| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

A szívünk összefonódása...

Raphael feszülten igazította meg az ingjét, a tarkóját vakarta a kicsi kávézó ablak meletti asztalnál ülve. A karját az asztalra tette, az ujjaival feszülten dobolt a felületén. Amikor az ajtó feletti csengő megszólalt, a fejét izgatottan fordította a hang irányába, bízva abban, hogy Rosella és a kislánya lépett be az ajtón, de ők ketten még mindig nem jelentek meg. - Te jó ég - a férfi lehunyta a szemét, a fejét a plafon felé fordította, miközben egy pincér lány vigyorogva lépett mellé. Az arcát elöntötte a pír a férfi gyönyörűségétől. Ritka az ilyen férfi. A barna haját, elegánsan hátra túrta, fekete ingje feszült a testén, és szépen kiemelte a nyakát és az állát. De mielött bármit is mondhatott volna a lány, Raphael a fejét rázta, a tenyerét az arcába temette, így jelezte, hogy nem kér semmit. A lány zavartan sétált el tőle, Raphael pedig szigorúan az ajtót nézte. Imádkozott, és könyörgött, hogy sétáljanak be azon az ajtón. Reménykedett abban, hogy végre a karjai közé veheti a kicsi lányát, és hitt abban, hogy idővel minden a helyére fog állni. Mert mást nem akart. Vissza akarta szerezni a családját, azt a láncszemet, ami őt életben tartja. A remény mindig ott lebegett elötte, hogy lehet még boldog. De az ajtó öt perc után sem nyílt, Raphael pedig az asztalra döntötte a homlokát. Mindenre gondolt. Szörnyű képeket látott maga elött és, reményvesztett hangokat. Talán az a rohadék nem engedi el őket? Talán az ajtót zárta rájuk. Raphaelen eluralkodott a félelem és a káosz. Remegett a keze, nem létezett más férfi a világon, aki ekkora hatalmas szenvedélyt táplálna mint ő a szerettei iránt. Raphael ezért különleges. Egy kincs. A füléhez emelte a telefonját, lehunyt szemmel imádkozott, hogy a szerelme szóljon bele a telefonba. A kezét összeszorította a kín miatt, a nő hangját követelte. - Vedd fel kérlek - suttogta maga elé, az asztalnál egyedül ült, az üresség pedig rátelepedett. Ekkor nyílt a kávézó ajtaja, és Rosella futott be rajta a kislánnyal nevetve. Raphael könnyes szemmel fordította feléjük a fejét, a telefonját az asztalra tette. Elmosolyodott a nehéz szíve pedig, ismételten könnyű tollpiheként lebegett a teste zugában. Érezte, hogy a dobogása lassan visszatér a normális ütemébe. Raphael teste remegett, amikor felállt. Végig nézett a gyönyörű, szőke hajú nőn, és a pici lányra pillantott. Hope az anyukája kezét fogta, a pici lábán ácsorgott, a mosoly pedig az arcán bújkált. A hosszú szőke haja, hullámokban omlott szét a vállán. A szépségét az anyukájától örökölte, de Raphaelre hasonlított. Kívűl és belülről. A férfi Rosellára pillantott, és széttárta a karját. Oly sok mindent mondani akart, de semmit sem tudott kifejezni. - Elmondtad neki? - suttogta, az arcán a szeretett tüze futott végig. Rosella bólintott, és leguggolt a kislánya mellé. Raphael is így tett. Tisztes távolságra, de figyelte a pici lánya arcát, aki szégyenlősen az apukájában gyönyörködött.

- Én...én... - a szívére tette a tenyerét, a fejét rázta. Ez volt élete legnagyobb pillanata. A mellkasát elöntötte a szeretet, végig futott az erein, és szétterűlt a szívében. - Én vagyok az - tárta szét a karját és a fejét rázta. Nincsenek erre megfelelő szavak, nem találta a mondatokat, amivel kitudná fejezni a mérhetetlen szeretetét amit a kislánya iránt táplált.

