| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

Közelebb hozzád, közelebb a cél...

- Nem fogod elhinni, hogy mit tudtam meg! - Cameron kisétált a szobájából, és ledobta magát a kanapéra. Raphael felé pillantott, aki az ablakban ácsorgott, és valamit nagyon tevékenykedett. Cameron csak a széles hátát fedő, fehér pólóját látta. - Egyébként mit csinálsz az ablakban? - Raphael mellé sétált, aki lenézett a testvérére.

- Magokat szórok a párkányra. Mit tudtál meg Cameron? - lépett el az ablaktól, és becsukta azt.

- Miért szórsz magokat az ablakpárkányra? - rázta meg a fejét értetlenkedve.

- Mert azt akarom, hogy az egyik galambom, ide repüljön hozzám!

- Miért is?

- Az legyen az én dolgom! - ledobta magát a kanapéra, és megborzolta a testvére haját. - Nos?

- Ennek örülni fogsz! Ezt hallgasd! Megtudtam, hogy Rosella ma, játszótérre viszi Hopeot! - vigyorgott, Raphael szeme pedig felcsillant. A testvérével szembe fordúlt.

- Komolyan beszélsz?

- Igen! Reggeli után oda mennek. Egész délelött kint lesznek, mert a köcsög zsaru dolgozni fog! Ez a te pillanatod lesz!

- De...- sóhajtotta Raphael, és megrázta a fejét. - Akkor sem mondhatom el neki, hogy én vagyok az apukája!

- Miért nem?

- Mert akkor megtudná, hogy én hagytam őt el! - sóhajtotta.

- Ez igaz! De...akkor ne is mond el neki! Csak, enged, hogy megismerjen téged! - pacskolta meg Raphael vállát.

- Azta! Alig hiszem el! - mosolygott Raphael boldogan.

- Csak ügyesen! Minden bizonnyal most fognak indúlni! - sétált vissza Cameron a szobájába.

- Hé! - szólt utána Raphael, és az ablak felé mutatott. A párkányon, egy hófehér, gyönyörű, kecses tubica nyújtogatta a nyakát, hogy magok után könyörögjön még. Cameron elmosolyodott, és intett a testvérének.

Miután Cameron bement a szobájába, Raphael óvatosan kinyitotta az ablakot, és a hófehér galambjával szemezgetett.

- Jólvan. Ezaz - magokat szórt a saját tenyerébe, a galamb pedig Raphael tenyerébe repült. - Emlékszel a gazdádra, igaz? - a másik kezével a tubicát simogatta, és becsukta az ablakot. - Segítened kell nekem - suttogta hallkan, a tubica pedig felborzolta a tollát, és a nyakát nyújtogatta.

Egy óra sem telt el, de Raphael azon a játszótéren volt, ahol Hope játszott. Ez a játszótér van, legközepebb Rosella lakásához. Tudta, hogy hova kell mennie. A tavaszias idő miatt, egy fehér pólót vett fel, fekete farmernadrággal. A csillogó pilóta napszemüvegében, úgy nézett ki, mintha egy sztár lenne. A fehér galamb, békésen ült a tenyerében, Raphael pedig magokat szórt a csőre elé. Nagyon sok gyerek játszott, a biztonságos játszótéren. A szülők vagy figyeltek, vagy a napsütésben olvastak. Rengetek gyerek sikítás és nevetés csapta meg Raphael fülét, aki egy padon ücsörgött. Raphael kereste a tekintetével a kislányát, akit megis talált. Hope volt az egyetlen, aki nem sikítva, nem futkározva játszott; hanem a puha homokban ült, az ujjacskájával pedig, a homokra rajzolt. Az aranyszőke haja kivolt engedve. Virág mintás póló volt rajta, pici farmer rövidnadrággal.

Raphael nem bírta ki. Magához akarta ölelni a kislányát. Ezért, lassú és bizonytalan lépéseket tett felé. De amikor feleszmélt, már ott volt a kislány melett, és lassan leguggolt hozzá. Hope felnézett a férfira, az emlékei közt, pedig megtalálta őt.

- Szia! - intett neki az apró kezével.

- Szia kicsi lány - suttogva mondta ki a szavakat, a napszemüvegjét pedig a fejére tette. - Hogy érzed magad? - kérdezte.

- Anya azt mondta, hogy nem beszélhetek idegenekkel - szégyenlősen, sziszegve mondta ki a kislány a szavakat.

- Hát...a maminak igaza van. - Raphael simogatta a fehér tubica fejét. A kislány mosolyogva nézte, a férfi kezében ücsörgő fehér galambot.

- Megfoghatom? - mutatott a pici ujjacskájával a galambra.

