| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Amikor a vér kötelez...

Raphael a börtönben található zuhanyzóban állt. Az izmos karját, a csempére támasztotta, a fejét lógatta, miközben a víz végigfolyt az arcán, a széles kidolgozott vállán, és a lapos hasán. Úgy gondolta, hogy a víz forró érintése sem tudja lemosni azt a mocskot, ami ő hozzá tapadt. Az erős tenyerét végigvitte a hasfalán, és a szőr fedte vonzó mellkasán. Amikor kinyitotta a csillogó tekintetét, pár vízcsepp, a hosszú, dús szempilláit fedte. A fejét rázta a szerelme hiányától, aki az első pillanattól kezdve beleszeretett a férfiba. Látott benne valami ellenálhatatlan dolgot. Látta benne az igazi férfias viselkedést. Elcsábította őt a férfi mély hangja, és a hófehér mosolya. Bár ki ne vonzódna egy rosszfiúhoz?

Amikor a kezébe vette a szappant, hangokat hallott oldalról, ezért a csipője köré tekerte a törülközőt. A kezében található szappant eldobta, ami végigcsúszott a vizes padlón. Ekkor egy nem várt kéz, benyúlt a zuhany függöny melett, és megragadta Raphael torkát, aki megragadta a férfi kezét, hátra lökte, az ismeretlen pedig elcsúszott a szappanos padlón, aki a fejét fogva nyöszörgött. Raphael felemelte a pólójánál fogva, és a szemébe nézett.

- Mit képzelsz? Hogy mersz hozzám érni? - szorította az ujjai közt az anyagot, miközben a férfi köhögve fuldokolt.

- Draco szíves üdvözletét küldi! Figyelni fog téged - nyöszörögte, majd egy hatalmas pofon kiséretében, elhagyta a zuhany helyiséget, ahol Raphel maradt egyedűl.

- A francba! - ütött ököllel a tükörbe, ami apró darabokra tört elötte össze. A véres szilánkok, ellepték a mosdókagylót, amit a vörös vér követett. - Ki mer engem megfenyegetni? - kérdezte, inkább magától, miközben egy darab üvegszilánkot szedett ki a kézfeje bőréből. Tudta azt, hogy csak a heves érzelmeit kell nyugtatgatnia. Mert ha ez nem sikerűl, egy olyan dolgot csinálna, amit még ő is megbánna. Magára húzta a rab ruhája nadrág részét, a pólót pedig a kézfejére tekerte. Így lépett ki a zuhanyzóból, és elsétált egy őr elött, aki biztonságosan hátra lépett egyett. - Vigyázzon a zuhanyzóval. Nagyon csúszik - jegyezte meg mosolyogva Raphael, majd kinyitották elötte a cella ajtaját, és belökték őt rajta. A tekintetével azt a férfit kereste, aki megtámadta őt a zuhanyzóban. Mindenki feszűlten nézett végig a meztelen hasán, amit tetoválások díszítettek. A bal melle felületén pedig egy mérgespók, ami jól ismert, családjuk szimbóluma volt. - Közületek ki Draco? - sétált a cella közepére, mert tudni akarta azt, hogy ki volt az a féleszű, aki megfenyegette őt.

- Őt egy külön cellában tartják! - szólalt meg egy rab, mire Raphael bólintott. A bőrtönökben szinte mindennapi volt a verekedés, és a konfliktus keltés. Raphael leült a szokásos helyére, a lábát pedig az asztalra tette, a nyikorgás miatt pedig többen összehúzták magukat.

- Nem tudom, hogy ki ez a bizonyos Draco, de tudja meg, hogy engem nem lehet megtörni - pillantott a kopasz férfi felé, aki minden bizonnyal, Draco jobbkeze volt. A férfi nyelt egyett, és tovább ücsörgött az ágyon. Raphael szava igaz. A Rodrigez fiúkat nem lehet megtörni. Semmitől sem félnek. Se a haláltól, se a pokóltól. Egy ágy volt már csak szabad a cellában, de Raphaelnek nem voltak ruhái. Se cuccai. Ezért nem foglalhatta el. Helyette inkább, a széken ücsörgött, és egy fekete, kereszt medálos nyakláncot lógatott a kezében, amit többen rettegve néztek végig. Ekkor nyílt az ajtó, és minden szempár felcsillant.

- Rodrigez! Látogatója jött! - nyitotta ki az ajtót az őr, Raphael pedig az apró ablakot nézte, amin beszűrődött a szabadság erős fénye. Csupán egy hónapja van rácsok mögött, mégis egyre erösebben érezte azt, hogy ő többé nem fogja látni a napot.

- Küldjék el - szorította ökölbe a kezét, és az őr bólintott, mégis tartotta magát a törvényhez.

- Rodrigez! Látogatója...jött - fejezte be hallkan, miután a férfi megállt vele szembe. Magas volt. A zöld szemével végig pásztázta az őrt, majd kikerűlte, és kilépett a folyosóra, ami zengett a kiabálásoktól. - Erre! - nyitott ki elötte egy ajtót. - Tíz perce van!

- Azt majd én megmondom - nézett az őr szemébe, és belépett a világos szobába, ami közepén egy asztal, és két szék tátongott. Amint megpillantotta, hogy ki jött hozzá; megfordúlt. - Végeztem! - dörömbölt az ajtón, az őr pedig összerezzent a hangos éles puffanás miatt.

