| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

A múltban történt

- És mit csinál a hölgy, ha épp nem táncol? - kérdezte Raphael, és egyenesen Rosella szemébe nézett. Este kilenc órakkor, már kiűrült az apró kávézó, és csak ketten maradtak, a halk zene kiséretében, ami kiegészítette az este romantikus pillanatait. Annyira elvesztek egymást tekintetében, az ismerkedés, annyira elvette az időérzéküket, hogy észre sem vették azt, hogy az esőáztatta délutánból, késő este lett. Az utakat sötétség borította, amit az utcai lámpák fényei tőrtek meg halványan. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy csak egymással foglalkoztak. Egy pillantás is elárulta azt, hogy szerelmesek lettek. Ez a szerelem pedig minden pillanatban, és minden percben egyre jobban növekedett bennük. Parázsként indúlt, de egy pillanat alatt lángra lobbant, hiszen a sorsuk összefonódtak.

- Nagyon szeretek olvasni. És festeni. Legjobban tájképeket szoktam festeni - mosolyodott el a lány, és a férfi smaragd zöld szemébe nézett. Keresett benne valamit. Valami kifogásolhatni valót, de a szem a lélek tükre. Tiszta volt a tekintete, a mosolya, és a kisugárzása. Rosellának ez pedig imponált. - Legutoljára az Eiffel Tornyot festettem le. Ugyan olyan esőáztatta nap volt, mint a mai - mondta hallkan, a férfi pedig a fejét rázta. Nem akarta elhinni azt, hogy egy ilyen gyönyörű angyallal találkozott. Nem akarta elhinni azt, hogy ez az ártatlan lélek, egy perc alatt képes volt elrabolni a szívét. Ahogy a lányra pillantott, elfelejtett mindent, és mindenkit. Engedte azt, hogy elvesszen a lány szépségében, ártatlanságában, és az angyali kisugárzásában.

- Tehát egy igazi művész lélek bújt el magában. Ezt a tekintetéből is kilehet olvassni. Tele van szenvedéllyel, és álmokkal - mondta hallkan a férfi, Rosella pedig elmosolyodott.
Okos, és inteligens férfinak gondolta.

- És önnek mi az álma? - suttogta a lány. Kíváncsi volt a férfi válaszára. Rosella tudta, hogy a sors egymásnak teremtette őket. Érezte, mert akkár csak a férfira nézett, a szíve őrületes tempóban kezdett el dobogni.

- Az, hogy egyszer szabad legyek - nézett a lány szemébe, a tekintete pedig mindent elárúlt. Ezen az esőáztatta napon estek szerelembe. Ezen a napon kezdődött az ő történetük. De azt nem tudták, hogy a sors milyen utakat tűzött ki eléjük.

