| SÖTÉT ÉRINTÉS |

MAFFIÁBA SZERETVE 2.

A múlt...

- Gyere ide kisfiam! - Samuel széttárta a karját, és nevetve fogadta az ölelésébe, a négy éves gyönyörű kisfiát. Úgy ölelte, mintha a világ összes dolgától óvná őt.

- Apa!

- Igen Raphael?

- Megnézed a nyuszimat? - a kisfiú lekúszott az apja öléből, és a pici nyuszi ketrecéhez sétáltak. Samuel gyengéden fogta a kisfiú kezét, aki minden pillanatban csillogó szemekkel nézett fel az édesapjára.

- Gyönyörű állat! - Samuel leguggolt a barna nyuszi ketrece elé, a répát evő állatot nézve, a fejét ingatta. Az édes pamacs orra mozgott, a szájában aranyosan aprította össze a zsenge répát, mintha evőversenyt tartott volna. Samuel a fia hátára tette a kezét, a száját halvány mosolyra húzta.

- Miért nem veszed ki a ketrecből? - suttogta, a kis nyuszi falatozását nem akarta megzavarni. A kisfiú összefonta maga elött a karját.

- Mert megfog karmolni! Nem bízok benne - húzta össze a szemét, Samuel torkát, halk nevetés hagyta el. Szerette a kisfiját. Ó, de még mennyire.

- Pedig olyan puhának néz ki! - próbálta megváltoztatni a kisfia nézőpontját.

- Hát, az igaz, hogy puhának néz ki. Mindig eszik - az arcát közelebb tolta a ketrec széléhez, az ujjait az egyik rés közé támasztotta. - Akkor sem bízok benne! - ölelte magához az édesapját.

- Megengeded, hogy én kivegyem a ketrecből? - Samuel a kicsi ajtót kinyitva, a kezébe vette a barna puha tapsifülest. - Tudod fiam - leült a padlóra, a nyuszit az ölébe tette. - A bizalom kétoldalú. Senkiben sem tudunk megbízni, csak akkor ha megismerjük. Egy idegen dologban képtelenek vagyunk bízni, mert tudjuk azt, hogy furfangos kincseket tartogathat a számunkra!

- Tehát azt mondod, hogy ismerjem meg?

- Van neve? - simogatta a nyuszi puha bundáját.

- Lucy! - válaszolta Raphael.

- Nos Lucy! - simogatta a puha bundáját. - Nagyon puha bundád van. Megsimogatod? - nézett a kisfiára.

- Nem tudom!

- Tudod Raphael, ő is ugyan ezt érzi! Fél, mert nem ismer téged. Bizonytalan, mert még nem találkozott veled. De a szeretett mindent egyesít.

- Tehát Lucy szeret engem? - húzta fel a szemöldökét.

- És cserébe csak azt várja el, hogy teis szeresd őt! - lassan átadta a kisfia karjai közé a nyuszit. Raphael nyelt egyett, a kicsi kezecskéjével a nyuszi fejét simogatta, aki nagyokat pislogott a gazdája ölében.

Mert a szeretett mindent egyesít...

Az égbolton csillagok húzódtak egymás melett, védelmezően ölelték körbe a holdnak, annak a fényét ami rávilágított az országútra, a fák lombkoronái alatt terpeszkedő aszfaltra. Raphael a testvére melett ült, az éjszakai holdfény megvilágította a gyönyörű arcát, nyelés közben az ádámcsutkája megmozdúlt. A kezét összeszorította, a teste megfeszült ahogy a kilométerek egyre csak fogytak elöttük. Fekete kapucnis pulcsi ölelte, a vonzó nyakát, a haja kuszán állt, a tincsei a szemébe hullotak.

Túl nagy volt a csend ami a kocsira telepedett. Az elmúlt percekben Mateo rengeteget változott, a gyerekből férfi lett, vonzó külsejének pedig egy nő sem tudott ellenálni. A sötét éjszakában a lámpa fénye, rávilágított a sötét aszfaltra, feltárta a barátságtalan sötét éjszakát, ahogy az úton haladtak előre.

