| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Az igaz szerelem örökre megmarad...

Rosella egész éjszaka Raphael mellett gubbasztott aki végig aludta az éjszakát. Reggel amikor kinyitotta a szemét meglepődött amikor meglátta maga melett Rosellát. Erre nem számított, de óvatosan megsimította a haját, a lány pedig felemelte a fejét a férfi hasáról. Ásított egyett és megköszörülte a torkát. Hallkan felsóhajtott és a férfi smaragd zöld szemébe nézett.

- Hogy vagy? - támasztotta a hátát a széknek és megigazította a kócos haját. Raphael a bordájára tette a kezét, az infúziót pedig összeráncolt szemöldökkel nézte.

- Bevallom őszintén, hogy nem túl jól - nyúlt a tű felé, de Rosella gyorsan megfogta a kezét. Egymás szemébe néztek, Raphael tekintete pedig levándorolt a lány ajkára.

- Lekell csepegnie - mondta hallkan és lassan bólintott. Raphael megdörzsölte a halántékát és a fejét rázta.

- Semmi kedvem itt lenni - pillantott az ablak felé az öklét pedig összeszorította. Rosella nem tudhatta, hogy mi járhat a fejében, de talán nemis akarta tudni. - Szomjas vagyok. Tegnap óta nem ittam - pillantott a lány szemébe, aki hallkan felsóhajtott.

- Hozok neked valamit jó? - erőltetett magára egy halvány mosolyt, de mielött kilépett volna az ajtón, Raphaelre pillantott. - Itt várj meg - biztosította a férfit, aki csak bólintott. Hallkan becsukta maga után az ajtót és a tenyerébe temette az arcát. - Édes istenem - sóhajtotta. - Még mindig olyan gyönyörű férfi - rázta meg a fejét és a lépcső felé sietett. A büfénél sor állt, ezért elhúzta a száját és felhívta a barátnőjét.

- Minden rendben otthon? Hope hogy van?

- Forraltam neki tejet. Annyira nem akarta meginni, de evett egy kicsit - válaszolta Lusinda.

- Ó istenem! - vitte végig a tarkóján a kezét. - Sietek haza! Nem tudom, hogy mikor tudok haza menni!

- Hogy van Raphael?

- Tejesen összevan zavarodva - pillantott hátra, és a padlót nézte. - Mintha nemis önmaga lenne. Nem tudom, hogy mi történhetett vele - bigyesztette le a száját szomorúan.

- Még mindig szereted!

- Persze, hogy szeretem! - sóhajtotta, miközben ő következett. - Le kell tennem! Puszilom Hopeot! Sietek haza hozzá! - tette le a telefont, és az idős hölgyre pillantott. - Egy barackos tea lesz - mutatott a fél literes teára, és kifizette.

- Parancsolj szépségem - mosolygott a néni.

- Köszönöm - vette el, és felsietett a lépcsőn. Megtorpant az ajtó elött, és megigazította a haját. - Mivel tudom, hogy a barackosat nagyon szereted ezért...- pillantott az ágyra, de Raphael nem feküdt már ott. A paplan gyűrött volt, az infúziós tű pedig a padlóra lógott. - Nemár! Tudhattam volna! - sitett a kirájat felé és kilépett a fotocellás ajtón. A korház elött mérgesen ácsorgott és leintett egy taxit, aki megállt elötte. Bemondta a címet, a taxi pedig padlógázt nyomott, de fél úton a forgalom miatt, megállt.

- Egy kicsit várnunk kell! Türelmét kérem!

- Szuper - emelte a füléhez a telefont, és Lusindát hívta.

- Szia Rosella! - szólt bele a barátnője, Rosella pedig tisztán hallota azt, hogy Hope aranyosan gőgicsél.

- Tehát ott van - sóhajtotta és a mellkasát maszírozta.

- Igen! Most jött meg egy perce. De ez a férfi engem megijeszt, úgyhogy a konyhából telefonálok!

- Néha engem is megijeszt! - nyomta ki a telefont, és felsóhajtott. - Gyaloh megyek. Köszönöm - fizette ki az utat.

- Minden jót! - vette el a sofőr a pénzt, Rosella pedig zsebre tette a kezét, és a lakása felé sétált ami négy saroknyira volt található. Tehát húsz perc séta. Az ősszi hideg enyhén csípte az arcát és a vékony combját. A gondolatai pedig Raphael körűl forogtak, de semmire sem találta a megfelelő választ. Soha nem gondolta volna azt, hogy Raphael így fog visszatérni az életébe. Nem gondolta volna azt, hogy ilyen hamar újra az élete részévé válik. Egy részt haragudott rá, de a szerelem amit iránta érzett az erősebb volt. Mert a lány úgy gondolta, hogy Raphael azért nem avatta őt bele a múltjába és a családjába mert féltette a lányt. Ezzel akarta őt megóvni. Ezt egyszerre kedves gesztusnak és felháborítónak is találta. Feszülten belökte maga elött az ajtót, és felsietett a lépcsőn. A kezébe vette a kulcsot, és benyitott az ajtón. Az ajtót becsukta maga mögött, a tekintete pedig a kanapéra vándorolt. Amint megpillantotta a gyönyörű látványt, a szeme megtelt könycseppel. Raphael a kanapen ült, a mellkasához pedig a kisbabáját tartotta. Raphael orra a baba hátát érintette, Hope kezecskéje pedig a férfi nyakát súrolta. Gyönyörűek voltak. Ez a látvány minden fájdalmat megért. Raphael úgy tartotta az apró babát a karjai közt, úgy óvta őt mintha attól félne, hogy valami rossz történik a babával. De az apukája karjai közt biztonságban volt. - Nem sír - suttogta a lány.

