Hé, nézz már rám!

Kellemesen fújt a szél, a nap lemenőben volt már, s én csak feküdtem a fűben, mintha minden probléma mely lelkem oly rég nyomja, el szállt volna.

S egyszer csak csillagokra lettem figyelmes, a levegő lehűlt, nap helyett hold ragyogott, körülötte megszámolhatatlan csillaggal.

Fel ültem, s körül néztem. Hátha itt ülsz már mellettem.

Fáztam, térdem felhúztam s magam öleltem, hátha melegebb lesz.

Az idő csak telt s telt.

Mikor legközelebb felnéztem, már világos volt, a nap szépen lassan haladt felváltani a holdat.

Magam mellé néztem, először jobbra majd balra, még mindig nem ültél mellettem.

Nem akartam haza menni!

Lassan haza sétáltam, folyton nézelődtem, hátha épp akkor jössz.

Nem jöttél...

Mentem a dolgomra, s ott ahol nem számítottam rá, hallottam meg a neved.

Bár ne hallottam volna.

Tenyerem arcomba temettem, s úgy sírtam.

Sosem éreztem magam oly üresnek mint akkor abban a pillanatban.

Nem lehet hogy elmentél, te nem hagyhattál itt. Folyton erre gondoltam. Miközben zokogtam.

Azóta már 5 év telt el, hallod még mindig nem vagy itt.

Lassan, szomorú tekintettel sétáltam ki.

Fájt, úgy éreztem, akkor s ott meghalt bennem valami.

Egész nap mosolyt erőltettem arcomra, míg el nem jött az éjjel.

Kint ültem, ott ahol vártalak.

Arra gondoltam, az egész csak egy álom.

Bár álom lett volna..

S vártalak.

Mélyen belül pontosan tudtam, nem jössz.

Így hát sós, forró könnyeim patakokban folytak, egyenesen a fűbe.

Fogalmam sincs mennyi lehetett az idő, mikor szépen lassan haza sétáltam.

Fáradtan, teljesen megtörten feküdtem az ágyba.

Féltem, arra gondoltam mi lesz velem nélküled...

Bár tudnám ki lehettem volna veled!

Nem is tudom hogy aludtam el, rád gondoltam ahogy mosolyogva simitasz végig arcomon.

Tisztán hallottam hangod, ahogy mosolyogva, ragyogó zöld szemeiddel néztél rám.

-Ne sírj, hát így hogy töröljem könnyeid?

Mosolyogtam, éreztem ahogy magadhoz ölelsz.

Mintha tényleg mellettem lettél volna.

Másnap mosolyogva ébredtem, egy új nap nélküled.

Mosolyogva reggeliztem, aztán mentem sétálni.

Ki ültem a helyünkre, ahol mindig találkoztunk.

S vártalak.

Nem jöttél.

Eszembe jutott, mikor hallottam...

Nem mehettél el!

Nem hagyhattál itt!

Ismét kiáltottak bennem a gondolatok.

Ki sírt szemekkel sétáltam haza, le feküdtem az ágyba.

S csak a plafont bámultam, nem sírtam.

Egyszerűen csak létezem.

Elfogytak a könnyeim.

Sose lesz annyi könnyem amennyire fáj hogy már nem vagy mellettem.

Nem voltam éhes, sem szomjas, álmos sem, de mozdulni sem volt kedvem.

Így hát csak feküdtem, egy idő után magam mellé néztem.

Eszembe jutott ahogy mellettem feküdtél.

Láttam ahogy fekszel mellettem, s tekintetedben boldogság csillan miközben szemeiddel arcom fürkészted.

Gyere vissza!

Kezem arcod felé emeltem, s akkor eltűntél.

Tudod elég sokszor képzeltelek magam mellé...

Sóhajtottam, nehézkesen felültem.

S az ujjamon lévő arany gyűrűt birizgáltam.

Csak egy gyűrű, de mindig vigyázni fogok rád, ígérem. S eme gyűrű a tanú rá! Szeretlek.

Tisztán hallottam a hangod.

Hol vagy? Miért nem vigyázol rám?

Észre sem vettem a pengét a kezembe, ahogy azt sem hogy neved kezembe véstem, s hó fehér párnám, vér borítja.

Égett, de nem érdekelt.

Arra gondoltam, hogy biztosan vissza jössz és el veszed a kezemből.

Nem jöttél.

