| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Bőrtönből, bőrtönbe kerűlni...

Raphael Rodrigez, mindig is egy gyönyörű, erős férfi volt. Az édesanyjától örökölt pár apró tulajdonságot, ami kiegészíti a férfi, különleges arcvonásait. Különleges tekintete volt. Átható, és csillogó akkár a reggeli kikelet. Zöld, akár a smaragd leghalványabb színötvözete. A mosolya, csábító volt, ritka mély gödröcskékkel, amit a férfi nem szeretett, pedig ritka egy jelenség volt. A szimentrikus álla, és az arcát fedő enyhe borosta kiegészítette azt a fajta arcát, azt a maszkot, ami rengeteg dolgot rejt maga mögött. Szenvedést, boldogságot, poklot, mennyországot, valláshitett, reményt...reményt.

A széles vállát, és a hosszú karját, tetoválások fedték, ami az élete legfontontosabb pillanatait szimbolizálta. Egyetlen egy tetoválást sem bánt meg, mert ezek tükrözik a személyiségét. Még a lábfején is van egy kígyó, ami a vádlijára kúszik fel.

Tökéletes idomokkal, és tökéletes testalkattal rendelkezett. Minden izma, szépen látszódott a teste felületén.

Amikor Raphael megszületett, az édesapja tudta, hogy ő lesz az a fiú, aki leginkább hasonlítani fog rá. Ebben biztos volt, hiszen jelen volt a fia születésénél, és érezte a szíve mélyén azt, hogy a saját arcképére fogja formálni a fiút. Egy harcost, egy olyan férfit fog faragni belőle, aki erős, akkár egy szikla, akit nem lehet megtörni, aki nemes, és sötét személyiséggel rendelkezik. Aki pusztán a tekintetével is képes lesz majd ölni.

Ez sikerűlt az édesapjának.

De vajon mit lát Raphael ha a tükörbe pillant?

Raphael, lassan végig gombolta, az fekete színű ingje, selyem anyagját, és ráhúzta a kék farmerja csípőjét, amit egy övvel díszített. A parfümjét a kezébe vette, és fújt a tetoválásokkal fedte nyakára, és a puha hajába túrt, miközben a szobája közepén ácsorgott.

Az erdő meletti családi ház, egy rét melett volt, ami kivűlállt a várostól, és az emberektől. A város csupán öt kilométerre volt, de mintha az erdő pajzsként védte volna a hatalmas, házat.

A férfi megköszörűlte a torkát, és leült a bőrfotelébe, a lábát a térdére támasztotta, a pecsétgyűrűjét pedig az ujján piszkálta. A hatalmas keretes ablakon keresztűl pillantott az erdő felé, miközben a nap beszűrődött az üvegen keresztűl. Nem vágyott másra, csak arra, hogy a fénylő nap sugaraiban gyönyörködjön, és valami más dimenzióba sodorja őt a jelen, de amikor feleszmélt, tudatosúlt benne az, hogy otthon van.

Másoknak, ez maga az álom. De Raphaelnek nem az volt. Nem akart otthon lenni, és nem akart az apja közelében lenni. Annak az embernek a közelében, aki verte, ütötte, és megégette őt gyerekkorában. Hiszen az emberek így vállnak erőssé. A fájdalomtól. Raphael nem tudta megszámolni azt, hogy az édesapja, hányszor verte őt szíjjal, hányszor karcolta végig a lapockáját. Csupán tizenhat éves fiú volt, de a gyerekkora maga volt a pokol.

A Samuel Rodrigez, tizennyolc éves kora óta pénzkereskedő, tolvaj, pénzmosások rabja volt. Soha nem adta fel ezt az életet, az évek alatt pedig mindenki úgy emlegette őt, hogy az a Samuel.

Samuelnek tetszett ez az élet, mert minden büncselekményt, sikkasztást, és gyilkosságot, meguszott. Vagy azért, mert jól elrelytőzött, vagy mert a rendőrök szemet hunytak a neve felett.

Csak most Raphaelen a sor, hogy bebizonyítsa, hogy milyen fábol faragrák őt. - Gyere! - szólalt meg, miután kopogtak az ajtón. Mateo lépett be az ajtón, és becsukta azt, miközben a hangos léptei, nyikorogtak a régi parketta felületén. Néhol még por is tátongott a fa felületén. Megállt a testvére melett, és nyelt egyett. Mindenki félt Raphaeltől, mert ő volt a legnagyobb gyerek a családban. - Mit akarsz Mateo? - kérdezte Raphael, rá sem nézve.

