Mi a fasz volt ez?! Élvezte. Láttam rajta és mondta is. Én is élveztem. Basszus, annyira, mint még soha semmit az életben. Más lányokkal is lefeküdtem már, de ők nem voltak annyira fontosak nekem, mint Maggie. Ez valami… Valami teljesen más volt. Basszus, már csak attól hevesebben vert a szívem, ha rá néztem, akkor képzelhetitek, mi volt velem akkor, amikor lefeküdtünk egymással. Tudtam, hogy elbasztam valamit azzal, hogy szóba álltam Amyvel, de az életemre esküszöm, hogy csak egy barátom. Hülye voltam és csak aztán gondoltam bele, én is mennyire dühös lettem volna, ha Maggiet látom így beszélgetni egy másik fiúval. Biztos összetörtem volna a gyereket. Nem akartam, hogy azt higgye, csak le akartam fektetni, mert nem így volt. Nem csak sexelni akartam vele. Mellette akartam lenni minden pillanatban és érezni őt. Csókolni, ölelni és látni a mosolyát. Ez volt minden vágyam. Viszont nem csak lelkileg, hanem testileg is vonzódtam hozzá. Olyan gyönyörű volt, ahogy ott feküdt alattam. Ahogy felnézett rám. Már – már azt hittem, csak a tekintetétől fogok elmenni. Már nem tudtam magamnak tovább parancsolni. Éreznem kellett őt. Úgy érezni, olyan közel magamhoz, ahogy még senki nem érezhette őt azelőtt. Megértettem, miért nem feküdt le senkivel. Az apja egy életre szóló nyomot hagyott rajta. És képzelni sem tudjátok, mennyire boldoggá tett, hogy én lehettem neki az első. Már csak azt szerettem volna, amit neki is mondtam. Hogy én szeretnék lenni egyben az utolsó is. Mert biztos voltam benne, hogy ha elveszíteném őt, abba belehalnák.
Viszont azt nem tudtam mire vélni, hogy semmiből semmi elszaladt tőlem és azt mondta, ezt nem lett volna szabad megtennünk. Talán az apja miatt volt ilyen. Tudnom kellett, mert segíteni akartam neki. Maggie sokszor gondolta úgy, hogy ő a hibás mindenért, és ha most is így érzett, akkor meg kellett győznöm arról, hogy ez nem így van. Maggie nem tehetett semmiről. Hisz ő még a légynek sem tudott volna ártani.
Felkaptam a nadrágomat, majd bekopogtam Maggie ajtaján. Nem válaszolt, de az ajtó nyitva volt. A szobája üresen állt, csak a fürdőből hallottam a víz csobogását. Lassan, óvatosan nyitottam be a fürdőbe. Reméltem, hogy jól van. Kifújtam egy nagy adag levegőt a megkönnyebbüléstől, amikor megláttam, hogy nem tett kárt magában, viszont ugyanabban a pillanatban a szívem is megszakadt érte. Maggie a zuhanyban ült a takarómmal körbetekerve. Az egész testére zuhogott a víz, a fejét lehajtotta, de onnan, az ajtóból is tudtam, hogy sír és láttam, ahogy remeg. Lassan odamentem hozzá, elhúztam a zuhanyfülke ajtaját, majd beléptem mellé. Pillanatok alatt csurom víz lettem, de nem bántam. Mellette akartam lenni. Leültem mellé és csak csendben vártam, hogy mondjon valamit.
- Látod, erről beszéltem. Már megint hisztizek. – zokogott.
- Nem hisztizel, Maggie. Csak nagyon, de nagyon kevés ember él meg olyat, mint te. De te erős vagy. Tudom, hogy az vagy, mert ismerlek. Viszont néha a legerősebbek is elgyengülnek. Tudom, mert én is sokszor elgyengülök.
Maggie rám nézett kerek, vörösre sírt szemeivel.
- Nem hiszem, hogy te tudsz gyenge lenni.