- Tudom, hogy ki vagy! Te vagy az apukám! - Hope a férfi arcára tette a pici kezecskéjét, Raphael pedig könnyes szemmel bólintott. Azt mondta, hogy apa! Raphael fejében hosszú másodperceken keresztül csengett a kislány mézédes hangja. A szemét lehunyta, és nem tudta kifejezni, hogy milyen boldog volt abban a percben. Mintha ezzel az egy mondattal mindent vissza kapott volna. A fájdalmait pedig átvette a halványan pislákoló remény fénye.

- Igen. Én...vagyok az apukád - a kezét a lány pici hátára tette, a szeme pedig csillogott a könnyektől.

- Beszélgethetünk? - kérdezte, a fogacskái közt aranyosan sziszegte a szavakat. Talán kicsit félt a férfitól. Hiszen idegen volt neki.

- Az nagyon jó lenne. Imádnám - bólogatott, és a szerelmére nézett, az ajkával hálája jeléül Köszönömet formált.

- Csücsülj le anya! - Hope mosolyogva leült az apukája mellé, a kicsi kezét az asztalra tette, a lábát pedig maga alá húzta, Raphael pedig a hátát fogta, vigyázott rá és óvta őt. Rosella leült velük szembe, és mosolyogva nézett szét a kicsi kávézóban, az emlékek pedig a hatalmába kerítették őt. Emlékezett a legelső randira, amikor a szivük legelöször egymásra talált. Attól a pillanattól kezdve pedig nem tudnak egymás nélkül létezni. Nem tudták, hogy hogyan kell élni egymás hiányában - Anyuci! Raphael azt kérdezte, hogy ehetek e sütit - sziszegte Hope, Rosella pedig bólintott.

- Persze angyalom!

- Raphael! - sziszegte a kislány. - A túrós, citromos tortát szeretem - nézett a férfi szemébe, aki őszintén mosolygott.

- Nahát, micsoda véletlen! Azt énis nagyon szeretem - bólintott, és Rosellára nézet, aki szégyenlősen lesütötte a szemét. - Talán, vehetek hármat? - nézett a szemébe, Rosella pedig szerelmesen kifújta magát.

- Az szuper lenne! - suttogta, Raphael pedig megkerülte az asztalt, és a púlthoz sétált. Hope áthajolt az asztalon, a könyökét pedig rátámasztotta.

- Nagyon kedvesnek tűnik! - sziszegte titokban. - És jó az illata is - húzta össze a szemét. - Megszeretném őt ismerni mami! - vigyorgott, és mindketten arra a férfira néztek, aki képes volt bármit megtenni azért, hogy a családját újra visszaszerezze.

- Képzeld el kicsim. Anya még mindig annyira szereti az apukádat, mint régen. És tudod...örökké szeretni fogom őt!

- Mert a ti szerelmetek örökké él?

- Igen Hope! Ő az a férfi, akit én örökké szeretni fogok - a szája elé tette a mutatóujját, mert Raphael visszaült az asztalhoz. Letette a három darab tányért, Rosella pedig elveszett benne. A hosszú, dús szempilláiban, a hatalmas zöld szemeiben, és az ívelt, borosta fedta arcában. Az ajka szép formájában, az álla erős vonalában. A világ legszebb férfija volt. Rosellának az volt.

- Mondcsak Raphael - nézett rá Hope. - Ezek mik? - mutatott a férfi kézfején tátongó tetoválásokra.

- Ohh, ezek csak...emlékek.

- És fájt?

- Igen. Nagyon fájt - megsimította a kislánya haját, és a szemébe nézett. Mosolygott azon, hogy mennyire hasonlít rá.

- És már begyógyúlt?

- Idővel minden begyógyúl - nézett Rosella szemébe, aki értette a célzást. Csak félt újra hinni. Mert retteget attól, hogy Raphael újra eltűnik az életéből. A szíve hinni akart, vissza akarta fogadni a szerelmét, azt a férfit, akit öt éve szeret. Azt akarta, hogy ez a család újra egyesüljön. De mégis félt attól, hogy Raphael köddé válik elötte. Mintha nemis lett volna. Ez az érzés pedig mindig ott fog lebegni elötte. - És mit szeretsz a legjobban csinálni? - nézett le a kislányára, aki az apukájához dőlt, úgy ette a tortát.

