| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Amikor két szív darabokra törik...

Rosella, feszűlten ácsorgott a tükör elött, a haját szoros elegáns kontyba kötötte. Magára húzta a farmert, és egy inget. Feszült volt, mert tudta, hogy ma van a nap. A nap, amikor meglátogatja szerelmét a börtönben. Bizonytalan volt, mert soha nem járt még ehez fogható helyen. Bárcsak ne is járna! A gondolat, hogy rossz emberekhez lesz közel, ez félelmet keltett benne. Nem tudta eldönteni azt, hogy Raphael miért csinálta amit csinált. Tudta, hogy a szerelme neve Rodrigez, de azt nem tudta, hogy a neve mit foglal magába. BŰN. Rossz dolgok, és bűncselekmények elkövetője, ami a családja miatt van. Rosella még roszabbúl érezte magát, hogy az együttöltött egyetlen éjszakájukon nem védekeztek, és a mámor, meg a gyönyör gyümölcse, egy apró baba, ami Rosella pocakjában növekedett. Nem volt tervben a családalapítás, hisz csupán kettő éve voltak együtt Raphaelel.

Rosella, leüt az ágyra, és feszülten emlékezett vissza arra a napra, amikor legelöször találkoztak a férfival.

A múltban történt

Egy hosszú fárasztó nap után, Rosella a balettáncterem egyik rozoga ablakánál ácsorgott, és nézte a Párizs utcáira szakadó esőt. Az eső elöntötte a macskaköves utakat, és hömpölygött a víz a csatornafedelek felé. Emberek ezrei futottak, esernyővel a kezükben, vagy újságokkal a fejük felett. Rosella végig vitte a tarkóján a kezét, és az Eiffel torony felé pillantott. Régebben, szinte mindennap felsétált oda. De amióta megnyitotta a tánctermet, csak arra van ideje, hogy gyönyörködjön benne. Neki ez épp elég. A nap végén, összepakolta a táskáját, bezárta a táncterem ajtaját, és lesietett a hatalmas, öreg lépcsőn. Amikor kilökte maga elött az ajtót, valaki pont akkor lökte be, ezért Rosella elvesztette az egyensúlyát, és a padlóra esett. - Aú - fájlalta a fenekét, mire a férfi lehúzta a fejéről a kapucniját, és letérdelt a lány elé.

- Jól érzi magát? - kérdezte, szinte suttogta, a lány pedig a gyönyörű lágy hang miatt, felkapta a fejét. És akkor történt, hogy a tekintetük találkozott, és már akkor kialakúlt köztük egy kapocs. A lányt elvarázsolta a mély zöld szempár, és az arcát elfedő lágy borosta, az esőcseppek amik végig folytak a férfi ívelt arccsontozatán.

Gyönyörű arcú férfi volt.

- Igen - suttogta a lány, és megigazította a táskáját, amiből kiesett egy könyv, le a földre.

- Ezt a könyvet énis olvasom - mondta a férfi, a lány pedig meglepetten fordúlt felé. Nem akarta elhinni, hogy ilyen jóképű, tizokzatos férfi, egy romantikus könyvet olvasna, ami egy beteg férfiról, és egy ápolónőröl szól.

Ez viszont imponált neki, hiszen tetszett neki az, ha egy férfi szenvedélyes, és romantikus. - Mielött megismertelek - ráncolta a szemöldökét a férfi, mire Rosella elmosolyodott. Anyira elvesztek egymás tekintetében, hogy észre sem vették azt, hogy még mindig a földön ültek. - Segíthetek? - nújtotta a férfi a kezét, Rosella pedig az apró kezét, a férfi tenyerébe tette, ami puha és meleg volt.

- Köszönöm - suttogta a lány, és a férfi zöld szemébe nézett. - Tehát maga is szokott olvasni?

- Olvasok - tette hátra a kezét illedelmesen. - Igazából inkább olvasok, minthogy filmet nézzek. A könyv változatok sokkal jobbak, mint a filmek - mondta hallkan, a lány pedig egyettértett a férfival, aki a lány gyönyörű arcát fürkészte.

