| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

Amikor a vér elhullik elöttünk...

Ma reggel nem egy olyan dolog vette kezdetét ami viszonylag szokatlan volt. Rosella ezt nem tudta hova tenni, idegenkedve, de tudni akarta a dolog forrását. Azt a forrást, ami sok rossz dologról árulkodhat. Nem Raphaelhez volt köze. Ó, nem hozzá. Az a férfi makulátlan, és napok óta azért mosolyog, mert a családja egyre közelebb került hozzá. A boldogságuk pedig a határait feszegette. Mert újra egymásra találtak. Most az egyszer nem Raphaelt fenyegette veszély. Rosella és Hope, hamarabb ért haza a reggeli bevásárlásból. Hope aranyosan tartotta a kicsi kezecskéjében a szatyrot, segített az anyukájának. Rosella büszkén nézett le rá, némán dicsérte meg a kislány ügyességét. Három darab szatyorral álltak meg a bejárati ajtó elött, Rosella a kulcsát vette a kezébe. Elfordította a zárban, az ajtó pedig kinyílt elöttük. Már nem olyan nagy lelkesedéssel lépte át a küszöböt mint régen. Mert egy férfi jelenléte arra ösztönözte őt, hogy ha megteheti, akkor meneküljön. De ezt nem tehette. Jól tudta. Okos volt. - Köszönöm kicsim - vette el Hopetól a szatyrot. - Menj csak, játsz a nyusziddal. Szólok ha elkészült a reggeli. Szeretlek! - a kicsi lányt szobája felé invitálta, Hope pedig mosolyogva futott be a szobába. Rosella volt a legboldogabb nő a világon, amiért ilyen áldott kislánya született. Amikor benne növekedett, már akkor tudta, hogy különleges lányka lesz. Okos, nyitott és bátor. Már akkor eggyévált a magzattal, és néma szavakkal kommunikáltak. Rosella letette a szatyrokat a fehér márványozott púltra, a tartalmát pedig a felületére helyezte. Hope nagyon szereti a csokis izű gabonapelyhet, ezért abból is vett két darab csomaggal. A gabonapelyhet a szekrénybe tette, a tejet és a vajakat pedig a hütőbe. Lehajolt, hogy kivegyen egy üvegtálat az egyik szekrényből. Letette a púltra, a gyümölcsöket pedig beletette. Az almát, a banánt és a narancsot. A zöldségeket is a hütőbe tette, de a mozdulatait egy szokatlan dolog szakította félbe. Letette a konzervet, és hallkan, szinte hangtalanúl a folyosó végéhez sétált, ahol a régi mosókonyha volt, de most Mason dolgozó szobája volt jelen. Az ajtó bevolt csukva, a férfi bakancsa az ajtó melett hevert. Furcsa. Nagyon furcsa. Mason nem szabadnapos, ilyenkor dolgozni szokott. Mégis itthon van. De ami ennél is különösebb, az az volt, hogy suttogott. Rosella tudta, hogy amit csinál az bün. Hiszen Mason rendőr. Aki börtönbe csukta Raphaelt. De muszáj volt tudnia, a suttogásának az okát.

Mert az az ember, aki suttog, valószínűleg valami titkot féltve őrizz.

- Értem! Tehát a helyszín az biztos! - szólalt meg, nagyon koncentrált, minden gondolatát óvatosan ejtette ki. - Tessék? Azt mondod, hogy a várostól két kilométerre? Észak felé? - hümmögött, az egérrel pedig szaporán kattingatott. Mintha keresett valamit. Biztos, hogy keresett valami után. Feltérképezte a gondolatait. Biztos helyet kereset. - Hiszen ez az erdő melett van. Ott ahol öt évvel ezelött elkaptuk Raphael Rodrigezt! - mordúlt fel, a hangja örömteli volt, mintha nyerő ügyet érzett volna az ereiben. - Az átkozott! Az összes közűl ő a legroszabb! Attól az embertől még az ördög sem védhet meg! Ha ő elhatározz valamit, azt végbe is viszi. A pokolnál csak egy ember roszabb! Ez pedig ő!! - megborzongott, és megköszörülte a torkát, jelezve, hogy visszatértek a gondolatai. - Tehát ma este tíz órakkor az erdő melett? Mi történt? Samuel Rodrigez eladja a gyémántjait? - nevetett, így a hangja hangosabb lett, de figyelt magára, és a hangjára. - Ott leszünk! Lesben fogunk állni! Türelmesek leszünk! - szinte látta maga elött a férfit, ahogy a gonosz terveinek biztonságos hálót szőt, hogy utána beletudja magát vetni a mocsokba és a bűnbe. A csatába. A háborúba. A rohadék! - És amikor a minnél közelebb kerülünk Samuel Rodrigezhez, akkor...bumm! - nevetett. - Eltakarítom a Rodrigezeket a városból! Ezt megfogadtam! És a fiát fogom legutoljára elkapni. Hagyj várja a jöttömet. Azt akarom, hogy rettegjen az élete utolsó heteiben - a szavak áramoltak a száján, Rosella pedig könnyes szemmel lépkedett hátra. A padló csikorgott a talpa alatt, a szobájába sietett. Kinyitotta a szekrényt, és a kezébe vette az egyik hátizsákját. Gyorsan pakolta bele a ruháit, a cipzárt pedig összehúzta. Nem akarta megijeszteni a kislányát, de nem maradhattak egy mániákus melett. Egy őrült, eszement eszelős melett. Egyszerűen nem lehetett. Hírtelen rontott be Hope szobájába, a kislány ijedten fordította a fejét az ajtó irányába, a szeméből könnycseppek folytak, ahogy az anyukája összepakolta a ruháit és a babáit. Nem értette. Csak azt fogta fel, hogy menni kell.

