Úgy éreztem magam, mintha le lennék láncolva. És mint aki napok óta egy börtönben tengődne. A torkom olyan száraz volt, hogy alig bírtam nyelni. Mintha kicsi szögek kaparták volna. Éhes voltam, de olyan hányingerem volt, hogy úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon. Minden porcikám fájt, mintha vagy száz ütést mértek volna rám. Nem hallottam mást, csak egyenletes csipogást a fejem fölött. A kezemet egy másik, meleg és erős kéz szorította. Ki akartam törni a börtönből, le akartam tépni a láncokat, melyek egyre csak húztak a mélybe. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de annyira fájt. Mintha egy tonna kő feküdt volna rajta. Erősen koncentráltam, hogy valami jelet adjak annak, aki a kezemet szorongatta. Valami azt súgta, hogy a bátyám az. Szinte biztos voltam benne, hogy ő az. Ismertem már az érintését. Mindig erőt adott nekem.
Talán percek is elteltek, míg végre sikerült megmozdítanom az ujjaimat és kevéske kis erőmmel megszorítottam azt a meleg kezet.
- Maggie. – a bátyám. Igen, a bátyám volt az. Látni akartam őt. Tudtam, hogy az erőt adna.
Résnyire nyitottam a szemem, a temérdek fény szinte megvakított. Felemeltem a másik kezem, amely nem fájt annyira és a szemeim elé helyeztem. Minden mozdulat fájt.
- Várj, behúzom a függönyt.
Elengedte a kezem, hűvösség csapta meg az ujjaimat. Lépteket hallottam, majd azt, ahogy Nate behúzza a függönyöket. Még néhány lépés és újra megéreztem ujjait az ujjaimon. Így már jobb volt.
- Most már kinyithatod a szemed, hugi.
Elvettem a kezem a szemem elől és kellett párat pislognom, hogy a homályból ki tudjak venni bármit is. Minden fehér volt, a szobában félhomály uralkodott, de így is visszaverődött egy kis napfény a hófehér falakról. Sárgás árnyakat festettek rájuk. Fájt megmozdítani a fejem, olyan volt, mintha napok óta feküdtem volna. Mégis, nehezen a bátyámra néztem, aki boldogan mosolygott, de szemében temérdek félelem vegyült az örömmel, vörösek voltak. Mintha órákig sírt volna.
- Mi... Mi történt? Basszus... Kurva szomjas vagyok.
Nate egy szó nélkül felállt, majd eltávolodott tőlem. Megpróbáltam felülni, de még a legkisebb mozdulattól is fájdalom hasított a bordáimba.
- Hé, hé. Óvatosan. – lépett mellém Nate.
Finoman megemelt, mire felszisszentem a fájdalomtól. A hátamnál fogva tartott, amíg a párnáimat új helyzetemhez igazította. Aztán elengedte a hátamat, én pedig kényelmesen hátradőltem. Ezerszer jobb volt, mint tehetetlenül feküdni. Nate felém nyújtott egy poharat. Úgy nyeltem a hideg vizet, mintha napok óta szomjaztam volna. Majdnem meg is fulladtam vele.
- De kis telhetetlen vagy. – nevetett fel, majd amikor elállt a kisebb köhögési rohamom, átadtam neki a poharamat – Emlékszel valamire? – kérdezte komolyabb hangnemben.
Egy pillanatra lehunytam a szemem és próbáltam feléleszteni legutolsó emlékeimet.

"Coryval megittunk három – négy koktélt a házunktól két utcányi bárban. Többet is szerettünk volna, de a főiskola mellett dolgozni is jártunk és szombaton hamar nyitott a bár. Ugyanott dolgoztunk, ahol ittunk. A negyedik ital után a főnökünk nevetve ölelt magához minket.
- Na jól van, édeseim. Tudjátok, hogy imádlak titeket, de ha holnapra szabadot kértek, elesek egy este fél bevételétől.
- Jól van, jól van. – nevettem fel és átadtam az üres poharamat Joenak, aki vigyorogva kezdte elmosni mindkettőnk poharát – Megyünk már. Mi lenne veled nélkülünk?
- Nekem van a legjobb csapolt söröm és nálam dolgozik a két legszexisebb lány Bostonban. Szerintetek miért megy jobban a kocsmám, mikor dolgoztok?
- Késhetünk egy órácskát? – kérdezte Cory felnézve a hatalmas főnökünkre – Csak hogy szépre aludhassuk magunkat neked.
- Egyetlen órát. – emelte fel mutatóujját.
- Kösszi, P. J. – nyomott egy puszit Cory P. J. arcára, majd mindketten kimásztunk az öleléséből és nevetgélve, a gyenge alkohol szemernyi hatása alatt állva indultunk haza. Odakint megcsapott a hűvös éjjeli levegő. A tavasz kezdete volt, az éjjelek még hidegek voltak.
Összébb húztam magamon a dzsekimet, magas sarkú bakancsom csak úgy kopogott az aszfalton. Befordultunk az első sarkon. Hirtelen fura érzés kezdett keringeni bennem. Mintha... Mintha valaki követett volna. Hatra – hátra pillantottam. Többször is, mígnem megláttam egy magas embert felénk jönni. Kapucnis pulóver volt rajta, a fejét lehajtva jött mögöttünk. Felgyorsítottam a lépteimet, mire Cory felkiáltott.
