| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

A csata szele közeledik...

Mason Santivanes talán akkor irta alá a végrendeletét, amikor megölte Raphael Rodrigez édesapját. Titokban retteget, és félt a rendőr attól a dologtól, ami bármikor lesújthat rá. Mert egyetlen embertől retteget. Az pedig Raphael Rodrigez volt. Tudta, hogy háborút indított el azzal, hogy megölte a Rodrigezek fejét, a büszke apát aki hosszú éveken keresztűl nevelte és tanította a fiait. Hiszen a sok rossz dolog mögött, mindig ott volt az apai szeretet amit a fiai iránt táplált. Ezért Mason mindennap felkészületben volt, várta a pillanatot, amikor az ördög úgy határozza, hogy harcba küldi. Vagy a harc jön el ő hozzá.

Egy hét sem telt el, de Raphael lelke és szíve romokban hevert. A gyász, és az üresség fizikai fájdalmat okozott neki. Mert nem tudta felfogni. Nem értette meg, hogy az édesapja nincs többé. Ennek pedig súlyos következmények lettek. Titokban forrt a vérre, a düh és a bosszúvágy pedig egyre csak növekedett az ereiben. Addig, addig gyarapodtak, amíg szétrobbani nem fognak. De akkor nincs olyan létezhető dolog a világon, ami megállítaná ezt a férfit.

Minden éjszaka a lakása közeli kocsmában ült, az alkohol végig marta a nyelőcsövét, találkozott a mellkasában tátongó ürességgel, és a bánattal amit a teste, a lelke hordozott. Hordozott? Vonszolta maga után, mert ami fáj, ami szétszakította őt belülről, az örökre megmaradt benne.

- Nem csinálhatod ezt tovább! - Mateo széket tolt a testvére mellé, ráült, a kezét a púltra támasztotta. - Whisky jéggel! - pillantott a csapos felé, Raphael pedig a harmadik pohár tartalmát húzta le. Rosella már megszokta, hogy a férfi, akit olyan szenvedélyesen szeretett, egy hete úgy jár haza, hogy részegen dől be az ágyba. Mégis megértette. Nem szerette amikor Raphael részeg, de megértette azt, hogy miken megy keresztűl. A kérdés az, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nem bír el több fájdalmat, és összeroppan a súlya alatt.

- Pohár inkább ne maradjon üresen - a kezébe vette az üveget, de Mateo óvatosan fogta le a kezét. A szemébe nézett, a testvére arcát memorizálta. Mateo tudta, hogy Raphaelt érintette meg legjobban az édesapjuk halála. Mert Raphael állt a legközelebb hozzá. A sok sérelem mögött pedig ott volt a szeretet, amit nem mondtak ki, talán nemis fejeztek ki, de tudták. Szerették egymást.

- Otthon vár a kislányod - lassan mondta ki a szavakat, hogy Raphael feltudja fogni a mondat valódi jelentését. Várják őt otthon. Abba a házba, ami már az övék. Egy olyan helyre, ahol csak a szeretet lakozik. Hiányzik egy pici lánynak, aki túlságosan ártatlan, aki túl tiszta. De Raphael nem tudta, nem tudta, hogy mit csináljon. Mert meghalt. Az édesapja halott. Ezek a családok pedig megbosszúlják azt, ha egy vérük eltávozik. Ennek így kell lennie. Így kell történnie. De Raphael most mindenhez gyenge volt. Másra sem vágyott, csak bebújni a szerelme mellé, és a mellére hajtani a fejét. Megpacskolta Mateo vállát, a keze le - le csúszott a férfi válláról.

- Holnap este ugyan itt Sam! - tette fel a kezét, nehezen és bizonytalanúl botorkált a bejárati ajtó felé. Ha nem vigyázz, talán egy bokorban is éjszakázhatna.

- Várlak haver! - kiabálta vissza a púltos, a Whiskyt letette Mateo elé. - Mizu?

