- Hazajöttem - kiáltottam el magam, mihelyst beléptem a házunkba.

A nappaliba benézve nem találtam senkit, csend honolt a földszinten. Furcsának tartottam, hiszen apám mindennap itthon töltötte napját, mivel az alkohol problémái miatt nem volt munkája. Édesanyám pedig csak délelőtt dolgozott, a nap többi részében főzött és takarított.

- Van itthon valaki? - kérdeztem kissé feszültebben.

Féltem, hogy valami baj történt, hogy apa csinált valamit anyával. Borzongás futott végig a testemen hacsak belegondoltam abba, hogy bármit is tett vele.

Benéztem a konyhába, ahol ugyancsak nem volt senki. A hűtőből kivettem magamnak egy üveg mentes vizet, majd újból a nappali felé vettem az irányt.

- Apa, anya itthon vagytok? - sétáltam az emeletre vezető lépcső aljához. Válasz viszont most sem érkezett.

Idegesen indultam el a lépcsőn azért, hogy megbizonyosodjak arról, vajon tényleg egyedül vagyok-e.

Az összes szobába benyitottam, de nem találtam sem anyát, sem apát, így egy kissé megnyugodva ültem le a nappaliba. Hangforrásnak bekapcsoltam a televíziót és kerestem egy dokumentumfilmet.

A pillám fokozatosan nehezült el, lassan vette át felettem a hatalmat az álmosság. Mielőtt mély álomba zuhanhattam volna, a bejárati ajtó kicsapódott és hangos férfi nevetés özönlött be rajta.

A tekintetem rögtön a hang felé kaptam, s azt lestem, vajon ki jött.

- Gyere be, haver - szólalt meg apám kótyagos, ittas hangján. - Segíts meginni a vodkát.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult és idegesség lett úrrá rajtam. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, a pulzusom gyorsan emelkedett. Tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek.

- Egyedül vagy itthon? - kérdezte egy másik férfihang, amely ismeretlenül csengett számomra.

- Azt mindjárt megtudjuk - dobta le hangosan a cipőjét apám, aztán elindult a nappali felé.

Gyorsan visszafordultam a tévé felé, majd alvást színleltem. Reménykedtem abban, hogy békén hagynak, s nem zavarnak, de hatalmasat tévedtem.

- Áh, Kornélia drágám, itthon vagy? - vett észre rögtön. - Máté, nézd csak, társaságunk is akad.

- Oh, ki ez a gyönyörű szépség? - huppant le mellém a tag a kanapéra.

Undorító, tömény alkohol szag csapta meg az orromat, amitől felfordult a gyomrom. Igyekeztem nem kinyitni a szemem, és minél erősebben imádkoztam, hogy menjenek el mellőlem.

- A lányom - mondta apám poharakkal csörömpölve. - Elvileg - tette hozzá szarkasztikusan.

- Elvileg? - kérdezte Máté, miközben kezével végigsimított jobb karomon.

A bensőmben egyre csak nőtt a rossz érzet, és nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne kezdjek el remegni. Rettegtem az elkövetkezendő pillanatoktól.

- Szerintem nem a lányom - válaszolt apám. - Sára biztosan megcsalt, és nem tőlem van a gyereke.

A levegő a tüdőmbe rekedt, nem hittem a fülemnek.

Hogy beszélhet így anyáról? Tény, hogy vannak hibái, de sosem tudná megcsalni őt, hiába érdemelte volna meg.

- Ezt honnan veszed? - tett fel egy újabb kérdést a mellettem ülő féreg.

Kezeit nem vette le rólam, és egyre intimebb helyeken simogatott.

- Kivizsgáltattam magam. Nekem nem lehet gyerekem - felelte apám.

A szemem hirtelen pattant ki, felugrottam és szembe néztem gusztustalan elődömmel.

