| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

Veled együtt énis meghaltam

- Úristen! Úristen! - leültem az ágy szélére, és a könnyeim közt szorítottam magamhoz Raphael párnáját. - Miért? Ne vedd el tőlem! Ó istenem! - mélyen szívtam be a párna illatát. A testem reszketett a fájdalomtól. Eddig nem tudtam azt, hogy milyen a gyász. - Erre én nem készűltem fel! Felakarok ébredni! - szorosan lehunytam a szemem de még mindig ott voltam. Az összetőrt szívemmel. Az összetőrt jövőmmel. - Raphael! - ordítottam. Leborúltam a földre, a párnát az arcomhoz nyomtam, de az egetrengető sírást, a tombolást nem tudtam abbahagyni. Mert elmondhatatlanúl fájt. Annyira, hogy nem fogtam fel. Semmit sem fogtam fel. A golyó a mellkasán. A bíborvörös vér. Ahogy a testét letakarják.... Nem! Ez csak egy álom. - Mateo! Mateo! - ordítottam. Mateo Hope szobájában volt, és a lányomat próbálta megnyugtatni. Befutottam hozzájuk. Hope sírt. Az apró szemeit vörösre sírta. Azt a nyusziját ölelte magához amit az apukájától kapott. Mateo lehunyt szemmel sírt. A kezem lecsúszott a kilincsről. Egyszerűen csak lerogytam a padlóra, és a lányomat néztem. Széttőrt. Hope apró szíve pici darabkákra tőrt. Hiába próbáltam hozzá kúszni. A fájdalom teljes egészében elvette az eszemet. Ebből vagy kigyógyulok, vagy öngyilkoss leszek. Mert Raphael...

- Apa? - Hope hangja vékonyabb volt a megszokottnál. A hosszú szempilláit a könnyek áztatták. Mateo csak jobban szorította magához az ágyon fekve. - Anya, hol van apa? - Hope felém nézett. Nem tudtam válaszolni. Nem azért mert nem akartam. Hanem mert olyan sokkos állapotba kerűltem, hogy egyetlen szót sem tudtam kibökni. A kezem remegett. A testemet nehéznek éreztem. A levegőt pedig alig tudtam a mellkasomba fogadni. Nem voltam semmi. Nem voltam senki. - Mateo, hozd ide az apukámat! - Hope Mateo nyakához bújt, és hallkan sírt. A szemem elé tettem a kezem, a tekintetem pedig találkozott Mateo - éval.

- Ebbe én bele fogok halni. Én ezt nem fogom kibírni - suttogtam, hogy Hope ne hallja meg a kétségbeesett szavaimat. Nem akartam azt, hogy ezen kelljen végig mennie. Nem akartam azt, hogy fájjon neki. Nem akartam, hogy maradandó sérülést okozzon ez rajta. De az volt a baj, hogy már nem választhatunk. A baj már megtörtént. Egész életemben ettől rettegtem. Attól, hogy végleg elveszítem őt. Most, hogy megtörtént, ember sem vagyok. Az érzéseim eltüntek. Csak egy apró darabokra tőrt semmi voltam.

- Én mindenben segítek. Mindenben - pillantott rám, a könnyei patakokban folytak a szeméből. - Ezt megigértem neki. Tartom a szavam.

- Ne beszélj úgy mintha ő már nem lenne!!! - üvöltöttem vörös szemmel. Hope a fülére tette a kezét és jobban sírt. - Elég! Elég ebből! - kirontottam a szobából, az ajtót pedig becsaptam magam után. Végig néztem a lakáson, a helyen ahol ő járt. Raphael mindenhol ott volt. A konyhában. A nappaliban és a hálószobában. Fájt. Pokolian fájt. Teljesen tönkre mentem. Becsuktam magam után az ajtót. Raphael párnáját magamhoz szorítottam. A könnyeim elárasztották az anyagot. - Istenem. Miért? - a fejemet ráztam. Mintha megváltoztathatnám a jelent. Mintha könyörögnék azért, hogy kapjam őt vissza.

Két nap telt el. Az éjszakák pedig kegyetlenűl hosszúak voltak. Egy percet sem aludtam. Az éjszaka folyamán pedig töbszőr is síró rohamot kaptam. Tomboltam. Az ágyamon mindent szétdobáltam. A tombolásomat Mateo szakította félbe. Fáradt volt lelkileg. Szinte bebotorkált a szobámba, és lefogta a kezemet. Még mindig emlékszek, hogy rajta vezettem le a fájdalmaimat. Ütöttem a mellkasát, kiabálva lökdöstem őt. Egyszerűen csak nem tudtam felfogni.