- Mert én egy szar ember vagyok. Egy szar apa, egy szar testvér - Raphael magát szórakoztatva, dölöngélve sétált fel a lakása lépcsőházában. A villany felkapcsolódott a feje felett, a szemét hunyorogva takarta el, miközben a nehéz léptei vízhangoztak az üres térben. Kétszer kereste meg a kulcsát, nem tudta, hogy melyik nyitja a bejárati ajtót. Rosella soha sem alszik el Raphael nélkül. Kevés férfi van, aki még részegen is figyelmes, aki még részegen is tudja, a honlétét. Raphael belépett az ajtón, becsukta, a riasztót úgy ahogy betudta kapcsolni, a bakancsát lerúgta. - Apám! - a homlokát maszírozta, próbálta elhesegetni a fejfájást amit érzett. Nem tudta, hogy melyik a roszabb. Az ha az élete romokban hever, vagy, hogy minden éjszaka részegen jár haza. Bár még mindig jobb ha nőzne. - Ohh életem - egyenként vette fel a padlóról a gyerekjátékokat, és vitte a kanapén helyezkedő kosárba. A lakásában mindig rend szokott lenni, csupán a játékok szoktak a padlón heverni. Megtámasztotta magát a kanapé szélén, hogy ne dőljön el. Összeszedte a Barbie babákat, és a pónilovakat, a kosárban pedig egy halom gyerekjáték préselődött össze. A folyosón végig botorkált, a válla a falat súrolta, miközben hallkan benyitott a pici lánya szobájába. Azonban Hope nem aludt. Hanem a lámpa halványan pislákoló fényében, a nyusziját simogatta a mellkasán. Amint meglátta az apukáját, felült az ágyon.

- Apuci? - suttogta, a szeme könnyekkel volt teli. Raphaelnek észnél kelett lennie, hogy ne ijessze meg a saját lányát. Részegen ez nehezebb feladatnak bizonyúlt.

- Aludj Hope. Aludj - motyogta, hallkan fújta ki a szavakat, a kislány pedig a ketrechez vitte a nyusziját. Amikor visszafeküdt az ágyba, Raphael kényelmesen betakarta őt, és puszit nyomott a homlokára.

- Szőrös vagy apa! És szúr! - kuncogott a kislány. Ő talán nem tudta, hogy az apukája szétvan esve. De látta azt, hogy nincsen jól.

- Holnap megborotválkozok. Oké? - az ajtóhoz sétált, és nagy kitartás kelett ahoz, hogy ne űritse ki a mocskot, a sok alkoholt a szoba közepére amit megivott. Becsukta a lány szobáját, és a fürdőszoba felé araszolt. Gyorsabban, minnél gyorsabban oda kelett érnie. Belökte az ajtót, és a mosdókagylóba hányt. Az izmai megfeszültek, a tarkóján felállt a szőr, miközben kiűrítette a hasa tartalmát. A tükörbe pillantott, a szája elé tette a kezét. - Szia bébi - motyogta, Rosella pedig pislogás nélkül nézett rá, még pisilni is elfelejtett, miközben a szerelme berontott az ajtón.

- Mennyit ittál? - motyogta a lány, és végre elengedte magát, és pisilt. Olyan aranyos, olyan zavarban volt, hogy Raphael mosolyogva tette fel a kezét.

- A hallotak alapján, kevesebbet mint te - motyogta és a fejét fogta. Miután Rosella végzett a dolgával, kezet mosott, és lemosta a mosdókagylót.

- Szörnyű! - borzongott meg. - Ennyi! Ezt már abba kell hagynod! Egy hete seggrészegen térsz haza! - tárta szét a karját, próbált suttogni, hogy a lányuk semmit se sejtsen az egészből.

- Ne aggódj! Holnap már nem iszok.

- Fogadni mernék, hogy azt mondtad a csaposnak, hogy este megint találkoztok! - tette csípőre a kezét.

- Gondolatolvasó vagy bébi? - karolta át a lány csípőjét, de ekkor megint rátört.

- Erről beszélek - fordította a férfi fejét a mosdókagyló felé, a vizet pedig megengedte. A tarkóját simogatta és vigyázott rá. Mert mindene volt ez a férfi. A reménye, a szíve a lelke, és a jövője. Mindenét annak a férfinak adta akit szeret, akit óv. Még akkor is szereti, ha Raphael részegen jár haza esténként.

Másnap reggel Raphael a nap vakító fényeire kellt. A szeme elé tette a kezét, a pupillája kitágúlt az erős fény miatt. A kanapén volt. A testén egy pokróc. Amikor fordúlt egyett, hírtelen zuhant le a padlóra, a könyökét pedig beütötte.

- Oh istenem. A fejem - fogta a fejét, a dúsabb borostáját piszkálta.

