| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

Eltünt volna a veszély...?

Raphael, a negyedik nap ült a szobájában, és hallgatta a csendet. Talán túlságosan is csend volt. A könyvét a kezében tartva, fordúlt az ajtó felé, de az nem nyílt. Nem volt szükség rá. Ez a dolog pedig hírtelen jött, és tornádóként söpőrt végig a szívén. Mert ez több dolgot is takart maga mögött. Lassan ült fel az ágyán, a kezét a combján pihentette, a könyvet pedig maga mellé tette. Az óra ketyegését hallgatta, ami a csend mellé társúlt.

Négy év.

Talán négy év elég is lett volna? Négy éven keresztűl teljesítette az apja kéréseit. Lopott, csalt és balhékba keveredett. Mindig győztesként lépett ki belőle.

A szemöldökét ráncolta, a tudatát pedig elöntötte a jövő küszöbén ácsorgó reményt. Négy év után, most először érezte magát igazán szabadnak. A sporttáskájába pakolta a ruháit, a könyveit, és a saját pénzét. A táskát a hátára dobta. De ahelyet, hogy a küszöböt lépte volna át; a telefonját az asztalon hagyta, és kitárta maga elött az ablakot.

Nem gondolkozott, és nem tervezett semmit. Mert tudta, hogy hova kell mennie. Francia ország, és Párizs örökre a szíve csücske marad. A hely, a város ahol megtalálta a szerelmet.

A városba tartva, csak az erdő és a földek suhantak el melette. A kézfején felkúsztak az erek, a száját apró mosolyra húzta. Azt még látta, hogy egy fehér galamb követte az útját. A galambjait is elengedte, hogy szabadon szárnyaljanak

A célja az volt, hogy maga mögött hagyja a családját. De Cameron testvérét, nem hagyhatta szó nélkűl.

Késő este, a város egyik hotelében tartózkodott. Az öreg íróasztal felett görnyedt, az éjjeli lámpa pislákoló, halvány fényben világította meg Raphael elött a lapot. A kezébe vette a tollat, a szavakat és a mondatokat pedig, a lapra jegyezte le.

Drága Cameron!

A városban vagyok. Úgy tűnik, hogy beváltottam az apámnak tett igéretemet. Négy év Cameron. Négy év kellett ahoz, hogy teljesítsen neki. Ott voltál. Nem láttál semmit, mégis tudtad, hogy miken mentem keresztűl. Úgy tűnik, hogy apánk már nem keress engem. Erre hosszú, csendes napok után jöttem rá. Ezért úgy gondoltam, hogy eljött az én időm. Rengeteg dolgot kell még csinálnom. De nem tudom, hogy lesz e elég bátorságom hozzá. A kislányom, Hope vár rám. Az apukáját akarja. Visszatértem a városba Cameron. A terveim szerint pedig maradni is fogok. Nem tudom, hogy mennyi időről beszélek. Talán hetekről, talán évekről. De érzem azt, hogy a sok szörnyűséget végre felváltja valami. Látom magam elött a jövőm ajtaját. Ezt az ajtót pedig berúgom! Új életet ugyan nem kezdhetek, mert mindenki ismer. De tudok változtatni. A változás nagy úr. Jól mondom? Most leteszem a tollam, és elköszönök, és megteszem az első feladatomat, ami rám vár. Addig is ölel, és puszil, a legdrágább testvéred: Raphael.

Utóírat: elküldöm a címem! Pakolj Cameron, mert hozzám költözöl!

Másnap délelött Raphael, Rosella balettáncterme elött ácsorgott. Amint nyílt az ajtó, és meglátta a balettáncos nőket, utat engedett nekik. A lányok ugyan kuncogtak, a sármos férfi láttán, és alaposan végig néztek a fekete ingjén, és a fehér elegáns farmerján. Raphael nem gondolkozott, belépett a táncterembe; de amit ott talált arra nem számított.

- Raphael? - nézett rá Lusinda. - Úgy gondoltad, hogy bepótolod ezt a négy év kihagyást? - a lány összefonta maga elött a karját.

- Hol van ő? Miért te vagy itt? - kérdezett rá a férfi azonnal.

- Oh! Hát tudod, Rosella mindene volt ez a táncterem. De miután a szerelme, elhagyta őt és a pár hónapos kislányát; akkor teljesen összeomlott. Mindentől megszabadúlt, ami rád emlékeztette. A táncterem pedig az én nevemen van.

- De...most hol vannak? Látni akarom őket - széttárta a karját, és próbálta befogadni az információkat.

- Nem mondom el neked Raphael! Nem érdemled meg őket! Elhagytad az alig pár hónapos kislányodat! Rosella összetőrt teljesen! - akadt ki Lusinda.

- Mert őket védtem! Nem maradhattam velük! Veszélyben voltak! Mindennap! - kiabálta a férfi. - Lusinda!

- Nem Raphael!

- Itthon vannak?

