Kornélia szemszöge:

Hasogató, mély fájdalomra ébredtem, mely az egész testem szorította. Látásom az ablakon beszűrődő napsugarak zavarták meg, így gyorsan visszacsuktam szemeim. Ekkor éreztem meg az orromba kúszó erős fertőtlenítő szagot, s figyeltem fel egy folyamatosan csipogó hangra magam mellől. A kezem takarásában ismét kinyitottam pilláim, próbáltam beazonosítani, hol is lehetek.

Körbe pillantva a szobában a falak vakítóan fehéren virítottak, visszatükrözve a fényt, mely a szobát világította be. A velem szemben lévő falon egy órát pillantottam meg, mely délután negyed kettőt mutatott. Balra nézve, egy infúziós állványt vettem észre, s egy gépet, mely a csipogó hangot adta ki.

- Örülök, hogy végre felébredtél - szólalt meg egy lágy, boldog hang jobb oldalamon.

Lassan felé fordultam, megpillantva egy lányt, akinek a lába gipszben feküdt az ágyon, feje pedig gézzel volt körbe kötözve. Arcán apró vágások éktelenkedtek, néhol lila folttal színezve. A mosolya azonban a füléig ért, ezzel megmutatva fogsorát.

- Szia - köszöntem neki halkan, a torkom köszörülve. - Mióta vagyok bent? - jutott eszembe először, hogy miért vagyok egy kórházi szobában.

A gondolataimban sorra jelentek meg a képek. Anya, apa, a törött szilánkok, a mérhetetlen sok szenvedés, az erőszak. A gerincemen végig futott a borzongás a tudat miatt, hogy ez valójában megtörtént, s nem csak egy rossz álom volt. A fájdalom a bensőmben még nagyobb lett, ami miatt úgy éreztem menten szétszakadok legbelül.

- Jaj, bocsánat faragatlan vagyok, szia. Napfény Kamilla vagyok, mint látod a szobatársad - nevette el magát zavarában. - A kérdésedre válaszolva, nem tudom mióta fekszel bent, amikor én bekerültem és a szobatársad lettem, akkor már te bent voltál - szakított ki az emlékképek felidézéséből.

A hangja kedves és megértő volt, én mégsem szimpatizáltam vele.

- Én Vass Kornélia vagyok - mutatkoztam be. - Te mikor kerültél ide? - kérdeztem meg, hátha többet megtudok.

- Két napja vagyok a kórházban - mondta ki egyszerűen, nekem mégis elállt a lélegzetem.

Már több mint két napja bent vagyok, és csak most ébredtem fel? Alig-alig emlékszem mi történt meg, s mi az, ami csak egy rossz álomkép. Habár az beleégett az emlékezetembe, hogy apám megerőszakolt. Sőt, a testi fájdalmaim is bizonyítják, hogy nem csak álom volt. Az is még tisztán az emlékeim között szerepelt, hogy Lilla feljött a lépcsőn, de azután teljes képszakadás. Vajon mi történhetett még az ájulásom után? Anya és Lilla hogy vannak? Hogyan kerültem egyáltalán be? Apával mi van?

A kérdések ezerrel ostromolták az agyam.

- Miért kerültél be? - néztem ismét rá, kizökkentve ezzel önmagam, a közelgő pánikroham elkerülése miatt.

A mosolya a kérdés hallatára halványult, szeme csillogását pedig átvette egy érzelmi kavalkád, amelyet nem tudtam megfejteni.

- A barátaimmal elmentünk egy buliba, ahol ittunk és jól éreztük magunkat. Egyszerűen csak szerettük volna egy este erejéig elfelejteni a sok terhet, melyet minden nap cipelünk. Az este folyamán azonban túl sokat ittunk, így amikor haza felé indultunk - tekintetét mondandója közben a fehér takarójára vezette, amelyet elkezdett babrálni. - Én nem akartam az egészet. Nem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni belőle. De aztán egy kanyarban nem figyeltem, így belénk jöttek. - Meglepett az őszintesége, mivel csak pár perce ismertük meg egymást.

Habár nem láttam a szemét, biztos voltam benne, hogy fájdalomtól, és sajnálattól csillogtak. A szavai legalábbis mindenképp ezt tükrözték.

- Sajnálom - suttogtam halkan.

Felelőtlenség volt tőlük ittasan volán mögé ülni, de nem akartam, hogy csak önmagát hibáztassa, még ha hibás is volt, hiszen jól tudtam milyen önmarcangoló életet élni.

- Nem kell, részeg voltam és felelőtlen. Mellesleg szerencsére senkinek nem lett nagyobb baja - mosolygott rám halványan. - De te miért vagy itt bent?

A kérdést hallva kissé elhűltem. Mégis hogyan mondhatnám el bárkinek, hogy a vérem, az apám megerőszakolt? A testemet már csak a gondolatától is mély, mardosó szégyen járta át, s pillanatok alatt csöppentem vissza az ágyra, apám alá.

Éreztem ismét magamon kezeit, az undorító borostás arcával adott csókjait, a lelkemet megtörő testi behatolást.

Észre se vettem, de a bőröm libabőrös lett, a szívem hevesebben kezdett el verni, légzésem pedig felgyorsult. A könnycsatornáimból ébredésem óta először törtek elő sós cseppjeim.

