| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

Nem engedtelek el...

Két nap múlva, Samuel összecsapta a tenyerét, miközben Raphael kihajtotta a vörös kendőt, amiben apró fehér gyémántok csillogtak. Meg se kelett mozdítani őket, a gyémántok ezer fényben csillogtak, porszem méretűek voltak, de az értéke annál sokkal több volt. Raphael megmutatta, és vissza hajtotta rá a kendőt. Nem volt büszke arra, amit az nap csinált, de a trükk és a lopás az ő specialítása volt. Hiába mondták be a hiradóba, hiába volt az újságokban az, hogy gyémánt tolvaj jár a városban; senki nem fogja tudni, hogy ki volt az. Egy napja mindenhol csak azt lehetett olvasni, hogy kirabolták Párizs legdrágább ékszerboltját.

- Erről beszéltem én! Raphael specialításai közé tartozik a lopás! - Samuel a fiára mutatott, aki a lépcsőre ült. A karját összefonta maga elött, és hallgatta az apja szavait. - Talán kicsi, és porszem méretű gyémántokról beszélünk - az ujjai közé vett egy darabot, és mosolyra húzta a száját. - Egyetlen egy darab értékesebb a világ összes kincsénél is - bólogatott, Raphael pedig sóhajtva felállt.

- Van még szükséged rám? - kérdezte unottan.

- Nem fiam. Azt hiszem, hogy újra megmutattad azt, hogy mire vagy képes. Ha szükségem van rád akkor majd úgyis hívlak - bólintott, Raphael pedig vissza se nézve, felsétált a lépcsőn, végig sétált a folyosón, és a szobájába ment. Ledobta magát az ágyra, a párnája alól pedig kivette a kislánya cumiját, aki már nem baba. Ez a négy év meghatározó volt a számára, túl sok dolog történt, amit szívesen elfelejtene. A sok büntény amit elkövetett, ráébresztette őt arra, hogy tényleg az apja fia. A plafon nézte a gondolatai pedig a lánya felé kavarodtak. Tudta, hogy két nappal ezelött az ő kislányát látta. Felismerte a szemét, és a mosolyát. De nem volt ereje ahoz, hogy megálljon. Mert átakarta ölelni, magához akarta húzni, hogy az illatát beszívja. De nem tehette.

De az érzelmei mégsem engedték őt megnyugodni. Mert ott akart lenni. Raphael mindig is határozott egy személyiség volt. Amit ő elakart érni, azt véghez is vitte. Négy éve teljesítí Samuel kéréseit, így az apja megbízik benne, a szeretteit pedig nem bánthatja. Ezért Raphael oda ment ahová a szíve húzta őt.

Lassan felsétált a lépcsőn, ahol Rosella lakott. Nem gondolkozott, csak megakarta ismerni a kislányát. Nem tudja, hogy mi vár rá ha oda ér az ajtóhoz. Talán elküldi őt Rosella, talán nem. Kilátástalan felhő lebegett elötte, miközben a lépcsőn sétált felfelé. Direkt nem lifttel ment, mert az időt húzni akarta. Töbször megigazította a vörös ingjét, és a puha hajába is túrt. Az arany nyaklánca ott csillogott a nyakában, a tekintete egyszerre volt határozott, a szíve hevesen dobogott.

Megállt az ajtó elött, ott ahova olyan sok emlék köti őt, majd kopogott az ajtón. Meglepődött azon, hogy a kopogása, milyen bátortalan volt. A szája szélét rágcsálta, az öklét összeszorította.

De ekkor nyílt az ajtó. Egy pici kislány nyitotta ki, aki ijedten nézett fel a magas bácsira. A kislány megijedt a magas férfitól, az arcát szégyenlősen kutatta. Hasonlítottak. Igazából ugyan olyanok voltak. A szemük és a szájuk formája, de még az orruk is egyforma volt. Raphael lassan leguggolt elé, és gyönyörködött a kislány arcában. Az arany haja mint az anyukájáé, az arca mint az apukájáé. Egy angyalka, amely szerelemből született meg. Hófehér balerína ruha volt rajta, fehér csillogós harisnyával. Apró lábán nem volt cipő, a szőke haja hullámokban omlott a vállára.

- Szia bácsi - a pici lány sziszegve szólalt meg, a szavakat óvatosan ejtette ki. Raphael elmosolyodott.
Tudta azt, hogy ez a lány az övé.

