| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

Amikor minden jóra fordúl...

Raphael az erős karjaival védte Rosellát, aki lehunyt szemmel szimatolta be a szerelme illatát. Minden nap, minden percében rájöttek arra, hogy az ő szerelmük egyre csak erősödik. Amikor végig gondolták azt, hogy az eltelt öt év alatt milyen rossz dolgokon mentek keresztűl, akkor jöttek rá igazán arra, hogy az ő szerelmüket csak a halál veheti el. Mert amit egymás iránt éreznek, az mindennél erősebb. Legyen bármi, de őket semmi sem választhatja szét.

- Miért érzem azt, hogy remegsz? - suttogta a lány, és a férfi nyakába szimatolt. Raphael csak jobban és jobban ölelte a szerelmét, aki a férfivel ellentétben, nyugodtan viselte a perceket.

- Nem...nem éltem még át ilyet. Én nemis tudom azt, hogy mit csináljak - morogta, és a lány hajába süllyesztette az orrát, hogy a gondolatait csökkentse.

- Semmit sem kell csinálnod Raphael. Csak várnod kell - az ujjait a férfi kezére kulcsolta, így fogták át együtt Rosella hasát.

- Istenem, ezt nem tudom végig várni - Raphael lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy két csík legyen. Mindennél jobban akarta azt, hogy három perc múlva két csíkot lebegjen a szeme elött.

- Késett - suttogta a lány. - Csak egy hetet, de én...- harapta be a száját, és lesütötte a gyönyörű tekintetét. - Tudom és ennyi!

- Tudod azt, hogy kisbabát várunk? - súgta a fülébe, a szerelme testét pedig jobban védte és tartotta.

- Érzem őt! Már érzem - Rosella a hasára szorította a kezét, és hevesen dobogó szívvel barátkozott meg a terhesség gondolatával. Vajon mennyire fog hasonlítani rájuk? Vajon olyan lesz mint Hope? Vagy kisfiú lesz, és Raphaelre fog hasonlítani? A kérdések önkéntelenűl záporoztak elötte, és hírtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, miszerint egy pici babóca növekedhet benne. Amint megszólalt a beállított stopper, utoljára egymás szemébe néztek, és egyszerre nyúltak a teszt felé. - Raphael - suttogta a lány, a férfi pedig a szemébe nézett. - Hatalmas pocakkal is fogsz engem szeretni? - suttogta, a levegő pedig megállt köztük.

- Még ennél is jobban foglak szeretni - mondta ki, majd a tesztet felemelték, és megpillantották. Két csík! - Rosella! Ezt nézd! - tartotta a lány elé, aki a szája elé tette a kezét, a könnyei pedig ellepték a tekintetét. - Babát várunk kicsim! - karolta át a párja derekát, az érzelmeit pedig alig tudta uralni.

- Úristen...én tudtam! - szorította a hasára a kezét. - Tudtam, hogy ott vagy bent! - lenézett, és már ebben a percben összekapcsolódtak a magzattal.

- Alig hiszem el! - Raphael letérdelt Rosella elé, az arcát pedig a lapos hasához nyomta. - Örökké szeretni foglak titteket - morogta, a szemét pedig lehunyta. Akkor kapták fel a fejüket, amikor nyílt az ajtó, és Hope nézett be bátortalanúl.

- Apa, mikor jössz velem játszani? - suttogta a vékonyka hangján. Ekkor Raphael széttárta a karját, és engedte, hogy a kislánya a karjai közé szaladjon. Hatalmas puszit nyomott a kislány arcára és elmosolyodott.

- Mit szólnál egy kistesóhoz pamacs? - suttogta, Hope pedig a szája elé tette az ujjacskáját.

- Jó!! - sikította boldogan.

- Azt mondtad, hogy jó? - térdelt le hozzájuk Rosella is boldogan. - Örülnél neki angyalom? - simogatta a kislánya arany színű haját.

- Hát persze mami - karolta át az anyukája nyakát, Raphael pedig a plafon felé pillantott, és elmosolyodott, miközben hálát adott az istennek, hogy ilyen családja van.

Raphael, este a kislányával játszott, aki boldogan sikított, miközben a színes szivacs kockákkal játszottak. A világ legboldogabb kislánya volt. Hiszen az apukája is, és az anyukája is nagyon - nagyon szerette őt.

- Szeretlek apuci! - mosolygott, miközben a kezébe vette az egyik Barbie babáját. Raphael a kislány haját simogatta, és szaggatottan felsóhajtott.

- Mi lenne velem nélküled pamacs? - rázta meg a fejét, a közös jövőjüket pedig már látta maga elött. Ettől az érzéstől pedig boldog mosoly bukkant elő az arcán.

- Semmi apuci! - kuncogott a kislány.