- Hová sietsz, Mags?
- Valaki követ. – mondtam halkan.
Újra hátra pillantottam, láttam, hogy a férfi is felgyorsította a lépteit. Egyre jobban rettegtem. Talán csak paranoiás voltam, de úgy éreztem, bajban vagyok. Összeugrott a gyomrom félelmemben, hirtelen hányinger tört rám, amikor a következő saroknál egy kapucnis, tetőtől talpig feketébe öltözött ember állt meg előttünk. Cory felsikoltott, én viszont úgy éreztem, elhányom magam. Egy hang sem jött ki a torkomon. Meg sem tudtam mozdulni. A férfi felemelte a kezét, aztán fájdalmat éreztem mindenhol. Meg sem tudtam mozdulni, a férfi ott ütött, ahol ért. Egy idő után már nem ia figyeltem a fájdalomra és az égető érzésre. Még zokogni sem tudtam. A kiabálással pedig már meg sem próbálkoztam. A földre kerültem, a hideg beton felhorzsolta meztelenül maradt testrészeimet. Nem mondták, miért bántanak, nem mondták, kik ők. Nem tudtam, mi van Coryval, mert nem hallottam a hangját. Csak az erős ütéseket éreztem, fáztam és aludni akartam. Annyira álmos voltam. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam előre a következő ütéseket. És a sötétség, ami azután fogadott, szinte megváltás volt."

Nate óvatosan letörölt egy könnycseppet az arcomról. Fura. Nem is érzékeltem, hogy sírok.
- Minden rendben?
- Igen, csak... Eszembe jutott. Nem tudom, jól emlékszem – e. Én Coryval voltam. Mi van Coryval?  Mindkettőnket a semmiből támadtak meg. Cory... – kezdte bele kétségbeesetten.
Reménykedtem, hogy a legjobb barátnőmnek nem esett komolyabb baja.
- Cory rendben van. Neki nem voltak akkora sérülései, mint neked. Szinte az egész tested csupa folt volt, amikor behoztak titeket. Volt egy kisebb agyrázkódásod, ahogy Corynak is, de rendbe jössz.
- Ugye... Ugye anyának nem mondtad el? – kérdeztem halkan, hisz egy kicsit még mindig nehéz volt beszélnem.
Anyát nem volt szabad felzaklatni. Apánk két éve halt meg, azután három hónappal anya összeesett. A gyászát nézni rettenetes volt, de az még fájóbb volt, ami kiderült, amikor bevittük a kórházba. Először azt hittük, hogy csak belefáradt a gyászba, hisz apa volt élete szerelme. De a kórházban nem lett jobban, ezért vizsgálatokat végeztek. Azóta otthon feküdt gépekre kötve a végső stádiumú agydaganatával harcolva. Jobban összetörtem, mint akkor, amikor apa meghalt abban az autóbalesetben. Vele mindig csak a látszat kedvéért volt jó a kapcsolatom. Megígértem neki, hogy nem mondom el a titkait senkinek, de csak mert azok a titkok nekem jobban fájtak, mint neki. Gyűlöltem őt. A világon mindennél jobban gyűlöltem. Anyát viszont imádtam. A legjobb anya volt a világon. Tudom, mindenki ezt mondja az édesanyjáról, de soha nem tett semmit, amiért haragudhattam volna rá. Néha anyáskodó volt persze, de egyébként olyan, mint egy legjobb barátnő. A betegsége sem szomorította el. Ugyanolyan vidám maradt és boldog, viszont az életet már nem tudta élvezni. Ágyhoz lett kötve. Nem volt szabad felzaklatni, éppen ezért ha valami rossz történt, nem is mondtuk el neki. A kettőnk titka maradt minden a bátyámmal.
- Nem mondtam el neki. Pár napig eszméletlen voltál, ő pedig hiányolt. Azt mondtam neki, hogy Coryval kiruccantatok és otthon hagytad a mobilodat.
- Köszönöm. Mikor mehetek haza?
- Fogalmam sincs, hugi. Talán holnap, holnapután.
Az túl sok. Eleget voltam már kórházban. Nem akartam ott maradni. Haza kellett mennem. Nem bírtam volna ki ott még egy napig.
- Nem. – tört ki belőlem a kétségbeesett zokogás – Addig nem bírok itt lenni. Kérlek, Nate. Kérlek, vigyél ki innen.
A bátyám szorosan magához ölelt, a pólóját kezdtem markolászni, miközben ő a hátamat simogatta, úgy próbált megnyugtatni.
- Semmi baj. Hé. Nyugodj meg, semmi baj. Máris beszélek az orvossal. Mindent megteszek, hogy elengedjen.
- Ne hagyj itt egyedül. Kérlek.
- Cory csak kávéért ment ki. Bármelyik percben visszajöhet. Megvárom és aztán megyek el, oké?
