A padon ülve újra, és újra lejátszottam az elmúlt évek, hónapok, s napok történéseit. Próbáltam egyfajta megoldást találni a folytonos félelemérzetemre. Szerettem volna megszabadulni ettől a mély, sötét érzéstől, amely napi szinten betemetett. Véget akartam venni az ördögi körforgásnak. Ennek eredményeként mindent elmondtam nagypapámnak. Egy apró részletet sem hagytam ki. S bár választ, tanácsot nem kaptam, egy kissé megnyugodtam. A testemben hurrikánként tomboló vihar pedig csillapodni látszott.

A fekete karórámra pillantva tudatosult bennem, hogy már a temetésnek javában vége van. Több mint két órán át ültem egy helyben, és beszéltem... tulajdonképpen magamnak.

Habár még nem akartam hazamenni, de biztos voltam benne, hogy a nagyiék halálra aggódták magukat értem, hisz szó nélkül jöttem el. Így kénytelen voltam útnak indulni, de hogy ne érjek haza hamar, s hogy kiszellőztessem az agyam; a hosszabb, kerülő utat választottam, mivel nem akartam látni a csalódott tekintetüket.

***

Majdnem leléptem a járdáról, amikor egy ismerős kiáltást hallottam meg:

- Hé, vigyázz - rántott vissza egy erős kar, mire hátrazuhantam. Az aszfalt helyett hátam azonban egy kemény mellkasra érkezett, így láthattam, ahogyan nagy sebességgel egy fekete Audi hajt el előttem.

- Jézusom - suttogom magam elé remegve, amikor tudatosult bennem, hogy majdnem elütöttek.

- Nyugodj meg - suttogta a fülembe Máté, mire az egész testemet lúdbőr borította be.

- Hogy nyugodjak meg, amikor majdnem meghaltam? - keltem ki önmagamból, még magam is meglepve. Lelöktem karját, és gyorsan felpattantam róla.

- De csak majdnem - állt fel ő is. - Megmentettelek - nézett mélyen a szemembe, amitől a gyomrom golflabda méretűvé zsugorodott.

Tudtam, hogy igaza volt, de mivan, ha nincs itt? Hogy lehettem ilyen figyelmetlen, miért nem néztem szét? Ennyire a gondolataimba lettem volna mélyedve? Ezen sürgősen változtatnom kell! Ez a sok gondolkozás tönkre fog tenni.

- Figyelsz? - rántott vissza hangja gondolataimból.

- Persze. Köszönöm, hogy megmentettél - mosolyogtam rá halványan, kissé lehiggadva.

- Semmiség. Örülök, hogy pont itt voltam - ejtett meg felém egy gyönyörű mosolyt.

Az arcán végignézve egyre biztosabb lettem abban, hogy valahol már láttam őt.

- Ide valósi vagy? - csúszott ki a számon a kérdés, mely miatt pipacsvörös színre váltott az orcám.

- Igen - nevette el magát. - Gondolom te is.

- Jól gondolod.

Ezt követően beállt közénk a kínos csend. Már majdnem kimondtam, hogy nekem mennem kell, amikor megtörte a csöndet.

- Merre mész? - kérdezte.

- Haza. Te?

- A haveromhoz készültem.

- Csak készültél? Múlt időben? - néztem rá összehúzott szemöldökkel.

- Aha. Haza kísérlek - jelentette ki egyszerűen, mintha ez semmiség lenne.

Meglepődtem, amit ő is észrevehetett, mert a következő pillanatban így folytatta:

- Csak a biztonság kedvéért. Nehogy véletlen tényleg elüssön valaki - válaszolt a fel sem tett kérdésemre.

- Nem is ismerlek, mi van, ha egy szervkereskedő vagy, akinek a sokat érő, egészséges szerveim kellenek? - néztem rá összehúzott szemöldökkel.

Először furán nézett rám, aztán hatalmasat röhögött.

- Lebuktam - emelte meg kezeit széles mosollyal az arcán.

- És mi lesz a haveroddal? - fordítottam komolyra a szót, miközben az arcát vizslattam.

- Megvár - pillantott rám a szeme körül nevető ráncaival.

- Rendben, akkor erre - mutattam a zebrára még mindig kételkedve, de elindultam.