- Mi a baj anyuci? - ölelte magához a hófehér törpenyusziját, mintha ettől biztonságos helyen lenne a teste.

- Semmi kicsim. Elmegyünk. Szeretnél apához menni? Szeretnéd megint látni az apukádat? - megsimította az arcát, és próbált nyugodt lenni, de ez most nem sikerült neki. Ma este talán emberek hallnak meg.

- Igen mami!! - suttogta mosolyogva. - Nagyon szeretném! Igen! Igen! - boldog volt. Hála az égnek.

- Akkor a hátsó ajtón megyünk. Gyorsan - megfogta a pici lány kezecskéjét, és hallkan kiléptek a szobából, de a menekvési utat elálták. Már késő volt.

- Rosella? Édesem? - szólt a férfi a konyhából.

- Menj be a szobádba Hope. Maradj ott egy kicsit - újra kinyitotta az ajtót, a táskáját pedig ott hagyta. Hallkan csukta be a lánya szobájának az ajtaját, és a konyhába sétált, ahol a férfi ácsorgott.

- Ó! Szia! Azt hittem, hogy eltüntél - nevetett a férfi. Olyan ártatlan volt a hangja. Mind csak színjáték ötvözete, mintha egy megtanult színdarabot adna elő. Olyan átlátszó volt. Röhejesen hazudott. Minden mozdulata hazugság volt. Rosellának okosnak kellett lennie. Muszáj természetesen viselkednie. A férfi mögé állt, hozzásimúlt, a derekát pedig undorodva karolta át, a valódi érzelmei nem látszódtak az arcán.

- Megetettük Hope kisnyusziját - lehelte a férfi fülébe.

- Hmm, utálom azt a dögöt - hírtelen húzta magához a nőt, az állát megemelte. Parancsolta, és könyörgött a lány ajka ízéért. - Csak Hope miatt viselem el - a kezét a lány nadrágja alá vezette, az ajkát a nyakára tapasztotta. Rosella szíve hevesen vert, az érintések gyomorforgatóan hatottak rá. Mason a fenekébe markolt, a lágyékához úgy húzta közelebb a nőt. - Nem kívánsz engem? - nyalta meg a lány fülét, aki sziszegve húzta el a fejét.

- Majd este. Mit szólsz hozzá? Munka után, egy kis...- hajolt a férfi füléhez. - Erotika.

- Hm! Ma későn jövök haza. De bepótoljuk. Igérem - elengedte a lányt, és az ajtó felé sétált.

- Miért is jösz haza későn? - Rosella összefonta maga elött a karját, mintha nem tudna semmiről. A kérdését jelentéktelennek szánta, mintha csak csevegés gyanánt kérdezett volna rá.

- Plusz munka. Egy teher ami a vállamat nyomja - vigyorgott, a fegyverét pedig a tartóba helyezte. Amint kilépett a lakásból, Rosella elmenekült. Tudta, hogy hova kell menniük. Próbálta nyugtatni Hopeot, úgy előadni, mintha csak egy kedves délelött lenne. De ennek a hátterében semmi kedves mozzanat sem állt. Ó dehogyis. Ez annál sokkal sötétebb. Ez a sötétség pedig utolfogja őket érni. Szinte érezte, hogy egy sötét korszak fog kezdődni.

Kopogott, és dübörgött Raphael ajtaján. Ez az egyetlen lakás, amiről Mason nem tudott. Mert Raphael taktikái okosak. Ravasz, és figyelmes. Raphael nyitott ajtót, látszólag az ágyból kellt ki. Fehér gyűrött póló volt rajta, fekete tréning nadrággal. De amint meglátta Rosella arckifejezését, az álmosság kipattant a szeméből. A szíve hevesebben vert, egy pillanat is elég volt ahoz, hogy megijedjen.

- Rosella?!

- Szia Raphael! Szép a házad - Hope magához ölelte a nyusziját, a férfi pedig leguggolt elé.

- Milyen szép állat. Megfoghatom? - a szeme csillogott, mégsem volt nyugott. De muszáj a kisgyerekek félelmét a magunkévá tenni, hogy az ő félelmük szertefosszon. Ez volt a legfontosabb

- Persze! - Hope átadta a nyuszit, és izgatottan futott be az ajtón, Raphael pedig a fehér pamacsot simogatva, a lányra nézett. Rosella feldullt volt. A mellkasa gyorsan emelkedett. A pulzusa az egekbe szökött. - Mi történt? Az a rohadék...

- Veszélyben van az apád - mondta ki, Raphael pupillája pedig kitágúlt. A szemét összehúzta, egy lépést hátra lépett, mintha kapaszkodni akart volna valamibe. A pici nyuszi, a karjai közt szimatolt, a pici orra ütemesen mozgott, a fejét ide - oda forgatta.

- Mi... - suttogta, a szavak súlyát, nehezen tudta felfogni. Nem értette, de a telefonja azonnal rezgett. Mintha villám cikázott volna az égbolton, Rosella ijedten fordúlt a hang irányába. Raphael egy mozdulattal magához vette, és fogadta a hívást. - Mateo!!

- Nagy baj van Raphael! Az apánk belekeveredett valamibe! - Mateo tudta, hogy Samuel kikkel találkozik. Gyémánt kereskedőkkel. Sötét múltú emberekkel. De nem tudták azt, hogy nem ők jelentik számukra a legnagyobb veszélyt. Raphael pedig az apját védve, talán a vesztébe rohan. Mert a csapda élesebb lett, ennek a létezéséről pedig nem tudott.

Ez már nem játék, ez már tét.

A tét pedig mindennél fontosabb volt:

Élet, vagy halál?

De kinek melyik lapot osztotta ma estére a sors?