- Nagyon szeretek anyával játszani. De legjobban a nyuszimmal szeretek lenni. Mindig kiszoktam őt engedni, de Mason rám szokott szólni, attól pedig mindig szomorú leszek - lebigyesztette a száját, Raphael vére pedig felforrt. A villáját letette, a szája elé tette a kezét, a szemét lehunyta. Az itélőképességét pedig elöntötte a düh. Csak egy pillanatra látta maga elött azt, hogy az a rohadék csúnyán mer beszélni az ő kislányával. Csak egy pillanatra látta azt, hogy Hope szomorú, de képes bármire, hogy Hope biztonságban legyen.

- Ó...öhm...- a tekintetével a gyereksarokk felé pillantott. A puha szivacsok közt játszottak a gyerekek, mosolyogva dobálták a színes szivacs kockákat. - Hope, megengeded nekem azt, hogy beszéljek az anyukáddal?

- Neked bármit megengedek Raphael! - puszit nyomott a férfi arcára, és a gyereksarok felé sétált.

- Életem értelme. Istenem Rosella! Olyan gyönyörű! Olyan tiszta! - suttogta, Rosella pedig a kislányát nézte.

- Hope különleges kislány. Nagyon hasonlít rád - bólintott, Raphael pedig a szemöldökét ráncolta.

- Szereted azt a férfit? - kérdezte, a szavak pedig nehéz súlyt nyomtak a mellkasára. Mintha összepréselnék a férfi mellkasát. Tudta a választ, mégsem értette, hogy miért van vele. Rosella a fejét rázta. - Akkor miért vagy vele? Miért engeded a lányom közelébe? - tette a kezét az asztalra.

- Ez nem egyszerű Raphael. Én széttőrtem. A szeretkezésünk után te elmentél. Ott hagytál az emlékeinkkel együtt. Muszáj volt tovább lépnem! - piszkálta a torta szeletet. Raphael szomorú volt, Rosella szavai a szíve mélyére hatoltak, de egyszer sem vette le a szemét a pici arany hajú lányról, aki az egyik színes kockát forgatta.

- Az az éjszaka életem legfontosabb éjszakája volt. De bébi..- tette össze a kezét, Rosella pedig elmosolyodott.

- Régen mindig így hívtál. Imádtam, amikor így hívtál - az emlékek magával ragadták őt, a közös emlékeik. Raphael pedig engedet a teste feszűlt tartásán.

- Költözzetek el a közeléből! Gyertek hozzám! Nem vagytok hozzá való! - megfogta a lány kezét, és puszit nyomott a kézfejére. Rosella szívében szétterűlt a vágy, az ajkát őszinte mosolyra húzta.

- Nem lehet - rázta meg a fejét.

- Ezt hogy érted? Fogságban tart? Zsarol téged? - suttogta, és még ő sem hitte el, hogy ilyen mocskos, nehéz szavak csúsztak ki a száján.

- Én csak...nem akarok felfordulást - mondta.

- Bébi! - áthajolt az asztalon, a lány arcát maga felé fordította. A szőke hajtincsét megsimította, a hüvelykujjával a lány száját simította. - Kényszerít titteket arra, hogy melette legyetek? - a szemei könybe lábadtak, a hangja megremegett, a testén pedig nem tudta uralni. Sajgott a mellkasa attól a fájdalomtól, a pokoli lehetőségtől, ami ott lebegett kettőjük közt. Attól, hogy Mason a karjai közé zárta Raphael családját. Ezzel pedig nem engedi el őket. Rosella könnyes szemmel bólintott. A száját letakarta, hogy a hangos sírás ne tőrjön a felszínre. - Megoldjuk - suttogta a férfi. - Megoldjuk.

- Raphael! Raphael! - futott hozzá a gyönyörű kislányuk. - Jöttök velem játszani? Oda! - mutatott a színes kockák közé.

- Azt hiszem, hogy ez nagyon jó ötlet - a lánya apró kezecskéjét megfogta, a szabad kezét pedig Rosella elé tette, aki szomorúan megfogta, és a játszó sarok felé sétáltak. - Mostantól nem kell félned. Örökké veletek maradok - suttogta, a homlokát a lány halántékához nyomva.