- Nemis köszönsz a kisöcsédnek? - tárta szét a karját, a középső fiú, Mateo, mire Raphael vele szembe fordúlt. - Neked soha nem voltak érzéseid báttyus! - ült le a székre. Mateo. Hasonlított a testvérére, de kevésbé volt rosszfiús kisugárzása. Barna haját, erősen hátra lakkozta, a fekete inge pedig feszűlt a testén. A családjukat szimbolizáló pók tetoválás, a tarkóján díszelgett. A kézfejére szintén egy keresztett varratott. A száját enyhe bajusz keretezte, amit a nők imádnak rajta. Mintha enyhén Olaszos beütése lenne.

- Mit akarsz itt Mateo? - ült le vele szembe Raphael, a lábát pedig az asztalra tette.

- Mezítláb? Ezt engedik? - rázta meg a fejét értetlenűl. - És hol van a felsőd? Vagy nem ment az arcszínedhez? - vigyorgott Mateo, mire Raphael a fejét rázta.

- A lényeget! - fonta maga elött össze a karját, mire Mateo bólintott.

- Apánkat érdekli az, hogy miért vagy itt - szinte suttogta a halk szobában, attól félve, hogy egy illetéktelen személy végig hallgatja a szavait. - És mit ne mondjak, nagyon pipa - fújta ki magát Mateo. Ellentétben Raphaellel, ő fél az apjuk haragjától. Nagyon kegyetlen, és veszélyes tud lenni, ha Samuel Rodrigeznek nem úgy alakúlnak a dolgai, ahogy ő eltervezi.

- És engem ez hol érdekel? - ásította az alvás hiány miatt Raphael. Őt nem érdekelte az apja véleménye. Samuel soha nem tudta Raphaelt irányítani. Mert őt nem lehet megtörni. Kemény akár egy szikla.

- Kellenél a következő bizniszbe - suttogta Mateo, a térde pedig feszűlten pattogott. Raphael elnevette magát az undorító kérésen. Megtámasztotta magát az asztalon, és az testvére szemébe nézett.

- A tudtodra szeretném adni, drága öcsém hogy, te miattad vagyok lecsukva. Mert védtelek! Amit az apánk figyelmenkívűl hagyott. Tehát, üzenem neki azt...- mosolyodott el a férfi. - Hogy a pokol bugyraiban fog elégni - fejezte be, majd felállt, kopogott az ajtón, de mielött kilépett volna, megtorpant. - Hallotál felőle valamit? - szinte suttogta. Mateo tudta, hogy a lány iránt érdeklődik.

- Minden reggel látom belépni a táncterembe. Nem néz ki túl jól - mondta hallkan, mire Raphael hallkan felsóhajtott, és kiengedték őt a szobából.

- Tiszta - adták át neki a táskáját, amit Mateo testvére küldött neki.

Rosella pedig elfogadta a fájó igazságot...

Rosella, a puha ágyában feküdt, és a plafont nézte, miközben az apró keze, a lapos hasán pihent. Szinte összeesett, amikor megtudta azt, hogy Raphaeltől babát vár. Emlékszik arra az éjszakára, amikor a testük egybe forrt. Emlékszik, amikor elárasztotta a testét, a férfi érintése. Érezte a bőrén, a férfi nedves puszijait. Ezeket a pillanatokat pedig legszívesebben kitörölné az emlékezetéből. A szerelme vette el azon az éjszakán a lány ártatlanságát. Vigyázott, és óvta őt azon az éjszakán. De azt egyikük sem gondolta volna, hogy a férfi figyelmetlensége miatt, megtermékenyíti a lányt a szerelmük zálogaként. - Hol lehetsz? Miért hagytál el? - zokogta sokadszorra is, miközben a hasát fogta, amiben a férfi apró babája növekedett. A lány nem tudta biztosra, hogy akarja e a babát. Hiszen így még táncórákat sem fog tudni adni. Úgy gondolta, hogy nagy kerek pocakkal nem fog tudni olyan kecsesen táncolni. Inkább egy tehénhez fog hasonlítani, akire ráhúztak egy rózsaszín ruhát.

Amikor, félrehúzta a függönyt, hogy kinyissa az ablakot, akkor a szívére tette a kezét. A kicsi utcán Mateo, Raphael testvére ácsorgott. A bőrdzsekije zsebébe dugta a kezét, és a lány ablakát nézte, akinek több sem kelett; a lábára húzta a rózsaszín papucsát, és lefutott az utcára. Amint Mateo elé állt, meglökte őt a mellkasánál fogva. - Hol van?! Hol van ő?! - kiabálta a könnyei közt. Mateo figyelmen kívűl hagyta a lány hevességét, mert tudta azt, hogy Raphael nem díjazná azt, ha a lány tudtára adná azt, hogy ki is a szerelme valójában.

- El kell őt felejtened - mondta hallkan. - Sajnálom! - lépett egyet hátra.

- Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! - sírt a lány, miközben a könnyeit törölgette.

- Soha nem fogod őt már látni! - fordított neki hátat, és figyelmen kívűl hagyta azt, hogy a lány apró szíve szilánkosra törik.

- De a babáját várom! - kiabálta el magát, mire Mateo elkerekedett szemekkel torpant meg, és a szívére tette a kezét. Nem gondolkozott azon, hogy a lány igazat mond e. Mert tudta, hogy a testvére teljes szívéből szereti a lányt. De mégis... A testvére nagy hibát követett el.

Aznap Mateo írt egy levelet Raphaelnek.

" A gyerekedett várja. Ne add fel a reményt!"

Raphaelhez pedig eljutott a levél...