- Férfi vagyok, Maggie. De büszkén bevallom, hogy igenis sokszor voltam gyenge. Amikor kisebb voltam, éjszakákat sírtam át a szüleim miatt. Aztán még többet, amikor meghalt a nővérem. Egyszerűen nem találtam a helyem. Képtelen voltam erősnek maradni. Fogalmad sincs, hány álmatlan éjszakát okoztak nekem az emlékek. Néha mindenki sír, Maggie. De ez nem jelenti azt, hogy gyenge vagy. – csúsztattam a kezemet az arcára, majd simogatni kezdtem azt – Elmondod, hogy miért rohantál el? Ha megbántad…
- Nem, nem, nem Erre ne is gondolj. Egy pillanatát sem bántam.
- Akkor miért mondtad azt, hogy nem lett volna szabad?
- Egyszer azt mondtad, nem tudod elképzelni nélkülem az életed.
- Igen, mert ezt érzem. Efelől ne legyen kétséged.
- És szeretnél majd gyerekeket?
- Tőled? Még szép hogy szeretnék. Mindent szeretnék tőled.
Akkor még hevesebben kezdett zokogni és újra lehajtotta a fejét. Nem értettem, mi rosszat mondhattam ezzel. Elé térdeltem, ezúttal két kezemmel emeltem fel a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- Maggie.
- Én ezt nem tudom megadni neked, Damon.
- Ho… Hogy érted, hogy nem tudod megadni? Nem akarod?
- Mindennél jobban szeretném, hidd el, de… De nekem nem lehet gyerekem.
Fogalmam sincs, abban a pillanatban melyik érzésem volt a legerősebb. Nem haragudtam Maggiere és az biztos, hogy emiatt nem tudtam volna elhagyni. Viszont az apja. Tudtam, hogy ő tette ezt vele. És annyira kurvára nagyon szerettem volna kiásni a kibaszott sírjából, aztán újra és újra kinyírni, hogy a düh szinte felemésztett. Próbáltam nyugodt maradni, de ez csak addig sikerült, amíg Maggiet felvettem az ölembe, majd ráadtam a köpenyét és kivittem a szobájába, mert már rettenetesen fázhatott. Aztán minden mérgem az öklömbe szorult és akkorát boxoltam bele a falba, hogy az behorpadt, az ujjaimba pedig fájdalom nyilallt.
- A kurva életbe!
- Damon.
- Hogy a fenébe tehet egy apa ilyet a lányával?! – ordítottam kikelve magamból, miközben fel - alá kezdtem járkálni – Semmit nem ártottál neki! Senkinek nem ártottál! Te vagy a legjószívűbb lány, akit ismerek, közben meg egy ilyen fasz tönkretette az egész életedet és annyi mindentől megfosztott!
- Sajnálom. – zokogott fel ismét.
Akkor jöttem rá, hogy már megint faszságot műveltem. Nem szabad lett volna így kiakadnom, mert Maggie azt hihette, rá vagyok dühös. Letérdeltem elé az ágyához és arcát a kezembe temetve magamhoz húztam.
- Nem, édesem. Neked semmit sem kell sajnálnod. Ez az egész nem a te hibád. Sajnálom, hogy így kiakadtam, de el sem tudod képzelni, mekkora düh fortyog bennem az apád iránt. Maggie, talán korai ezt mondanom, de így érzek. Mindennél jobban szeretném, ha a gyerekeimnek te lennél az anyja és esküszöm neked, hogy megoldjuk valahogy, rendben? Együtt mindent megoldunk, elhiszed nekem?
Csöndben bólintott, aztán halványan elmosolyodott. Basszus, szerettem őt. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy mennyire szeretem. Szerettem minden egyes porcikáját. Már azóta, hogy megláttam őt. Csak talán magamnak sem tudtam bevallani. És arra sem voltam kész, hogy neki bevalljam. Mert féltem, hogy nem így érez és akkor elveszítem.
Inkább csak szorosan magamhoz öleltem, a mellkasára hajtottam a fejem és próbáltam megnyugtatni, miközben hallgattam, ahogy ver a szíve.