- Hé, valami rosszat kérdeztem? - hallottam meg szobatársam hangját ismét.

Mielőtt válaszolhattam volna a szobaajtó kinyílt, és egy fehér köpenyes, magas fiatal férfi lépett be, rögtön utána pedig egy idősebb nővér.

- Szép délutánt lányok - köszöntött minket az orvos, amire én csak bólintottam, és próbáltam elnyomni magamba a feltörő zokogásom.

- Önnek is doktor úr - mosolygott rá teli szájjal a lány. - Mikor mehetek haza?

- Tegnap is említettem Kamilla, hogy még körülbelül 2 napig nem - nézett rá mosolyogva, majd közelebb lépett hozzám. - Örülök, hogy felébredtél Kornélia. Biztos rengeteg kérdésed van, de először szeretnélek megvizsgálni.

Míg a nővér Kamilla infúzióját, és a fején lévő kötést cserélte le, addig az orvos letette a kezében lévő mappát az ágyamra, zsebéből pedig elővette a lámpáját, amellyel a szemembe világított. Ezt követően a nővér az én infúziós állványomhoz lépett, s nálam is hasonlóan cselekedett, miután a tasak már-már üressé vált.

- Úgy látom minden rendben van veled, és csak a kimerültség miatt aludtál 4 napig - kezdett bele mondandójába, felvéve mappáját, amelyből az információkat nézte.

- 4 teljes napot aludtam? - szólaltam meg hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel.

- Igen. Amióta behoztak nem keltél fel. De ahogyan az imént említettem, a kimerültség lehet az oka.

Hogy voltam képes 4 napot végig aludni? Biztos, hogy lelkileg és testileg is kimerültem a történtek miatt, de álmomba sem gondoltam volna, hogy ennyire.

- A családommal mi történt? - Bizonyára nevetséges, hogy mindennek ellenére még mindig családként tekintettem rájuk, de még nem éreztem késznek magam arra, hogy feldolgozzam a történteket. - Hol vannak? Jól vannak? Lilla, anya, apa? - folytattam kérdéseim sorát figyelmen kívül hagyva, hogy nem csak ketten vagyunk a szobában

- A húgod kint van a folyosón, azelőtt érkezett, mielőtt bejöttünk hozzád. Ha szeretnéd majd beküldöm - engedett el egy halvány mosolyt, de a szüleimről egy szót sem mondott.

- Anyával és apával mi van? - kérdeztem rá újra, holott már éreztem, hogy valami gond van.

A kérdést meghalva az orvos a szemeit a dossziéban lévő papírokra szegezte, ezzel megerősítve érzéseim. Csak állt ott, egy szót sem szólt. A bennem lévő félelem, fájdalom, szomorúság egyvelege pedig egyre csak nőtt.

- Hol vannak a szüleim? - a hangom az előbbi nyugodtság helyett, egy ideges hangnemet ütött meg, ami engem is meglepett. - Miért nem válaszol? Mi történt velük? - húztam le magamról a takarót, hogy felállhassak, azonban a hirtelen talpra ugrásom nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. A nagy lendülettől megszédültem, és visszazuhantam az ágyamra.

- Óvatosan - lépett mellém rögtön az orvos. - Sajnálom, de úgy gondolom ezt nem nekem kell közölnöm veled. Behívom a nagymamád és a húgod, majd ők elmesélik mi történt, addig kérlek ne állj fel - ezzel hátat fordított nekem, majd kiment a szobából.

Az eddig elnyomott érzéseim robbanásszerűen törtek elő belőlem. Szinte éreztem, ahogyan testemet átjárja, lebénítja a kétségbeesés és a fájdalom kavalkáldja. A könnyeim patakokban kezdtek folyni arcomon, jelezve, hogy igen, most megtörtem. A szívem, lelkem egyaránt darabokra hullott.

A lelki összeomlásom az ajtó nyílása zavarta meg, így gyorsan letöröltem az arcom, aztán mosolyt erőltetve fordultam abba az irányba. Azonban mielőtt testvéremre pillantottam volna, tudatosult bennem, hogy Kamilla szemtanúja volt az imént történteknek, így rögtön lesütöttem szemeim. Átkoztam magam, amiért így elérzékenyültem valaki előtt.

- Sziasztok - köszönt nekünk Lilla felém haladva, majd leült az ágyamra, szoros ölelésbe vont. - Örülök, hogy felébredtél - suttogta a fülembe.

Az ölelése szeretetteljes volt, így még szorosabban viszonoztam, kimutatva ezzel, hogy mennyire hiányzott nekem.

- Szeretném, ha elmesélnéd mi történt miután eszméletemet veszítettem - húzódtam el tőle belevágva abba, amire kíváncsi voltam.

A mondatot meghalva lesütötte a szemét, mintha tartana az elkövetkezendő beszélgetéstől.

- Lilla - szóltam hozzá ismét, hátha így belekezd a mesélésbe. Viszont csak annyit értem el, hogy a könnyektől csillogó szemével felpillantott rám.

Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy nem csak én törtem össze, hanem ő is.

Íme itt a következő rész. Remélem elnyeri a tetszésetek! ♡
Örülnék, ha a véleményetek kommentben itthagynátok, mivel sokat segítene!

Instagram oldalam:  @amateur_wp.writer