- Így jár az, aki rosszalkodik - sziszegte Hope, és vigyorogva nézte a padlón heverő apukáját. - Vicces voltál tegnap este - guggolt le mellé, és az arcát bökdöste. Nagyon szerette az apukáját. Mindennél jobban.

- Vicces ha? - motyogta másnaposan.

- Igen. Hihi - kuncogott. Raphael mellkasát elárasztotta az aranyos hangocska. Imádta a kislánya hangját. Zene volt a számára egy megnyugtató, és békés dallam. Ami tele van szeretettel.

Este Raphael a kádban ült, a karjai közt pedig Rosellát tartotta, aki békésen feküdt a szerelme védelmező karjaiban. Az arcát a férfi gyönyörű mellkasához nyomta, és lehunyt szemmel szimatolta be a bőre illatát. Fél órás szeretkezésen voltak túl, a testük és a lelkük pedig fáradtan fonódott össze. Egyszerre lélegeztek és egyszerre pihentek. A lány feljebb csúszott, az orrát a férfi füléhez nyomta, Raphael a kerek mellét ölelte, a porcikájával védte őt. Rekedtes sóhaj tőrt fel a mellkasából, Rosella háta alatt nagyon sok érzelem vívot harcot egymással. - Mi bánt? - Suttogta, és fél testtel a férfihez fordúlt, hogy az arcában gyönyörködhessen.

- Szeretném jól csinálni. Szeretnék jó apa, és védelmező pár lenni - suttogta, a kezével pedig a szerelme mellét simogatta. - De most úgy érzem, mintha egyiket sem csinálnám jól.

- Nagyon jó ember vagy. Nekem elhiheted. Nagyon sok dolog történt Raphael. Az miatt érzed ezt - suttogta, és megpuszilta a férfi nyakát, aki közelebb nyomta a lányhoz az arcát.

- Tudom azt, hogy Hope szeret engem. De olyan sok kockázat van körülöttem. Édesapám halála, a vágy, hogy bosszút álljak... - suttogta, a könnycseppjei a vízbe hulltak le az arcáról. - De emelett jó embernek kell lennem. Megkell tartanom az emberiségemet.

- Tudom, hogy miken mész keresztűl. Tudom, hogy fáj. Ez egy olyan dolog, ami megmarad. De a szívedben örökké élni fog - Raphael mellkasára tette a kezét, megsimította a legfrisebb tetoválását. Egy fekete szálló madarat ami a szíve helyén díszelgett. Az volt az ő édesapja.

- Mindig is tudtam, hogy szeret. Nem mutatta ki, de...a fia vagyok. Hozzá tartoztam. Ő volt a családom - sóhajtotta, rekedten mordúlt fel, és megmozdúlt a kádban, de Rosella teste akadályozta őt. - Kiszeretnék szállni!

- Dehogy szeretnél - simította meg a férfi ajkát, aki halványan elmosolyodott.

- Az egyetlen örömöm az, hogy vissza kaptalak titteket - sóhajtotta, és a lábaival, a karjával is ölelte a lányt.

- Van kedved egy kis kényeztetéshez? - a lány ujjai a hasizmán vándoroltak, a köldökét pedig körbeírta. Megsimította a hasfalát, és óvatosan a kezébe vette a férfi kincsét.

- Ohh, erre soha sem mondanék nemet - lehunyta a szemét, és hátra hajtotta a fejét. Ráfértek azok a percek, amikor a szerelme kielégítí őt. Muszáj volt jót is éreznie. - Ez túl jó. Mi lesz ennek a vége... - motyogta, az izmai pedig megfeszűltek. A nagy mérete minden pici részét érintette a lány keze. Mosolygott, ahogy a selymes, sima bőrfelület a tenyerébe illeszkedik.

- Szereted ezt? - hajolt a férfi ajkához, aki gyorsabban vette a levegőit, és lassan visszacsókolt a lánynak. Bólintott, nem tudott semmit sem kibökni a száján. Rosella szívesen csinálta, bátran játszott el vele, az ujjai bátor kaland útra vándoroltak. Le és fel. Hiszen a férfi minden porcikáját szerette. Mert minden testrésze vonzó volt. Kutatók rengeteg posztot tettek fel a világhálózatra, hogy mégis milyen egy gyönyörű férfi nemiszerv. Rosella ezt tudta. És büszke volt a szerelmére, akinek lobbant a teste, és a lány csókjába nyögött. Szerették egymást. Szinte szenvedve szerették egymást.