- Bármi is történjen ezen az estén - Mateo hallkan szólalt meg, a keze izzadt a kormány bőrfelületén, a fogait csikorgatta, miközben lepergett elötte az elvesztés és a gyász okozta fájdalom. Mert bármi megtörténhet. - Tudnod kell, hogy szeretlek. Mindig is felnéztem rád. Te vagy a példaképem Raphael - a vallomása közepette a szemét nem vette le az útról, a szíve dübörgött, a gyomra liftezett, ahogy a GPS piros pöttyként jelezte az uticélt. Raphael bólintott, megpacskolta a testvére nyakát, és puszit adott a halántékára.

- Nem lesz baj - a kezét a szája elé tette, az élete minden meghatározó szakasza lezajlott elötte. Mégis úgy gondolta, hogy vissza kell emlékeznie. Talán most utoljára. Hírtelen ott volt, öt évvel ezelött, ott állt a szőke hajú lány elött, akibe első pillantásra beleszeretett, látta magát a kávézóban, az Eiffel torony tetején, a táncterem parkettáján ahogy szeretkeznek. Érezte a mozdulatokat, a forró szoros ölelést, a hangokat a fülében. Érezte a börtön falait betöltő illatokat, a hangos kiabálásokat, a mellkasa elszorúlt az ütések emlékei miatt. Még mindig hallota a babája hangját, ahogy anya tejért könyörög. Érezte a kisbaba friss illatát, a gőgicsélése hangját. Az élete lezajlott elötte. Úgy gondolta, hogy ez az este bármit tartogathat a számára. De a szerelmét és a kislányát örökké a szívébe zárta. Mert a szeretet az örök. Értük még maghalni is képes lenne. Mert szerelmes. Mert édesapa. Mindkettő egyszerre.

- Megjöttünk - Mateo leparkolt az erdő széli tisztáson, a kocsit leállította, a biztonságiövet pedig kikapcsolta. A sötét égbolt alatt terpeszkedő, barátságtalan, kisértetijes erdő fái közé pilantott. Mintha a folytogató sötétség a végtelenbe nyúlna. Raphael kinyitotta a kesztyűtartót, és kivett onnan egy fekete fegyvert. - Töltve van? - kérdés hagyta el Mateo ajkát.

- Töltve van - Raphael kiszállt a kocsiból, az ajtót becsukta maga után, a fegyvert, hátra az öve alá tette. A hangok irányába kapta a fejét, tudta, hogy nincsen messze az a pokol, a káosz, ahonnan nem biztos, hogy visszatérhet.

- Szerinted jönnek a rendőrök? Honnan tudtak apánk ügyeiről? - Mateo bakancsa alatt recsegett az ág, a bagjok huhogtak felettük, varjúk károgtak az éjszaka leple alatt. Olyan volt az egész, mint egy kicseszett horrorfilm.

- Ők mindenről tudnak. Amióta engem letartóztattak, azóta kiakarják takarítani a Rodrigezeket a városból. Háborút akarnak indítani - Raphael hallkan, szinte hangtalanúl lépkedett a kijelőlt túraösvényen. Az ágakat néha eltolta az arca elől, hogy a bőrét ne karcolja az ág durva tapintása. - Hé! Hé! Bukj le! - Raphael hírtelen húzta az avarra a testvérét, aki a fekete idegen furgon mögűl, nagyot nyelve nézte az akciót. A nagy tűzhely köré emberek álltak. Nem tudták, hogy ki kicsoda, azt tudták, hogy az apjuk van jobb oldalt, a kezében pedig egy kis zsákot tartott. - Te maradj itt!