- Hogy a fenébe mondhatsz ilyeneket? Nem vagyok a gyereked? Nem lehet gyereked? Akkor mi a büdös francért kell évek óta elviselnem a förtelmes viselkedésed? Miért nem engedsz engem és anyát végre szabadon? - ordítottam kikelve magamból.

A harag szétterjedt testemben és átvette az uralmat felettem. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem, ami valószínűleg óriási hiba volt.

A következő pillanatban egy hatalmas pofont kaptam az arcomra.

- Nem beszélsz így velem - emelte fel ő is hangját. - Én neveltelek fel, tisztelettel szólsz hozzám, vagy csúnyán megbánod. Megértetted?

A kezem az arcomra vezettem, amely erősen égett a pofon után. Lemertem volna fogadni, hogy vörös lett, és nyoma marad a későbbiekben. A szemem a szúró fájdalom miatt könnybe lábadt, de határozottan magamra szóltam, és lenyeltem a torkomban lévő gombócot. Nem volt helye sírásnak.

- Nem parancsolhatsz nekem - szólaltam meg halk, de annál inkább határozott hangon. - A szememben csak egy senki vagy, akit évek óta teljes szívemből gyűlölök.

Felkészültem a következő pofonra, de az elmaradt.

- Hu, de tüzes valaki - szállt be a beszélgetésbe a kanapén ülő Máté is. - Szívesen megnézném, hogy mit tudsz az ágyban kislány.

Hányinger kerülgetett az előttem lévő férfiak miatt. Minél hamarabb szabadulni akartam tőlük, így szó nélkül megfordultam, és az emelet felé indultam. A terveim azonban rögtön összeomlottak, amikor apám a kezem után kapott és erősen megszorította.

- Nem mész sehova. Teljesítsd szépen a barátom kívánságait - lökött le a férfi mellé.

A meglepettség miatt hirtelen egy szót se tudtam szólni. Miután realizáltam, hogy mi történik elfogott a pánik.

- Tessék? - nyögtem ki nagy nehezen. - Hogy mondhatsz ilyet?

A szívembe hatalmas fájdalom nyilallt. Nem hittem el, hogy erre kért. A testem reszketését eddig bírtam elnyomni, most azonban az összes porcikám vad remegésbe kezdett.

- Jól hallottad - ült le mellém apám. - Kényeztess szépen minket, adj örömöt apádnak és a barátjának. Hát nem akarod, hogy boldogak legyünk? - tette fel a kérdést, miközben kezét combomra simította.

Egy szót se szóltam, csak lelöktem magamról mocskos tenyerét és felálltam.

- Semmit nem teszek sem neked, sem a haverodnak - mondtam.

- Na de cicám, a puha, telt ajkaid használd inkább a farkamon végre, ne ilyen mihaszna szavakra - rántott az ölébe Máté. - Tudod, teljesen felizgatott ez a vad tűz, ami a gyönyörű szemedben lobog - suttogta a fülembe, míg kezem ágyékához vezette. - Látod, ez csakis miattad ilyen merev.

- Hagyjatok már békén! - tört elő belőlem a rettegés szavak formájában. - Nem akarok veletek semmit sem csinálni! Nem érdekel a farkad, sem más testrészed. Engedjetek el! - próbáltam felállni az öléből, de ő szorosan fogott, s apám is besegített neki.

A könnyeim utat törtek maguknak, lassan leszánkáztak orcámon. A levegőt kapkodni kezdtem, míg a szívem eszeveszett tempót diktált. A pánikroham egyre inkább bekebelezett, mialatt tudatosult bennem, hogy mit akarnak tőlem. Egész testemben remegtem, és az oxigén nem jutott el tüdőmbe.

- Kérlek - nyögtem nehezen -, hagyjatok - könyörögtem abban bízva, hátha megesik rajtuk a szívem.

Szavaim süket fülekre találtak. Kezeik tovább simogattak, valamint érintették meg a legintimebb pontjaim.