Raphael, a hatalmas bírtoki ház, hátsó kertjében tartozkodott. Hallkan becsukta az üvegház ajtaját, és a hajába túrt. Az üvegházban hófehér galambok tartózkodtak, akik a nyakukat forgatták a gazdájuk jelenlétében. Gyönyörűek voltak. Halk turbékolással köszöntötték Raphaelt, aki leült az íróasztala bársony székére, és szomorú mosollyal az arcán nézte, a kalitkába zárt, fehér szépségeket. Sehol egy elszínesedett tollazat, sehol egy hiba. Fehér színűek voltak, akkár a friss hó, ami megcsillan az enyhe nap sugarai alatt. A karját az asztalra támasztotta, és lehunyt szemmel hallgatta, a lágy turbékolást, a zenét, ami kevés nyugalmat, és szabadságot sugallt a férfi felé, aki felsóhajtott, és a márványozott padlóra szegezte a tekintetét. - Nélküle én senki vagyok - mondta hallkan, és egy kósza könnycseppet törölt le a szeme sarkából. - Életem! - szipogta, és a szeme elé tette a kezét, hogy a bánat, a szerelem sajgó vihara magával ragadja. Nincsen roszabb dolog egy fájó szerelemnél. Nincsen roszabb egy szerelmes szívnél, ami apró szilánkokra tört. Raphael szíve is sebzett volt, akkár a lányé. Mindketten egymást akarták, de a kegyetlen élet, a könyörtelen sors elválasztotta őket egymástól. Mégis a szerelmük olyan erős, olyan stabil szálakon futott, ami mindent kibírt. Azt hitték, hogy a szerelmük örökre szól. - Bárcsak ott lennék veled! Bárcsak ölelhetnélek - szorította ökölbe a kezét. Elöntötte őt a keserű fájdalom, ami szétterűlt a sajgó mellkasában. Felűl kerekedett rajta, és nem engedte a férfit. Nem eresztette el. A fájdalom ott volt vele. A szívében, a lelkében, a pillantásában. A férfi minden csillogó pillantása nagy fájdalmakat rejtett. Olyan fájdalmakat, amit soha nem tudott elfelejteni. Ezek a fájdalmak ő hozzá tartoztak. Letörölte a csuklójával a könnyeit, az apró lap felé fordúlt, ami az asztalon díszelgett egymagában, és a kezébe vette a tollat. A tekintete elidőzött a lap fehér felszínén, azon az ürrességen, amit mindennap lát ha a tükörbe pillant. A tekintete elhomályosodott, így nagyokat kelett pislognia, hogy tisztán lásson. A vékony lap felületét elárasztotta egy árva könycseppje, ami igazolja a férfi fájdalmát. A szíve pedig egy nő miatt fájt. Szagatottan kifújta magát, majd betűk, és mondatok formájában fejezte ki, fájó gondolatait.

A papírt feltekerte, egy vörös selyem madzaggal díszítette, és letette az asztalra.

A fehér galambokhoz sétált, kinyitotta a kalitka, hatalmas ajtaját, majd a tenyerével kivett egy galambot, akinek megsimogatta a feje búbját. A tenyerében tartotta, a hófehér szépséget, azt a madarat, akivel az eltelt évek során, sokszor csinálta már, ezt a fajta levél küldést. Az apró lábára kötötte a levelet, és az ablakhoz sétált vele. - Ezt vidd el hozzá - suttogta, a hófehér galamb, pedig a nyakát nyújtogatta, útja megkezdéséhez. Tudta, hogy az útja hova vezet. Amikor Raphael udvarolt a lánynak, akkor tanította meg a galambjának, hogy hova kell repűlnie. De ennek már hosszú három éve. Talán már nemis emlékszik a galamb, hogy az útja hol ér végett. Talán eltéveszti az utat, és hűségesen visszarepűl a gazdájához, de Raphael akkor is leírta azt, ami a szívét nyomta. Lapra jegyezte a szívét, és lelkét. - Útad ne téveszd! - fejezte be, majd kitárta a kétszárnyú ablakot, a galamb pedig széttárta hófehér tollazatát, és kirepűlt az ablakon, hogy az üzenet eljusson a lányhoz.

Rosella és Hope...

Rosella, Hope szobájában található széken ült. Egy rózsaszín köntös volt rajta, a haját pedig kócos kontyba kötötte. Szabaddá tette az egyik mellét, miközben a karjai közt, a kislányát tartotta, aki ügyesen kitapogatta, édesanyja mellbimbóját, és lehunyt szemmel elkezdett szopizni. Rosella imádta, egyszerűen szerette ezt a pillanatott. Ő szerinte ennél nincsen szebb dolog a világon. Ahogy a pár hetes kislánya anyatejet ivott, az maga volt az a pillanat, ami mindent megért. A nappaliból, halk francia zene szólt, hogy ne legyen olyan csendes, olyan üres az este. Rosella egyedűl volt otthon, mert a barátnője a tánctermet takarította ki. Amióta Hope megszületett, Rosella mindennap otthon volt, hogy gondoskodni tudjon a kislányáról, helyette pedig Lusinda vette át, a balettórák tartását. - Szép vagy! Ártatlan gyémánt! Olyan gyönyörű vagy, hogy arra már nem találok szavakat! - suttogta, az anyai ösztön pedig sokadszorra is tomboló tűzként futott végig az ereiben. Hope pedig gyönyörű volt. Csupán három hetes baba, de néha egy apró vigyort is küld az édesanyjának, aki mai napig nem tudott betelni a kislánya látványával. - Annyira szeretlek pamacs, hogy abba már belepusztulok. Ó istenem! - tartotta a babája törékeny fejecskéjét, aki mint mindig, most is az édesanyja arcát nézte. Rosella elgondolkozott, hogy vajon a hónapok múlása után, a lánya mennyire fog hasonlítani az apukájára. Az ő szemszínét fogja örökölni? A mosolya is olyan lesz mint az édesapjáé? Vajon hasonlítani fognak emymásra? Rosella a fejét rázta a felismeréstől, miszerint, biztos, hogy hasonlítani fognak, hiszen egy vér csörgedezik bennük.