Már nem emlékszem, meddig tartottuk úgy egymást, míg mindketten megnyugodtunk. Csak arra emlékszem, hogy egy idő után már nem éreztem, hogy sírt. Akkor felnéztem rá és megcsókoltam. Úgy csókoltam, hogy érezze, mennyire fontos nekem. Még akkor is, ha gyáva voltam elmondani neki, mennyire szeretem. Aztán egész éjjel kényeztettem, csókoltam és milliószor elmondtam neki, mennyire csodálatos lány.
Amikor reggel felébredtem, ő még aludt. A mellkasomon feküdt, a keze a hasamon terült el, haja a karomat simogatta. Ez a lány csak azzal fel tudta dobni a napomat, hogy mellette ébredtem, és amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, ahogy édesen alszik. Gyönyörű volt. Mint egy angyal. Az én angyalom. Nem akartam felébreszteni, de amikor végig simítottam az arcán, mocorogni kezdett, pislákolva kinyitotta gyönyörű szürke szemeit, melyek a reggeli napfényben valahogy még szebbnek tűntek.
- Szia.
- Szia. – mosolygott – Jól aludtál?
- Soha jobban. Hát te?
- Úgyszintén.
Fölé magasodtam és megcsókoltam. Olyan finom volt és édes. Simogatni kezdtem a finom bőrét és elmélyült a csók. Áttértem a nyakára. Éreztem, ahogy egyre hevesebben vette a levegőt. Levettem róla a takarót és a látvány, ami elém tárult, csodás volt. A testét még borították durvább hegek, de pont ettől volt Maggie gyönyörű. Mert ezek a hegek azt mutatták, mennyire erős is ő. Lejjebb csúsztam rajta és minden heget megcsókoltam, ő pedig minden csókomnál élesebben, mélyebben vett levegőt.
- Gyönyörű vagy, Maggie.
- Ezt elmondtad párszor.
- Neked nem lehet elégszer elmondani.
Édesen elmosolyodott, aztán újra megcsókoltam forró ajkát. Feléledtem tőle. Egyre szenvedélyesebb lett minden. Aztán pedig… Aztán kopogtak az ajtómon. Az éjjel visszamentünk az én szobámba, mert Maggie azt mondta, ott jobban érzi magát. Viszont attól már biztos nem érezte jól magát, hogy a bátyja a következő pillanatban ordibálni kezdett az ajtó másik feléről.
- Damon! Hol a faszban van a húgom?! Átnéztem az egész házat és…
- Itt vagyok, Nate. – kiabált ki Maggie remegő hangon, majd eszeveszetten kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett.
- És mi a lószart csináltok ti korán reggel egy szobában?! – kérdezte dühösen – Azonnal gyertek ki!
- Nem megy! Pucérak vagyunk. – válaszoltam neki, mire Maggie hozzám vágott egy párnát – Most mi van? Szerintem úgy is sejti.
- Úgy is összetörlek, Damon. Leszarom, hogy jössz ki onnan!
- Ki fog nyírni.
Kimásztam az ágyból, felkaptam a nadrágomat és egy pólót, majd megálltam Maggie előtt, aki félelemmel a szemeibe nézett rám.
- Én elrendezem.
- Nagyon dühös.
- Tudom, Maggie. De felnőtt emberek vagyunk, meg fogja érteni. Te maradj itt, oké? Én elintézem.
- Jól van, akkor én… Én addig lezuhanyozom.
- Rendben.
Lábujjhegyre állt és megcsókolt, amit boldogan viszonoztam. Aztán rám mosolygott és eltűnt a fürdőben.
Nagy levegőt vettem. Amint kinyitottam az ajtót és Nate meglátott, akkorát baszott be nekem, hogy éreztem, ahogy az orromból ömleni kezd a vér. Megtántorodtam, a fal állított meg.
- Jézusom, ember! Most mi a fene bajod van?! – ordítottam, amikor nehezen kiegyenesedtem.
Meghallottam, hogy a fürdőben zubogni kezd a víz, de a biztonság kedvéért bezártam az ajtómat, mert nem akartam, hogy Maggie hallja a veszekedést.
- Így vigyázol a húgomra, bazd meg?! Hogy megdugod?! Nem fogom hagyni, hogy Maggie egy trófea legyen neked!