- Akkor egy az ízlésünk - jegyezte meg, Raphael pedig az emelet felé pillantott. Úgy érezte, hogy ma nem teljesíti az apja kérését. Az volt a feladata, hogy elvigye a táncterem meletti büfé kasszáját, de a szíve mélyén valami, azt súgta, hogy ne engedje elmenni a lányt. Ezért udvariasan elhívta őt kávézni, a lány pedig efogadta. Szerelmesek lettek, Raphael pedig most elöször fordított hátat a családnak. Az apja ezt pedig nem hagyta szavak nélkűl.

Eközben a bőrtönben...

- Rodrigez! Látogatója jött! - kiabálta az egyik őr, majd félre húzta a férfi apró szobájának a rácsait, bilincset tett a csuklójára, és maga mellé húzta Raphael, aki a fejét lógatva sétált az őr melett. Titkolni sem tudná azt, hogy rosszul volt. Az ereje elfogyott, helyette a gyengeség lett a fő dolog, ami miatt aggódnia kelett. Az arca sápadt volt, és folyadék hiány miatt gyenge volt. Köztudott, hogy a Rodrigez fiúkat nem lehet megtörni, se betőrni. Ők arra lettek nevelve, ha szíjat hasítanak a hátukon, ők azt is csendben tűrik. De valahogy mintha, most kibillent volna ebből. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy az az őr foglalkozott vele, akit a barátjának mondhatott.

- Szarul nézek ki mi? - tette fel a kérdést, miközben a szemét lehunyta a hangos kiabálások, miatt.

- Sápadt vagy. Büdös...- válaszolta az őr. - Beszélek a főparancsnokkal, hogy legalább egy zuhanyt engedjen meg neked - mondta, Raphael pedig a szorúlt helyzete ellenére elmosolyodott az őr szavain. - De nem fér a fejembe. Mégis, hogy gondoltad, hogy megvered az őröket? - álltak meg az ajtó elött, ami mögött a látogatója várt rá.

- Ketőtt kiütöttem - húzta ki magát a férfi, az őr pedig a fejét rázva kinyitotta az ajtót.

- Na húzzál be! - lökte őt meg, Raphael pedig felnevetett, mitsem sejtve azt, hogy ki vár rá a szobában. De amikor megpillantotta a látogatóját úgy gondolta, hogy inkább lőjék őt fejbe, inkább késeljék halálra, elbír minden fájdalmat. De ezt az egy dolgot nem akarta. Ezért sem lépett közelebb. Szigorúan megállt az ajtóban, és pislogás nélkűl nézett a lányra, aki amint megpillantotta a szerelmét, a szeme elé tette a kezét, és hangos sírásban tört ki. Rosella tudta, hogy ez itt maga a pokol. De ilyen állapotban még nem látta a férfit, akit évek óta szeretett. Raphael lesütötte a szemét, a szíve pedig hangosan dübörgött, miszerint, hosszú két hónap után, ismételten láthatta a szerelmét.

- Mi történt veled?! - kérdezte a lány, rá sem nézve. Nem volt elég ereje ahoz, hogy a férfi szemébe nézzen. Így látni a szerelmét, számára, és a magzat számára is megrázó esemény volt.

Rá sem ismert a férfira.

- Menj el - fordított hátat a lánynak, és a kék színű ajtóval szemezett. Úgy gondolta, hogy egy ilyen ártatlan lánynak, nincsen itt keresni valója. Hiszen ő makulátlan volt. Tökéletes. Gyönyörű, és tiszta a lekiismerete. Egy angyal, aki soha nem bántana meg senkit. Egy szőke hajú gyönyörű lány, akibe beleszeretett azon az esőáztatta napon. Raphel is emlékszik arra a napra. A szívébe zárta.