Zokogva riadtam fel az éjszaka közepén. A könnyeim patakokban folytak le arcomon, minden porcikám remegett az átéltektől. Még elevenen élt bennem a kép, ahogy testemen jártak a kezek. Szinte a pofon nyomát is éreztem orcámon. A levegő csupán nehezen jutott el a tüdőmbe, a mellkasom égetően szorított. A bensőmben óriási fájdalom volt jelen, amit nem tudtam hogyan kezelni, így lassan bekebelezett a nyugtalanság.

A gondolatok egymást követve cikáztak az álomban történteken, valamint a valóságban megélt dolgok között. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem.

Mit jelenthetett ez? Van valóság alapja? Lehet igazság abban, amit apám az álmomban mondott? Tényleg nem ő lenne az apánk? És ha nem ő az, akkor ki? Anya miért titkolta volna ezt el tőlünk? Mit kellene most tennem?

Csak halmozódtak, egyre több és több. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna csinálnom. Le akartam higgadni, és ép ésszel kielemezni mindezt, a testem viszont nem engedelmeskedett nekem. Továbbra is légszomj gyötört.

Az időérzékem teljesen elvesztettem, elképzelésem sem volt, hogy hány percig szenvedhettem ettől az állapottól. Egy idő után végre sikerült kissé lenyugodnom, és úgy éreztem, képes vagyok kimenni a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom.

A tükör előtt állva szembe néztem falfehér orcámmal, amelyet verejtékcseppek fedtek be, és izzadt hajtincseim kereteztek. Tekintetem fáradt volt, a sok sírástól kissé vérben úszott. Egy lelkileg megviselt lány nézett vissza rám.

Pár percig a már jól bevált módszert használtam a testem lenyugtatására. A csuklóm a hideg víz alá tartottam, majd az arcom és nyakam alaposan megmostam.

Tudtam, hogy úgysem leszek képes visszaaludni, így kezembe fogtam a telefonom, amin rögtön Máté üzenetével találtam szembe magam.

Máté: Itt lesz a link, amiről beszéltünk. Szerintem az első napokban lenne érdemes elmennünk, hisz akkor látni a legtöbb hullócsillagot.

Egy halvány mosoly szökött ajkamra. Jól esett, hogy nem felejtette el és figyelt rám. A szívemben egy kellemes, bizsergő érzés keletkezett, ami az elmúlt napokban egyre megszokottabbá vált.

Órákig nézelődtem az oldalon, évekkel korábbi képeket, videókat néztem meg. Egyszerre ámultam és voltam nagyon szomorú amiatt, hogy mindez eddig kimaradt az életemből. Elhatároztam, hogy ezentúl mindent bepótolok, amit kihagytam.

Az információk annyira beleptek, hogy észre sem vettem az időmúlását. Pörgettem és olvastam a csillagokról, valamint üstökösökről szóló cikkeket. Végül az ajtó nyitódása rántott ki mindebből. Az órára pillantva tudatosult bennem, hogy már reggel fél hét van, ami azt jelentette, hogy ideje lett volna iskolába készülődnöm.

Szenvedve kikászálódtam a pihe-puha ágyamból, majd pizsamában elindultam a konyha irányába valami harapnivalóért.

- Hát te? Még pizsamában? - kérdezte rögtön a nagyi, amint beléptem a helységbe.

- Igen - válaszoltam egyszerűen. A hűtőből kivett joghurttal a kezemben leültem az étkezőasztalhoz, és jóízűen falatozni kezdtem. Habár a gyomrom golflabda méretű volt, mégis ennem kellett.

- Jól vagy? - érdeklődött tovább, hátha hosszabb választ adok számára.

- Persze, csak nem aludtam jól az éjjel - rántottam vállat, mintha ez semmiség lenne.

- Mi miatt? - tett fel egy újabb kérdést.

A fáradtság miatt kezdett az agyamra menni a faggatás, de igyekeztem mindezt nem mutatni. Nem akartam a nagymamámon levezetni a stresszt.