- Tessék? - pillantott rá a férfi.

- A te karjaid közt nem sír - vette le a bakancsát és a kabátját, majd leült a férfi mellé. Raphael megpuszilta a kislány fejét, és megfogta Rosella kezét, aki a kezüket nézte.

- Köszönöm - Raphael szinte suttogta, a keze pedig beterítette a baba hátát és a fejecskéjét. - Biztos voltam abban, hogy elveszed őt tőlem - a szemét lehunyta, a könnycseppjei pedig záporoztak a szeméből. - Soha nem tartottam még a karjaim közt egy babát. Még az illatát is most jegyzem meg - suttogta, és a baba fejét puszilgatta.

- Nem vagy jól lelkileg - suttogta Rosella, de nem mert közeledni a férfi felé. Mert még mindig feldolgozta azt, hogy az élete része. Tegnap óta az. - Miért nem beszélsz róla?

- Mert nem lehet - suttogta és letörölte a könnyeit.

- Régen is mindig ezt csináltad! Titkolóztál elöttem. Ez nem változott! - sütötte le szomorúan a szemét, és a haját piszkálta. - Végül pedig a sok titok szakított szét minket.

- A te biztonságod érdekében titkolóztam! Most pedig a TI biztonságotok miatt nem mondhatok el dolgokat - nézett a lány szemébe. Erre a válaszra számított. Mert ez volt az igazság.

- Látom azt, hogy nem vagy jól. Figyelj. A te szíved sincsen kőből. És én szeretnék segíteni - vette a bátorságot, és a tenyerét a férfi karjára tette, de Raphael felállt és az ablakhoz sétált. Lehunyta a szemét és puszit nyomott a baba fejecskéjére aki boci szemekkel nézte az apukája arcát.

- Annyira hasonlítasz rám - suttogta hallkan, és Rosella felé pilanntott. - Megszeretném őt ismerni - mondta hallkan, a lány pedig bólintott.

- Nem tiltom el tőled. Azért nem mert nincsen jogom hozzá - erőltetett magára egy mosolyt. - Mióta vagy szabad lábon?

- Majdnem két hónapja - suttogta hallkan.

- Azt legalább tudhatom, hogy miért voltál bent? - kérdezte hallkan, a szíve pedig gyorasabban dobogott. Raphael a szemébe nézett és elhúzta a száját.

- A testvéremet védtem, bár nemigazán éremelte meg - sütötte le a szemét, és a fejét rázta. - Hiába akarom azt, hogy körülöttem minden rendben legyen, amikor semmi sincs rendben. Az aggodalom pedig eluralkodik felettem. Figyelj - nézett a lányra, aki melléjük sétált. - Én képes vagyok ott folytatni ahol abba hagytuk, de azt elkell fogadnod, hogy a biztonságotok érdekében nem mondhatok el mindent - suttogta, és vette a bátorságot, hogy megsimítsa a lány szőke hajtincsét. Rosella a szemébe nézett, lassan megfogta a kezét, és az arcára tette. Raphael tenyere beterítette a lány arcát, aki halványan elmosolyodott.

- Rengeteg kérdésem van, amire te nem válaszolhatsz. Nem tudom megérteni, de el kell fogadnom. De egy dolgot mondj el nekem - suttogta, és a férfi szemébe nézett. - A családodban van egy olyan ember aki veszelyt jelenthet ránk? Ezért féltesz annyira? - suttogta könnyes szemmel a férfi pedig bólintott. - Rendben. Megértettem - túrt a hajába, Raphael telefonja pedig rezgett a zsebében.

- Átveszed egy percre? - pillantott le a kisbabára, Rosella pedig a karjai közé vette.

- Bemegyek a szobába és megetetem őt - mondta hallkan, Raphael pedig hátat fordított neki és a füléhez emelte a telefonját. Csípőre tette a kezét, és bólintott.

- Mondjad Cameron - várta a testvérs a hangját, aki suttogva beleszólt.

- Hol vagy Raphael? - kérdezte, a férfi pedig a hajába túrt.

- Miért suttogsz Cameron? - szorította ökölbe a kezét.

- Nem suttogok! Hol vagy? - suttogta tovább.

- A városban vagyok. Minden oké? - kérdezte gyanakvóan.

