Kornélia szemszöge:

Reggel a szobámba beszűrődő napfényt nézve elhatároztam, hogy a mai napot a húgommal, Lillával és a legjobb barátnőmmel, Anettel töltöm.
Az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényemről levettem a telefonomat, és üzentem a rég nem látott osztálytársamnak.

Én
Sziaa! Ráérsz ma? ♡

Anett
Hello bello, azt hittem már elvittek az ufók! Persze hogy rá! Hová megyünk?

Én
Plázába. Gyere nagyimékhoz tíz órára, ha neked akkor jó.

Anett
Rendicsek csajszi! De kösd fel a gatyád, mert kikérdezlek! ♡

Tudtam, hogy ideje beavatnom abba, amit titkolni próbáltam előle, és nem ferdíthetek tovább. Nem zárhatom ki csak úgy, egyik pillanatról a másikra, hiszen sokkal többet érdemel. Csak azt reméltem, hogy továbbra is az életem része marad, ha meg tud mindent.

***

A konyhában készítettem a reggelit, amikor a húgom megjelent mellettem, s elcsent egy már nutellával megkent palacsintát.

- Hé - csaptam meg játékosan a kezét, mire ő felnevetett, és leült az asztalhoz.

- Finom - mondta még mindig mosolyogva.

Rápillantva tudatosult bennem, hogy rendkívül büszke vagyok rá. A sok fájdalom ellenére képes volt jól érezni magát, mosolygott. Fogalmam sincs, hogyan csinálta mindezt, hogyan tudta elrejteni az érzelmeit a történekkel kapcsolatban. Mindez nekem egyszerűen nem ment, amióta átéltem azt a rémálmot, amelyet apám tett velem. Megtört bennem valamit, ami nagy hatással volt rám. De Lillára ezek szerint nem hatott. Úgy tűnt, ő napok alatt feldolgozta a múltat, vagy csak túlságosan jól titkolta.

- Itt vagy? - hallottam meg újra vidáman csengő hangját, ami halvány mosolyt csalt enyhén szeplős arcomra.

- Persze, mit is mondtál? - kérdeztem rá.

- Hogy mióta vagy fent.

- Nem rég keltem - válaszoltam neki, miközben az asztalra tettem a kész palacsintákat. - De most egyél. Nagyi?

- Tegnap azt mondta, hogy ma elmegy bevásárolni és az orvoshoz - mondta teli szájjal.

Orvoshoz? Miért? Mi a baja? Mi történt? Egyáltalán nekem miért nem mondta az este? - sorakoztak fel a kérdések a tudatomban. A gyomrom rögtön görcsbe rándult, kezeim remegni kezdtek, és levegővételem is sokkal szaporább lett. Félelem lett urrá a testemen. 

Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet a gond, amiért orvoshoz kellett mennie. Tény, hogy a lábaira néha panaszkodott, de mindig frissen és üdén járt-kelt, úgy, mintha még fiatal tinédzser lett volna. Habár betöltötte a hetvennyolcadik életévét, ő volt az az ember, aki kora ellenére szívesen tett-vett a kertben, elment a boltba, a háztartást kézben tartotta. Mindezt egyedül, mivel nagypapánk sajnos két éve elhunyt. Erős személyiséggel áldotta meg az ég.

- Ma elmegyünk a plázába Anettel, jössz velünk? - hagytam abba az elmélkedést.

- Persze - csillant fel kékes-zöld szeme. - Mikor?

- Úgy gondoltam, hogy tíz óra körül - pillantottam a falon lévő órára, amely kereken nyolc órát mutatott.

- Rendicsek, addig elpakolok a szobámban, megtanulok és egyebek - pattant fel a székről, s már indult is.

- Jól laktál? - szóltam utána.

- Igen! Köszönöm - fordult vissza egy pillanatra mosolyogva.

Hogy tud mindig ilyen vidám lenni?

A tányérról elvettem egy palacsintát, majd ismét a gondolataimba mélyedve enni kezdtem.

***

Tíz óra előtt a szombámban pakoltam a fontosabb dolgaimat egy táskába, amikor csengettek. Gyorsan bedobtam a kezemben lévő dolgokat, aztán már szaladtam is le a lépcsőn.

- Gyere Lilla! - ordítottam még fel a húgomnak, mielőtt kinyitottam a bejárati ajtót.

A verandán legjobb barátnőm állt egy spaghetti pántos lila felsőben, melyet egy fekete szoknyával vett fel. Arcán nagy mosoly terült szét, s ahogyan meglátott rögtön a nyakamba ugrott.

- Szia- nyújtotta el az a betűt, miközben szorosan átölelt.

- Egyszer el fogod törni a gerincemet - mondtam nyöszörögve, de viszonozva a mozdulatot.

Eddig a percig nem éreztem azt, mennyire hiányzott. Utoljára aznap láttam, amikor apa megtört lelkileg. Ez lényegében az én hibám, hiszen nem kerestem őt. A bűntudat azonnal átjárta testem. Mindezt próbáltam kizárni, és csupán a mai napra koncentráltam.

