Kornélia szemszöge:

Miután a fürdőszobában kibőgtem magam, majd egy kisebb pánikrohamon is túl jutottam Kamilla segítségével, befeküdtem az ágyamba, és az esőcseppek koppanását hallgatva mély álomba szenderültem.

Hajnalban arra riadtam fel, hogy patakokban folytak a könnyeim, és az egész testem izzadt. Álmomban ismét otthon voltam, apa alatt. A kép oly valóságosnak hatott, hogy egész testemben remegtem. Halkan kimásztam a takaróm alól, és lassan a fürdő felé vettem az irányt. Bár fogalmam sem volt apával mi történt, de rettegtem attól, hogy újra át kell élnem mindent. A mosdókagylóhoz érve felkapcsoltam a villanyt, amely halvány fénnyel töltötte be a helyiséget, aztán hideg vízzel többször, egymás után megmostam az arcom. A tükörbe nézve egy karikás szemű, összetört lányt pillantottam meg. Látszott rajtam, hogy az elmúlt napok rendkívül megviseltek.

- Mi lesz veled? - suttogtam magam elé. - Hogyan tovább? Hogy fogsz ebből a helyzetből kilábalni?

Fogalmam sem volt, mit kellene tennem, gondolnom. Az érzelmeim össze-vissza csapongtak, nem hagyva nekem megnyugvást. A testemben minden percben cikázott fel, s alá a szorongás, a félelem érzése.

Tudtam, hogy már képtelen leszek visszaaludni, ezért a csempézett fal mellett lecsúsztam a földre, és a gondolataimba mélyedve bámultam magam elé.

***

Az elkövetkezendő napokban nem történt semmi említésre méltó. Amikor csak tudtam aludtam, és kiolvastam a könyveket, amelyeket a húgom hozott be nekem. Az éjszakákat pedig gondolkozással töltöttem.

A mai nap pedig végre összepakolhattam, és hazamehettem.

A délelőtt már hajlandó voltam beszélgetést is kezdeményezni.

- Figyelj Kamilla - szóltam hozzá a szőke lányhoz, akit az orvosok csak holnap fognak kiengedni -, sajnálom, hogy ilyen szörnyű szobatárs voltam - nevettem el magam kínosan.

- Ja, nem gond. Megértem, hogy nehéz időszakon mész át - mosolyodott el.

Ez a lány mindig ilyen boldog?

- Ha gondolod, most szívesen beszélgetek veled. Mesélj magadról - mondtam félénken, de halvány mosollyal az arcomon, hisz a felvetésemre szemei rögtön felragyogtak.

- De jó - ült fel - Örülök, hogy végre megismerkedhetünk. A helyi gimnáziumba járok, és 17 éves vagyok. Szeretek másokon segíteni és általában, mint láthattad boldog vagyok. Ja, és láttam, hogy te is könyvmoly vagy, szóval egy közös pontunk már biztos van. De inkább te mesélj, rólad mit érdemes tudni?

A kérdést meghalva megdöbbentem. Anetten kívül nem voltak barátaim, sőt megismerni sem akart senki. A gimi elején még próbáltak ismerkedni velem, de a zárkózott stílusommal elhajtottam őket.

- Lia, nem muszáj mesélned, ha nem szeretnéd - szólalt meg egy idő után, megtörve ezzel a csendet.

- Nem, szeretnék, csak hirtelen ért ez a kérdés. Tudod, nem sokan érdeklődnek felőlem - sütöttem le szemeim.

- Még jó, hogy én más vagyok. Na hallgatlak - nevette el magát.

Ekkor jöttem rá, hogy túl hamar ítélkeztem felette. Lehet, hogy Kamilla részegen ült volán mögé, veszélyeztetve ezzel a saját, és a barátai életét, de ennek ellenére szuper lány. Nem ítélt el a pánikrohamaim, valamint a zárkózottságom miatt. Mosolyogva és csillogó szemekkel várta, hogy belekezdjek mondandómba. Ez pedig számomra sokat jelentett. Tudtam, hogy őt is a barátaim közé fogom tudni sorolni.

***

Fél háromkor megérkezett a nagymamám a húgommal. Elköszöntem Kamitól, megígérve neki, hogy bejelölöm a közösségi médián, aztán már indultunk is. A friss levegőre kiérve kiélveztem, ahogy az arcomat az április eleji napsugarak melegítik, és mélyen magamba szippantottam a friss levegőt.

- Jobban vagy drágám? - simította meg a karom nagymamám.

Riadtan emeltem rá a tekintetem, amikor megéreztem bőrömön érintését. Feszítő érzés lett urrá rajtam, így óvatosan odébb léptem, hogy ne érjen el.

- Persze - suttogtam halkan. - Örülök, hogy vigyáztál Lillára. És sajnálom azt, ahogyan az utóbbi időkben viselkedtem - sütöttem le kínosan a szemeim.

- Semmi baj szívem. Megértem. Nade most menjünk haza, és főzök nektek valami finomat - mosolygott ránk, miközben lassan előre indult.