Csöndben bólogattam, ezután Nate nyomott egy puszit a fejem búbjára. Ha valakinek, neki elhittem, hogy minden rendben lesz. Csak azt nem tudtam, hogy mikor. Amióta az eszemet tudom, félelemben éltem. És a támadás után még jobban féltem. Nem tudtam, ki akart ártani nekem, azt sem, hogy miért. Semmire nem adott választ. Csak félelmet.
- Maggie. – hallottam meg Cory sikítását, mire a bátyám elengedett, Cory pedig nevetve ugrott be mellém a kicsike ágyra és olyan szorosan megölelgetett, hogy feljajdultam a fájdalomtól.
- Jézusom, Cory. – nyögtem fel, ő viszont tovább nevetett, majd letörölt egy könnycseppet a szeme alól. Mire elengedett, a bátyám már nem volt a szobában.
- Ne haragudj. Csak azt hittem, már sosem térsz magadhoz. Annyira hiányoztál. Jól vagy?
- Mindenem fáj. De egyébként igen. És te? Nagyon megsérültél?
- Azt hiszem, fejen vágtak valamivel. Rohadtul fájt, amikor magamhoz tértem. De semmi bajom. Nem tudod, kik lehettek? Én egyikőjük arcát sem láttam.
- Fogalmam sincs, én sem láttam őket. – hajtottam le a fejem.
Próbáltam vissza emlékezni, de annyira sötét volt és elvakított a félelem, hogy nem láttam az arcukat.
Lépteket hallottam, mire felkaptam a fejem és a bátyámat láttam meg bejönni a szobába. Leült mellénk a székre, majd halványan elmosolyodott. Reménykedtem, hogy jó hírei vannak és haza mehetek.
- Beszéltem az orvossal. Mondtam, hogy mennyire nem bírod a kórházakat. Azt mondta, a vizsgálatok során megtudta, hogy nincs komolyabb belső vérzésed vagy hasonló, így ha akarod hazamehetsz de csakis saját felelősségre.
- Ez remek. – lelkendeztem, viszont a bátyám arca nem derült fel – Minden rendben?
- Én... Én beszéltem az egyik haverommal. Az apjának van egy a kormány által elismert nyomozó cége. Az ilyen emberekhez, mint hozzád, akik veszélyben vannak, kirendelnek ügynököket és...
- Nem! – csattantam fel – Nekem nem kell testőr. Egyszer megtámadtak, ennyi az egész. Másokat is megtámadnak idióta részegek az éjjel.
- Ez nem csak ennyi volt Mags. – érvelt Cory a bátyám mellett és megszorította a kezem – Voltam otthon. Valaki betört hozzánk. Az egész házat felforgatták. A nagy rumliban találtam egy levelet, amit neked címeztek. Csak annyi állt rajta, hogy „Ne gondold, hogy ennyivel megúsztad, Maggie cica”.
Összeszorult az öklöm a megnevezésre. Amikor kicsi voltam, apának volt egy barátja, aki Maggie cicának hívott. Nem emlékeztem a nevére, az arcát viszont soha nem tudtam kiverni a fejemből. Markáns, férfias arc, kicsit hosszabb borosta, ami már szakállnak is elment. És azok a félelmet sejtető sötét, zöld szemek. Álmaimban még mindig kísértettek, volt olyan éjszaka, hogy aludni is féltem.
- Mags. Maggie. – szólongatott Cory, mire megszakadtak a gondolataim és rá pillantottam.
- Igen?
- Ismerős neked az a becenév vagy nem sejted, ki lehetett?
- Nem. – hazudtam, de a torkomba akkora gombóc keletkezett, hogy alig bírtam beszélni.
- Éppen ezért, Maggie. – fogta meg a másik kezemet a bátyám, a szemében könnyek mutatták, mennyire félt engem – Kérlek, könyörgöm neked, hagyd, hogy az a haverom vigyázzon rád. Közben pedig a többi ügynökkel kiderítik, ki volt az, aki bántani akart és miért tette.
- Rendben. – adtam meg magam de csak az ő kedvéért.
Mondjuk közrejátszott az is, hogy amióta Cory elmondta, mi történt otthon, már ténylegesen félni kezdtem.
Nate felsóhajtott és hála Istennek visszatért a mosoly az arcára. A bátyám mindig életvidám ember volt. Olyan, mint anya. Én is mindig ilyen szerettem volna lenni. De a gyerekkorom után már nem hittem, hogy valaha is tudom majd őszintén élvezni az életet.
- Köszönöm, hugi. Meglátod, vigyázni fog rád és hamar elkapják azt, aki bántott.
Átült az ágyra, majd magához ölelt – kevésbé szorosan, mint Cory, bár ez nem fájt – és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Én egy időre Natehez költözöm. – szólalt meg Cory.
Tudniillik a bátyám és a legjobb barátnőm azóta kerülgetik egymást, mint macska a forró kását amióta csak megismerkedtek. Mind a ketten akarták a másikat, de nem mertek lépni. Pedig én nagyon szurkoltam annak a két idiótának. Reméltem, hogy egyszer a bátyám vagy Cory bevallják a másiknak, de végtelennek tűnt a kör, ahogy egymást kerülgették.