- Ő nem egy trófea, Nate! És nem dugtunk, oké? Felnőtt emberek vagyunk és mindketten akartuk. Ő nem csak egy menet volt nekem.
- Akkor mi? Unalom elűzése, vagy mi a fasz?
- Szeretem őt, Nate. – mondtam neki higgadtan, mire elkerekedett szemekkel bámult rám.
- Hogy mondtad?
- Beleszerettem Maggiebe. Nem hazudok neked, Nate. Nagyon jól tudod, hogy nem tudok hazudni azoknak, akik fontosak nekem. És ne kérdezd, hogyan történt, mert fogalmam sincs. Egyszerűen csak beleszerettem és fontosabb lett nekem mindennél.
- És ő tudja?
- Nem.
- Miért nem mondod el neki?
- Mert fogalmam sincs, ő hogyan érez. És…
- Remélem nem verekedtek. – kiáltott ki hirtelen Maggie a szobámból.
Nate rám nézett és fenyegetően felém mutatott.
- Ha megbántod, kinyírlak.
- Rendben.
- Kijöhetsz, hugi! Minden rendben.
Maggie félve, lassan kinyitotta az ajtót, viszont amikor meglátott, azonnal odarohant hozzám.
- Jézusom, Damon. – nyúlt a vérző orromhoz, mire felszisszentem.
A bátyjára nézett, szemeiben düh csillogott, Nate viszont sajnálkozva hajtotta le a fejét.
- Sajnálom. Csak hirtelen felindulás volt.
- Majdnem eltörted az orrát.
- Tudom, és sajnálom. Tudod, Maggie, hogy mindentől meg akarlak védeni és akármilyen idős is leszel, mindig a kishúgom maradsz. – mondta neki Nate, mire Maggie arckifejezése nyugodtabbra váltott – Szeretnélek megvédeni mindentől. Főleg most, hogy tudom, apa mit tett veled. De biztos vagyok benne, hogy Damon vigyáz rád. Úgy, ahogy én nem tudok. – mondta halkan, aztán rám nézett – Tényleg sajnálom, haver.
- Hé, semmi gond. Megértem. – vigyorogtam rá, amit viszonzott, majd kezet fogtunk.
- Kérsz egy kávét, Nate? – mosolygott rá Maggie.
- Nem, csak beugrottam elmondani valamit. Tegnap este találkoztam Markkal. Megszerezte apa halotti bizonyítványát, amit nekünk valamiért nem akartak ideadni. És már értem is, hogy miért.
- Miért?
- Azért, mert apát megölték. Nem sima autóbaleset volt.
Valahogy éreztem.
- Megölték?
- Egy golyó volt a tüdejében. Valószínűleg a saját kocsijában lőtték meg. Aztán autóbalesetnek álcázták az egészet.
- Ezt cseppet sem sajnálom. – sziszegte Maggie.
; Én sem, csak gondoltam jobb, ha tudod. – az órájára pillantott – Nekem mennem kell, csak beugrottam elmondani. És tényleg bocs, mindenért.
- Semmi baj. – mosolygott rá Maggie, aztán hozzá bújt, Nate pedig nyomott egy csókot a homlokára.
Kikísérte őt a házból, aztán mosolyogva megállt elém és megfogta a kezem.
- Gyere. Rendbe hozlak.
Vigyorogva követtem őt a fürdőbe, ahol ugyanúgy nekidőltem a mosdónak, Maggie pedig lassan elkezdte letörölni az orrom alól a vért. Olyan gyengéd volt az érintése. Felnézett rám nagy, szürke szemeivel. Basszus, azok a szemek. Úgy éreztem, fogva tartanak, de nem akartam szabadulni. A csípőjére csúsztattam a kezem, mire abbahagyta a törölgetést és nagy levegőt vett. Ajkai megnyíltak, mintha csak engem vártak volna.
- Amikor legutóbb itt álltunk és rendbe hoztad az orromat, meg akartalak csókolni. – suttogtam neki és közelebb hajoltam hozzá.
- Miért nem tetted meg?
