Kornélia szemszöge:

Az előszobában döbbenten torpantam meg, hiszen azt sem tudtam merre nézzek. Mindenhol összetört vázák, üvegek, szekrények hevertek. A falba többször beleverhetett valaki, - nyilvánvalóan apa - mert véres ököl nyomok éktelenkedtek a nappali eddig barna színű falán. A konyha irányába indulva a lábam alatt a szilánkok össze-össze roppantak. A helyiségbe érve tudomásul kellett vennem, hogy  ott is rendetlenség van. A tányérok a konyha szekrény, a csészék, és más poharak darabkái a tűzhely előtt álltak ripityára törve. A fehér asztallapon piros vércseppek éktelenkedtek, ami miatt a gyomrom azonnal golflabda méretűvé zsugorodott.

Az évek során több alkalommal kellett arra benyitnom a házba, hogy anya az üres sörös és más alkoholos üvegeket szedte éppen össze. A testét ekkor több helyen véres, mély sebek borították. Egy-egy ilyen nap alkalmával én is kék-zöld lettem, mert nem hagytam, hogy tovább bántsa anyát. Akármennyire fájtak az ütések, vagy a szavak, amiket hozzám vágott; mind nem számítottak, mivel nem szülőanyámat bántotta, hanem engem. Sosem szerettem azt, ha húgomat vagy édesanyámat verte, hiszen fájt látni a szenvedést az arcukon, ezért elviseltem mindazt, amit helyettük kaptam.

Amióta kezdtem idősebb lenni, egyre világosabbá vált, hogy anya ezt évek óta próbálja túlélni, azért, mert a történtek ellenére még mindig szereti apát. Bár sosem értettem egyet azzal, hogy születésem után sem hagyta el őt, de tiszteltem édesanyám. Tiszteltem Őt, mert mindvégig erős volt, és kitartott. Sosem hagyott cserben minket. Mindig próbált megvédeni bennünket apával szemben.  Egyetlen egy alkalommal sem hagyta, hogy ellátatlanul hajtsuk álomra a fejünk. Csodáltam a nőt, aki világra hozott a szörnyű, keserves élete ellenére is.

A gondolatmenetemből anya sikolya rántott ki, az emeletről hallatszódott le.

A nappaliban miközben gyorsan kerülgettem a szilánkokat, a padlón még több vércseppet vettem észre, de nem tudtam foglalkozni vele. Rohantam a lépcsőhöz, ahol kettesével lépkedtem át a fokokat.

- Anya? - szólítottam üvöltve, miközben az utolsó lépcsőfokra felléptem.

- Kornélia ne gyere be - mondta halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

Tudtam, hogy hallgatnom kellene rá és nem bemennem. Tudtam, hogy az, amit most látni fogok, ismét egy tőrt zúdít majd a szívem amúgy is apróra tört darabjaiba, ennek ellenére nem hallgattam anyám szavára, azonnal feltéptem a hálószoba ajtaját, ahonnan meggyötört hangját hallottam.

A látvány, ami bent fogadott egy hatalmas nagy csapás volt szívemnek, oly annyira, hogy megtorpanásra késztetett. A fájdalom másodpercek alatt járta át az egész testem, éreztem, hogy szemeimet ellepik a könnyek.

Anya meztelenül feküdt az ágyon, egy kötéllel a kezei, lábai ki voltak kötözve. Testét mindenhol felhasított, kékülő sebek borították, amelyekből a vér itt-ott kiserkent. A szemei könnycseppektől csillogtak, majd ahogyan erőltetetten rám nézett rögtön láttam, hogy mérhetetlen nagy fájdalmat érzett.

Apa felette állt egy nadrágja övével, amit ugyancsak véres csíkok borítottak. Rajta még volt egy alsónadrág, de az ő ruhái is a földön hevertek szerte szét. Ő is rám nézett, a szemeiben megcsillant a harag, és a pajzánság egyvelege.

A kép, ami elém tárult biztos vagyok benne, hogy örökre megmarad bennem.

- Kornélia drágám, kérlek menj ki - kérlelt anya rettenetesen halkan, de mégis komolyan. A kérését ismét figyelmen kívül hagytam.

A fájdalmat hirtelen felváltotta a düh, ami azonnal ellepte tiszta gondolkozásom. A látottak és minden, ami hirtelen árasztotta el a testem összes zugát óriási löketet adott arra, hogy kiálljak a családomért és ne tűrjem tovább mindazt, amit tesz velünk ez az ember. Az apám.

- Látom te is megjöttél. - szólalt meg apa betegesen vigyorogva, miközben fátyolos tekintetét végig vezette testem minden szegletén.

- Mégis mit művelsz? -  idegesen mutattam édesanyámra, aki félig már ájultan hevert az ágyon.

- Egy kicsit eljátszottunk - húzta meg vállát, mintha mi sem történt volna.