- Raphael! Várj! - suttogta Mateo, de hijába volt. Raphael megakarta menteni az apját, kiakarta őt húzni, abból a káoszból, amibe belekeveredett. Hangtalanúl nyitotta ki a furgon erdő meletti ajtaját, csendben mászott be a kormány mögé, de a kutya, a harcikutya akit vastag láncon tartottak, szagott fogtak, és könyörtelenűl ugatni kezdett.

- Kuss legyen Démon! - az idegen meglökte a kemény bakancsával a kutya oldalát, aki nyüszítve feküdt le a levelek közé. Az erdő közepén terpeszkedő tisztás ma éjszaka különösen barátságtalan volt. Mert olyan dolgokat rejtett a fái, olyan bűncselekményeket titkoltak a bokrok, amikről az átlagos embereknek foggalmuk sem volt. - A gyémántokat! - kiabálta el magát, közelebb lépet Samuel - hez, aki erősen markolta az apró gyémántokat.

- Mutasd a pénzt! - szólt vissza, a gyémántokat maga mögé rakva. Mert ő tartotta magát a megálapodáshoz. De a gazember nem.

- Ha nem adod ide a gyémántokat, elengedem ezt a kutyát, aki percek alatt szétfogja tépni a pofádat - leguggolt, a kutya nyakörvéhez nyúlt. A harci állat pofájából csurgott a nyál, a hegyes fogait kegyetlenűl villantotta meg a hold fényében. Samuel hátra lépett egy lépést, jól tudta, hogy mibe keveredett. Mostmár tudta.

- Átvertél! Hol van a pénzem?! - kiabált, bár ne tette volna.

- Itt az idő barátom! Menj Démon! - a férfi elengedte a vadállatott, Raphael pupillája kitágúlt, a könnyei ellepték a szemét. A vadállat, a fekete dög kegyetlenűl futott Samuel felé, az izmos lábai elrugaszkodtak a talajtól. A fogait kitárta, és vicsorított. Raphael szinte lassított felvételben látott mindent. De ekkor a ravaszt felhúzta, a fegyvert a lehúzott ablakra támasztotta, a száját összeszorítva, hírtelen lőtt. Az állat feje szétlocsant, a levelek közt terült el, a vér szétfolyt az esti égbolt alatt. - Mi a fasz!!? - fegyvert rántottak, de Raphael gyorsabb volt. Kiugrott az autó ablakán, és fegyvert tartott a férfi halántékához. A keze nem remegett, egy pillanatra sem engedte, hogy ezen az éjszakán a szíve parancsoljon. Mert ezen az éjszakán Rodrigez. Ha kell, ezért kész is meghalni.

- A pénzt! - utasította az idegent.

- Raphael - suttogta a férfi, az ajkait gúny és megvetés hagyta el.

- Lyukat lövök a combodba bazdmeg! Mondom a pénzt! - sziszegte a fogai közt, de ekkor egy ember fegyvert tartott Raphael halántékához, a ravaszt felhúzta, és ha kelett akkor gondolkodás nélkűl megis húzta volna.

- Én nem tennén! - Mateo fegyvert rántott, és a testvérét védve, a támadóra szegezte a fegyvert. Ez egy ördögi kőr volt. Mindenkinek ugyan annyi esélye volt.

- Na most mi legyen? - kérdezte Raphael. - Ebből már nem tudsz kimászni. Ha én meghalok, teis jösz utánam - erősen szorította a fegyvert a tenyerében.

- A pénzt! Mondom a pénzt Hulio! - kiabálta, a férfi elvette Raphael fejétől a fegyvert, az autóhoz sétált, és felnyitotta a tetejét. Samuel pedig kérdőn pislogott a fiai láttán.

- Mit csináltok? - tárta szét a karját.

- Csak egy kis családi összejövetelt tartunk apuci! Tudod, egy kicsit nosztalgiázunk! - vigyorgott Mateo, a férfi lépéseit figyelmesen követte, aki a kezébe vette az aktataskát, aminek az alján rengeteg vagyon lapúlt.