- Mert beállított a két bátyám. Rémlik?
- Igen. – nevetett fel.
Még közelebb hajoltam hozzá. Olyannyira, hogy éreztem az ajkamon, ahogy élesebben szívta be a levegőt. Aztán megint megzavart valami. Valami, ami nagyon nem tetszett. Csipogást hallottam meg hirtelen, ami úgy hangzott, mint amikor visszaszámol egy bomba. És rohadtul nem tetszett nekem.
- Mi a baj?
- Hallod ezt a csipogást?
Maggie pár pillanatig hallgatott, aztán elkerekedtek a szemei.
- Igen, de mi ez?
- Nem tudom.
Kimentünk a fürdőből, a szobámból elvettem a fegyveremet, majd követni kezdtem a hangot. A konyha felől jött. Ahogy beértem a konyhába, egyre erősödött. A pulthoz léptem. Akkor már tisztán hallottam. Sorra nyitogattam ki a szekrényeket. De egyikben sem volt semmi.
- Damon. – szólt nekem hirtelen Maggie, a hangja rémült volt.
A kis szekrény előtt állt a falnál, amelyben a kábelek meg hasonló dolgok voltak és meg sem mozdult. Talán még levegőt sem vett. Odaléptem hozzá és kihagyott a légzésem, amikor megláttam a bombát a kábelek között. És még jobban akkor rémültem meg, amikor megláttam, hogy tíz másodperc van a számlálón.
- Azonnal tűnjünk el innen!
Elkaptam a kezét, aztán futni kezdtünk. Gyorsan beírtam a kódot,az ajtó kinyílott, mi pedig tovább futottunk. A betonkerítés elé értünk, amikor akkora robbanást hallottam, hogy bedugult a fülem. Elbújtunk a kerítés mögé, de Maggiet ösztönösen a földre löktem és fölé magasodtam, beterítettem a testemmel, hogy neki ne essen baja. Még több robbanást hallottam, mintha minden egyes kibaszott szoba külön – külön robbant volna fel. Meleg volt, rohadtul meleg és büdös. Amikor már nem hallottam több robbanást, elhúzódtam Maggietől, aki úgy remegett, mint akkor, amikor a cukrászda előtt lövöldöztek ránk. Megsimogattam az arcát és végig pásztáztam mindenét, hogy tudjam, jól van.
- Nem esett bajod, Maggie?
- Nem. – mondta halkan – Nem, jól vagyok.
Felálltam, majd neki is segítettem. Meg sem szólalt, csak nézte az égő házat és remegett. Aztán valamire figyelmes lettem. Valaki ott járkált az égő ház körül. Azt hiszem egyedül volt, de nem voltam benne biztos. Abban viszont igen, hogy ha az a valaki azért ment oda, hogy lássa benn égtünk – e, akkor köze van ahhoz az emberhez, aki bántotta Maggiet. Odaadtam a fegyveremet Maggienek, aki rémülten nézett hol rám, hol a kezében tartott pisztolyra. Megfogtam a vállát és lenyomtam a földre a betonkerítés mögé, hogy senki ne lássa.
- Valaki van a házban. Maradj itt és bárki gyanús jön erre, lődd le, megértetted? Tudod használni?
- Ne… nem.
Letérdeltem elé és kibiztosítottam a fegyvert.
- Most már csak meg kell húznod a ravaszt, de ne tartsd magad felé, érted? Én visszamegyek megnézni, ki van ott.
Hirtelen mintha magához tért volna, zokogni kezdett és megmarkolta a karom.
- Ne, Damon. Kérlek, ne menj vissza.
- Nem esik bajod.
- De neked igen. – érvelt.
- Maggie, ha az a valaki tud valamit a támadásodról, akkor be kell vinnünk. Itt az esély arra, hogy elkapjuk, aki bántott.
- Nem érdekel, ha nem kapjátok el, Damon. Nem akarom, hogy visszamenj.
- De mennem kell. Visszajövök, rendben? – nyomtam egy csókot a homlokára, ő pedig tovább tiltakozott.
- Damon.