- Rémálmom volt, ami miatt pánikrohamom lett, így már órák óta fent vagyok. De ne aggódj, jól vagyok - adtam hosszabb választ, bízva abban, hogy mindez végre elég lesz.

- Nem úgy nézel ki, mint aki jól van, Kornélia. Fekete karikák húzódnak a szemed alatt, csapzott vagy, remegnek a kezeid. Látszik rajtad, hogy kimerült vagy - állapította meg szempillantás alatt. - Nem engedhetlek így az iskolába. Főzök neked egy forró teát, addig menj és pihenj le - mondta határozottan.

Nem volt erőm vitatkozni vele, ezért az utasítását követve visszaslattyogtam a szobámba, és írtam egy üzenetet a legjobb barátnőmnek.

Én: Szia! Nem vagyok jól, ezért nem megyek ma suliba. Gondoltam szólok, hogy ne aggódj miattam. Legyen szép napod! <3

Pillanatok múlva már érkezett is a válasz.

Anett: Csajszi! Mi a baj? Történt valami?

Én: Ne aggódj, jól vagyok, csupán az elmúlt napok most jöttek ki rajtam. Nagyi azt mondta, hogy maradjak itthon pihenni, de ígérem, holnap már megyek!

Anett: Rendben! Aludj egy nagyot, olvass, sorozatozz! Délután pedig elküldöm a mai anyagot!

Mosoly szökött az arcomra, amiért ennyire törődött velem.

Én: Köszönöm! Neked pedig kitartást!

A telefonomat letettem az éjjeliszekrényemre, mivel úgy véltem, hogy túl sokat használtam az elmúlt órákban. Míg a nagyira vártam, a plafont bámultam, s azon morfondíroztam, hogyan üssem el az időt ma.

- Örülök, hogy hallgattál rám - lépett be a nagyi a szobámba, kezében egy tálcával, amin a forrón gőzölgő teám volt, valamint pár szelet sütemény.

A szívemben egy kellemes érzés keletkezett. Jól esett, hogy valaki ennyire gondoskodott rólam. Gyerekkorom óta ő volt az a személy az életemben, aki bármiben segített és bármikor meghallgatott. Rendkívül hálás voltam neki, amiért sosem hagyott minket cserben.

- Köszönöm - mondtam mosolyogva.

- Ma el kell mennem az orvoshoz, így egy ideig egyedül leszel itthon, remélem nem baj. Ígérem sietek haza - ült le az ágyamra.

Összeszorult a szívem. Fájdalom nyilallt belém, hiszen nem akartam elveszíteni őt. Féltem attól, hogy mit mond majd az orvosa. Bizakodtam abban, hogy minden rendben lesz.

- Ne aggódj, jól leszek - fogtam meg a kezét nyugtatásképp. - Lilla tegnap mondta, hogy beszéltél apával - kezdtem bele a témába.

- Igen - fordította el tekintetét rólam. - Ezt úgy szeretném elmondani nektek, ha mindketten jelen vagytok.

- Oké - bólintottam egyet. - Holnap felkeresem az iskolapszichológust.

Habár még mindig nem akartam elmenni, de a húgomnak tett ígéretem nem szerettem volna megszegni.

- Tényleg? - lepődött meg teljesen. - Örülök, édesem. Hidd el, segíteni fog túllépni a traumáidon - szorította meg kezével kezemet biztatásként.

- Remélem.

- Megyek készülődni, nehogy elkéssek. Lilla elment már a suliba, tehát nyugodtan tudsz pihenni. Ételt találsz a hűtőben, ha esetleg éhes lennél. Még maradt a tegnapi levesből. Ha bármi baj van, nyugodtan hívj fel - állt fel mellőlem, és elindult az ajtó felé.

- Ne aggódj, nagyi, nem lesz semmi baj - válaszoltam neki. Nem akartam, hogy ennyire aggódjon miattam.