- Ez neked játék? Hogy fél holtra vered a feleséged? - emeltem meg a hangom.

Bár nem egyszer láttam már, hogy bántja anyát vagy a húgom, de egyszer sem ment ilyen messzire. Legalábbis nem tudtam róla, azonban itt állva, megkérdőjeleztem, hogy vajon mi történhetett még, amikor nem voltunk itthon.

- Miért neked nem az? - nevetett fel abnormálisan.

Ahogyan ezt kimondta ismét egy hatalmas kés szúrta át a szívem apró, megmaradt morzsáit és úgy éreztem, menten elhányom magam a szégyentől. A férfira nézve, akit tizenhat éve apának hívok, akit a tettei és szavai ellenére valahol legbelül szerettem, mivel titkon mindig is bíztam abban, hogy egyszer elmegy az elvonóra, hogy valamikor végre minden megváltozik és egy rendes, szerető család leszünk. A beteges vágytól csillogó szemeibe tekintve már nem láttam őt másnak, csak egy undorító, alkoholista, szadista embernek, aki tönkretette a családját. Tönkretett minket.  Hirtelen jövő arcul csapás volt számomra, hogy ez a család sosem lesz már jobb. Pillanatok alatt okozott rettentő mély, kínzó fájdalmat.

- Egy gyomorforgató, beteges ember vagy, semmi több - mondtam ki fogcsikorgatva a szavakat, holott tudtam, hogy ezzel kiverem nála a biztosítékot.

A szemei e szavak hallatán összeszűkültek és hangosan újra felnevetett.

- Ahogy látom az évek során nem tanultál semmit abból, amit tanítottam neked. De sebaj, majd most ismét megmutatom - indult el felém, de én ezzel egy időben rögtön megindultam anya felé, hogy kiszabadítsam őt.

- Hova-hova? - állt elém, és nem hagyta, hogy oda menjek az ágyhoz.

- Menj az utamból, hadd öltözzön fel anya - néztem bele szemeibe haraggal telve, miközben próbáltam kikerülni.

Erősen megragadta a karom és a szemem láttára ismét megütötte anyát. Azonban ő már nem üvöltött fel, csak összerándult és halkan felszisszent.

- Még egy lépés, és te is kapsz - mondta fenyegetően.  A kijelentésére a tudat alattim jelzése ellenére ismét kikeltem magamból és üvölteni kezdtem.

- Hogy lehetsz ennyire egy szívtelen szörnyeteg? Miért bántod őt? Mit tett? Miért nem engedsz minket végre szabadon? Nem unod még ezt a sok bántalmazást, amit nap mint nap teszel velünk? Minek vetted feleségül őt - mutattam ismét anyára a szabad kezemmel -, ha csak lelki, és testi fájdalmat okozol számára? És a legeslegfőbb kérdésem. Miért bántod a gyerekeidet, akiket Te nemzettél? Minek kellettek neked gyerekek, ha csak szenvedést okozol számukra? Mikor váltál ilyen kegyetlenné apa? - suttogtam az utolsó szavakat és éreztem, hogy a visszatartott könnycseppjeim egymás után folytak le az arcomon. Az eddigi erős álarcom leomlott, s ott álltam előtte, várva hátha végre észheztér. De ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Nekem sosem kellettetek ti, anyád akart titeket mindig. - A mondata egy újabb kést mélyített a szívembe, összezúzva minden reményem. - Most meg gyere, te következel elég volt az ordítozásodból. Ideje megtanulnod tisztelettel beszélni az apáddal - kezdett el kifelé ráncigálni.

- Sosem leszel az apám - rángattam a kezem, de hiába, mert a szobám elé érve betaszított oda, majd kulcsra zárta az ajtót.

- Oh, cicám bár meghatna amit mondasz.

Ahogy rám nézett a perverz mosolyával rögtön tudtam, hogy ismét bántani fog testileg. Az érintések, a képek még élénken éltek az emlékezetemben. Kirázott a hideg attól, ha arra gondoltam, ismét hozzám fog érni.

- Hidd el drágám élvezni fogod - húzott magához közelebb, belemarkolva fenekembe. - Biztonság kedvéért a kezeid neked is lekötjük. - lökött hátra hirtelen az ágyra, majd mielőtt megmozdulhattam volna megütött a kezében lévő övvel, a csípős, kínzó fájdalomtól rögtön felordítottam.

A következő percben már az ágyhoz voltam kötve. Akárhogy akartam szabadulni, nem tudtam. Apám kezei végig simították az arcomat, majd elindult lefelé az egész testemen.

S ekkor veszítettem el a maradék reményemet is a családom iránt, amelyet a szívem legeslegmélyén tartottam.

Kiváncsian várom a véleményeteket kommentben!

Instagram oldalam: @amateur_wp.writer