Majd megszakadt érte a szívem és rohadtul féltem, de tudtam, hogy ott nem látja senki és a fegyver is nála volt. Biztos voltam benne, hogy nem esik baja, nekem viszont el kellett kapnom azt a faszfejet. Felálltam és elindultam a ház felé. A kiképzés alatt megtanultam, hogy mindenhol legyen szemem és ha nem látok valamit, akkor hallgassak. Éppen ez segített, amikor a foszladozó házba belépve a pattogó szikrák és az újból fellobbanó lángok mellett lépteket hallottam. Azelőtt húztam be egyet annak a fasznak, mielőtt lőtt volna rám. Megtántorodott, de nem esett össze. Az egyensúlyvesztése közben kicsavartam a fegyvert a kezéből és mielőtt ütésre emelte volna a kezét, fejbe vertem a pisztollyal, mire eszméletlenül terült el a földön. Kivettem a telefonom a zsebemből és tárcsáztam apát. A fülesem valószínűleg elégett. Az első csöngés után fel is vette.
- Damon.
- Apa. Történt egy kis… Felrobbantották a házat.
- Hogy mi a fene?! – ordított bele, aztán eltartotta a fülétől a telefont, de hallottam, mit mondott – Azonnal küldjenek ki egységeket Damonék házához.
- Volt itt valaki. Leütöttem.
- És Maggie?
- Megrémült, de nincs baja.
- Az egység már elindult. Öt perc és ott vannak.
- Rendben.
Bontottam a vonalat, aztán a seggfejet kihúztam a ház elé. Szerencsére a kocsimnak nem esett baja, mert elég messze állt a háztól. Kiszedtem egy bilincset a kesztyűtartóból és megbilincseltem a faszit, majd otthagytam a földön. Tudtam, hogy egy ilyen ütéstől egy ideig eszméletlen lesz, így nyugodtan hagytam ott a kocsi mellett. Aztán rohantam is vissza a kerítéshez. Amikor megkerültem azt, egy fegyver csövével néztem szembe és automatikusan felemeltem mindkét kezem.
- Damon.  – zokogott fel Maggie és a fegyvert a földre ejtette.
- Hé, semmi baj.
Azonnal felállt és olyat tett, amire nem számítottam. Két kicsi kezével akkorát lökött rajtam, hogy megtántorodtam.
- Te teljesen megőrültél?! – ordította kikelve magából és lökött rajtam még egyet – Mi a fenének mentél vissza?!
- Maggie, tudod, hogy…
- Igen, tudom, de bajod eshetett volna. Mi van ha meglő, vagy megöl vagy…
Vettem a bátorságot és szorosan magamhoz öleltem. Remegett és zokogott, annyira szerettem volna megnyugtatni, de tudtam, hogy ez egy újabb trauma neki.
- Hé, hé. Nincs semmi baj. Jól vagy és én is jól vagyok.
- Annyira féltem. – fúrta bele fejét a mellkasomba.
- Tudom. De most már van emberünk, akinek beszélnie kell. És elvezet a támadóhoz. Aztán vége lesz, oké? Megígérem. Hallasz engem?
Igen.
A következő pillanatban megérkeztek az egységek, Hunter és Asher is megjöttek.
- Hol van? – kérdezte Asher fegyverrel a kezében.
- A kocsim mellett.
Asher intett pár embernek, hogy kövessék, aztán eltűntek a kerítés mögött. Maggie egy kicsit elhúzódott, de nem engedtem el. Nem akartam elengedni.
- Jól vagytok? – kérdezte Hunter.
- Igen. Csak keresnünk kell egy másik házat.
- Mehetünk a bátyámhoz is. Nagy háza van és csak ketten laknak benne. – hozta fel Maggie – Tudom, hogy nincs úgy védve, ahogy kellene, de ha mellettem vagy, nem félek. – szorította meg a kezem.
- Akkor megyünk a bátyádhoz. – mosolyogtam rá, amit viszonzott.
Imádtam a mosolyát. Minden porcikáját imádtam.
- Bevisszük az irodába kihallgatni. Kezd magához térni. – állt meg mellettünk Asher – Jössztök?
