| SÖTÉT ÉRINTÉS|
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Az idő múlásával a szív begyógyúl...

Ahogy telt, múlt az idő, Raphael elfogadta a sorsát. Nem tehetett mást, mert értelme sem lett volna. A törvény ő ellene szólt. Követnie kelett, és el kelett fogadnia azt, hogy az élete hátralevő részét rácsok mögött tölti.

Az ágyán ült, a Bibliát a kezében tartotta, és azt olvasta. Kiengedték őt a magánzárkából. Tiszta, és friss ruhában feküdt az ágyán, az egyik kezében a kereszt medálos láncát tartotta, a másikban pedig a fekete borítójú Biblia könyvet. Tagadni sem tudhatná azt, hogy nem tudott a szavakra, és nem tudott a mondatokra oda figyelni. Kerek négy hónap telt el a szerelme látogatása óta. Négy hosszú, keserves hónap. Mindennap, minden óra, és minden egyes perc keservesen lassan telt a férfi számára. Lassan mert ahol nem akarunk lenni, ott az idő kegyetlenűl lassan telt. Szomorúan nézte, amikor valakinek lejártak az évei, és haza mehetett. Ő csendben összepakolt, és sok szerencsét kívánt. Ennyi. De Raphaelnek még huszonnégy éve van, hogy kényelembe helyezze magát. Ezt épp ésszel is nehéz felfogni. Ő sem tudta felfogni. De a négy hónap alatt több dologra is rájött.

A szerelme elvetette az egyetlen dolgot, ami Raphaelben tartotta a lelket. Megszünt az a dolog, amiért bármit megtett volna.

A családja mindig keresi őt, de Raphael a négy hónap alatt, egyszer sem ment ki. Visszautasította a látogatóit. Nem akart a szemükbe nézni. Nem akarta látni a szabadságot amit ők élveznek. A férfi négy hónapja nem látotta a napfényt. Mert nem engedték őt ki. És nemis fogják.

A négy hónap alatt változott. Könyörtelenebb lett, bár eddig is könyörtelen volt. Szabadidejében edzett, és fekvőtámaszokat csinált. Megizmosodott, és a lelke sötétebb lett mint eddig volt.

A kezébe vette az apró ceruzáját, és kinyitotta a Biblia legutoló lapját.