Jól fogom érezni magam

- Na mehetünk? - engedett el arcán az elengedhetetlen vigyorával.

- Ha a húgom óhajt lejönni, akkor igen - fordultam a nappali felé. Lilla pont ekkor lépett le az utolsó lépcsőfokról is.

- Itt vagyok már - mondta, mialatt elhaladt mellettem.

Anett nevetve megölelte őt, én pedig szemforgatva indultam a konyha felé, hogy írjak a nagyinak egy cetlit arról, hol vagyunk.

- Na most hova mész? Az előbb még engem sürgettél - szólt utánam a húgom haragosan, amin én csak elmosolyodtam.

- Indulhatunk - tereltem ki őket, amikor visszaértem hozzájuk.

- Na végre - szólaltak meg egyszerre, majd hangosan elnevették magukat.

A plázába körülbelül egy negyed óra múlva érkeztünk meg. Rögtön felmerült a kérdés, hogy hová menjünk először, amin gyerekesen összevitáztunk. Lilla a New Yorker-be akart indulni, Anett a Rossmann-ba szeretett volna bejutni, mert állítása szerint elfogyott valamilyen arckréme. Én a könyvesboltba akartam bemenni. Végül közös megegyezés után legelsőnek a Rossmann-ba mentünk.

- Ha már itt vagyunk, akkor én is összeszedek pár cuccot - mondta Lilla, miközben elsietett.

- Szóval milyen krém kell neked? - kérdeztem meg, mielőtt ott, a bolt kellős közepén kezdett volna faggatni az eltűnésemről.

- Arcápoló. Pont tegnap este használtam el a maradékot - indult el az egyik sor felé. - De közben csicsereghetnél nekem az elmúlt napokról. Hol voltál? Miért nem írtál? Mi történt? - nézett hátra rám, a válla fölött.

Tehát nem felejtette el...

- Nem lehetne, hogy ezt nem itt, a plázában beszélnénk meg? - szóltam halkan, de mégis úgy, hogy biztosan hallja.

- Baj van? Mi történt? - torpant meg hirtelen előttem, így én sikeresen beleütköztem.

- Majd elmesélem, ha végeztünk - mondtam neki - Tényleg! - tettem hozzá mélyen a szemébe nézve, amikor felhúzta a szemöldökét, mintha nem hinne nekem. 

- Rendben. De remélem nincs baj - nézett rám fürkészve még pár másodpercig, majd újra előre indult.

- Csak az van - suttogtam magam elé, alig hallhatóan.

A Rossmann után a New Yorker-be vettük az irányt, ahol legalább fél órát eltöltöttünk. Rengeteg ruha kombinációt felpróbáltunk, amelyet egymásnak állítottunk össze. Volt közöttük vicces, estélyi, de akadt olyan is, amely a stílusunknak felelt meg.  Beszélgettünk, nevettünk, és jól éreztük magunkat mindaddig, míg a biztonsági őr ránk nem szólt.

- Ha nem vesznek semmit, akkor ne foglalják a fülkét! - jött oda hozzánk, amikor épp hangosan nevettünk Anetten és öltözékén.

- Nyugalom, már itt sem vagyunk - tette fel a kezét Anett még mindig kacagva, aztán sietve bement az öltöző fülkébe, hogy levegye magáról a párduc mintás ruhát, amelyet még én választottam neki.

Egy kis idő elteltével már a könyvesbolt felé tartottunk.

- Jó bunkó volt a biztonsági őr - kuncogtam az előző incidensre utalva.

- Na igen. Paraszt - szólalt meg Lilla is.

- Hagyjátok, csak kissé öreg - mondta lazán Anett, mire hangosan ismét röhögni kezdtünk.

Örültem annak, hogy eljöttünk együtt a plázába. Hogy végre ki tudtam kapcsolódni, és jól érezhettem magam. Az utóbbi napokban érzett szorongás helyett, most végre boldognak éreztem magam. Megnyugtatott a tény, hogy van két ember az életemben, akikre bármikor számíthatok, és bármiben segítenek nekem. Nem lehetek nekik elég hálás ezért. Csak azt remélhettem, hogy mindez továbbra is így marad.

***

- Figyelj, szeretném, ha nem akadnál ki, és ha végig hallgatnál mielőtt reagálsz - ültem le az ágyra, miután hazaérve behívtam Anettet, hogy végre beavassam az életembe.

- Ugye tudod, hogy ezzel a mondatoddal nem nyugtattál meg? - szólalt meg feszülten rám pillantva.

- Amióta ismerjük egymást, azóta nem beszéltem neked a szüleimről. Nem azért, mert nem bízom benned, hanem inkább a szégyen miatt, amit érzek  - kezdtem bele figyelmen kívül hagyva, amit mondott az előbb.

Ha tetszett a rész, akkor kérlek jelezd nekem kommentbe, vagy egy vote-al! ♡

Instagram oldalam: @amateur_wp.writer