- Itt fogsz megpusztulni Rodrigez - sziszegte a férfi Raphael szemébe nézve, aki lassan bólintott.

- Én a haláltól sem félek!

- Itt van a pénz! Most van a csere! - sétált középre a férfi, de nem tudták befejezni. Váratlan robaj, hangzavar tőrte meg az erdő csendjét. Fények vakították ki a szemüket, fék és motor csikorgások vették el a figyelmüket.

- Kurva életbe! A rendőrök! Hagyd! Hagyd! Gyere! - ökölbe szorította a kezét, és hatalmasat bevert Raphaelnek, aki lehunyt szemmel hátra tántorodott. A fegyvert pedig a telepjáró felé tartotta, de már régen elhúztak. A száját összeszorította, a fejét ijedten kapkodta a családtagjait keresve. A félelem és a káosz eluralkodott felette, mert nem látta a testvérét, se az apját.

- Mateo! Mateo! - kiabálta, a szemét pedig eltakarta a rendőrautó vakító reflektor fényei miatt. Semmit sem látott a vakítófény melett. Ajtó csapódást hallot, férfi bakancsa alatt recseget az avar és a fák tobozai. Szinte lassított felvételben látott mindent. Szinte filmként játszódott le elötte, hogy a vakitó fények elé állt rendőr alakja kirajzolódott a karját a férfi felé téve. Szinte lassított felvételben látta, a szívén tátongó piros pontott, a lézer nyomát és útját, ahogy egy nagyon ismerős rendőr, halálos fegyvert tartott a férfi szívére. Raphael lehunyta a szemét, az élete utolsó pillanataiban a kislánya arcát, hangját és illatát látta maga elött. Mintha a feje felett terpeszkedő sötét égbolt szertefoszlott volna, mintha újra ott lett volna a szerelme ágyában. A szemét kinyitotta, a fegyvert pedig ledobta, ami a levelek között ért célt. Mert innen már nem menekülhetett. Csak a túlvilágra.

- Most megvagy Rodrigez! Én megmondtam! Kifogom írtani a Rodrigezeket! - a telepjáró reflektor vakító fénye átárasztotta Mason alakját, ahogy közelebb sétált Raphaelhez, aki a halála óráját könnyes szemmel várta. Mindenre felkészült. Mindig is erős volt. Egy igazi harcos.

- Akkor tedd meg Mason! - széttárta a karját. - Tedd meg, mert nem lesz több esélyed rá! De az emlékem örökké kisérteni fog minden órádban!

- Találkozunk a pokolban barátom! - szinte lassított felvételben húzta fel a fegyvert, a vörös pont a férfi szívét simogatta. Raphael lehunyta a sűrű szempilláit, a könnyek végig csordúltak az arcán.

Az utolsó pillanat. Utolsó dobbanás. Utolsó lélegzet. És utolsó emlékek. Viszlát emlékek.

- Sajnálom Hope. Sajnálom kicsim - a csillagos égbolt felé nézett, már látta a maga csillagát. Látta, hogy fentről fog vigyázni a kislányra. Fülsiketítően robbant a golyó, ahogy kegyetlenűl kilökte a fegyver, Raphael szinte lassított felvételben látta, épp ésszel nem tudta feldolgozni azt a fájdalmat, a mérhetetlenűl nagy szívszakadást, ahogy az édesapja teste a golyót felfogva, a fia testi épségét védve, a golyó elé ugrott. A szeméből könnyek csurogtak, a leveleken elterült, a mellkasát elöntötte a bíborvörös vér.

- Te leszel a következő Raphael! Te leszel a következő! - Mason autóba szállt, minnél hamarabb menekülni akart abból a gyilkosságból, amit ő elkövetett. Raphael remegve, könnyes szemmel térdel az édesapja utolsó perceiben. Mert a fájdalom földre kényszerítette őt.

- Apa - suttogta, a könnyei a férfi arcára hullotak. - Apa - megemelte a férfi fejét, hogy jobban kapjon levegőt. - Kérlek!!