Így hát kezem, sok sok betűcske ékesítette, a folyó véremmel együtt.

Szorítsd el!

Hallottam hangod, még sem láttalak sehol.

Körül néztem rendesen, de sehol sem láttalak.

Kezem zsepikkel s az egyik ingemmel szorítottam, mit ne mondjak elég véres lett minden.

Egy idő után elállt a vérzés.

El tüntettem minden nyomot.

S le feküdtem.

Elálmosodtam, két kezem össze tettem.

S így szóltam Istenhez:

-Kérlek vedd el az életem, hadd legyek újra mellette. Add valakinek az életem, ki nem élhetett. Nem akarok reggel felkelni, vedd hát életem, s vigye az kinek nem adatott meg. Hiszek benned. Köszönöm!"

Majd másnap reggel felébredtem.

Csalódottan.

S ezután minden éjjel azért imádkoztam hogy vegye hát életem.

Közben el kezdtem leveleket írni.

Megakarok halni!

Bár oda adhatnám neked őket, sőt bár ne került volna arra sor hogy ily módon írjak neked levelet.

Eleinte csak hónapok, majd évek teltek el.

S íme, már 5 éve hiányzol. S már 5 éve szenvedek a gondolattal hogy...

Nem akarok élni.

Az életem, a kinézetem, s végül én magam 180 fokban meg változott.

Az érzéseim irántad és a hiányod, azóta is ugyan az.

Felemészt a fájdalom.

Kiáltani akarom a neved!

Hallani akarom a hangod!

Magamhoz akarlak ölelni!

Fogni akarom a kezed!

Elakarok veszni a szemeidben!

Szeretném ha büszke lennél rám, de tudod mit?

Egyik sem kell, csak légy újra mellettem.

Kétségbe vagyok esve.

Téged akarlak!

Újra és újra téged.

Az életem teljesen elveszett nélküled.

Már nem emlékszem az arcodra, csak a szemedre, s a hangodra.

Látni akarom, ki lehettem volna melletted!

Még is csak azt látom, ki lettem nélküled.

Mit kéne tennem?

Hova kéne mennem?

Meg kéne halnom?

Könnyes szemekkel, idegesen téptem hajam, miközben belül mart a fájdalom.

Kiáltani akartam, üvölteni a fájdalomtól.

Az egyetlen ami kiáltott az a csend volt.

Küszködve, ismét összetettem két kezem.

S így szóltam:

-Istenem, vedd hát életem! Eleget éltem, nem megy tovább, ne gyötörj! Add hát másnak, kinek sosem adatott meg! Könyörgöm!

A kétségbeesés, a hiányod, és ez a fájdalom, erős halál vágyat ébresztett bennem.

Egy kis hang azt súgta.

-Öld meg magad

Ismét a pengével szemeztem.

-Tedd meg! Nélküle nincs értelme az életednek!

Nagyot nyeltem, kezembe vettem az éles pengét.

-Egy senki vagy, halált érdemelsz! Menj utána!

Óvatosan bőrömhöz érintettem.

Eszembe jutott ahogy magához ölel.

Zokogva ejtettem el a pengét.

Ölelj meg újra!

Bele halok a hiányodba.

Valaki mondja el, hogyan éljek nélküled?

Zokogva kapkodtam a levegő után, mintha csak el fogyna.

Kezem mellkasomhoz szorítom, mi közben levegőért kapkodom.

Mintha csak haldokolnék.

S végül a halál gondolata megnyugvást adott.

Nem kapkodtam már a levegőért.

Újra veled akarok lenni!

Kezemen 5 évvel ezelőtti hegeim tetoválás fedi.

Megszorítottam.

S ki rohantam.

Egyenesen a temetőbe. Sírod ölelve zokogtam.

Figyeltem a neved, s úgy éreztem tested ölelem.

Oly szorosan, az sem érdekelt hogy a rózsa a kezemben szúrt.

Véresre szúrta három ujjam.

Bár téged ölelnélek!

Elengedtem sírod.

S neved simogattam.

Neved, mely alatt születési dátumod szerepelt, s a nap mikor örökre elvesztettelek.

Nem ér.

Nem, azonnal gyere vissza hozzám..

Nem teheted ezt velem.

Könnyeim sírodra hulltak, miközben neved néztem, oly csodálattal.

Annyira hiányzol.

Sose lépek túl rajtad!