- Csak óvatosan - nyúlt a karom után.

Az úton szétnézve egy autót sem lehetett látni, így most biztonságban léptem le, Mátéval az oldalamon.

- És majdnem elütött lány mi a neved? - pillantott rám.

A megnevezés miatt elröhögtem magam. Majdnem elütött lány?

- Vass Kornélia, a barátaimnak csak Lia - válaszoltam.

- Akkor Lia, mit érdemes rólad tudni? - fordult felém gyaloglás közben.

- Semmit - reagáltam rögtön.

Mégis mit mondhatnék? Semmi érdekes nincs velem kapcsolatban. Az életem romokban, lelkileg összeomlottam, pánikrohamokkal küzdök. Katasztrófa.

- Biztos van valami. Melyik suliba jársz? Hány éves vagy? Mi a hobbid? Ilyenekre gondolok - szólalt meg ismét, mintha a fejembe látott volna.

- Itt majd jobbra - mutattam a kereszteződésre. - A helyi gimnáziumba járok, emelt angolra, és tizenhat éves vagyok.

- Már értem miért voltál ismerős - szakított félbe.

- Mi? - értetlenkedtem.

- Én is a helyi gimibe járok, csak nem angolra, hanem matekra - magyarázta.

Ekkor nekem is leesett. A suli folyosóján többször láttam őt a haverjai körében. Néha pedig Anett is beszélt nekem róla, hiszen ő is matek fakultációra járt.

- Úristen, igen. Szoktalak a folyosón látni. Egy fakultációra jársz a barátnőmmel - nevettem el magam hitetlenkedve.

Ennek úgy mennyi esélye volt?

- És akkor mi a hobbid? - folytatta a társalgást.

- Szeretek, sőt imádok olvasni. Szinte falom a könyveket - kacagtam fel kínosan.

- Habár én nem szeretek olvasni, a húgom odavan a könyvekért - mosolyodott el.

- Hány éves a húgod? - kérdeztem meg, elterelve magamról a témát.

- Tizenkét éves, rettentő aranyos kislány - pillantott rám csillogó, büszke szemekkel. - Neked van testvéred?

- Igen, egy húgom. Ő tizennégy éves - ejtettem meg egy halvány mosolyt én is.

Élveztem a Mátéval való beszélgetést. Habár nem tudtam úgy elengedni magam mellette, mint Anett, vagy Lilla társaságában, de jó volt fesztelenül mesélni, s megismerni a fiút, aki tulajdonképpen az iskolatársam, és aki megmentett.

- Itt balra a harmadik házban lakom - mondtam az utcánkhoz közeledve.

- Hétfőn jössz suliba? - állt meg előttem, már a házunk előtt.

- Persze. Gondolom te is.

- Igen - bólintott.

Hogy elkerüljük a kínos csendet nem húztam tovább a kint való ácsorgást.

- Akkor... szia. És még egyszer köszönöm, hogy megmentettél - néztem barna szemébe.

- Nem kell megköszönnöd - rántotta meg a vállát, mintha semmiség lett volna. - Akkor hétfőn találkozunk, szia - intett egyet, majd megfordulva elment arra, amerről érkeztünk.

A bejárati ajtó előtt egy pillanatra még megtorpantam, és vettem egy mély levegőt felkészülve arra, ami bent vár rám. Ezután lenyomtam a kilincset, és halkan beléptem, reménykedve a lehetetlenben, azaz abban, hogy nem haragszanak rám.

A cipőmet levettem a szűk előszobában, azután pedig beléptem a nappaliba, ahol szerencsétlenségemre nagymamám, s a húgom tévézett. Érkezésemre mindketten rám pillantottak, de mielőtt bármit mondhattak volna, megszólaltam.

- Tudom - bólintottam, miközben lassan közelebb mentem hozzájuk. - Szó nélkül mentem el, ti aggódtatok, de jól vagyok. Nincs semmi bajom - tártam szét a karom ezzel is mutatva, hogy igazat mondok.

- Lelkileg is? - húzta fel nagyi a szemöldökét, mintha pontosan tudná azt, amit nem mondtam ki.

A kérdést meghallva egy kissé ledöbbentem, de egy aprót bólintottam válaszként, hisz nem akartam elmondani a problémáim.