- Szia kicsi lány - a férfi suttogta a szavakat, Hope pedig a férfi hangja hallatán, mosolyra húzta a száját. - Én...az anyukádat keresem. Anyukád itthon van? - kérdezte, az ingjét pedig feltolta a karján.

- Te ki vagy? - a kislány a szája elé tette a mutatóujját, a nagy szemeivel kérdőn pislogott. Egyre jobban barátságosabbnak találta a férfit, hiszen baba korából talám emlékezett a hangjára és a nevetésére.

- Én, anya egyik barátja vagyok - mondta hallkan, miközben Hope hátra nézett, és a szája elé tette a kezecskéjét.

- Anyuci nincs egyedűl - sziszegte a lány, Raphael pedig a szemöldökét ráncolta. Egy férfi nevetésének a hangja törte meg a csendet, ezzel együtt pedig Rosella is nevetett. Raphael szeme kövér könnycseppektől csillogott, a fejét aprón megrázta. A szíve fájt attól, ami ott bent történhetett.

- Az anyukád...barátja? - motyogta, az arcát pedig végig szántotta egy könnycsepp. A kislány végig nézte a könnycseppet, és a férfi arca felé nyúlt. Az ujjacskájával megérintette az arcát, és elnevette magát

- Hihi. Vicces - suttogta, és jobbra - balra lengette a kicsi csipőjét. - Ide hívjam anyucit?

- Nem! Köszönöm. Én...- a férfi letörölte a szemét, és a plafon felé pillantott. Talán most tört össze a szíve sokadszorra is. Mindig Raphael volt az, aki a legtöbbet sírt. - Pont indúlni készültem - lehunyt szemmel hallgatta Rosella nevetését, és a férfi csábító hangját. Tehát jól elvannak. Raphael ezt szűrte le.

- Maradj még - kérte a kislány, majd becsukta az ajtót, és kilépett a férfihoz, aki furcsán nézett a lány arcára. Hope leült Raphaelel szemben, és a kezecskéjére támasztotta a fejét. Nézte a férfi arcát, a száját mosolyra húzta. - Te nagyon ismerős vagy nekem - suttogta Hope.

- Ohh...hát - Raphael most először érintette meg a kislánya szőke haját. Megsimította, és a lány apró vállára tette. - Nagyon szép hajad van. Igazán szép! - könnyes szemmel mondta ki a szavakat.

- Tudom - válaszolta a kislány kuncogva. Raphael bármit megtett volna, hogy a lányával maradjon. De nem tehette.

- Bekéne menned Hope - mondta hallkan, és tudta, hogy itt rontott el mindent. A kislány a szemöldökét ráncolta.

- Honnan tudod a nevemet? - kérdezte durcásan a lány.

- Hát...én...- suttogta, és megrázta a fejét. A tenyerébe temette az arcát, és nem tudta, hogy mit válaszoljon. A könnyei végigfolytak az arcán, a szíve fájt és sajgott.- Én vagyok az ap....

- Hé! Mit csinálsz itt kint Hope? - egy férfi lépett ki az ajtón, és magához vette a kislányt. Raphael megrészegűlve nézte, hogy az idegen férfi a karjai közt tartotta az ő kislányát. Végig nézett a férfin, aki Rosella lakásából lépett ki. - Nem szabad idegenekkel beszélgetni Hope! - mondta a férfi, Raphael pedig összeszorította a kezét.

- Hogy hívnak téged? - vigyorgott a kislány, az apukájára.

- Raphael - mondta hallkan a férfi.

- Szia Raphael! - Hope intett neki, az ismeretlen férfi pedig belépett a lakásba, és Raphael szemébe nézve, becsapta az ajtót.

- Ki volt az Mason? - hallota Rosella hangját.

- Senki drágám! Igazán senki! - válaszolta a férfi, Raphael pedig megtámasztotta magát a falnál, hogy ne essen végleg össze. Amiben hitt, ami miatt ő harcolt, mindent elvett tőle ez a férfi. Nem maradt semmilye. Még a halványan pislákoló reményt is elfelejtette, amiben eddig hitt. Nem akarta elhinni, hogy egy idegen férfi tartotta a karjai közt az ő kislányát.

Az nap egy bárban itta le magát, éjszaka pedig egy nő lakására ment fel, akit a bárban szedett össze. Reggel pedig egy idegen ágyban ébredt, a káoszban és a kilátástalanságban amibent élt. Szerencséje, hogy a nő szedett fogamzásgátló gyógyszert.