- Hát, öhm...ha szeretnéd - suttogta Raphael, és a zsebébe nyúlt. - De először, adok neked magokat - a pici lány összetette a kezecskéjét, Raphael pedig átadta a galambot, aki szorgosan csipegetett a kislány tenyeréből.

- Hihi! Nagyon szép - suttogta Hope.

- Szép bizony - suttogta Raphael, és a kislánya arcát nézte. - Mond csak. Hol van az anyukád?

- Ott ül! Gyere! - a kislány felállt, és a padok felé sétált. Raphael lába lecövekelt, és zsebre tette a kezét. Na most mi legyen? Ez lesz az a találkozás, amitől egész életében félt? Gondolta magába.

Rosella alig hitt a szemének...

Hope azért várta a ma reggelt, hogy letudjon menni homokozni, a játszórérre. Hope, más mint a többi kisgyerek. Hope nagyon csöndes, és inteligens. Az anyukája, mindennap meglepődik azon, hogy mennyire hasonlít az apukájára. A világon a legjobban szerette őt. Mindennap Raphael t látta a kislányban. Ez pedig egyszerre tette őt boldoggá és szomorúvá is. Boldog volt, mert a szerelmük gyümölcse, egy kicsi aranyos kislány lett. Ez a dolog pedig örökké összeköti őket. De másrészt, ott volt az, hogy Raphael nem az élete része. Talán túlságosan szereti a férfit. Majdnem hat éve szereti ezt a férfit, aki azon az eső áztatta napon, elvarázsolta a szívét.

De mégis egy emberi szív, mennyi szenvedést bír el?

Mert amiken ők keresztűl mentek; fájó jövőt eredményezett.

De amikor meglátta a kicsi lányát, aki Raphael melett sétált; úgy gondolta, hogy ezt már nem fogja kibírni a szíve. Szinte lassított felvételben látta, hogy a pici lánya, vigyorogva néz fel a gyönyörű férfire, aki zsebre tett kezekkel sétált, és a pici lányát nézte. Rosella tekintete elhomályosúlt. Könnyes szemmel nézte a férfit, akinek az arcát négy éve látta utoljára. Próbálta befogadni Raphael látványát. De alig ismert rá. Megvolt viselve. A szeme alatt, szürke karikák húzódtak, a borostáját, fazonra borotválta. Fel sem tudta fogni, hogy Raphael visszatért; de Hope máris az anyukája elé futott.

- Anya! Nézd egy galamb! Hát nem szép? - az anyukája felé tartotta a tenyerét, a hófehér madárka pedig a nyakát nyújtogatta, a szemével a gazdáját nézte, aki fájó szívvel nézte a szerelmét. A családját. Ami őt illeti.

- De...nagyon...szép - könnyes szemmel nézett fel a férfira, aki egy lassú mozdulattal egy térdre ereszkedett, és a szerelme szemébe nézett.

- Mutass be neki - suttogta, Rosella pedig lassan és alig láthatóan megrázta a fejét. Még mindig nem tudta, hogy mit mondjon. Nem tudta, hogy mit csináljon.

- Ismered a bácsit anya? - a kislány a férfi felé fordúlt, aki a remegő kezét a kislány hátára tette. Raphaelnek ez volt élete legszebb pillanata.

- Én...- suttogta a férfi lassan, Rosellának pedig őrült tempóban dobogott a szíve. - Én vagyok az! - suttogta hallkan, és a könnyeit törölgette.

- Hope kicsim, menj játszani! - Rosella megsimogatta a lány arcát, a galambot pedig elvette a kezecskéjéből. De Hope, csak a férfi arcát nézte. Mert Hope tudta, hogy valami összeköti őket.

- Ki vagy te? - sziszegve nézte Raphael arcát, a kezecséjével pedig megérintette a férfi borostáját, aki lehunyta a szemét a kislány érintése közben.

- Én, anya egy régi barátja vagyok - szomorúan mondta ki a szavakat. Mert nem akarta bántani a kislányt azzal, hogy egyszer már elhagyta őt.

- Hát, nagyon kedves vagy - mosolygott a kislány, és egy puszit adott az apukája arcára. De Raphaelnek több sem kelett; magához ölelte a kislány apró testét, és beszívta az illatát. Ez a pillanat pedig, egyszerre volt gyönyörű, és szomorú is. Raphael sírt, a fejét lógatta, a szemét pedig lehunyta; úgy ölelte a kislányát magához. Hope átkarolta a férfi nyakát, lehunyta a szemét, és a füléhez hajolt. Beszívta a férfi illatát, Rosella pedig könnyes szemmel nézte a meghitt pillanatott.

És tudta, hogy nem szakíthatja el a kislányát, az apukájától.