A két nap elteltével csak aludtam. Mindig csak aludtam. Nem akartam felkellni. Nem mertem szembesűlni a jelennel. Gyógyszert szedtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy vigyázzak a babára. A kisfiunkra. Alig maradt egy hónapom a szülésig. De a tombolásaim és a szívfájdalmaim a magzatra is hatással voltak. A megszokotnál többet mozgott. Tudta azt, hogy olyan dolgokon megyek keresztűl ami már sok.

- Ezt nem csinálhatod tovább - Mateo nyitott be a szobámba. Raphael párnáját szorítottam az arcomhoz. Sebezhetően kuporodtam össze. - Rosella, muszáj talpra állnod. Hope miatt. Rosella? - fogta meg a vállamat.

- Ne érj hozzám! - ellöktem a kezét és szorosan lehunytam a szemem.

- Tudom azt, hogy fáj. De...el kell őt engedned - suttogta. A hangján hallotam azt, hogy nehezére esik kimondania a szavakat. - Meg kell tenned. És pokolian fájni fog.

- Menj ki a szob...- de nem tudtam befejezni mert elsírtam magam. Eltakartam az arcomat, és sírtam.

- Oh istenem - felsóhajtott és a tenyerébe temette az arcát. - Miért döntöttél így testvérem? - motyogta és a fejét rázta. - Nekem, nekem...el kell intéznem a temetést - megrázta a fejét, és az ajtó felé sétált. De mielött kilépett volna, egy pillanatra megtorpant. - Raphael - nek mindig is a családja volt a legfontosabb. Mindig is ő volt az aki a legtöbbet szenvedett. Hidd el, ő sem akarná azt, hogy ezt csináld. Próbáld meg legalább miatta - amikor befejezte, akkor becsukta az ajtót.

- De akkor sem tudom! Nem megy! - nem tudtam abba hagyni a sírást. Egy kész roncs lettem. Nem akartam mást csak csendben gyászolni.

De este mégis rávettem magam arra, hogy kikelljek az ágyból. Tudtam azt, hogy Hope fürdik. Muszáj volt a lányom melett lennem. Muszáj volt neki támaszt nyújtanom. Mellette kelett lennem. Lehet, hogy nem tudta azt, hogy mi történt az apukájával. De tudta azt, hogy innentől a bánat vette kezdetét.

- Anya? - rám pillantott és lebigyesztette a száját. A haja még nem volt vizes. Úristen! Ezt nem fogja kibírni a szívem. Arra vár, hogy az apukája mossa meg neki a haját. - Apa nem mosta meg a hajamat - az ujjacskáivval a habokat piszkálta. Most az egyszer muszáj volt lenyelnem a sírást. A kezembe vettem az eper illatú tusfürdőjét a szivaccsal pedig lelocsoltam a haját. A haja vizes lett, majd a samponból is nyomtam rá. A mozdulataim lassúak és erőtlenek voltak. Nagyon nehezen tudtam vissza tartani a sírást. Annyira, hogy ettől a súlytól talán össze is roppanok. De ott volt a kisfiunk. Aki bennem növekszik. Aki össze van kapcsolva velem. Nem tehetem magam tönkre teljesen.

- Megmosom úgy a hajadat ahogy apa szokta. Jó? - a hangom vékony volt. A kezemmel a könnycseppjeimet törőltem le.

- De én azt akarom, hogy apa mossa meg - felém fordúlt, a kicsi kezével pedig letörőlte a könnyeit. Lebigyesztettem a számat és elhajoltam a kád szélétől.

- Énis Hope. Énis - néztem a lányom szemébe. Össze kell szednem magam. Muszáj lesz. Mert ebbe mindketten belefogunk betegedni. Lassan és fokozatosan. A fájdalomból pedig soha sem fogunk tudni kilépni. Mert már csak hárman vagyunk. Az életünk pedig nem teljes. Az élet egy olyan akadályt állított elénk amivel nem biztos, hogy megtudunk bírkózni. De hiszem azt, hogy ő vigyázz ránk fentről. Hiszem azt, hogy találkozott az apukájával. De végűl tudatosúlt bennem, hogy soha többé nem láthatom Raphaelt. Nem érhetek hozzá. És nem beszélhetek hozzá. Mert ő már nincsen. És ahogy ez tudatosúlt bennem, én annál jobban tönkre mentem.