Miután Rosella megszoptatta a kislányt, lefektette, és rátakarta a vékony rózsaszín takaróját, és kifújta magát, miközben a nappaliba sétált. Készített magának habos kakaót, és összehajtogatta a baba ruháit, amit nem rég mosott ki. Nem gondolta volna, hogy ilyen fárasztó lesz egy baba mellett, de minden perce ajándék volt a számára. Neki az volt. Az ablakhoz sétált, és gyönyörködött az esti fényekben, az Eiffel Toronyban, ami pompázott az esti éjszakában. Minden éjszaka, ugyan ezt csinálta. Az ablakhoz sétált, és gyönyörködött a hatalmas műemlékben, mert a nyugodt álom nem sodorta magával. Perceken keresztűl csak nézett a végtelenségbe, a szíve pedig minden percben széttörni látszott. Akkor kapta fel a fejét, amikor egy hófehér galamb repűlt a hatalmas ablak műanyag párkányára. Amint megpillantotta, a fehér szépséget, elmosolyodott, a szemöldökét, pedig akkor ráncolta, amikor megpillantott valamit a lábán. - Eltévedtél? - suttogta, az ablakot kinyitva, és bátortalanúl a galamb lábához nyúlt, ami nem repűlt el. A mozdulat közben megállt a lány keze, a szíve pedig ütemesen gyorsúlt fel. Ismerte, emlékezett, azokra a régi pillanatokra amikor egy hófehér galamb, szinte mindennap a párkányán, türelmesen ücsörgött, egy ehez hasonló levéllel a lábán. A felismeréstől pedig a szája elé kapta a kezét. - Ó istenem! Ez lehetettlen! - szedte le a galamb lábáról a papírt, és mielött beleolvasott volna, lehunyt szemmel kifújta magát. Amire gondolt, amit legbelűl érzett, az lehetettlen volt, hisz a szerelme börtönben tartózkodik. Az viszont megijesztette a lányt, hogy az élete során, csak Raphael volt az, aki ilyen módon küldött leveleket a lánynak. Ezért félt. Félt kihajtani, és félt elolvasni. A fehér galamb pedig ott ácsorgott, arra várva, hogy a lány kihajtsa a küldött levelet. - Kérlek, mond, hogy ez nem történik meg - nézett a fehér tubicára, és egy bátortalan mozdulattal kihajtotta a kapott levelet.

A hiányod megsemisítí a szívem, amely szenvedélyesen szeret téged,
Oly messze vagy, hogy el nem érlek, oly távoli az emléked.

A lány kiejtette a levelet a vékony ujjai közűl, az arcát pedig ellepték a keserű könnycseppek. - Igaz...- suttogta a fehér galambot nézve. A szíve, a lelke, a tüdeje, de még a teste is sajgott a fájdalomtól, attól a dologtól, hogy a szerelme, az az ember, aki már három éve kalitkába, zárta a szívét, most küldött neki egy szerelmes levelet, egy olyan levelet, ami a férfi érzéseit tükrözte. Egyszerre tudatosúlt benne az, hogy a férfi szíve fájt, a szerelem miatt, ami ebben a pillanatban nem tomboló tűzként égett, hanem szunnyadó parázsként nyugodott, és a lány nem tudta, hogy valaha is megtud e bocsájtani a férfinak. Ugyan akkor melegséggel, és egyben bizonytalansággal töltötte el a szívét az, hogy a szerelme már szabad.

A fehér galamb pedig, haza repült.