- Menjek el? Tenyleg ezt mondod nekem két hónap után? Mi ez az egész?! - kellt fel a lány a székről, és az apró, alig látható pocakjára simította az inget. Raphael végig nézte a jelenetet, a szíve pedig kettétőrt. Tudta azt, hogy az ő gyermeke cseperedik a szerelme hasában.

De nem tudta azt, hogy ezt a lány tudtára adja e. Bizonytalan volt. Nem akarta elrontani azt, ami már halott ügy volt. De mégis...ott volt a szerelem köztük. Ez bárcsak elbírna mindent.

- Csak, menj el - rázta meg a fejét, Rosella pedig nem erre számított

Arra számított, hogy beszélni fog a férfival. Azt hitte, hogy mindent elmond neki a múltjával kapcsolatban. Akkor talán megbocsájtana neki. Hiszen ő még mindig az a férfi, aki a babáját csinálta neki. Még mindig az a férfi, akivel a testük összeforrt, azon a késői éjszakán a táncterem padlóján. Olyan erotikus éjszaka volt. Olyan gyönyörű, ahogy az utcai lámpa fényében veszítette el az ártatlanságát. De most valamiért nem látja benne a szerelmét.

Mindketten tudták, hogy huszonöt év, az hosszú idő. Tudták azt, hogy ez egy örökkévalóság. Képtelenek ennyi időt egymásra várni. Ezért tudták, hogy mi a helyes.

De Rosella bosszút akart állni a sok évnyi hazugság miatt, amit a férfi elkövetett. Azt akarta, hogy a férfi is ugyan úgy szenvedjen mint ahogy ő. Mérges volt, mert hazudott neki. Sejtette azt, hogy Mateo beszámolt mindennek a férfinak. Rosella ezt onnan tudta, hogy Raphael megálás nélkűl Rosella pocakját nézte. Szinte látni lehetett a férfi szemében a szenvedélyt. Titkon, mintha már most beleszeretett volna a babába. Látni lehetett rajta azt, hogy már most kötödik a babához. Mert az apai ösztön már benne volt. Az ereiben, és a fejében. Tudta azt, ami Rosella hasában növekszik, az az apró pamacs, ő általa létezett. De Rosella nem engedhette meg, hogy ilyen mocsokhoz legyen köze a babának.

A lány úgy volt vele, hogy szerette a férfit, de a düh és a harag elhomályosította az itélőképességét.

Ezért megkímélte magukat egy örökkévaló szenvedéstől. Ugyan fájdalmas döntés volt, de így Raphael elengedi őket.

- Elvetettem a babát - mondta hallkan, Raphael pedig összehúzta a szemét, és a szívére tette a kezét. Anyira fájt neki, mint eddig még soha semmi. Fájt a szíve, és hasogatott a mellkasa. - Nincs többé. Ezért mi sem vagyunk többé - vette a lány magához a táskáját.

Itt még erős volt. Itt még tartani tudta magát.

- Hogy voltál erre képes?! - tette a férfi a szívére a kezét. - Nekem fontos a család! - ragadta meg a lány karját, aki könnyes szemmel felnézett rá. - Erről nem volt jogod egyedűl dönteni!! Mégis, hogy tehetted ezt velem? A baba volt az utolsó dolog, amibe kapaszkodtam!

A lánynak fájtak a férfi szavai. De muszáj volt ezt a döntést hozznia. Így könyebb lesz Raphaelnek. És talán könyebb a babának is.

- Rodrigez - csak ennyit mondott. - Mostmár tudom, hogy mit jelent a neved - mondta a lány hallkan. - Legyél átkozott a sok hazugság miatt! - mondta, és kirántotta a karját a férfi szorításából, aki a könnyeit törölgette.

"Nincsen gyermekem. Nincsen többé."

Ezt hitte. Mert Rosella ezt állította.
Azt akarta, hogy ne legyen köze a férfihoz. Pedig a magzat érintetlen, és egézséges.

Ezután Raphaelnek már minden mindegy volt. Már
nem hitt semmiben. És nem volt senkije.

De a Rodrigez család nem véletlenűl tart össze...