- Hallotam, hogy kiengedtek a börtönből! - tette zsebre a kezét, és az erdő felé pillantott. - Nem vagy éhes? - nézte a testvére arcát, aki jelét sem mutatta annak, hogy kíváncsi lenne rá.

- Eszek, ha én úgy gondolom - támasztotta az állát, a kezére, és megdörzsölte a szemét.

- Vagy talán álmos vagy? - kérdezte hallkan.

- Mintha a börtön látogatásom során jobban szórakoztál volna. De most olyan vagy mint egy kurva kiskutya - pillantott fel rá, Mateo arcárol pedig lefagyott a mosoly.

- Jólvan na! - horkantott egyett. - Ha engem nem, de talán az öcsénket, látni szeretnéd! - mondta, erre Raphael a szemöldökét ráncolta, és bólintott.

Mateo kilépett a szobából, helyette pedig, Cameron, a család legkisebb fiúgyermeke lépett be a szobába.

Csupán tíz éves volt, de ő is túl sokat kapott már az élettől. A barna haja rakoncátlanúl hullott a szemébe. Egy sima fekete póló volt rajta, egy fehér farmerral. Cameron volt a kakukktojás. Ő volt a legtisztább, és a legbecsületesebb. Ő volt az, akinek a kezéhez nem tapadt se vér, se mocskos dolog. Ő még tiszta volt.

- Raphael? - kérdezte. A szeme megcsillant, az arca kivirúlt. A világon egy dolgot szeretett nagyon; ő volt Raphael.

- Ahelyett, hogy ott bámúlsz, inkább ölelj meg! - pillantott Raphael az ablak felé, a fiú pedig hozzá futott, és a sírva a férfi testéhez bújt, aki biztonságosan magához ölelte a testvérét. Négy hónap! Négy hónap telt el, az utolsó találkozásuk óta. - Hadj nézzelek! - tolta el magától, majd a szemöldökét ráncolta. Megemelte a fiú állát, hogy jobban szemügyre vegye az arcát. A szeme alatt, egy lila monokli tátongott, ami egészen érett, szílva színűre hasonlított. - Mi ez?

A hangja egyszerre remegett meg a dühtől, és a feszűltségtől. Ki volt az, aki bántani merte a tíz éves testvérét?

- Semmi! - lépett egyett hátra, de Raphael a kezét fogva tartotta meg maga elött.

- Apánk ver téged? - tette fel a kérdést. Egyszer tette fel, hiszen tudta, hogy pusztán a pillantása is mit sugallt. A válasz egyértelmű volt.

A fiú lesütötte a szemét, és a cipője orrát kezdte vizsgálni. Feketén fénylett, akár az éjszakai égbolt. - Nem hiszem el! - pattant fel a fotelből, és az ajtó felé sietett. Cameron félt, még a kiabálástól is, ezért a testéver után sietett.

- Raphael ne! Ne menj be hozzá! Jól vagyok. Látod? - kérdezte a fiú, és egy idióta vigyort mosott fel a pofikájára.

Raphael tudta azt, hogy Cameron fél, és retteg az apja haragjától. Ő az a gyerek, aki nem tartozik ebbe a világba. Ő az, aki inkább nőljön fel videójátékok, és meztelen csajos magazinok melett, minthogy rablás, és gyilkosságok melett. Raphael így gondolta. De az apjuk nem. Ettől pedig egyre jobban növekedett köztük a feszűltség.

- Ó uram! - térdelt le a fiú elé. Cameron volt a férfi egyetlen gyengesége. Ő volt az a fiú, akiért bármit megtenne. Ő az, aki megenyhíti a szúrós, tüskékkel fedett szívét. - Annyira hiányoztál - simította meg az arcát, és a fiú elött térdelve, magához ölelte, és beszívta az illatát.

- Tényleg olyan rossz volt ott? - kérdezte a fiú, és a padlót fürkészte, miközben az ágy szélén ültek.

- Tíz éves vagy! Neked ezt nem kell tudnod! - rázta a fejét Raphael, és hálát adott az istennek, hogy a kistestvére jól van. Egy igazi gyöngyszem volt a szemében. Egy makulátlan láncszem, aki soha nem szakadhat szét.

- Azt hallotam, hogy nem adnak kaját. És azt, hogy nemis fürdenek ott az emberek. Biztos, te is büdi voltál! - legyezte maga elött a kezét a fiú, Raphael pedig a hónaalá szorította a fiú nyakát.

- Az akasztófát, és a kerékbetörést kifelejtetted! - borzolta össze a fiú haját. Erre a fiú nyelt egyett.

