| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

A kiszámíthatatlan élet...

Raphael apró puszikkal ajándékozta meg, Rosella kerek pocakját, amiben a pici fia nevelkedett. Könnyek záporoztak a szeméből, amikor megtudta azt, hogy ezentúl kicsi fia fog születni. De a szíve mélyén érezte azt, hogy ezt a családot csak egy kisfiú egészítheti ki.

Annyi, de annyi mindenen keresztűl mentek. Kezdve ott, hogy Mason a rendőrkapitány börtönbe záratta Raphaelt. Kezdve ott, hogy a börtön kínzó rácsai mögött tudta meg azt, hogy a szerelme kislányt vár tőle. A hosszú hónapokra pedig nemis akart emlékezni, amit a börtönben töltött. Éhes és szomjas is volt.

Ki szenvedett a legtöbbet?

Ki volt az az ember, aki a legtöbbet sírt?

Mindkettő válasz egyértelmű volt.

Raphael volt az, aki nagyon sok mindent feláldozott azért, hogy a szerettei biztonságban legyenek. Bármit megtett azért, hogy Hopeot és Rosellát ne fenyegesse veszély.

Ehez a szokásához pedig örökké tartani fogja magát. Nem számít, hogy mit kell feláldoznia. Neki csak az számít, hogy Hope és a szerelme biztonságban legyen.

- Végűl döntöttél a Samuel név melett? Jobban tetszik mint a Nathaniel? - Rosella a kanapén feküdve nézte a férfi arcát, aki a gondolataiból kizökkenve a lány szemébe nézett. Halvány mosolyra húzta a száját, az ujjai pedig táncoltak a lány kerek pocakján. Érezte az ujjain keresztűl azt, hogy a pici fia mozgolódik. Minden percben a kisfiú reagált és megmozdúlt az apukája érintésére.

- Apám neve mindig is sokat takart maga mögött. Más nevet nemis adhatnék a fiúnknak - Rosella szájához hajolt, és lassan megcsókolta őt. A lány közelebb húzta magához a férfit, miközben az ajkait ízelgette. Szerette Raphaelt. Annyira szerette, hogy nélküle nemis tudna élni. Mindig is azért bocsájtott meg neki olyan könnyen, mert szerette. Tudta azt, hogy ez egy végtelen szerelem. Egy olyan erős, őszinte kötelék, ami soha nem ér véget. - Apám nevével soha sem voltak tisztában az emberek. Nem azt jelenti, hogy bün. Hanem azt, hogy összetartás.

- Vajon miért érzem azt, hogy minden a régi? - suttogta a lány, és a férfi kezén található tetoválásokat simogatta. - Minden rendben van. Nem fenyeget minket veszély. Itt vagyunk a közös lakásunkban - szinte csillogott a szeme, miközben kimondta a szavakat. A mellkasát melegség töltötte el, miszerint a közös jövőjük kapuja ott állt elöttük. Raphael mosolyra húzta a száját, mégsem volt teljesen nyugodt. A szíve mélyén mindennap az utolsót jelentette a számára. Nem azért mert veszély fenyegette őket. Hanem mert soha nem lehet tudni azt, hogy mit hoz a jövő.

- Kérsz teát bébi? - az ujjaival a kávé színű hajába túrt, a sűrű szempillái között nézte a szerelme arcát. Olyan gyönyörű férfi volt.

- Azt nagyon megköszönném! - mosolyodott el a fehér fogait megmutatva.

- Igazán, és mennyire? - lehajolt a lányhoz, Rosella pedig megsimította a férfit a nadrágján keresztűl.

- Nagyon - suttogta, Raphael pedig elnevette magát, majd a konyhába sétált. A konyhában található ablak arra a kisebb játszótérre nézett rá, ahol Mateo játszott a szőke hajú kislánnyal. Raphael hallkan felsóhajtott, a kezét az állára tette, miközben nézte azt, ahogy a testvére a homokozóban ülve játszik a pici, ártatlan gyönyörű Hopeal. Raphael mindene volt ez a pici lány. Ő volt a végzete, a reménye, és a jövője. Ha bármi történne ezzel a kislánnyal, abba Raphael egyenesen belepusztulna. - Csak játszanak Raphael! Ne vágj ennyire aggodalmas arcot! - Rosella apró mosolyra húzta a száját, miközben végig nézett a párján. Tudta azt, hogy a sok sérelem után, Raphael még az eddigieknél is jobban vigyázz a családjára. Mert már nincsen Samuel, aki rettegésben tartja a várost. Most már csak a három testvér van. Ez pedig nem jelentett jót. Hiszen Samuel a maga módján, de védte a fiait.