- Maggie? – kérdeztem tőle, de válaszként csak bólintott.
- Megyünk utánatok.
Asher és Hunter betuszkolták az egyik autóba a támadót, majd elindultak. Egy egység kint maradt átfésülni a házat, a többiek követték Hunteréket. Maggievel mi is kocsiba szálltunk és elindultunk. Maggie megint csöndben volt és fogalmam sem volt, mit mondhattam volna még neki. Én is megrémültem. A kiképzés alatt szinte mindent megtanultam a bombákról, de nem voltam még olyan bevetésen, ahol egy is felrobbant volna. És még mindig féltem belegondolni, mi lett volna, ha nem vesszük észre időben. Akkor elveszítettem volna.
- Damon. – szólított meg.
- Igen?
- Minden rendben?
- Persze, miért ne lenne?
- Csak mert úgy szorítod a kezem, mintha attól félnél, hogy kirepülök az autóból.
Picsába! Mindig ez volt, amikor elgondolkodtam. Nem tudtam, mit csinálok. Engedtem a szorításon.
- Ne haragudj.
- Semmi baj. Min gondolkodtál?
- Csak azon, hogy mi lett volna, ha nem vesszük észre időben.
- De Mr. Bond észrevette. – kuncogott.
- Igen. – nevettem fel én is – De hogy a fenébe jutottak be a házba? Ahhoz kell a kód.
- Mi van akkor, ha az a valaki tudta a kódot? Mi van ha…
- Egy belső ember?
- Igen, erre gondoltam.
Ennek a lánynak vágott az esze, az egyszer szent.
- Ha jobban belegondolok. Apa említette, hogy jött pár újonc, amióta vigyázok rád.
Akkor megérkeztünk a „főhadi szállás” elé és leparkoltam.

Amikor beléptünk, mindenki sürgött – forgott az irodában. Azt sem tudtam, ki mit csinál. Hirtelen apa termett előttem. Szinte a semmiből.
- Jól vagytok? Nem esett bajotok?
- Nem. Apa arra gondoltunk Maggievel, hogy nem – e lehetett egy belső ember.
- Jól gondoltátok. Gyertek velem. – mondta és elindult a kihallgató szoba felé, mi pedig követtük – Az egyik újonc, David Corden volt az. Jobban utána kellett volna néznem. De ilyen még soha nem történt.
Megálltunk a kihallgató szoba előtt, ahol a kétoldalú tükör mögött megláttuk a megbilincselt robbantót.
- Az úton ide magához tért, szóval máris kihallgatom. Maradtok?
- Igen. – vágta rá azonnal Maggie.
- Kicsim, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- Tudni akarom, miért tette. És tőle akarom hallani.
- Akkor maradunk.
Apa bement a szobába és kint azonnal meghallottuk, ahogy beszélni kezdtek.
- Mr. Corden. Nem fogok tökölni magával. Szépen válaszol mindenre és akkor talán enyhítek a büntetésen. Ha nem, elintézem, hogy egy szűk kis cellában rohadjon meg, értem?
- Az attól függ, milyen kérdései lesznek.
- Kezdjük azzal, hogy miért robbantotta fel azt a házat.
- Mert a főnököm holtan akarja látni Damon Wildeot és Maggie Blacket.
- Ki a főnöke?
- Ha elárulom, sokkal rosszabbat tesz velem, mint maga.
- Akkor egy másik kérdés. Miért akarta őket holtan látni a főnöke?
- Mert Maggie a miénk volt. Az apja odaígérte nekünk. Csodás kislány volt és tudtuk, hogy ha megnő, még gyönyörűbb lesz. Magunknak akartuk. De az apja elbújtatta tőlünk. Sehol nem találtuk. Amikor pedig végre meglett, az a fasz megakadályozta, hogy megszerezzük. A főnököm úgy gondolta, nem ér annyit, hogy halott emberei legyenek emiatt a kettő miatt. Ha Maggie nem lehetett az övé, akkor ne legyen senkié.
- Mi tettek Maggievel, amikor még kicsi volt?