- Nézd drágám - állt fel a kanapéról komoly arckifejezéssel a nagymamám -, gondolkoztam az elmúlt napokban. Mégha nem is mondod el nekünk a fájdalmaid, érzéseid, látom rajtad, hogy nincs minden rendben. És ezt teljes mértékben megértem. Ami történt veled, veletek az egy hatalmas trauma, amit senkinek nem kívánok. Épp ezért arra gondoltam, hogy egy pszichológust kellene keresnünk, hátha tud segíteni nektek - mondta ki óvatosan, tartva a reakciómtól.

Ha az előbb ledöbbentem, akkor most nem tudom mi lett volna a megfelelő kifejezés. Pszichológus? Minek? Nem vagyok őrült, nem kell nekem egy agyturkász!

- Tessék? - kérdeztem halkan, mintha nem értettem volna, amit az előbb mondott.

- A húgod jó ötletnek tartja - mutatott Lillára, mire a húgomra pillantottam, aki egy aprót bólintott egyetértéséül. - Figyelj szívem, tudom, hogy ez így elsőre őrültségnek hangzik. De be kell látnod, hogy szükségetek van rá. Nem nyomhatjátok el magatokba a szenvedéseteket, mert az belülről fel fog titeket emészteni, és ezt nem szeretném. Fiatalok vagytok, még előttetek az élet, nem szabad most teljesen összetörnötök - jött egyre közelebb hozzám, mélyen a szemembe nézve.

A szavai egymás után játszódtak le újra, és újra a fejemben.

Nem nyomhatjátok el..., Fiatalok vagytok...

Valahol mélyen pontosan tudtam, hogy igaza volt a nagyinak. Az átéltek óta minden egyes nap muszáj volt megküzdenem magammal, a testem reakcióival, de úgy gondoltam, hogy ez normális, hisz alig pár napja történt az egész. Nem akartam dilidokihoz járni.

- Mit szólsz? - simított karomra, mire testem azonnal reagált, s libabőr szaladt végig rajta.

Egyet elléptem tőle, majd úgy válaszoltam neki.

- Szerintem... - egy pillanatra megakadtam, és rápillantottam a húgomra, aki a reakciómat figyelte. Ezután a nagyira tekintettem, aki aggódva nézett rám. - nekem nincs szükségem pszichológusra - fejeztem be mondatom határozottan.

- Kérlek Kornélia ezt még gondold át. Aludj rá egyet.

Válaszul csak bólintottam, aztán szó nélkül sarkon fordultam, és a szobám felé vettem az irányt.

- Nem vagy éhes? - szólt még utánam nagymamám.

- Köszönöm, de nem - mondtam félig hátrapillantva, majd felszaladtam a szobámba.

Az ajtót kulcsra zárva neki dőltem, majd mélyeket lélegeztem, csillapítva a bennem tomboló vihart. Egy kicsit megnyugodva a cuccom letettem az ágyra, majd elindultam a fürdő felé, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt a mai, fájdalmas nap után. A fekete egybe részes ruhám, s az alatta lévő fehérneműket lekaptam magamról, és beálltam a meleg víz alá. A gondolataim csak úgy cikáztak egymást követve, ami miatt kezdtem besokallni. A víz felé fordítottam az orcámat, hátha sikerül minden gondolatomat kizárni, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű.

***

Már a hajam töröltem egy száraz, nagyobb törölközővel a barnára mázolt íróasztalom melletti tükör előtt, amikor a telefonom felvillant.

A vizes anyagot letettem a székemre, aztán a nem messze lévő egyszemélyes ágy felé vettem az irányt, hogy megnézzem ki üzent. A puha ágyamra leülve bekapcsoltam a mobilom, és a rengeteg értesítés között megnyitottam a legjobb barátnőm üzenetét.

Anett
Remélem jól vagy, és nincs semmi bajod.
Hívj fel, ha szeretnél beszélgetni.
Szeretlek! ♡

Az üzenetén elmosolyodtam, s már válaszolni akartam, amikor egy újabb értesítés jelent meg legfelül.

Máté Szegedi ismerősnek jelölt.

❦︎

Íme az új rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket! <3
A véleményeteket szívesen olvasnám kommentben!