- Persze! Minden oké! És...mikor jösz haza? - kérdezte. Raphael lehunyta a szemét, és a fejét rázta.

- Cameron kicsim! Gyere Rosella lakása elé! Fogj egy taxit! De most ha lehet!

- Ohh apám! Oké megyek is! Vigyek valami ajándékot? Esetleg ropit vagy kekszet?

- Cameron erre nem érsz rá szerintem! - szorította meg a telefont.

- Már megyek is tesó!

- A szobámban van pénz! Az ágy alatt van egy sporttáska!

- Oké! Szia! - tette le a fiú a telefont, Raphael pedig földhöz vágta a telefonját, ami két felé tört. A darabkák elrepültek a konyha felé és a falnak csapódtak.

- Soha nem vagy biztonságban életem - rázta meg a fejét és a tenyerébe temette az arcát.

Raphael tudta és átlátta az egész helyzetett. Az apja tudta, hogy Raphaelnek egy gyenge pontja van. A testvére Cameron. Az apja pedig csak így tudta a kezei közé fogni Raphaelt, ha Cameront bántja.

- Minden oké? Zajt hallotam! - futott ki a lány a szobából és a széttört telefonra pillantott. - Hope evett, ezért lefektettem őt aludni - mutatott hátra.

- Rendben - bólintott a férfi, majd a lány szemébe nézett. - Nemsokára megismered az öcsémet - mosolyt erőltetett magára ami nagyon nehéz volt.

- Azt hittem, hogy csak ketten vagytok testvérek - ráncolta a szemöldökét.

- Hárman vagyunk. Cameron a harmadik. Nagyon fiatal - rázta meg a fejét, húsz perc múlva pedig csengettek. - Róla még soha sem meséltem. Azért mert... - sütötte le a tekintetét, miközben a múltba vissza tekintett. - Azért mert nem lehetett.

- Ő az? - sétált Rosella ki a konyhából, és letette a kávéját a dohányzóasztalra.

- Igen - sétált Raphael az ajtóhoz, és kinyitotta azt.

- Megjöttem tesó...- de nem tudta befejezni, mert Raphael megfogta a tarkóját, és szorosan magához ölelte a fiút. Az állát a fiú fejére tette, a kezét pedig a vállára. Rosella szomorúan elmosolyodott, és felsóhajtott.

- Mutasd magad! - tolta el és megemelte az állát. - Néz rám Cameron - vizsgálta meg az arcát, de semmi ütés nyomott nem látott az arcán. Ettől pedig megkönnyebűlt. Mert ettől félt. Attól, hogy az apja bántani fogja Cameront, hogy Raphaelt a kezei közt tartsa. Mert Samuel Rodrigeznek nincsenek érzései.

- Raphael nemár, néz a barátnőd! - tolta el magától a testvérét.

- Mi igazából nem. Mi csak... - motyogták, Cameron pedig vigyorogva a lány elé lépett.

- Cameron Rodrigez! A legkisebb a családban! - hajolt meg vigyorogva, Rosella pedig megsimította az arcát.

- Hasonlít rád! - mosolygott Raphaelre.

- Ő az utolsó gyöngyszemem - karolta át a fiú hátát, aki ellökte a testvére karját. - Mi a baj?

- Semmi - mondta hallkan. - Hé! Az ott egy cumi? - mutatott a kanapéra mosolyogva.

- Bizony te jóképű fiú! - borzolta össze a fiú barna haját Rosella.

- Akkor ez azt jelenti, hogy te anya vagy, a tesóm pedig apa? - dörzsölte meg a tarkóját.

- Tegnap óta tudom énis - mondta hallkan Raphael.

- Szeretnéd őt látni? - kérdezte a lány.

- Nem láttam még babát - türte fel a vörös ingje anyagát, és a lány után sétált, Raphael pedig alaposan végig nézett a testvérén. Valami nem stimmel vele. Ezt jól tudta.

- Itt is van. Bemutatom Hopeot - suttogta a lány, és kinyitotta az ajtót. Cameron megállt a baba ágy melett, és megsimította a kisbaba kezecskéjét.

- Azta! Milyen pici! - pislogott nagyokat Cameron. - Rád hasonlít Raphael! - mosolygott Cameron, de amikor lépni akart az arcán fájdalom suhant át.

- Najó! Gyere csak velem Cameron - fogta meg a hátát Raphael.

- Aú! Menj már! - lökte el a testvére kezét, Raphael pedig megfogta az ingjét, és végig gombolta azt.

- Mit csinálsz Raphael? - kérdezte a lány hevesen dobogó szívvel.

- Vetkőzös parti lesz! - kaccsintott a fiú, de amikor Raphael letolta a fiú vállán az inget, Rosella a szája elé tette a kezét és sikított egyett, Cameron pedig lesütötte a szemét. Raphael a szája elé tette a kezét, és a lány karjába kapaszkodott, hogy erőt tudjon meríteni az apja elleni harchoz. Nem akarta elhinni azt, ami a testvére hátán volt.