- Mi semmit. Csak csodáltuk. – vigyorgott, aztán egyenesen a tükörbe nézett – Most is itt vagy, ugye? Maggie cica. Érzem az illatod. Olyan, mint volt. Szédítő. A mosolyodat imádtam a legjobban.
Oké, kurvára elegem volt ebből a faszból. Egy normális ember próbált volna higgadt maradni, de én nem tudtam. Nem bírtam hallgatni, ahogy Maggieről beszélt és azt sem, ahogy néz. Ki akartam nyírni. Kurvára nem érdekelt, elvezet – e a főnökéhez vagy sem. Kurvára ki akartam nyírni. Nem is gondolkodtam. Nem tudtam, mert az agyamat elhomályosította a csillapíthatatlan harag. Berontottam a terembe, majd olyan erővel ugrottam neki a fickónak, hogy mindketten a földre zuhantunk. Mivel meg volt bilincselve, könnyű dolgom volt. Úgy kezdtem püfölni, mint egy őrült és a fülemben dobogó vér mellett csak tompán hallottam, hogy apa rám kiált.
- Damon, hagyd abba! Valaki jöjjön már ide!
Le sem szartam, hogy mit mond. Csak tovább püföltem a gyereket minden haragomat kiadva ezzel magamból. Aztán többen is elkaptak és elkezdtek leráncigálni róla. Hárman voltak, apa és a két bátyám. Nagy nehezen leszedtek róla és felállítottak, majd valaki segített a fickónak is.
- Teljesen megőrültél, tesó?! – ordított Asher.
- Bántotta Maggiet.
Apropó Maggie. A lány belépett a terembe, elém állt és a mellkasomra tette a kezét.
- Damon, kérlek. – mondta halkan, megrettenve.
Ahogy belenéztem a szemeibe, a düh egyszerűen elpárolgott az agyamból. Fogalmam sem volt, hogyan csinálja ezt. Ugyanúgy megnyugtatott, mint akkor, amikor azt a fasz exbarátját törtem össze.
- Tudtam, hogy itt vagy, Maggie cica. – szólalt meg nehezen David – Nem mosolyogsz rám?
Maggie ránézett a fickóra, majd láthatóan megremegett. Megint be akartam neki húzni egyet, de Hunterék visszafogtak, Maggie pedig újra rám nézett.
- Hagyd. Nem ér annyit. Inkább menjünk haza.
Lassan lehámozta a bátyáim kezeit rólam, mintha attól félt volna, hogy megint nekiugrok Davidnek. Nagyon szívesen megtettem volna, minimum halált érdemelt volna azért, amit Maggievel tett. De nem ugrottam neki, mert nem akartam, hogy a lány megint erőszakot lásson. Úgy éreztem magam, mint egy állat, akit meg kell szelídíteni. És neki sikerült is. Megfogta a kezem, majd kivezetett a teremből, ahová természetesen követett az apám és a két bátyám is. Aztán megállítottak.
- Maradj még egy percet, Damon. Maggie, édesem, magunkra hagynál egy kicsit?
- Persze.
Nem! Nem akartam, hogy elmenjen. Ki akarta húzni a kezét az enyémből, de szorosan tartottam.
- Maggie.
- Semmi baj, Damon. – mosolygott rám – Csak az ajtó előtt leszek, oké?
Nehezen elengedtem, mire elhagyta a termet.
- Megmagyaráznád, mi volt ez, fiam? – kérdezte apa dühösen.
- Sajnálom. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de annyira dühös voltam. Nem tudjátok, milyen érzés, amikor…
- Én megértelek. – vágott közbe apa, ezúttal nyugodt hangon –Ha anyáddal tették volna ezt, én is szétvertem volna a pofáját.
- Kéred a pisztolyomat és a jelvényemet?
- Csak vigyázz a kislányra. Én addig fogom beszéltetni, amíg ki nem böki, ki a főnöke. Aztán elkapjuk és az ő fejét is szétverheted.
- Kössz. – vigyorogtam rá, majd kezet fogtunk.
Elköszöntem tőlük, aztán kinyitottam az ajtót, ami mögül az életem mosolygott rám.