- Fiam. Édesfiam - a kezét gyengéden Raphael arcára tette, az ajkát vörös vér fedte. - Én gyönyörű fiam! Gyönyörű vagy és bátor. Mindig ilyennek neveltelek.

- Rendbe fogsz jönni apa! Rendbe fogsz jönni! - könnyes szemmel fogta le édesapja mellkasát. Szorította, ahogy csak tudta. De a folyadék, a sűrű vér elöntötte a tenyerét.

- Fiam...fiam...- hörgött a férfi. - Valamit tudnod kell.

- Nem! Nem! Apa! Figyelj! Itt vagyok! Itt vagyok! Rendbe fogsz jönni. Segítség! Segítség! - üvöltötte, a szíve megszakadt.

- Figyelj ide édesfiam. Raphael - megsimította a fia arcát. - Nagyon szeretlek. Nagyon szeretlek - a szemét lehunyta, a seb pedig túl nagy volt. - Életem minden percében szerettelek. A születésedtől kezdve...

- Apa! Nyisd ki a szemed! Nézz rám! Nézz rám hallod! Apa ne hagyj itt. Szeretlek! - kiabálta, a szemeit vörösre sírta. Magához ölelte Samuel testét, a fejét puszilgatta. Mert abban a percben, Samuel Rodrigez meghalt a fia karjaiban. - Istenem...ne! - üvöltötte, kínozta őt a fájdalom, ahogy az édesapja élettelen testét magához tartotta. Mateo az egyik fának támasztotta a hátát, a gyász a földre kényszerítette őt. Nem tudott már hova kapaszkodni, mert az édesapja, a Maffiavezér az életét vesztette. Csak nézte a széttőrt testvérét, aki sírva és tombolva tartotta a karjai közt az édesapja testét.

Három nappal később

Raphael talpig feketében állt az erdő mélyén helyezkedő, békés, madárcsicsergésekkel megdíszített patak partján. A kristálytiszta víz, visszeverta a nap sugarait, az erdő békés és szabad volt. Szabad, ember pedig nem háborgatta ezt a környéket.

Melette Cameron állt, az utolsó erejével a testvére kezét fogta, a szemeit vörösre sírta. Raphael csuklójára, az édesapja láncát tekerte, az utolsó emlék ami megmaradt neki. A kereszt ami a láncon csillog, már az övé. Cameron testén fekete ing és nadrág takarta. Napok óta csak sírt. Szenvedett.

Raphael hátra fordúlt. Mateo sétált feléjük, apró dobozt tartott a védelmező kezeiben, a doboz levolt takarva. Lassan sétált Raphael mellé, aki magához húzta és puszit nyomott mindkét testvére arcára. Lassan vette el a dobozt, a szíve széttőrt, ahogy az ujjai érintették a fa gyönyörű anyagját. Összenéztek. Könnyes szemek kapcsolódtak össze, összetőrt lelkek fonódtak ebben a pillanatban eggyé. Raphael lassan vette le a kendőt, a gyönyörű doboz tetején aranyozott névtáblácska szerepelt.

Samuel Rodrigez
Apa örökké
Örökké a szívünkben élsz

Raphael az örökké valóságig szeretni fogja az édesapját. Raphael összeszorította a száját, lassan guggolt le, beszívta a patak friss illatát, hallgatta a cinegék kellemes, gyászos énekét. Mateo és Cameron átkarolta a nyakát, Raphael pedig a patak felszínéhez tartotta a dobozt. - Mostmár szabad vagy. Mostmár szabad vagy apa - sutogta, a por, az édesapjuk maradványai pedig eggyéválltak a természettel a békességel és a mérhetetlen szeretettel amit iránta tápláltak. A patak áramlása az örökké valóságig vitte a férfi lelkét, az édesapa szívét.

Örökké a szívünkben

Ezt suttogta a három testvér.