- Legyen igazad - fordult még vissza. - Szeretlek, Kornélia.

- Én is szeretlek téged, nagyi - mosolyodtam el.

Miután egyedül maradtam a szobában, bekapcsoltam a televízióm, és kerestem valami tűrhető adást, habár hétköznap reggel semmi értelmeset nem lehetett találni a csatornákon, így végül egy természettudományos műsort választottam. Úgy véltem, hogy ez eléggé el fog álmosítani.

Percek múltán a látásom egyre homályosabbá, a pislogás pedig nehezebbé vált. Egy ideig küzdöttem az álmosság ellen, de hamar rájöttem, hogy felesleges. Túlságosan is kimerült voltam lelkileg, így hamar az álmok világába kerültem.

***

A nappaliból felhallatszó hangokra ébredtem. Próbáltam rájönni, vajon mi történhet lent, viszont a tudatom még túlságosan kótyagos volt ahhoz, hogy ez sikerüljön. Az éjjeliszekrényemen lévő telefonomért nyúltam, amikor a szobám ajtaja kinyílt.

Mindeközben a kezemben lévő készüléket bekapcsoltam, s szembe találtam magam egy pár Anett-től érkezett üzenettel. Az időre pillantva tudatosult bennem, hogy már délután fél három volt, ami azt jelentette, hogy átaludtam az egész napot.

- Szia - köszönt egy olyan hang, akire teljesen nem számítottam. A fejem felkapva szembe találtam magam Mátéval, ami annyira meglepett, hogy még a mobilom is kicsúszott a kezemből.

Alakja felidézte bennem a ma éjszakai álmom, és a testem rögtön befeszült. Tenyerem izzadni kezdett, míg a gyomrom összezsugorodott. Bőröm alá bekúszott egyféle rossz, félelemmel teli érzés, amit nem tudtam hogyan kezelni.

- Mit keresel itt? - kérdeztem gondolkodás nélkül. Mihelyst felfogtam, milyen stílusban tettem fel a kérdést, rögtön megbántam, és lesütöttem szemem szégyenemben.

Francba!

- Jöttelek meglátogatni. Anett mondta, hogy rosszul érezted magad reggel, így nem jöttél ma, gondoltam helyette én hozom el a házikat és a jegyzeteket. De ha zavarok, akkor már itt se vagyok.

- Ne haragudj - keltem ki az ágyamból. - Nem akartam bunkó lenni veled, csak nincs valami jó napom. Sajnálom. Nem zavarsz, örülök, hogy itt vagy - eresztettem meg felé egy óvatos mosolyt.

Míg felé közeledtem, beletúrtam elaludt hajamba, és igyekeztem minél természetesebben viselkedni. A szorongó érzés mindezt nem könnyítette meg.

- Gyere csak be - nyitottam szélesebbre a nyílászárót. - A nagyim engedett be? - kérdeztem tőle már jóval kedvesebben, mint az előbb.

- Igen, ő mondta, hogy nyugodtan feljöhetek. Azt hittük, hogy még alszol, ne haragudj, hogy nem kopogtam.

- Nem, nincs semmi baj - mondtam neki. - Nem haragszol meg, ha lemegyek egy pohár narancsléért? - érdeklődtem.

- Menj csak nyugodtan, addig kikeresem a jegyzeteket, amiket Anett küldött neked - kezdte kipakolni a táskájából a füzeteit az ágyamra.

Pár pillanatig még álltam az ajtóban és figyeltem, ahogyan elmélyülten keresgélt. Mosolyt csalt orcámra a jelenet, hiszen észre sem vette azt, hogy még mindig jelen vagyok. A szívemben az előzőleg érzett negatív érzelmek helyét egy kellemes bizsergés vette át. Kezdtem egyre jobban kedvelni a szobámban lévő fiút.

❦︎
Remélem tetszett nektek az új rész!
Már instagramon is megtaláltok: h.viktoria_writer néven!