Ügyes. – motyogtam az ajkának, mire éreztem, hogy elmosolyodott.
Aztán minden más lett. Mélyebb, lassabb és szenvedélyesebb. Damon meleg tenyere bejárta mindenemet, levette a bugyimat, majd csókjai beterítették az egész felső testemet. Minden egyes csóknál egy picit megremegtem.
- Félsz? – kérdezte halkan, amikor a mellkasomra hintett csókokat, meleg lehelete a bőrömet cirógatta.
- Nem.
- Remegsz. – nézett a szemembe – És érzem, ahogy zakatol a szíved.
- Ezt hozod ki belőlem. – mosolyogtam rá, mire ugyanezt tette.
Megfogta a kezem, csókot lehelt rá, aztán a mellkasára húzta, melyben csak úgy kalapált a szíve.
- Ezzel nem vagy egyedül.
Lágy csókot hintett ajkaimra, aztán újra a szemembe nézett.
- Biztos, hogy akarod?
- Igen.
Aztán már egy pillanatra sem engedett el. Sem a keze, sem az ajkai. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem az egyre hevesebb légzését. Soha nem éreztem még olyat, mint akkor. Olyan volt, mintha egy másik világba kerültem volna. Egy olyan világba, ahol nem létezik más csak én és Damon. Az ajka az ajkamon, az érintése a bőrömön. A következő pillanatban megéreztem őt magamban. Felnyögtem, ő pedig úgyszintén. Lassan hatolt belém és fájdalmas volt az első pár másodpercben, de Damon annyira gyengéd volt, hogy az valami leírhatatlan. Minden mozdulatnál egyre kevésbé fájt és valami teljesen más érzés vette át rajtam az uralmat. Remegett mindenem és odalent úgy éreztem, mintha ki akart volna törni belőlem valami és gyönyörű érzés lett úrrá rajtam. A barátnőim, akik már ezt átélték, mesélték, milyen jó érzés. De erre a jó nem volt elég. Nem lehetett szavakkal leírni, mit éreztem. Talán azért volt csodálatosabb, mint képzeltem, mert azzal a fiúval éltem át, akit szeretek. Merthogy szerettem Damont. Talán már egészen az elejétől. Valami fajta erő vagy mi állandóan húzott hozzá és már tudtam, mi volt az. A szerelem. Csak annyi volt ezzel a baj, hogy nem tudtam, ő mit érez. Tudtam, hogy fontos vagyok neki és hogy szeret velem lenni, de mi van, ha ennyi az egész és nem érzi azt, amit én.
Abban a pillanatban viszont nem akartam erre gondolni. Csak érezni és élvezni akartam őt. Egyre hevesebben mozgott bennem, minden mozdulatnál egyre mélyebben éreztem magamban és éreztem, hogy egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy felrobbanjak alatta. Már nem tudtam mit kezdeni magammal. Minden döfésnél felnyögtem és egyre mélyebben martam a hátába. Damon ajka egy pillanatra elengedte az enyémet. És akkor, az utolsó döfésénél tényleg felrobbantam. Millió érzés keringett körülöttem. Boldog voltam, olyannyira, hogy könnyek szöktek a szemembe. Felsikoltottam a gyönyörtől, Damon pedig a nyakamba temette az arcát, egész testében megfeszült és felmordult. Aztán egész testével rám omlott és szinte egymás elől kapkodtuk a levegőt. Éreztem, ahogy a szíve az enyém mellett kalapált hevesen, szinte egy ütemre az enyémmel. Egyszerűen csodás érzés volt. Ezt másképp nem tudnám leírni. A felhők felett éreztem magam.
Miután mindketten megnyugodtunk egy kicsit, Damon feltápászkodott, de fölöttem maradt. Kihúzta magát belőlem és mélyen a szemembe nézett, miközben az arcomat simogatta. Úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ott vagyok.
- Bántottalak? – kérdezte halkan?
- Nem.
- Akkor miért sírsz?
- Azért, mert boldog vagyok. Mert senkivel nem éltem át még ilyet, mint veled. És nem csak arra célzok, ami most történt. Hanem mindenre, amióta vigyázol rám.
- Remélem tudod, hogy én is leírhatatlanul boldog vagyok, Maggie. Csak attól, hogy mellettem vagy. Az is boldoggá tesz, hogy én lehettem neked az első. – lágyan megcsókolt, aztán újra rám nézett – Már csak azt szeretném, ha én lehetnék az utolsó is.
- Azt én is nagyon szeretném.
Damon elmosolyodott, aztán a hátára feküdt, engem pedig magára húzott. Szorosan ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. A teste melege, mint mindig, akkor is biztonságot nyújtott és megnyugvást. Azt hiszem, egy picit még mindig remegtem.
- Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte, miközben simogatni kezdte a karom.
- Igen. És te? – néztem fel rá.
- Soha nem voltam még jobban. – mosolygott rám, aztán gyengéden megcsókolt.
A csók elmélyült és Damon újra fölém magasodott. Akkor jutott eszembe, hogy nem védekeztünk és még nem is lett volna baj. Az volt a baj, hogy ha együtt maradunk, nem tudtam volna megadni Damonnek azt, amit minden nő ad a szerelmének. Nem adhattam neki gyereket. A sérülések, melyeket apa okozott odalent annyira súlyosak voltak, hogy megsérült a méhem és az orvosom azt mondta, nem lehet gyerekem. Akkor is összetörtem, de most, hogy Damon így nézett rám és láthatóan nem akart elengedni, még jobban fájt. Ki akarna egy olyan nővel lenni, aki nem szülhet neki gyereket? Eltoltam magamtól Damont, majd magam köré tekertem az egyik takarót és felálltam.
- Maggie. Mi a baj?
- Semmi. Csak… Ezt nem lett volna szabad.
Azzal ott is hagytam és a szobámban minden fájdalmat kiadtam magamból.