- Nem! - bökte ki. - A francba! - szitkozódott.

- Ha nincsenek itthon, az két dolgot jelenthet. Vagy óvodában vannak, vagy játszótéren....

- Nincs igazad! - rázta meg a fejét Lusinda.

- Akkor mond meg nekem kérlek. Látnom kell a kislányomat. Megpusztulok nélküle. A hiánya már felemészt. Érted te ezt? Fáj. Mindennap, és minden percben fáj - suttogta, a könnyeitől pedig alig látott. Lusinda jól ismerte a férfit. Jól ismerte őt ahoz, hogy tudja azt, hogy igazat mond. De megigérte a barátnőjének, hogy mellette áll.

- Sajnálom. Megigértem Rosellának, hogy nem beszélek veled - Lusinda hátat fordított, és kinyitotta a rácsos ablakokat. Raphael az ajtófélfának támaszkodott, és megrázta a fejét.

- Azt hittem, hogy a barátom vagy - suttogta, szinte alig tudta kibökni a dolgokat. Sokszor csalódott már életében, de ez a pillanat, valóban fájt neki.

Megsem várta, Lusinda válaszát, már ki is lépett a táncteremből, és zsebre tett kezekkel sétált le a lépcsőn. Egy már biztos. Egy ember sem szenvedett annyit mint Raphael. Egy ember sem élt át annyi rossz dolgot mint ő. Egy darabig ácsorgott, és nézte a kicsi ablakot, ahol nem égett villany. A szíve oda húzta őt. A falak közé, a pici lánya szobácskájába, és Rosella ágyába. Mert Raphael tartozott oda. És nem más férfi.

Ekkor az a férfi sétált el elötte, aki Raphaelnek ajtót nyitott. A férfinek több sem kelett, Mason mellé állt, aki felvont szemöldökkel nézett végig rajta. Ismerték egymást. Ó! Hogyne ismerték volna egymást. Nagyon sok dolgot tudtak egymásról. Talán túl sokat is. Mert Mason volt az aki...

- Mit keresel itt Raphael? - kérdezte Mason.

- A családomat akarom visszakapni - Raphael összehúzta a szemét, a szemkontaktust pedig tartotta Mason - el.

- Milyen családot? - kérdezte a férfi. - Óh! Megvan! Hoperól és Roselláról beszélsz? - vigyorgott, Raphael pedig roszat sejtett. - Képzeld el! Tegnap este, Hope legelőször hívott engem apának - kihúzta magát, de bár ne mondta volna ki. Raphael hatalmasat bemosott a férfinak, aki a vérző orrát fogta. Raphael nem kímélte őt. Megragadta a nyakát, és a ház falának lökte.

- Ide figyelj te rohadék! Hope az én lányom! Ő az én kislányom! - szinte sirva, és sziszegve mondta ki a szavakat. A mellkasa sajgott, a keze és a teste remegett. Mert ez a dolog, annyira fájt neki; mint eddig még soha semmi.

- El sem tudom mondani azt, hogy mennyire jó érzés volt, amikor legelőször kimondta azt, hogy apa. Sőt! Azt mondta nekem, hogy apuci - suttogta, és vigyorgott. Élvezte azt, hogy elvehette azt, ami Raphaelé volt. Raphael hátra lépett tőle, és szörnyűlködve rázta meg a fejét. Nem akart hinni a fülének. Nem akarta elhinni azt ami történik körülötte.

- Elvetted mindenem! A családom! De hidd el Mason! Hidd el!

- Fenyegetni próbálsz? A város rendőrség kapitányságánal dolgozok. Én dugtalak sitre bazdmeg! - kimondta azt, amit Raphael nagyon nem ajánlott neki. Ütésre tartotta a karját, de Mason közbe szólt. - Én nem ajánlom! Mindig kéznél van a fegyverem! - Mason előhúzta a fegyverét, és Raphaelre tartotta, aki kővé dermedt.

- Gyerünk Mason - suttogta Raphael. Közelebb lépett, megfogta a fegyvert, és a saját homlokához tartotta. - Erre nem lesz több esélyed! Gyerünk! Lőj le! Tedd meg! - kiabálta, Mason pedig a ravaszra helyezte az ujját. A száját összezárta, a homloka fénylett az izzadságtól. - Rodrigez vagyok! Még a haláltól sem félek - sziszegte a férfi, de Mason elvette a fegyvert, és hátra tette a nadrágjához.

- Egyszer. Eljön a nap, amikor én végzek veled. És akkor a Rodrigez család elpusztul a városból - sziszegte a férfi. Raphael széttárta a karját, és hátra lépett egyett.

- Akkor most kezd el Mason! Mert én sehova sem megyek! Vissza szerzem azt, ami engem illet!

- A halálodba futsz Rodrigez! - kiabált utána Mason.

- Megmondtam. A Rodrigezek semmitől sem félnek - Raphael hátat fordított neki, és végig sétált Párizs szűk, macskaköves utcáján.