- Olyan is volt ott? - tette a szájára a kezét, és belebokszolt Raphael hasába, aki nevetve elengedte őt. - Nekem is lesz majd ennyi tetoválásom? - fogta meg a férfi karját, és felhúzta a könyökéig az inget.

- Remélem, hogy nem! - tiltakozott a férfi.

- Fáj? - kérdezte a fiú.

- Már nem - bólintott Raphael. - De neked nem lesz. Megtiltom! - szögezte le.

- Raphael? - suttogta.

- Igen? - pillantott rá.

- Még mindig szerelmes vagy?

A férfi emlékszik arra a napra, amikor elmesélte Cameronnak azt, hogy beleszeretett egy nőbe. Együtt nevettek, és együtt beszélték át, hogy mégis milyen gyönyörű a lány. Cameron akkor még csak hét éves volt, de érdekelte őt a testvére barátnője. De több mint kilenc hónapja nem látták egymást. A mai napon lett tíz hónapja. Kerek tíz hónapja, hogy egymást látták Rosellával. Raphael pedig úgy érezte, hogy a lány egyre távolabb kerűlt tőle. És attól félt, hogy ezt a távolságot, már nem tudja átlépni. Már nem tudja utolérni a lányt. De minden éjszaka, mielött lefekszik, minden álmában Rosellát látja. A hosszú, szőke haját, a keskeny derekát, a kerek fenekét, és a puha telt ajkait. Mi ez ha nem szerelem?

- Igen Cameron. Szerelmes vagyok.

Ez a sóhaj pedig nagyon sok dolgot foglalt magába. Kezde, azzal a szívfájdalommal, hogy a magzat, már nincs többé. Raphael ezt így tudta. Úgy gondolta, hogy jobb is így. Mert el sem merte volna képzelni, hogy mi történik, ha az apja tudomást szerez egy babárol, akiben Rodrigez vér csörgedezik.

Ezért Raphel beletörődött a keserű elvesztésbe, de valami mégis nyomta a szívét. A fájdalom. Mert amióta tudott a magzatról, már akkor beleszeretett a babába.

Rosella és Hope...

Hope egy hete kerűlt haza, és Rosella pajzsként védte az apró kislányt. Minden nap, minden percben melette van. Kedves szavakkal, és kuncogásokkal dicséri a babát, aki néha - néha gőgicsélt, az anyja viselkedésén. Gyönyörűszép egy baba volt. A bőre kisimúlt, felvette szép teste formáját. Az arca pufó volt, a keze és a lába apró, akár egy manóé. A világ legszebb kislánya volt. Tipikus, gyönyörű, kristálytiszta baba arca lett. Otthon feküdt, a fehér pici bőlcsőjében, és a hófehér ruhácskájában, amibe az anyukája, felöltöztette őt. Reggel evett, és délben is evett. Jó étvágyú baba volt. Nem fordúlt még elő vele olyan, hogy nem evett volna. - Gyönyörű vagy - súgta Rosella, miközben a földön ült, a bőlcső melett, amit lassan ringatott. Keserű sóhaj tört fel a a torkából. Egy nap sem telt volna el úgy, hogy nem gondolt volna a szerelmére. Szerette őt. Tíz hónap után, még mindig szerette azt a férfit, aki által megfogamt Hope. Rosella emlékszik arra az éjszakára. Olyan gyönyörű, olyan igazi, és tökéletes volt. Emlékszik, hogy mennyire szerette a férfi, hogy mennyire védte a lányt azon az éjszakán.

Rosella mai napig nem tudta feldolgozni azt, hogy a szerelme hazudott neki a múltjával kapcsolatban. Talán soha nemis fogja megtudni. Egyszerre zúdult a nyakába a temérdek sok büncselekmény, hiba és rablás, amit a szerelme követett el. Ez pedig fájt Rosellának.

A lány elmosolyodott, miközben az apró lány, csak az édesanyját nézte, aki megcsikizte a pocakját. - Hope - suttogta. - Csak az enyém vagy. Csak az enyém - mondta hallkan, majd a baba teste alá nyúlt, és a fejecskéjét tartva, a melléhez vette, és gyönyörködtek egymásban. Hope nem sírt, mert a rózsaszín cumi, elterelte a sírást gondolatátol is a figyelmét. - Vajon mennyire fogsz rá hasonlítani? Talán egyre jobban? Neked is olyan vakítóan zöld szemed lesz? - simította meg a baba fejecskéjét, aki nagy szemekkel az édesanyját nézte. Ő nem fogott fel sok mindent a jelenből. Csak azt, hogy ez a gyönyörű nő az anyukája.