***

Hazaérve elpakoltam a dolgaim a szobámban, majd lementem segíteni a nagyinak. Nem foglalkoztam azzal, hogy az utóbbi napokban mik történtek. Habár a rémálmok még jelen voltak, ahogyan a folytonos agyalás, s rettegés is, mégis úgy éreztem, elindultam egy igen jó úton; felfelé. Kezdtem jól érezni magam, ami egy cseppet megnyugtatott. S bár a mosolyom nem volt a legőszintébb, mégis jól éreztem magam. A nagyival és a húgommal beszélgettünk, főztünk, és egy családias délutánt töltöttünk el. Kerültük a kínos, szomorú dolgokat, mert mind tudtuk, az elmúlt napok túlságosan megterheltek minket ahhoz, hogy szóba hozzuk őket. Így csak a szőnyeg alá sepertünk mindent, és együtt voltunk.

Vacsora után azonban a megszállt nyugalom eltűnt, mihelyst a szobámba értem. Talán a mai nap hirtelen boldogsága volt az oka, hiszen tény, hogy rég éreztem ilyen jól magam. Talán csak még túl friss volt minden, de a mosoly lefagyott az arcomról, a kezeim pedig remegni kezdtek. Nem történt semmi más, csupán egyedül maradtam, a gondolataim pedig előtérbe kerültek. Sosem hittem, hogy eltölthetek én is egy átlagos, családias napot a szeretteimmel, mindig félelemmel, ordítással telt el az otthon töltött idő.

Erősen próbáltam elnyomni az érzéseim, kisebb-nagyobb sikerrel.  A testemet elárasztotta egy különösen rossz érzés. A mellkasom összeszorult, a levegőm vészesen fogyott, hiába vettem mély lélegzeteket. A kezeim remegni kezdtek, szemeimet ellepte a könnyfátyol.

Pár perc után felfogtam mi történik velem. Megelégeltem ezt a helyzetet, a folytonos rettegést, a fájdalmat, a pánikot.

- Anya meghalt, apa börtönben. A múlton nem tudsz változtatni, hiszen megtörtént! Engedd el, és hagyd magad mögött! - suttogtam magam elé ösztönző szándékkal.

Sosem hittem abban, hogy attól jobb lesz, ha az ember egy lapra leírja az élete pillanatait. Nevetségesnek gondoltam, hisz attól a benső kín nem szűnik meg. A következő pillanatban előhúztam a táskámból az egyik iskolai füzetem, leültem az ágyra, és sebesen írni kezdtem. Papírra véstem minden gondolatom, érzelmem, az utóbbi évek történéseit. Azt, ahogy apa megerőszakolt, ahogy szenvedtem közben, az anyám halála miatt érzett ürességet. A hiányaim, a félelmeim. Mindent, ami egy kicsit valaha nyomasztott.

Az utolsó szó leírása után megmozgattam a csuklóm, majd a kitépett lapokat összehajtottam. A kezembe fogtam őket, úgy éreztem, egy hatalmas kő zuhant le rólam. Összesen öt oldal lett. Ha pontos akarok lenni, akkor tíz, mert a lapok mindkét felére írtam. Mivel nem szándékoztam senkinek sem megmutatni, így egyszerűen csak bedobtam a táskámba a papírköteget. 

A fali órára pillantva tudatosult bennem, hogy már lassan tíz óra. Az ajtóm csendesen nyitottam ki, de az ígyis megnyikordult.

A konyhába érve felkapcsoltam a lámpát, majd egy pohár narancslé elfogyasztása után, a húgom szobájához indultam, abban reménykedve, hátha még ébren van. Az ajtója résnyire nyitva volt, s a sötét szobából halk szuszogás szűrődött ki. Az ajtókeretnek dőlve néztem rá, és ismét a gondolataimba mélyedtem.

Vajon ő mit érezhet? Hogy éli meg mindezt? Mit gondolhat? Haragszik rám? Apa bántotta őt aznap?

Egy kéz simította meg a karom, amitől hideg borzongás futott fel a gerincem mentén, miközben a hátam mögé pillantottam.

- Ne haragudj szívem, ha megijesztettelek, csak hallottam, hogy valamelyikőtök kijött.

- Nem, semmi baj. Rendben vagyok - mosolyodtam el, miközben visszanéztem Lillára.

- Hogy-hogy fent vagy még? - kérdezte mellém állva a nagyi.

- Nem tudtam aludni. És te?

- Shakespeare-t olvastam - nevette el magát halkan.

Egy ideig nem szóltunk egy szót sem, csupán Lillát néztük, akit az ablakon beszűrődő holdfény világított meg.

- Tudod nagyi - szólaltam meg egy idő után -, nem így akartam a történteket. Azt hittem, majd minden helyre jön, hogy apa leteszi az alkoholt. Csak szerettem volna, ha egy normális család leszünk. Nagyon sajnálom, hogy emiatt Lilla is szenvedett. Hogy nem szóltam korábban arról, ami otthon folyik - pillantottam nagymamámra.

Biztos voltam benne, hogy meg fog érteni, mert bármi baj volt, hozzá mindig fordulhattunk. Nem szidott le minket, sosem haragudott ránk igazán, és a legfőbb, hogy kimutatta a szeretetét felénk.

- Te sem érdemelted meg azt, amit apád tett veled. Hidd el, egy ilyen helyzetben nincs jó megoldás. Ő az édesapád. Érthető, hogy csendben tűrted a tettét, s reménykedtél. Ne okold magad miatta, hisz' nem te vagy a hibás. Bár a történteket nem tudjuk visszafordítani, de ígérem, soha többet nem kell átélnetek.

- Remélem - suttogtam esetelenül.

Még jó, hogy előre megírtam a részeket egy darabig...
Ha tetszett, kérlek jelezd valahogyan! ♡

Instagram oldalam: amateur_wp.writer