- Ebben egyetértünk Hope! Igazad van kicsim - oldalra pillantott, de valami mégsem hagyta őt nyugodni. Hetek óta nem hallott Mason felől. És nemis látta őt. Túl nagy a csend, ez pedig különösen felzaklatta őt. Mert ő ismerte Masont annyira, hogy tudta azt, hogy tőle félni kell. Mégis reménykedett abban, hogy semmi veszély nem fenyegeti a családját. Mert a családja az, amiért bármit megtenne a világon.

- Jól vagy apa? - a kislány lebigyesztette a száját, és megsimította az apukája arcát, Raphael pedig lehunyta a szemét.

- Jól vagyok angyalom! Nagyon jól vagyok! - húzta az ölébe a kislányát és elkezdte őt csikizni, Hope pedig rugkapálva kuncogva próbált az apukájának ellenálni.

Egy héttel később, Rosella harmadszorra szaladt hányni, Raphael pedig a halántékát maszírozva sétált utána. Este kilenc órakkor, Rosella küszködött az inger ellen, ami a nyelőcsövét égette. Raphael hátra fogta a haját, és a száját bigyesztette le, amiért ő nem tudott segíteni a párjának.

- Mit csinál veled ez a baba kicsim? - puszit nyomott a lány izzadt tarkójára, aki megállás nélkűl hányt. Amint befejezte, a szemét lehunyta és a fejét rázta.

- Ez normális! Jaj nekem! - ismételten hörgött, és a vécé fölé hajolt, a kezét pedig a hasára szorította.

- Kisfiam, ne csináld ezt anyával - suttogta a férfi, és vizes törülközőt nyomott a lány tarkójára.

- Miből gondolod azt, hogy kisfiú lesz? - lihegte a lány fáradtan, és megtámasztotta magát a vécén.

- Csak megérzés. Illetve, ha rá gondolok egy kisfiút látok magam elött - suttogta Raphael hallkan. - Nathaniel - mondta ki.

- Nathaniel - suttogta Rosella. - Ez tetszik. Nagyon tetszik! - hajolt ismételten a vécé fölé, hogy kihányja a nagy semmit.

- Legalább enned kéne valamit!

- Rá sem tudok nézni a kajára - fújta ki magát, Raphael pedig fáradtan felsóhajtott.

- És a narancs? A mandarin? - kérdezett rá, Rosella pedig elmosolyodott.

- Azt még így is szeretem - mondta hallkan.

- Akkor megmondom, hogy mi lesz. Ha mégegyszer hánysz, akkor elájulok, de ha nem, akkor leugrok a sarki kisboltba és veszek neked öt kiló mandarint! - pislogott nagyokat.

- Mondtam már, hogy édes vagy? - törölte meg Rosella a száját.

- Nem, de mindennap szívesen hallgatnám. Csak maradj nyugodt bébi - puszit adott a lány arcára, és az ajtóhoz sétált.

- Siess vissza - fújta ki magát Rosella.

- köszönöm, viszlát! - amint Raphael kifizette a zacskó mandarint, kilépett a vegyes boltból, és lehunyt szemmel beszippantotta az esti levegőt. Megijedt, amikor mozgást érzékelt maga mögött. Tudta azt, hogy valaki követi őt, mégis próbálta megtartani az önuralmát. Tudta azt, hogy a férfi kapucnit viselt a fején, a cigaretta szaga pedig elárasztotta Raphael orrát. Az öklét ökölbe szorította, és megtorpant, hogy a kulcsát kivegye a zsebéből. De ekkor hírtelen egy kéz nyúlt a vállához, Raphael pedig megpördűlt a tengelye körűl, és hatalmasat bevert a támadójának, aki arccal a járdára esett. De ekkor összehúzta a szemét, és a szája elé tette a kezét. - Te jó ég! Mateo! - felhúzta a testvérét a járdáról, és puszit nyomott a halántékára.

- Ahh...ehhee....a pofám - motyogta, miközben a sajgó száját fogta. - Mi a fasz ütött beléd?! - rázta meg a fejét.

- Követtél!

- Csak a kocsmában jártam, és gondoltam, hogy beugrok! - morogta, majd a csomag mandarinra pillantott. - Mi a fasz?

- Ez? - mutatta fel a zacskó mandarint. - Ez Roselláé!

- Tudni akarom? - kérdezett rá, miközben felsétáltak a lépcsőn.

- Babát várunk. Ez most egy ilyen időszak! - mosolygott, miközben kinyitották az ajtót.

- Apám! Gratulálok! - tette a testvére vállára a kezét.

- Mateo bácsi! - sikította Hope, és a férfi karjaiba vetette magát, aki boldogan magához ölelte a kislányt.

- Bébi! Itt van Mateo! - kiabálta Raphael, a válasz pedig egyszerű volt.

- Bllhaahhh!

- Állapotosok vagyunk! - csukta be az ajtót boldogan.