- Szerinted túlságosan is aggódó vagyok? - kivett a szekrényből kettő darab gyümölcsös filter teát, a vízforralóba vizet öntött, és bekapcsolta.

- Őszintén? - a lány felsóhajtott, és halvány mosolyra húzta a száját. Aranyosanak tartotta azt, hogy Raphael ennyire védelmezi őket. De nem szeretné azt, hogy ez a férfi mániájává válljon. - Egy picikét! - kuncogott, Raphael pedig a rendezetlen hajába túrt.

- Tehát nagyon! Értem én! - a kezébe vette a cukros üveget, és tett Rosella virág mintájú bögréjébe, majd citromlevet is nyomott bele. - Igérem, hogy abba hagyom, csak a múlt...- lehunyta a szemét, miközben gőzölgöt a forró víz a forralóban.

- Tudom! Még énis a hatása alatt vagyok - suttogta a lány és megrázta a fejét. - De te velünk vagy. Mateo is egyre többet látogat meg minket! - mosolyogva mondta ki a szavakat, Raphael pedig bólintott.

- Igazad van bébi - beharapta a száját, majd kikapcsolta a vízforralót, és beleöntötte Rosella csészéjébe, aki a pocakját fogva felült a kanapén. A víz rózsaszín, majd sötét bordó lett, miközben letette a bögrét a dohányzó asztalra. Leült Rosella mellé, átkarolta a nyakát és beszívta a lány illatát. - Nagyon szetetlek titteket! - suttogta, miközben a lány szemébe nézett.

- Mi is szeretünk téged Raphael - a férfi nyakához nyomta a fejét, és a combját simogatta. - Gyönyörű gyereket csináltál nekem - suttogta, a könnyei pedig ott csillogott a tekintetében. Tényleg meghatódott. A történtek után nehezen tudták elhinni azt, hogy újra minden a régi.

Este, Raphael altatta el Hopeot, ami annyit foglalt magába, hogy befeküdt a kislánya mellé, és esti mesét olvasott neki. A kislány szerette az apukája, mély és nyugtató hangját. Amióta Rosellának egyre nagyobb a pocakja, azóta inkább Raphael szokta elaltatni a kislányát.

Hope elveszett a Kisherceg meséjében, miközben a plüssmaciját a mellkasához nyomta. Ritka szép kislány volt. Olyan sűrű szempillái voltak, akkár csak az apjának. A haja, szőkén ragyogott, mint Rosellának. A szerelmük gyümölcse egy ártatlan, gyönyörű angyalka lett.

- Apa? - suttogta, az ujjacskájával a plüss nyuszija nyakkendőjét piszkálta. Raphael összecsukta a könyvet, és megsimította a kislány bársonyos arcocskáját.

- Mondjad kicsikém - suttogta, a kislány pedig az apukája mellkasához bújt, és a kezei közé fogta a pólóját.

- Már nagyon várom a tesómat - sziszegve mondta ki a szavakat, Raphael pedig boldogan lehunyta a szemét. - Nagyon fogom őt szeretni - motyogta, majd felnézett az apukájára. - Ő is olyan pici baba lesz mint amikor én voltam kicsi?

- Igen angyalom. Samuel is nagyon pici baba lesz - simogatta a kislánya haját, Hope pedig elvigyorodott.

- Akkor mindig sirni fog! - kuncogott. - Akkor cumit kell neki adni!

- Nagyon okos vagy lányom. Nagyon okos vagy! - puszit nyomott a kislánya homlokára és lehunyt szemmel magához ölelte.
A családja számára mindennél fontosabb volt. Ezért bármire képes volt azért, hogy a szerettei biztonságban legyenek. Mert Raphael élete csak akkor vállhat teljessé, ha a szerettei vele, és biztonságban vannak. De a szíve mélyén mégis érezte azt, hogy a veszély még közelről sem múlt el. Sőt...
_______________________________

További történések E/1 ben folytatódnak.