Kedves Naplóm! Február van. Négy hónap telt el, amióta ide kerűltem. Az idő pedig, kegyetlenűl lassan telik. Minden egyes perc, mintha egy óra hosszú lenne. Itt más az élet. Amikor szabad voltam, nem tudtam, hogy milyen bőrtönben lenni. De négy hónap elteltével megtanúltam. Tudtam, hogy rossz. De ez maga a pokol. Olyan emberek vannak itt, akik minden képességemet felűlmúlják. Itt vannak gyilkossok, tolvajok, és talán öngyilkossok is. Hálát adok az úrnak, hogy egyik csoportba sem tartozok. Nemis lenne csoportom. Egyedűl vagyok. Egyedűl, a percek, és az órák pedig eljárnak felettem. A nappalra azt hiszem, hogy éjszaka van. Az éjszakára pedig azt, hogy nappal van. Négy hónap után végleg elvesztettem az időérzékemet. Most is az apró rács felé pillantok, ahonnan beszűrődik a fény. A pici kocka szabadságot sugall felém, ami immár egy enyhe motivációval sem tőlt meg. Volt időszak amikor a fényben találtam menedéket. Vallásos vagyok. Mindig úgy éreztem, hogy az úr fény formájában küldi nekem az erőt. De ez a négy hónap nagyon megrázó volt számomra. Napi huszonnégy órában bevagyok zárva egy szobába, az egyetlen dolog amit csinálhatok, hogy ülök az ágyamon. A koszos falon, ami az évek alatt megkopott, fehér hosszú vonalak tátongtak, ami a napjaimat jelezte. Oly sok vonalat karcoltam már oda, hogy lehunyom a szemem, csak ne kelljen látnom. Érzem a testemben az erőt, a fejemben a káoszt, ami magával ragadott. Egy perc csend, egy perc nyugtom sem lehet. A rabok őrült módjára ütik a rácsokat, szídják egymást, és fenyegetőznek. Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy ez itt maga a pokol. A legroszabb pedig az, hogy ártatlanúl itt lenni, na az az igazi szívás. A titok az, hogy semmit sem követtem el. Az öcsémet védtem azzal, hogy azon az éjszakán én tettem fel a kezemet, és én álltam a rendőrautó vakító fényében. Rám tartottak fegyvereket, és engem löktek rá a motorháztetőre, hogy bilincsbe tegyék a csuklómat. Az öcsém volt az, aki az erdő széléről végig nézte azt, hogy a testvérét ártatlanúl viszik el, az ő hibái miatt. Ez az én történetem fele. A másik fele...hát a másik fele még hátra van. Sok időm van. Talán úgy érzem, hogy túl sok is. Bárcsak kevesebb lenne. Anyira belemerülök az írásba, a napjaim feljegyzésébe, hogy teljesen kizárom a külvilágot, nem törődök azzal, hogy ami körülvesz engem az nem változik. Mert tudom azt, hogy nemis fog változni. Huszonnégy év. Ez az én számom. Mit takar ez a huszonnégy év? Nem tudom. Azt tudom, ha már nem bírom, ha már tényleg ott vagyok, hogy az úr elenged, és, hogy már nincsen miért harcolnom, akkor döntök. Ott van a táskám apró zsebében egy penge. Használni fogom, ha úgy érzem, hogy nincsen már miért küzdenem. De jelenleg úgy érzem, hogy van. Rodrigez vagyok. Gyerekkorom óta megálíthatatlannak neveltek. Tíz évesen tanúltam meg profin lopni, és hazudni. Tudtam, hogy hogyan kell lopni, hogy az másnak ne tűnjön fel. Én voltam a család gyönygyszeme, és az igazi kincse. De miért? Édesapám, úgy gondolta, hogy én hasonlítok a legjobban rá. Húsz évesen kaptam egy kölyökkutyát tőle. Még nevet is adtam neki. Lizzy. Lány volt. Felneveltem. Az első próbatételemen pedig egy kést kaptam. Választanom kelett. Én, vagy a kutya. A kutyát öltem meg. Nem törődtem azzal, hogy a legjobb barátom volt. Megöltem. Mert a mi családunkban ez volt normális. Egy maffia család legnagyobb gyermekeként rám hárult az a feladat, hogy teljesítsek minden szörnyűséget, és példát mutassak az öccséimnek, hogy mi Rodrigezek, nem adjuk fel. Soha. Akkor sem ha az életünk kerűl veszélybe. Hosszú percek, napok, és hónapoknak nézek elébe. Talán nem fogom kibírni. Talán feladom és végzek magammal. De örökre Rodrigez maradok. Kedves naplóm, most pontot teszek a fejezet végére, hiszen holnap is lesz nap.

Rosella pedig beleszeretett a babájába...

Rosella soha nem volt még ilyen izgatott, mint a mai napon. Négy hónapos a baba, ami azt jelentette, hogy megtudja a nemét. Ha Raphaelre gondol, akkor mindig egy fiút képzelt el. Igen. Egy kisfiút lát, ha a volt szerelmére gondol. Bár ez nem igaz. Négy hónap elteltével még mindig szereti a férfit, még mindig szerelmes belé. Az emléke nem veszett el a négy hónap alatt, csupán a szíve az, ami gyógyulgat.

- Anyira kíváncsi vagyok rád! - mosolygott Rosella, és megsimította a domború pocakját. - Mutasd meg magad ügyesen az orvosnak pamacs - suttogta ott a váróban a széken ülve. Egy pohár narancslevet ivott közben. - Olyan ijesztő érzés. Ijesztő, hogy vagy nekem pici - suttogta a pocakját nézegetve. Négy hónap. A hasa nem volt nagy, de enyhén domború.

Miután behívta őt a nővér, fontosabb kérdéseket tett fel Rosellának, akinek a válaszai alapján, minden rendben megy nála.

- Akkor nézzük is. Ön mit gondol? - kérdezte az orvos, miközben bekente a kütyüt a színű zselével.

- Ha az apukájára gondolok, akkor egy erős, bátor kisfiút - mosolyodott el szomorúan. - De ha lány, akkor...olyan lesz mint én - mosolygott, miközben a monitor felé pillantott. Itt már nem csak egy apró pöttyöt látott. A pötty változott, és szabálytalan formát alakított ki.

- Megszeretné hallgatni a szívverését? - Kérdezte az orvos.

- Természetesen - suttogta a lány, és lehunyt szemmel hallgatta a zörejes, kalapáló hangot. Ez volt számára a mennyország volt.

- Nos. Semmi jelét nem látom annak, hogy kisfiú. Kilencvenkilenc százalék eséllyel kislány! - vigyorodott el az orvos.

- Pamacs! - suttogta Rosella. - Kislány - tette a szeme elé a kezét, és tovább hallgatta az apró baba szívverését.